Egy magános sétáló álmodozásai - 4

vettem, a következő módon sikerült azt magamnak megmagyaráznom.
Emlékszem, egy bölcseleti műben azt olvastam, hogy hazudni annyi, mint
eltitkolni oly igazságot, amelyet kinyilvánítani tartozunk. E
meghatározásból nyilván következik, hogy elhallgatni egy igazságot,
amelyet nem tartozunk megmondani, nem hazugság; de vajjon az, aki nem
elégedve meg az efféle esetben azzal, hogy nem mondja meg az igazságot,
az ellenkezőjét állítja, hazudik vagy nem hazudik-e olyankor? A
meghatározás szerint nem lehet azt mondani, hogy hazudik. Mert ha hamis
pénzt ad egy oly embernek, akinek semmivel sem tartozik, kétségkívül
megcsalja ezt az embert, de nem lopja meg őt.
Itt két kérdést megvizsgálása vár reánk, amelyek mindenike nagyon
fontos. Az első az: mikor és hogyan tartozunk más iránt az igazsággal?
mivel nem tartozunk vele mindig. A második az: vannak-e oly esetek,
amelyeknél ártatlanúl csalni lehet? Ez a második kérdés, jól tudom,
nagyon el van már döntve, tagadólag azokban a könyvekben, amelyekben a
legridegebb erkölcsi álláspont semmibe sem kerül az írónak, állítólag
pedig a nagyvilági társaságban, ahol a könyvek erkölcstana a
gyakorlatban megvalósíthatatlan fecsegés-számba megy. Hagyjuk hát ezeket
az egymásnak ellenmondó tekintélyeket s igyekezzünk a saját alapelveim
révén eldönteni számomra e kérdéseket.
Az általános és elvont igazság a legbecsesebb az összes javak közt.
Nélküle az ember vak; az az ész szeme. Az ember általa tanulja meg, hogy
magát hogy s mint viselje, hogy az legyen, a minek lennie kell, hogy azt
tegye, amit tennie kell, hogy valódi célja felé törekedjék. A különös és
egyéni igazság nem mindig jó dolog, hanem némelykor baj, igen sokszor
közömbös dolog. Azok a dolgok, amelyeket érdekében áll az embernek tudni
s amelyek ismerete szükséges az ő boldogságához, talán nem nagy számmal
találhatók, de bármilyen számban forduljanak is elő, azok oly javak,
amelyek az övéi, amelyeket joga van mindenütt, ahol őket találja,
követelni, s a melyektől nem lehet őt a nélkül megfosztani, hogy a
legigazságtalanabb lopást ne követnők el, mivel az ama mindenkivel közös
javak közé tartozik, amelyeknek közlése nem fosztja meg attól azt, aki
azt adja.
Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek semmiféle hasznot sem hajtanak
sem az oktatásban, sem a gyakorlati életben, hogyan lehetnének azok
köteles javak, holott még nem is javak, s holott a tulajdon csak a
hasznosságon alapul, ahol pedig semmi haszon sem lehetséges, tulajdon
sem lehet? Követelhetünk egy – habár terméketlen – területet, mivel
legalább lakhatunk e darab földön; de hogy egy henye, minden tekintetben
közömbös és bárkire nézve semmi következménnyel nem bíró tény igaz-e
vagy hamis, ez senkit nem érdekel. Az erkölcsi világrendben semmi sem
haszontalan, épenúgy a fizikai világrendben sem. Semmivel sem tartozunk
oly dologiránt, amely semmire sem való; hogy valamivel tartozzunk,
szükséges, hogy az hasznos legyen vagy lehessen. Így hát a kötelező
igazság az, amely érdekli az igazságosságot, s megszentségtelenítjük az
igazság szent nevét, ha azt oly hiábavaló dolgokra alkalmazzuk, amelyek
létezése mindenkire nézve közömbös s amelyek ismerete minden tekintetben
haszonnélkül való. A mindenféle, lehetségesnek képzelt, haszontól
megfosztott igazság e szerint nem lehet kötelező dolog, s következéskép
az, aki azt elhallgatja vagy elpalástolja, nem hazudik.
De vajjon vannak-e ily tökéletesen meddő igazságok, a melyek mindenre
minden tekintetben haszonnélkül valók, ez a másik megvitatandó pont,
amelyre rögtön visszatérek. Most térjünk át a második kérdésre.
Nem mondani meg az igazat és nem-igazat mondani: ez két nagyon különböző
dolog, de amelyekből mindamellett ugyanaz az eredmény származhatik, mert
ez az eredmény bizonyára mindannyiszor ugyanaz, amikor ez az eredmény
semmi. Mindenütt, ahol az igazság közömbös, az ellenkező tévedés szintén
közömbös, amiből következik, hogy ily esetben az, aki csal, midőn az
igazsággal ellenkezőt állít, nem igaztalanabb annál, aki úgy csal, hogy
nem mondja meg azt; mert a hiábavaló igazságok tekintetében a tévedés
semmivel sem rosszabb a tudatlanságnál. Vajjon fehérnek vagy pirosnak
hiszem-e a tenger fenekén levő homokot, ez nem fontosabb annál, mintha
nem tudom, mily szinű az. Hogyan lehetnénk igazságtalanok, ha senkinek
sem ártunk, mikor az igazságtalanság csak a másnak okozott
jogtalanságban áll?
De ezek az ekként sommásan eldöntött kérdések még semmi biztos
alkalmazást sem nyújthatnak nekem a gyakorlatra nézve, sok oly előzetes
felvilágosítás nélkül, amelyekre szükségem van, hogy pontosan
keresztülvihessük ezt az alkalmazást minden előfordulható esetben. Mert
ha az igazság kimondásának kötelezettsége csak annak hasznosságán
alapul, hogyan válhatok e hasznosság bírájává? Igen gyakran az egyik
ember előnye a másik kárát jelenti, a magánérdek csaknem mindig
ellentétben áll a közérdekkel. Hogyan viselkedjünk ilyen esetekben? Föl
kell-e a távollevő hasznát amaz egyén hasznáért áldoznunk, akivel
beszélünk? El kell-e hallgatni vagy megmondani az oly igazságot, amely
midőn használ az egyiknek, árt a másiknak? Vajjon mindazt, amit
tartozunk megmondani, egyedül a közjó vagy az osztó igazság mértéke
szerint kell-e mérlegelnünk, és bizonyos vagyok-e felőle, hogy eléggé
ismerem a dolog összes vonatkozásait arra, hogy a rendelkezésemre álló
felvilágosításokat csak a méltányosság szabályai szerint osszam szét? Mi
több, megvizsgálván azt, amivel mások iránt tartozom, eléggé
megvizsgáltam-e azt, amivel önmagamnak tartozom, azt, amivel magában
véve az igazság iránt tartozom? Ha semmi jogtalanságot sem cselekszem
mással, midőn őt megcsalom, következik-e ebből, hogy önmagam iránt sem
cselekszem semmit, s elégséges-e az, ha sohasem vagyok igazságtalan,
arra, hogy mindig ártatlan legyek?
Mennyi zavaró vitatkozás, amelyekből könnyű lenne kivonni magunkat, ezt
mondva: Legyünk mindig igazak, még ha mindazt, ami belőle következhetik,
kockáztatjuk is. Maga az igazságosság a dolgok igazságában rejlik; a
hazugság mindig igazságtalanság, a tévedés mindig csalárdság, ha azt
adjuk ki a megteendő vagy elhivendő dolog szabályául, ami nem az. S
bármi következmény származzék is az igazságból, mindig bűntelenek
vagyunk, amikor azt mondottuk, mivel semmit sem toldottunk bele a
magunkéból.
De ezzel kettévágtuk a kérdést anélkül, hogy megoldottuk volna. Nem
annak eldöntéséről volt szó, vajjon jó-e mindig megmondani az igazságot,
hanem arról, vajjon mindig egyaránt kötelezve vagyunk-e arra? és a
megvizsgáltam meghatározás alapján föltéve azt, hogy nem:
megkülölönböztetni azokat az eseteket, amelyeknél az igazság kimondása
szigorúan kötelező azoktól, ahol azt igazságtalanság nélkül el lehet
hallgatni és hazugság nélkül elleplezni, mert úgy találtam, hogy ilyen
esetek valóban vannak. Arról van tehát szó, hogy csalhatatlan szabályt
keressünk azok bizonyos fölismerésére és pontos meghatározására.
De honnan merítsem ezt a szabályt és csalatkozhatatlanságának
bizonyítékát?… Az összes, ehhez hasonló nehézségű erkölcsi szabályoknál
mindig jól találtam magamat, ha inkább lelkiismeretem parancsa, mint
eszem világossága folyton oldottam meg őket. Az erkölcsi érzék sohasem
csalt meg, az eddig oly tisztán fentartotta magát szívemben, hogy
nyugodtan bizakodhatom reá, s ha szenvedélyeim némelykor elhallgattatják
is azt magamviseletében, emlékezéseimben újra hatalomra emelkedik
felettök. Ezekben szinte ugyanoly szigorúsággal ítélem meg önmagamat,
mint a hogy e földi élet elmúltával a legfőbb bíró meg fog ítélni.
Ha az emberek beszédjeiről ama hatások alapján mondunk ítéletet, amelyet
azok előidéznek, gyakran rosszúl értékeljük őket. Azonkívül, hogy ezek a
hatások nem mindig érezhetők és könnyen felismerhetők, végtelenül
változnak, mint a körülmények, amelyek közt e beszédek elhangzottak.
Egyedül a beszélőnek szándéka határoz azok értéke fölött és állapítja
meg azok rosszaságának vagy jóságának fokát. Valótlanságot mondani csak
annyiban hazugság, amennyiben a csalási szándék fenforgott, sőt a
csalási szándék sem mindig kapcsolatos az ártási szándékkal, hanem néha
egészen ellenkező célt követ. De egy hazugság azért még nem ártatlan, ha
nem szándékoztunk vele kifejezetten ártani; ehhez még az a bizonyosság
is szükséges, hogy az a tévedés, amelybe azokat ejtjük, akikkel
beszélünk, ne árthasson nekik, sem senkinek semmi módon. E bizonyosság
megszerzése ritka és nehéz dolog, éppen ezért nehéz és ritka dolog, hogy
egy hazugság teljesen ártatlan legyen. Saját előnyünkért hazudni
álnokság, másnak előnyére hazudni csalás, ártási célból hazudni rágalom,
– ez a hazugság leggonoszabb fajtája. Magunk vagy a más haszna vagy kára
nélkül hazudni annyi, mint nem hazudni; ez nem hazugság, hanem csak
költés.
Azokat a költött dolgokat (fictiókat), amelyek erkölcsi kérdést
tárgyalnak, példázatoknak vagy oktató meséknek nevezik s mivel nincs
vagy nem lehet egyéb tárgyuk, mint hogy hasznos igazságokat érzéki és
kellemes alakba burkoljanak, ily esetekben nem nagy súlyt helyezünk
arra, hogy elrejtsük a ténybeli hazugságot, amely csak az igazság
köntöse és az, aki egy mesét mese gyanánt beszél el, semmiképen sem
hazudik.
Vannak más, tisztán henye költött dolgok, a minő az elbeszélések és
regények nagy része, amelyek célja tisztán a mulattatás, anélkül, hogy
bármi igazi oktatást foglalnának magokba. Ezek minden erkölcsi
tekintélytől megfosztva, csak a kitaláló szándékától nyerik értéköket s
ha ez erősítgetve valóságos igazságok gyanánt adja őket elő, akkor nem
lehet tagadni, hogy azok igazi hazugságok. S mégis ki érzett valaha nagy
lelki furdalást az efféle hazugságok miatt s ki tett érettök komoly
szemrehányást szerzőiknek? Ha pl. van valami erkölcsi magva a _Cnidosi
templom_nak, ezt a magvat nagyon elhomályosítják és megrontják a
gyönyört lehellő részletek és a buja képek. Mit tett a szerző, hogy ezt
a szerénység mázával vonja be? Úgy tünteti föl, hogy műve egy görög
kézirat fordítása s e kézirat fölfedezésének történetét nagyon ügyesen
úgy adja elő, hogy olvasóit elbeszélésének igaz voltáról meggyőzze. Ha
ez nem nagyon kézzelfogható hazugság, mondják hát meg nekem, hogy mit
nevezünk hazugságnak? S mégis kinek jutott eszébe, hogy a szerzőnek
bűnül rójja fel ezt a hazugságot s vele úgy bánjon ezért, mint egy
csalóval?
Hasztalan fogják azt mondani, hogy ez csak tréfa, hogy a szerző, bár
állította, senkivel sem akarta azt elhitetni s tényleg nem is hitette el
senkivel és hogy a közönség egy pillanatig sem kételkedett, hogy őmaga
az állítólagos görög mű szerzője, amelynek fordítója gyanánt adta ki
magát. Erre azt felelem, hogy az efféle tréfa minden erkölcsi mag nélkül
csak igen ostoba gyerekség lett volna, hogy egy hazug azért nem kevésbbé
hazudik, ha senki sem is ad neki hitelt, hogy a művelt közönségtől meg
kell különböztetni az egyszerű és hiszékeny olvasók tömegét, amelyet a
kéziratnak egy komoly író által a jóhiszeműség szinezetével elbeszélt
története valósággal elámított s amely minden félelem nélkül itta meg
egy antik formájú kehelyből a mérget, amelytől – ha azt modern edényben
nyújtották volna neki – legalább is óvakodott volna.
Akár megvannak ezek a megkülönböztetések a könyvekben, akár nincsenek,
azok minden önmagával szemben őszinte ember szivében végbemennek, aki
semmi olyast sem akar magának megengedni, amit lelkiismerete a szemére
hányhatna. Mert ha a saját előnyünkre kockáztatunk meg egy hamis
állítást, az époly hazugság, mintha azt a más kárára állítanók, habár a
hazugság kevésbbé vétkes. Ha olyannak juttatunk előnyt, akit az nem
illet meg, megzavarjuk az igazságosság rendjét, ha hamisan önmagunknak
vagy másnak tulajdonítunk oly cselekedetet, amelyből dicséret vagy
gyalázat, vád vagy igazolás származhatik, igazságtalan dolgot
cselekszünk; úgyde mindaz, ami – ellentétben állván az igazsággal, –
bármi módon sérti az igazságosságot, hazugság. Ime a pontos határ; de
mindaz, ami, bár ellentétben áll az igazsággal, semmi módon sem érinti
az igazságosságot, csupán fictió és megvallom, hogy aki egy puszta
fictióért, mint hazugságért, szemrehányást tesz önmagának, érzékenyebb
lelkiismeretű, mint én.
Amit túlbuzgóságból származó hazugságnak neveznek, azok igazi
hazugságok, mivel akár a más, akár a magunk előnyére elámítani valakit
nem kevésbbé igazságtalan dolog, mint a magunk vagy más kárára
elámítani. Aki az igazság ellenére dicsér vagy gyaláz, hazudik, mihelyt
valóságos személyről van szó. Ha azonban egy képzeleti lényről van szó,
arról tetszése szerint mindent mondhat anélkül, hogy hazudnék, ha csak
oly tények erkölcsösségéről nem mond, és pedig hamisan, ítéletet,
amelyeket maga talált ki, mert ekkor, ha nem hazudik is a tényt
illetőleg, hazudik az erkölcsi igazság ellen, amely pedig a tények
igazságánál százszor tiszteletreméltóbb.
Láttam azokat az embereket, akiket a nagyvilágban igaz embereknek
hívnak. Összes igazságszeretetük abban merül ki, hogy henye társalgás
közben híven idézik a helyet, az időt, a személyeket, hogy semmi fictiót
sem engednek meg maguknak, semmi mellékes körülményt sem költenek,
semmit sem túloznak. Mindabban, ami nem érinti érdeköket, elbeszélésök a
legtörhetetlenebb hűséget mutatja. De ha oly ügy tárgyalása kerül
szőnyegre, amely őket illeti, oly tény elbeszélése, amely közelről
érinti őket: minden színt felhasználnak, hogy a dolgot oly világításban
mutassák be, amely reájok nézve a legelőnyösebb, és ha a hazugság
használ nekik, ha tartózkodnak is attól, hogy azt magok kimondják,
ügyesen elősegítik azt és úgy intézik a dolgot, hogy az ember a magáévá
teszi azt anélkül, hogy nekik felróhatná. Így kívánja az okosság: jó
éjszakát igazságszeretet!
Az az ember, akit _igaz_nak nevezek, egészen ellenkezőleg jár el. A
tökéletesen közömbös dolgokben az igazság, amelyet akkor amaz oly erős
tiszteletben tart, nagyon kevéssé bántja őt s nem igen fog
lelkiismeretfurdalást érezni, hogy egy társaságot oly költött dolgokkal
mulattasson, amelyekből semmi igazságtalan megítélés sem származik, sem
valamely élő, sem valamely megholt személy javára vagy kárára. De minden
beszéd, amelyből haszon vagy kár, becsülés vagy lenézés háramlik
valakire, dicséret vagy gyalázat az igazságosságra és az igazságra, oly
hazugság, amely soha sem fog hozzáférkőzni sem a szívéhez, sem a
szájához, sem a tollához. Ő szilárdan _igaz_, még a saját érdeke
ellenére is, habár kevéssé dicsekszik vele henye beszélgetés közben!
_Igaz_ abban, hogy senkit sem igyekszik megcsalni, hogy époly hűséges az
igazsághoz, amely őt vádolja, mint ahhoz, amely neki tisztességet
szerez, és hogy sohasem ámít a saját előnyére, vagy azért, hogy
ellenségének ártson. Az én _igaz_ emberem és a másik között tehát az a
különbség forog fenn, hogy a nagyvilág igaz embere nagyon szigorúan
ragaszkodik minden igazsághoz, amely semmibe sem kerül neki, de egy
csöppet sem azon túl, míg az én emberem sohasem szolgálja azt oly
hűségesen, mint amikor föl kell magát áldoznia érette.
De azt mondhatná valaki: hogyan egyeztessük össze ezt a lanyhaságot az
igazságnak azzal a lángoló szeretetével, amellyel őt magasztalom? Hisz’
ez a szeretet hamis, mivel annyi kivételt elbír! Nem, az tiszta és igaz:
de csak kisugárzása az igazságosság szeretetének és sohasem akar hamis
lenni, habár sokszor csak a képzeletben él. Igazságosság és igazság az ő
elméjében két rokonjelentésű szó, amelyeket közömbösen fölcserél
egymással. A szent igazság, amelyet szíve imád, nem közömbös tényekben
és hiábavaló nevekben áll, hanem abban, hogy hiven megadja mindenkinek
azt, ami őt – oly dolgokban, amelyek igazán az övéi – megilleti, a jó
vagy rossz dolgok beszámításában, a tiszteleti vagy gyalázási, a
dicséreti vagy rosszalási jutalékokban. Ő nem álnok sem más iránt, mivel
méltányossága megakadályozza őt ebben és mivel senkinek sem akar
igazságtalanul ártani, sem önmaga iránt, mivel lelkiismerete
megakadályozza ebben és mivel nem tudná magának tulajdonítani azt, ami
nem az övé. Kivált a saját becsületére féltékeny; ez oly kincs, amelyet
a legkevésbbé tud nélkülözni és valódi veszteség gyanánt érezné, ha a
mások becsülését e kincse rovására szerezné meg. Hébe-hóba fog tehát
közömbös dolgokban minden lelkiismeretfurdalás és minden hazugsági
szándék nélkül füllenteni, de sohasem a mások vagy a maga kárára vagy
hasznára. Mindabban, ami a történeti igazsággal összefügg, mindabban,
ami az emberek magaviseletére, az igazságosságra, a társas hajlamra, a
hasznos ismeretekre vonatkozik, mind magát, mind másokat, amennyire csak
tőle függ, biztosítani fogja a tévedéstől. Mindaz a hazugság, ami ezen
kívül esik, szerinte nem az. Ha a _Cnidosi Templom_ hasznos munka, a
görög kézirat története csak egy nagyon ártatlan fictió, ellenben nagyon
büntetésreméltó hazugság, ha a munka veszedelmes.
Ezek voltak lelkiismereti szabályaim a hazugságra és az igazságra
vonatkozólag. Szivem gépiesen követte ezeket a szabályokat, mielőtt
eszem magáévá tette volna, s erkölcsi érzékem egyedül alkalmazta őket.
Az az utálatos hazugság, amelynek a szegény Marion áldozatául esett,
kitörölhetetlen furdalásokat hagyott bennem hátra, amelyek egész további
életemre megóvtak nem csupán minden efféle hazugságtól, hanem minden
másfélétől is, amelyek akármi módon a más érdekét vagy hírnevét
érinhették. Miután így általában minden hazugságtól megundorodtam,
fölmentettem magamat az alól, hogy pontosan mérlegeljem az előnyt és a
kárt és megjelöljem az ártalmas hazugság és a túlbuzgóságból elkövetett
hazugság pontos határait; mindakettőt vétkesnek tekintve, mind a kettőt
megtiltottam magamnak.
Ebben, valamint minden egyébben, vérmérsékletem nagyban befolyt
életelveimre vagy inkább szokásaimra, mert én nem igen szabályok szerint
cselekedtem vagy semmi dologban sem követtem más szabályokat, mint
egyéni természetem indításait. Soha előre megfontolt hazugság nem
férközött elmémbe, sohasem hazudtam a saját érdekemben; de gyakran
hazudtam szégyenletemben, hogy kirántsam magam a hinárból közömbös vagy
oly dolgoknál, amelyek legfölebb csupán engem érdekeltek, pl. amikor egy
társalgást kellett folytatnom, képzeteim lassúsága és társalgásom
szárazsága a fictióhoz való folyamadásra kényszerített, hogy tudjak
valamit mondani. Ha okvetlenül kell beszélnem és mulattató igazságok nem
jutnak elég hamar az eszembe, meséket beszélek el, hogy ne kelljen némán
ott vesztegelnem; de e mesék kitalálásánál lehetőleg gondom van arra,
hogy azok ne legyenek hazugságok, vagyis ne sértsék se az
igazságosságot, se a köteles igazságot és csak mindenkire és magamra is
közömbös költött dolgok legyenek. Nagyon szeretném persze, ha a tények
igazságát ilyenkor legalább erkölcsi igazsággal pótolhatnám, vagyis jól
föltűntethetném az emberi szív természetes gerjedelmeit s ebből mindig
valami hasznos tanulságot vonhatnék ki, egyszóval azokból erkölcsi
meséket, példázatokat alkothatnék; de több lélekjelenlétre és több
előadásbeli könnyedségre lenne szükségem, mint a mennyivel rendelkezem,
hogy a társalgás csevegését felhasználhassam az oktatásra. Ennek
képzeteim folyásánál gyorsabb menete csaknem mindig arra kényszerítvén
engem, hogy előbb beszéljek, semmint gondolkozom, gyakran oly
ostobaságokat és sületlenségeket sugallt nekem, amelyeket eszem nem
helyeselt és amelyeket szivem, mihelyt kifittyentek számból, azonnal
megtagadott, de amelyek – miután megelőzték ítéletemet – ennek cenzurája
által nem voltak többé jóvátehetők.
Ugyancsak vérmérsékletemnek ezen első és ellenállhatatlan impulziója
okozza, hogy váratlan és gyors pillanatokban a szégyen és a félénkség
nem egyszer oly hazugságokat csikar ki belőlem, amelyekben akaratomnak
semmi része sincs, de amelyek bizonyos tekintetben a rögtön való felelés
kényszerűsége folytán megelőzik azt. A szegény Marion emlékének mély
benyomása mindig teljesen vissza tudja tartani azokat, amelyek károsak
lehetnének másokra nézve, de nem azokat, amelyek segítségemre lehetnek
abban, hogy kirántsanak valami zavarból, ha csupán önmagamról van szó,
ami azonban épúgy beleütközik lelkiismeretembe és elveimbe, mint azok a
hazugságok, amelyek a mások sorsára befolyást gyakorolhatnak.
Az eget hívom fel bizonyságul, hogyha egy pillanattal utóbb
visszavonhatnám a mentségemre előrántott hazugságot és megvallhatnám a
terhelő igazságot anélkül, hogy a visszavonással újabb megszégyenítésnek
tenném ki magamat, kész szívvel megtenném; de az a szégyen, hogy így
önmagam tárjam fel hibámat, újra visszatart és bár nagyon őszintén
megbánom hibámat, nem merem azt jóvátenni. Egy példa jobban meg fogja
magyarázni, mit akarok mondani és meg fogja mutatni, hogy sem érdekből,
sem önszeretetből nem hazudok, még kevésbbé irigységből vagy
rosszakaratból, hanem tisztán zavarból és álszeméremből, némelykor azt
is nagyon jól tudva, hogy rájönnek hazugságomra és az semmi hasznomra
sem szolgálhat.
Nem sok idővel ezelőtt F*** úr rávett, hogy – szokásom ellenére –
feleségemmel együtt menjek el vele és B*** úrral batyus vacsorára
X***-né asszony vendéglőjébe, aki két leányával együtt szintén velünk
étkezett. Étkezés közben az idősebbik leány, aki nem régiben ment
férjhez és most áldott állapotban volt…, egyszer csak azt kérdi tőlem
nagy hirtelen s reám szegezve szemeit, ha voltak-e nekem gyermekeim?
Egészen a fülem hegyéig elpirulva azt feleltem, hogy nem volt ebben a
boldogságban részem. Kajánul mosolygott, miközben a társaságra
pillantott; mindez nem igen volt homályos, még számomra sem.
Első pillanatra világos, hogy nem ezt akartan válaszolni, mégha az lett
volna is a szándékom, hogy elámítsam, mert abban a hangulatban, amelyben
a társaság tagjait láttam, bizonyos voltam felőle, hogy válaszom mit sem
változtat ez irányban való véleményükön. Számítottak erre a tagadó
feleletre, sőt ösztönöztek reá, hogy élvezhessék azt a gyönyört, hogy
hazugságra kényszerítettek. Nem voltam annyira tökkel ütött, hogy ne
érezzem ezt. Két perc múlva magától eszembe ötlött a felelet, amelyet
adnom kellett volna: _A kérdés kissé gyöngédtelen egy fiatal asszony
részéről egy oly férfiúhoz, aki mint agglegény vénült meg!_ Ha így
szólok, anélkül, hogy hazudnám, anélkül, hogy pirulnom kellene ilyen
vagy olyan vallomásom miatt, a magam pártjára hódítom a nevetőket és egy
kis leckét adok neki, amely természetszerűleg kissé lehűtötte volna azt
az illetlen eljárását, hogy engem kifaggasson. De mindebből mit sem
tettem, nem azt mondtam, amit kellett volna, hanem azt, amit nem kellett
volna és ami semmiképpen sem válhatott a javamra. Így hát bizonyos, hogy
válaszomat nem ítéletem és nem akaratom diktálta, hanem az zavarom
gépies eredménye volt. Régebben nem estem ily hamar zavarba és több
nyiltsággal mint szégyennel vallottam be hibámat, mivel nem kételkedtem,
hogy azt is észreveszik, ami azokat helyrehozza s amit önmagamban
éreztem; de a rosszindulatú szem bánt és kihoz sodromból; amint
szerencsétlenebbé lettem, félénkebbé is lettem és soha sem hazudtam
másként, mint félénkségből.
Sohasem éreztem jobban a hazugság iránti természetes ellenszenvemet,
mint midőn _Vallomásaimat_ írtam, mert itt gyakori és erős kisértéseknek
lettem volna kitéve, ha bármi kis mértékben is meg lett volna bennem ez
a hajlandóság. De távol attól, hogy bármit elhallgattam, bármit, ami
hátrányomra szolgálhatott, eltitkoltam volna, valami oly észjárásból,
amit alig tudok magamnak megmagyarázni, s amely talán a minden
utánzástól való idegenkedésből eredt, inkább az ellenkező irányban való
hazudásra éreztem belső indítást, amennyiben inkább túlságos
szigorúsággal vádoltam, semmint túlságos elnézéssel mentegettem magamat
és lelkiismeretem biztosít a felől, hogy egykor kevésbbé szigorú
megitélésben fogok részesülni, mint a hogy önmagamat megítéltem. Igen,
büszke lelki emelkedettséggel mondom és érzem, hogy ebben a munkámban az
őszinteséget, az igazmondást, a nyíltszívűséget oly messzire vittem, még
messzebbre, legalább úgy hiszem, mint bárki bármikor; miután éreztem,
hogy a jó fölülmúlja bennem a rosszat, érdekemben állt, hogy mindent
elmondjak, – és mindent elmondtam.
Sohasem mondtam kevesebbet, sőt olykor többet mondtam, nem ugyan a
tényekben, hanem a körülményekben, s az efféle hazugság inkább a
képzelet deliriumának, mint az akarat aktusának volt az eredménye. Sőt
hibázom, ha azt hazugságnak nevezem, mert e hozzátoldások egyike sem
volt az. _Vallomásaimat_ már mint öreg ember írtam, aki megundorodott az
élet hiú gyönyöreitől, amelyeket mind megizleltem futólag s amelyeknek
ürességét lelkem teljesen érezte. Emlékezetből írtam őket; ez az
emlékezet nem egyszer cserbenhagyott vagy csak tökéletlen emlékeket
szolgáltatott és ezek hézagait oly részletekkel töltöttem ki, amelyeket
ez emlékek pótlásáúl találtam ki, de amelyek sohasem állottak ezekkel
ellentétben. Szerettem életem boldog szakaira részletesebben
kiterjeszkedni s hébe-hóba gyöngéd sajnálkozásból fakadó díszítésekkel
szépítettem őket. Az elfelejtett dolgokat olyanoknak mondtam el, mint
amilyeneknek hitem szerint azoknak lenniök kellett s mint amilyenek
talán valóban voltak, sohasem ellenkezőnek azzal, amilyenek emlékezetem
szerint azok voltak. Néha talán idegen bájakkal ruháztam fel az
igazságot, de sohasem tettem a hazugságot a helyére, hogy elpalástoljam
bűneimet vagy idegen erényeket tulajdonítsak magamnak.
Ha néha-néha, minden szándékosság nélkül, egy önkéntelen mozdulattal,
miközben profilból festettem le magamat, elrejtettem rút oldalamat,
ezeket az elhallgatásokat más, jóval szokatlanabb elhallgatásokkal
pótoltam ki, amelyek gyakran gondosabban elmellőztették velem a jót,
mint a rosszat. Ez jellememnek egyik különös vonása, amelyet talán nem
fog mindenki elhinni – ezt könnyen megbocsátom nekik – de amely, bármily
hihetetlen legyen is, nem kevésbbé való: gyakran megmondtam magamról a
rosszat teljes ocsmányságában, de ritkán mondtam meg a jót teljes
szeretetreméltó voltában, sőt olykor teljesen elhallgattam, mivel az
nagyon is megtisztelő volt rám nézve és könnyen úgy tűnhettem volna föl,
hogy midőn _Vallomásaimat_ írtam, saját dicséretemet zengettem. Leírtam
ifjúkori éveimet anélkül, hogy eldicsekedtem volna azokkal a szerencsés
tulajdonságokkal, amelyekkel szívem föl volt ruházva, sőt ama tényeket
is elmellőzve, amelyek ezeket erősen napvilág elé tárták. Két ilyen
esetre emlékszem itt zsenge gyermekkoromtól, amelyek mindenike eszembe
jutott _Vallomásaim_ írása alkalmával, de mind a kettőt az imént
említettem okból hallgatással mellőztem.
Majdnem minden vasárnap a Paquis-városrészbe mentem s Fazy úrnál
töltöttem a napot, aki egyik nagynénémet vette nőül s a kinek ott
indigo-gyára volt. Egy alkalommal a hengeres simítóban voltam s itt az
öntött érchengereket nézegettem: villogó fényük gyönyörködtette szememet
s arra csábított, hogy rájok tegyem újjaimat és nagy kedvteléssel
jártattam a henger fogain végig, amikor a fiatal Fazy nekiesvén a
keréknek, egy nyolcadrészben oly ügyesen megfordította azt, hogy csak a
két hosszabb újjam hegyét csípte oda; de ez elég volt arra, hogy azok
hegye összezúzódjék és két körmöm ott maradjon. Élesen felsikoltottam,
Fazy nyomban visszafordítja a kereket, de körmeim már ott ragadtak a
hengeren és a vér omlott újjaimból. Fazy kétségbeesetten kiált föl,
kiugrik a kerék közül, megölel és esdekelve kér, hogy ne jajgassak
annyira, mert különben ő elveszett. Fájdalma igen nagy kínjaim közepette
is meghatott, elhallgattam, bementünk a tisztitóba, ahol segített, hogy
újjaimat megáztassam és mohával a vér folyását elállítsam. Könnyezve
kért, hogy ne panaszoljam be: megigértem neki és ezt oly jól
megtartottam, hogy több mint húsz évig senki sem tudott róla, micsoda
kaland révén támadt két újjamon a sebhely, mert azok állandóan
megmaradtak. Több mint három hétig az ágyat őriztem és több mint két
hónapig képtelen voltam kezemet használni s mindig azt mondtam, hogy egy
leeső nagy kő zúzta össze újjaimat.
Magnanima menzogna! or quando è il vero
Si bello, che si possa à te preporre?
Mindamellett ez a baleset a kisérő mellékes körülménynél fogva,
érzékenyen érintett, mert éppen ekkor folytak a polgársági
hadgyakorlatok és mi három más velem egykorú fiúval szintén egy kis
csapatot alkottunk, akikkel egyenruhásan a városnegyedbeli századdal
egyidejűleg kellett gyakorlatoznunk. S most, nagy fájdalmamra, hallanom
kellett a század dobpergését, amint ablakunk alatt három pajtásommal
együtt elvonult, míg én betegen feküdtem az ágyban.