Egy magános sétáló álmodozásai - 10

Hollandiában megfizetteti a nép, ha megmondja az embernek, hány óra van
vagy megmutatja az utat. Nagyon megvetésreméltó népnek kell annak
lennie, amely a humanitás legegyszerűbb kötelességeit ekként piaci áruvá
teszi.
Megfigyeltem, hogy egyedül Európa az, ahol pénzért árulják a
vendégszeretetet. Egész Ázsiában ingyen szállásolják el az embert.
Belátom ugyan, hogy ott nem találunk fel oly jól minden kényelmet. De
hát az semmi, ha magunkban elmondhatjuk: ember vagyok és embertársaim
befogadtak? A tiszta humanitás az, amely hajlékot nyujt nekem. A kisded
nélkülözések minden baj nélkül elviselhetők, ha a szív jobb bánásmódban
részesül, mint a test.


Tizedik séta.
Ma, virágvasárnapján éppen ötven esztendeje annak, hogy először láttam
Warensnét. Ő huszonnyolc éves volt akkor, mert egyszerre született a
századdal. Én még nem voltam tizenhét, és ébredező véralkatom – de
amelyet még nem ösmertem – új hévvel ruházta föl természettől fogva
élettel-teljes szívemet. Ha nem volt csodálatos, hogy ő jóakarattal
fordult egy élénk, de nyájas és és szerény, eléggé kellemes külsejű
fiatalember felé, még kevésbbé volt az, hogy egy bájos, szellemmel és
kellemmel telt asszony a hála mellett gyöngédebb érzelmeket is
fakasztott bennem, amelyeket nem igen különböztettem meg amattól. De a
legkülönösebb a dologban az volt, hogy ez az első pillanat egész
életemre nézve döntő lett és az események kikerülhetetlen
egymásbafűződésénél fogva hátralevő napjaim sorsát megszabta. Lelkemnek,
amelynek organumaim nem fejlesztették ki legbecsesebb képességeit, még
semmi határozott alkata nem volt. Az szinte türelmetlenül várta azt a
pillanatot, amely ezt meg fogja neki adni, azonban ez a pillanat, bár ez
a találkozás gyorsította azt, nem érkezett el oly hamar; s az erkölcsök
azon egyszerűségében, amelyet a nevelés nyújtott nekem, sokáig messzire
eltolódni láttam számomra azt a gyönyörűséges, de rohamos állapotot,
amelyben a szerelem és az ártatlanság ugyanabban a szívben lakozik. Ő
eltávolított magától; engem minden visszaszólított hozzá. Vissza kellett
oda mennem. Ez a visszatérés eldöntötte sorsomat és már jóval előbb,
mielőtt őt bírhattam volna, csupán ő benne és érette éltem. Óh ha
egészen betölthettem volna a szívét, mint ahogy ő betöltötte az enyémet!
Micsoda békés és gyönyörűséges napokat töltöttünk volna együtt! Hisz’
ilyeneket töltöttünk, de mily rövidek és gyorsan elfutók voltak azok, és
micsoda sors követte őket! Nincsen nap, amelyen örömmel és
meghatottsággal ne emlékezném életemnek erre az egyetlen és rövid
idejére, amelyben énemet teljesen, zavartalanul és akadály nélkül
megőriztem s a melyben igazán elmondhatom, hogy éltem. Elmondhatom
körülbelül úgy, mint a Prætoriumnak az a præfektusa, aki Vespasianus
alatt kegyvesztetté léve, napjait békében végezte falusi birtokán:
_Hetven évet töltöttem a földön, de ebből csak hetet éltem._ E nélkül a
rövid, de becses időköz nélkül talán bizonytalanságban maradtam volna
önmagam felől, mert életem összes többi részében – könnyű és ellenállás
nélküli lény lévén – annyira a mások szenvedélye által ide-oda
hányatott, dobált, rángatott életet éltem, hogy mint úgyszólván passzív
szereplő ebben a szörnyű viharos életben, nehezen tudnám
megkülönböztetni, mi igazán az enyém a saját magamviseletében, a
vaskényszerűség oly súlyosan nehezedett reám. De e kevés esztendő alatt,
egy nyájas és kedves nőtől szerettetve, azt tehettem és az lehettem,
amit tenni és ami lenni akartam, és szabadidőmnek okos felhasználásával,
az ő tanácsaitól és példájától is erősíttetve, lelkemnek – amely ekkor
még egyszerű és új volt – azt a formát adhattam, amely azt a legjobban
megillette és a melyet az mindig meg is őrizett. A magány és a
szemlélődés vágya azokkal az áradozó és gyöngéd érzelmekkel együtt
született szívemben, amelyek azok táplálására voltak rendelve. A lárma
és a zaj összeszorítja és elfojtja, a nyugalom és a béke életrekelti és
megerősíti őket. Össze kell szednem magamat, hogy szerethessek.
Rábeszéltem mamácskát, hogy falun éljünk. Egy magános ház egy völgy
lejtőjén lőn a menedékhelyünk, s itt, négy-öt év alatt egy századra való
életet és oly tiszta és teljes boldogságot élveztem, amely bájával
mostani sorsom borzalmát is béragyogja. Szükségem volt egy szívem
szerint való barátnőre, és megnyertem azt. Vágytam a falusi élet után,
és megkaptam azt. Nem bírtam elviselni a leigáztatást, tökéletesen
szabad, sőt több mint szabad voltam, mert csupán vonzalmaim bilincseltek
le és csak azt műveltem, amit művelni akartam. Minden időmet édes gondok
vagy mezei foglalatosságok töltötték be. Semmi egyebet nem kívántam,
mint hogy ez a kellemes állapot sokáig tartson; egyedüli gyötrelmem az a
félelem volt, hogy az nem sokáig fog tartani, s ez az aggodalom, amely
helyzetünk kényes voltából fakadt, nem alap nélkül való volt. Ettől
fogva azon járt az eszem, hogy e nyugtalansággal szemben némi
szórakozást szerezzek elmémnek és segélyforrásokat arra, hogy
következményét megelőzzem. Úgy gondoltam, hogy a tehetségek bő készlete
a legbiztosabb segélyforrás a nyomorúság ellen, ezért elhatároztam, hogy
üres időmet arra használom, hogy képessé tegyem magamat arra, mely
szerint egykor lehetőleg megadhassam a legjobb asszonynak azt a
támogatást, amelyet tőle nyertem vala.