Egy magános sétáló álmodozásai - 5

Másik történetem is teljesen hasonlít ehhez, de későbbi időben
játszódott le.
Egy _Plince_ nevezetű pajtásommal tekéztünk a Plain-Palaisban.
Összevesztünk a játékon, összeverekedtünk és a verekedés folyamán társam
egy bábuval olyan ütést mért födetlen fejemre, hogy kissé erősebb kézzel
széthasította volna a koponyámat. Nyomban a földre zuhantam. Soha
életemben nem láttam ahhoz fogható felindulást, mint a minőbe ez a
szegény fiú esett, midőn látta a vért fürtjeim közül ömölni. Azt hitte,
megölt. Rám hajolt, megölelt, magához szorított, miközben könnyei
omlottak és kétségbeesetten kiáltozott. Én is teljes erőmből megöleltem
őt, éppen úgy sírva, mint ő, zavaros felindulásomban, amely nem volt
minden édesség nélkül való. Végre nekilátott, hogy vérem folyását
elállítsa, amely egyre omlott, és látva azt, hogy kettőnk zsebkendője
nem elegendő erre, bevonszolt az anyjához, akinek nem messze onnan egy
kis kertje volt. Ez a jó asszony majd elájult, midőn engem ebben az
állapotban megpillantott. De mégis összeszedte minden erejét ápolásomra
s miután jól kimosta sebemet, pálinkában áztatott liliomlevéllel (ezzel
a kitűnő s a mi hazánkban nagyon használatos gyógyítószerrel) fedte azt
be. Az anya és fiú könnyei annyira meghatották szívemet, hogy sokáig úgy
tekintettem őt, mint anyámat, és fiát, mint testvéremet, míg végre
mindkettőjüket elveszítve szem elől, lassankint megfeledkeztem róluk.
Ugyanazt a titoktartást őriztem meg erre a balesetre, mint a másikra
nézve és száz hasonló természetű eset történt velem életem folyamán,
amelyekről még csak kisértetbe sem jöttem szót ejteni _Vallomásaim_ban,
oly kevéssé törekedtem itt arra a fogásra, hogy érvényre emeljem azt a
jót, amit jellememben éreztem. Nem, ha valamikor egy előttem ismeretes
igazság ellen beszéltem, ez mindig csak közömbös dolgoknál történt és
inkább vagy a beszélés zavara vagy az írás gyönyöre, mint akár a magam
érdekének, akár a más előnye vagy hátrányának akármiféle indítása
folytán történt. És aki részrehajlás nélkül fogja olvasni
_Vallomásaimat_, ha ez valaha megtörténhetik, érezni fogja, hogy azoknak
a vallomásoknak, amelyeket bennök teszek, a megtevése megalázóbb,
kínosabb, mint valami jóval nagyobb, de kevésbbé szégyenletes dolognak
az elmondása s amelyről azért nem tettem említést, mert nem követtem el.
Mindezekből az elmélkedésekből következik, hogy az igazságszeretet
gyakorlása, amelyet magam elé tűztem, inkább az egyenesség és
méltányosság érzésén, mint a dolgok valóságán alapul és én a
gyakorlatban inkább követtem lelkiismeretem erkölcsi utasításait, mint
az igaznak és hamisnak elvont fogalmait. Igen gyakran beszéltem el
meséket, de nagyon ritkán hazudtam. Ezeket az elveket követve, sokszor
adtam másoknak okot a gáncsolásra, de senkinek sem okoztam vele
jogtalanságot és nem tulajdonítottam magamnak több előnyt, mint amennyi
megilletett. Már pedig az igazság, úgy vélem, pusztán ezáltal erény.
Minden más tekintetben az csak egy metafizikai lény számunkra, amelyből
sem jó, sem rossz nem származik.
Mindamellett e megkülönböztetésekkel nincs szívem annyira megelégedve,
hogy teljesen feddhetetlennek higyjem magamat. Midőn ily gondosan
megfontolgattam, mivel tartozom másoknak, megvizsgáltam-e eléggé, mivel
tartozom önmagamnak? Ha igazságosnak kell mások iránt lennünk, igaznak
kell önmagunk iránt lennünk, – ez oly hódolat, amelyet a becsületes
ember tartozik a saját méltóságának megadni. Ha társalgásom meddősége
arra kényszerített, hogy ártatlan fictiókkal pótoljam a helyes
gondolatokat, hibáztam, mivel a mások mulattatása végett nem szabad
magunkat megalázni; ha pedig az írás gyönyörétől elragadtatva, a való
dolgokhoz költött díszítéseket csatoltam, még inkább hibáztam, mert az
igazságot mesékkel ékesíteni annyi, mint azt valójából kiforgatni.
De eljárásomat még menthetetlenebbé teszi magam választotta jelszavam.
Ez a jelszó minden más embernél jobban kötelezett engem az igazság
szoros bevallására és nem volt elég, hogy neki mindenütt feláldoztam
érdekemet és hajlamaimat, hanem gyöngeségemet és félénk természetemet is
föl kellett volna neki áldoznom. Bátorságra és erőre volt szükségem,
hogy mindig minden alkalommal igaz legyek és soha se fictiók, se mesék
ne jőjjenek ki abból a szájból és abból a tollból, amely kifejezetten az
igazságnak szentelte magát. Ime, ezt kellett volna magamnak mondanom,
midőn ezt a büszke jelszót fölvettem és szünet nélkül ismételnem
mindaddig, amíg azt viselni merészeltem. Sohasem hamisság sugallta
hazugságaimat, azok mind gyöngeségből eredtek; de ez nagyon csekély
mentségemre szolgál. Gyönge lélekkel legföllebb a bűntől őrizhetjük meg
magunkat, de nagyralátás és vakmerőség, ha nagy erényeket merészelünk
hirdetni.
Ezek az itt előadott elmélkedések valószinűleg sohasem jutottak volna
eszembe, ha R*** abbé föl nem keltette volna azokat bennem. Nagyon késő
kétségkívül arra, hogy hasznukat vegyem; de nem fölötte késő legalább
arra, hogy tévedésemet jóvátegyem és akaratomat ismét a rendes útra
térítsem, mert ezentúl csupán ez függ tőlem. Ebben hát és minden hasonló
dologban Solon életelve minden életkorra alkalmazható és sohasem nagyon
késő még ellenségeinktől sem megtanúlni azt, hogy bölcsek, igazak,
szerények legyünk és kevesebbet képzeljünk magunkról.


Ötödik séta.
Mindazon lakóhelyek közül, amelyekben otthonra találtam – és
olykor-olykor bájos lakóhelyeim voltak – egy sem tett oly igazán
boldoggá és egyik sem keltett elhagyásakor lelkemben élénkebb
sajnálkozást, mint a biennei tó középén fekvő Szentpéter-szigete. Ez a
kis sziget, amelyet Neuchâtelben de la Motte-szigetének hívnak, kevéssé
ismeretes még Svájcban is. Amennyire tudom, egy utazó sem tesz róla
említést. Pedig nagyon kellemes és kiválóan alkalmas fekvésű olyan ember
boldogsága számára, aki szeret visszavonultan élni; mert, habár talán az
egyedüli vagyok a világon, akire sorsa ezt törvényül szabta ki, nem
hihetem, hogy az egyedüli legyek, akinek ily természetes hajlandósága
van, habár még eddig senki másnál sem találkoztam vele.
A biennei tó partjai zordonabbak és regényesebbek, mint a Genfi-tó
partjai, mivel itt a szigetet körülvevő sziklák és erdők közelebb
lehúzódnak a vízhez; de azért nem kevésbbé mosolygók. Ha itt kevesebb
megművelt szántóföld és szőlő, kevesebb falu és ház akad, viszont több a
természetes zöld, több a rét, a lombkoszorúzta menhely, gyakoribbak a
nagy ellentétek és közelebb állnak egymáshoz a változó képek. Minthogy
ezeken a szerencsés partokon nincsenek kényelmes kocsi-utak, a vidéket
ritkán látogatják utasok; de az nagyon érdekes a magános szemlélődök
számára, akik örömmel merülnek el a természet bájainak élvezetébe és
szállnak magokba abban a csöndben, amelyet semmi más zaj nem zavar, mint
a sasok vijjogása, egy-két madárka szaggatott csattogása és a hegységből
alárohanó patakok zuhogása. Ez a szép, csaknem kerek alakú medence két
kis szigetet zár ölébe, amelyek közül az egyik mintegy félmérföldnyi
kerületű, lakott és művelt, a másik pedig kisebb, kopár, műveletlen és
amelyet utoljára is el fog tüntetni az a sok földtömeg, amelyet
szüntelenül kihordanak belőle, hogy a hullámok és viharok okozta károkat
a nagyobb szigeten kipótolják. Így a gyöngébbnek mindig az erősebb
támogatására kell szolgálnia.
Az egész szigeten csak egyetlenegy ház van, de ez nagy, kellemes és
kényelmes, amely, miként maga a sziget, a berni kórház tulajdona és egy
adószedő lakik benne, családjával és cselédségével együtt. Ez népes
baromfiudvart, galambducot és haltenyésztőket tart itt. Amily kicsiny a
sziget, époly változatos terepét és kilátásait illetőleg, mindenféle
tájképeket mutat és mindennek művelésére alkalmas. Látni itt
szántóföldeket, szőlőket, erdőket, gyümölcsösöket, ligetektől árnyékolt
és mindenféle csalitoktól szegélyezett kövér egelőket, amelyeket a tó
vize állandó hüvösségben tart. A szigetet egy magas, két sor fával
beültetett töltés fogja hosszában körül, míg e földtöltés közepére egy
csinos termet építettek, amelyben a szomszédos partok lakói
összegyülekeznek és a szüretek alkalmával táncmulatságot rendeznek.
Erre a szigetre menekültem a _môtiersi_ megkövezés után. A rajta való
tartózkodást oly elbájolónak találtam, azon annyira a hangulatomnak
megfelelő életet folytattam, hogy elhatároztam, itt fejezem be hátralevő
napjaimat és csupán az az egy nyugtalanított, hogy nem engedik e
szándékot végrehajtanom, mert az nem illett bele abba a tervbe, hogy
Angolországba csaljanak, amelynek első megnyilvánulásait már ekkor
érezni kezdtem. Ezektől a sejtelmektől gyötörtetve, szerettem volna, ha
e menhelyet örökös fogházzá változtatták volna számomra, ha egész
életemre ide számkivetettek volna, és ha elvéve tőlem minden hatalmat és
minden reményt arra, hogy róla valamikor kijöhessek, minden érintkezést
megtiltottak volna a szárazfölddel, úgy hogy nem tudva, mi történik a
nagyvilágban, annak még létezéséről is megfeledkeztem volna és ott
hasonlóképen megfeledkeztek volna az én létezésemről.
Azonban csak két hónapot engedtek e szigeten eltöltenem, pedig szivesen
töltöttem volna ott két esztendőt, két századot, az egész
örökkévalóságot és soha egy pillanatig sem unatkoztam volna, habár
élettársamon kívül nem volt ott más társaságom, mint csupán az adószedő,
a felesége és cselédsége, akik mindnyájan valóban igen jó emberek voltak
és semmi egyéb; de nekem épen ez kellett. Ezt a két hónapot életem
legboldogabb időszakának tartom, oly boldognak, hogy annak boldogsága
egész életemre elegendő lett volna anélkül, hogy egy más állapot utáni
vágyakozás egyetlen pillanatig is feltámadt volna lelkemben.
De miféle boldogság volt hát ez és miben állt annak élvezése? Föl merném
tenni e század összes embereinek, vajjon kitalálnák-e azt az életet,
amelyet ott folytattam. A drága _far niente_ volt ezen élvezetek közt az
első és legfőbb, amelyet egész édességében élvezni akartam és mindaz,
amit itt tartózkodásom alatt műveltem, valóban nem volt egyéb, mint egy
olyan ember gyönyörűséges és szükséges foglalatossága, aki a
tétlenségnek szentelte magát.
Az a remény, hogy semmit sem fognak jobban kívánni, mint hogy e magános
tartózkodási helyen hagyjanak engemet, amelyet magam választottam ki, és
a honnan lehetetlen volt támogatás és nagymérvű észrevétel nélkül
kijönnöm és ahol csupán a körültem levő emberek közvetítésével lehetett
mind érintkezésem, mind levelezésem a külvilággal; ez a remény, mondom,
azzal biztatott, hogy itt nyugodtabban fejezhetem be napjaimat, mint
ahogy eddig töltöttem, és az a gondolat, hogy itt ráérek kényem-kedvem
szerint dolgaimat berendezni, okozta, hogy azzal kezdtem, hogy semmi
berendezkedéshez sem fogtam. Hirtelen, egyedül és üres kézzel a szigetre
kerülve, fokozatosan hozattam oda magam után gazdaasszonyomat,
könyveimet és csekély házi fölszerelésemet, de ez utóbbiból jónak láttam
semmit sem csomagolni ki, úgy hagyva, ládáimat és bőröndjeimet, mint a
hogy megérkeztek volt, és úgy élve lakásomban, ahol napjaimat befejezni
óhajtottam, mint egy vendégfogadóban, a honnan másnap el kellett
utaznom. Mindezek a dolgok, úgy a hogy voltak, annyira kedvem szerint
folytak, hogyha jobban akartam volna őket elrendezni, csak rontottam
volna rajtok egyet-mást. Egyik legnagyobb gyönyörűségem különösen az
volt, hogy könyveimet egyre jól becsomagolva hagytam és semmi
írószerszám sem volt a kezem ügyében. Ha egy-egy szerencsétlen levél
arra kényszerített, hogy tollat fogjak és válaszoljak, morogva kértem az
írószereket az adószedőtől kölcsön és siettem őket visszaadni, abban a
hiú reményben élve, hogy nem lesz szükséges többé kölcsönkérnem. Ezek
helyett a szomorú ringy-rongy papírok és mindezen ócska könyvhalmaz
helyett virágokkal és szénával töltöttem meg szobámat, mert ekkoriban
első lelkesedésemben voltam a növénytan iránt, amely iránt _D’Ivernois_
doktor oly hajlandósággal töltött el, hogy az csakhamar szenvedélylyé
fokozódott. Nem akarva többé komoly munkával foglalkozni, valami
szórakozásra volt szükségem, amely tetszik is és nem jár több
fáradsággal annál, mint a mennyit egy lustálkodó is szivesen elvégez.
Elhatároztam, hogy megírom a _Flora petrinsularis_-t (a
Szentpéter-sziget flóráját) vagyis leírom a sziget összes növényeit,
egyetlenegyet sem mellőzve el, oly részletességgel, amely elegendő lesz
arra, hogy hátralevő napjaimat igénybe vegye. Azt mondják, hogy egy
német könyvet írt egy citrommagról, én a rétek minden füvéről, az erdők
minden mohájáról, minden zuzmóról, amely a sziklához tapad, írtam volna
egyet; egyszóval egy szál füvet, egy növényi atomot sem akartam úgy
hagyni, hogy bőven le ne írjam. E szép terv következtében a reggeli
után, amelyet mindannyian együtt költöttünk el, minden reggel, kezemben
a nagyítóüveggel és hónom alatt a _Systema naturae_-val elindultam a
sziget egy-egy részletének átvizsgálására s e végből kis negyedekre
osztottam azt azzal a szándékkal, hogy mindenik évszakban sorban egymás
után bejárom őket. Semmi nem különösebb, mint azok az elragadtatások és
lelkesedések, amelyeket minden megfigyelésem alkalmával éreztem,
amelyeket a növények alkatára és organisatiójára, valamint a nemi
részeknek a megtermékenyítésnél játszott szerepére irányultak, amelyek
rendszere ekkor még teljesen új volt előttem. A nemi jellemvonások
megkülönböztetése, amelyekről azelőtt halvány fogalmam sem volt,
megigézett, midőn azokat a közönséges növényfajoknál megállapítottam,
addig is, míg ritkább fajoknál is megtehettem ezt. A Prunella két hosszú
porzószálának kettéhasadása, a csalán és a Parietaria porzószálainak
feszereje, a balzsamina termésének és a puszpáng magtartójának
szétpattanása, a megtermékenyülés ezer kis folyamata, amelyeket először
megfigyeltem, örömmel töltött el és mindenkit sorba kérdeztem: látta-e a
Prunella szarvait, mint a hogy Lafontaine «Diable de Papefiguiéres» című
meséjében az emberektől azt kérdezi, olvasták-e Habakukot. Két vagy
három óra múlva gazdag aratással megrakodva tértem vissza s e készlet
szórakozásomra szolgált délután azon esetre, ha esni kezdett. A délelőtt
további részét arra használtam, hogy az adószedővel, feleségével és
Terézzel elmentem meglátogatni munkásaikat, megnézni a gyümölcsszedést s
velök együtt a legtöbbször magam is neki láttam a munkának és nem
egyszer megtörtént, hogy midőn berni urak jöttek hozzám látogatóba,
egy-egy magas fán kuporodva találtak, derekamra kötött zsákkal, amelyet
gyümölcscsel raktam tele s azután egy kötéllel a földre eresztettem le.
A délelőtti testmozgás és az attól elválaszthatatlan jó kedélyhangulat a
déli pihenést kiválóan kellemessé tette reám nézve; de ha ez már nagyon
hosszúra nyúlt, a szép idő pedig csalogatott, nem győztem a végit
kivárni, s ott hagyva az asztalnál a társaságot, elillantam és egyedül
egy csónakba szállva, kieveztem a víz közepére, amikor a tó csöndes volt
és ott, egész hosszamban végignyúlva a csónakban, ég felé fordított
szemekkel a habok lassú ide-oda hullámzására bíztam magam néha több órán
át is, ezer zavaros de gyönyörűséges álmodozásba merülve, a melyek, bár
semmi pontosan meghatározott vagy állandó tárgyuk nem volt, mindamellett
az én nézetem szerint százszor becsesebbek voltak mindannál, ami édeset
csak találtam volt mindabban, amit az élet gyönyöreinek neveznek. Olykor
a naplemente értesített róla, hogy már ideje lesz visszatérni s ilyenkor
nem egyszer oly messzire voltam a szigettől, hogy teljes erőmből kellett
dolgoznom, hogy az éj leszállta előtt hazaérjek. Máskor meg ahelyett,
hogy a sík vízre kiszállnék, abban találtam örömemet, hogy a sziget
zöldelő partjai mentén haladtam tova, amelyeknek kristálytiszta vize és
hűs lombozata sokszor a fürdésre is kedvet adott. De egyik leggyakoribb
csónakkirándulásom az volt, hogy a nagy szigetről a kis szigethez
eveztem, ezen kikötöttem és itt töltöttem a délutánt, részint a
Marceaux-, Bourdaines és Persicaires-félék és mindenfajta csalitok közt
keskeny ösvényeken sétálgatva, részint egy homokos, pázsittal,
Serpoletvel, virágokkal, köztük Esparcette-tel, meg lóherével (amelyeket
itt hajdan minden valószinűség szerint elvetettek) borított domb
tetejére telepedve, amely nagyon alkalmasnak látszott tengeri nyulak
elhelyezésére, minthogy háborítatlanul szaporodhattak itt, mitől sem
félve és minek sem ártva. Megemlítettem ezt az eszmét az adószedő előtt
s ő Neuchâtelből hím és nőstény tengeri nyulakat hozatott és mi nagy
ünnepélyességgel kivonultunk: a felesége, egyik nővére, Teréz meg én,
hogy letelepítsük őket a kis szigeten, amelyet még eljövetelem előtt
elkezdtek benépesíteni s ahol kétségkívül vigan tenyésztek, ha a téli
hidegséget kibirták állani. E kis gyarmat alapítása egész ünnepség volt
számunkra. Az Argonauták kormányosa nem volt büszkébb mint én, midőn
diadallal vezettem a társaságot és a nyulakat a nagy szigetről a kis
szigetre és kevélyen jegyeztem meg, hogy az adószedőné, aki túlságosan
félt a vízen s mindig rosszúl érezte magát rajta, vezetésem alatt
bizalommal szállt csónakba és semmi ijedelmet nem árult el az átkelés
alatt.
Mikor a tó hullámzása nem engedte meg a csónakázást, délutánomat azzal
töltöttem, hogy bejártam a szigetet, jobbra-balra herborizálva, most a
legmosolygóbb és legmagányosabb zugokba ülve le, hogy ott kedvem szerint
álmodozzam, majd a földgátakon és dombokon álldogálva, hogy végig fussam
szemeimmel a tónak és partjainak kevély és elragadó tájképét, amelyek
egyfelől a közeli hegyek koszorúiban végződtek, másfelől pedig gazdag és
termékeny síkságokká szélesbültek ki, amelyeken az ember szeme egész a
távolból szegélyző kékes hegyekig elhatolt.
Mikor az est közeledett, leszálltam a sziget magasabb pontjairól és
szivesen le-leültem a tó kavicsos partján valami rejtett menedékhelyre;
itt a habok locscsanása és a víz hullámzása lebilincselvén érzékeimet és
kiűzvén lelkemből minden más gerjedelmet, azt édes álmodozásba
ringatták, amelyben sokszor – anélkül, hogy észrevettem volna – az éj is
rám köszöntött. A víz apálya és dagálya, annak folytonos, időközönként
hol emelkedő, hol gyöngülő zúgása szakadatlanul foglalkoztatván füleimet
és szemeimet, kipótolta a belső mozgalmakat, amelyeket az álmodozás
kioltott bennem és elegendő volt arra, hogy gyönyörrel éreztesse velem
létezésemet, a gondolkodás minden fárdsága nélkül. Időről-időre valami
halk és futólagos elmélkedés támadt bennem a világ dolgainak
állhatatlanságáról, amelynek a víz felszíne a képét tárta elém; de ezek
a futó benyomások csakhamar elmosódtak a folytonos mozgás
egyformaságában, amely körülringott és amely lelkem minden tettleges
részvétele nélkül mégis oly erősen lenyügözött, hogy mikor az óra és a
megállapított jeladás intett, csak erőfeszítéssel bírtam magam onnan
kiragadni.
Vacsora után, ha szép volt az este, valamennyien még egy sétát tettünk a
töltésen, hogy a tó üde levegőjét beszívjuk. Közben leültünk a kerti
házban, nevetgéltünk, csevegtünk, dudorásztunk valami régi nótát, amely
nagyon is fölér a mai mesterkélt dalokkal s végül eltelt napunkkal
megelégedve és holnapra hasonló napot kívánva tértünk nyugvóra.
Ilyenformán töltöttem, ha nehány váratlan és alkalmatlan látogatást
leszámítok, időmet a szigeten való tartózkodásom alatt. Mondja meg hát
valaki, mi volt ebben oly vonzó, ami oly élénk, oly gyöngéd és oly
tartós sajnálkozásokat fakaszt szívemből, hogy tizenöt év eltelte után
is lehetetlen erre a kedves lakóhelyre gondolnom a nélkül, hogy a
leghevesebb sóvárgással mindannyiszor oda vissza ne kívánjam magamat?
Hosszú életem viszontagságai alatt észrevettem, hogy a legédesebb
élvezetek és a legélénkebb gyönyörök időszakai épen nem azok, amelyeknek
emléke leginkább vonzza és megindítja szivemet. A mámornak és a
szenvedélynek e rövid pillanatai, bármily hevesek legyenek is, épen
hevességüknél fogva az élet egyenes vonalán csak ritkásan elszórt
pontok. Sokkal ritkábbak és futólagosabbak azok, semhogy állandó
állapotot alkossanak és az a boldogság, mely után szivem sóvárog, nem
múló pillanatokból áll, hanem az oly egyszerű és állandó állapot,
amelyben semmi különös élénkség nincs, hanem a tartama annyira növeli a
báját, hogy benne végre a legfőbb boldogságot feltaláljuk.
A földön minden örökös hullámzásban van. Semmi sem őriz itt meg állandó,
maradandó formát és a külső dolgokhoz fűződő vonzalmaink ezekkel együtt
szükségképpen elmúlnak és megváltoznak. Azok mindig előttünk vagy
mögöttünk járnak, a múltra emlékeztetnek, amely nincs többé, vagy
utalnak a jövőre, amely sokszor nem következik be; semmi szilárd pont
nincs, amihez a szív ragaszkodhassék. Ezért itt alant csak oly
gyönyörben van részünk, amely elmúlik; ami a tartós boldogságot illeti,
kételkedem, hogy az itt ismeretes lenne. Leghevesebb élvezeteink közt
alig van egy oly pillanat, amelyben szivünk igazán elmondhatja:
_Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana!_ És hogyan lehet
boldogságnak nevezni azt az elfutó állapotot, amely nyugtalanul és
üresen hagyja szivünket, amely untalan sajnálkozni késztet valami után
vagy még kívánkozni valamiért?
De ha van oly állapot, amelyben a lélek eléggé szilárd talapzatot talál
arra, hogy azon teljesen megnyugodjék és abban egész lényét összeszedje
anélkül, hogy az egész multat vissza kelljen idéznie vagy a jövőbe
előretekintenie; ahol az idő semmi magában véve, a jelen mindig tart,
mindazáltal tartamának minden jelzése és az egymásrakövetkezés minden
nyoma nélkül, a veszteség és élvezet, a gyönyör és fájdalom, a vágy és
félelem minden más érzése nélkül, mint csupán létezésünk érzése és ez az
érzelem egyedül képes azt tökéletesen betölteni; amíg ez az állapot
tart, az, aki benne van, boldognak nevezheti magát, nem tökéletlen,
szegény és viszonylagos boldogsággal, amilyen az, amelyet az élet
gyönyöreiben találunk, hanem kielégítő, tökéletes és teljes
boldogsággal, amely semmi ürességet nem hagy hátra a lélekben, amelyet
ez betölteni óhajtana. Ilyen az az állapot, amelyben Szentpéter-szigetén
magános álmodozásaim közben sokszor találtam magamat, akár csónakomban
végigterültem és a víz kényekedve szerint engedtem azt tovasodortatni,
akár a hullámzó tó partjain vagy egyebütt, egy szép folyó vagy kavicsos
ágyában csörgedező patak partján üldögéltem.
Mit élvez az ember efféle helyzetben? Semmi ránézve külsőt, semmi
egyebet, mint önmagát, saját létezését; amíg ez az állapot tart, az
ember beéri önmagával, mint Isten. A lét érzése, minden más
gerjedelemtől megfosztva is a megelégedésnek és békének értékes érzelme,
amely egymaga elegendő lenne, hogy ezt a létet kedvessé és édessé tegye
arra nézve, aki mindazon érzéki és földi benyomásokat el tudná
távolítani magától, amelyek szakadatlanul előnyomulva, elszakítanak
minket azoktól és megzavarják itt alant azok édességét. De a legtöbb
ember, folytonosan szenvedélyektől háborgatva, kevéssé ismeri ezt az
állapotot és minthogy csak tökéletlenül ízlelte meg azt nehány
pillanatig, csak homályos és zavaros képzetet őriz meg arról, amely nem
igen érezteti velök annak báját. Sőt a dolgok jelenlegi állása mellett
nem is lenne jó, ha ezek után az édes elragadtatások után áhítozva,
miattok megútálnák a munkás életet, amelyet egyre megújuló szükségleteik
kötelességül szabnak eléjök. De egy oly szerencsétlen, akit kizártak az
emberi társadalomból s aki semmi másokra vagy önmagára nézve hasznos és
jó dolgot nem művelhet itt alant, ebben az állapotban minden emberi
boldogtalanságért kárpótlást találhat itt, amelyet sem a balszerencse,
sem az emberek el nem rabolhatnak tőle.
Igaz ugyan, hogy ezeket a kárpótlásokat sem minden lélek, sem minden
helyzetben nem érezheti. Szükséges e végre, hogy a lélek békében legyen
és semmi szenvedély ne háborgassa nyugalmát. Annak, aki ezeket élvezni
akarja, erre hangolva kell lennie, és a környező tárgyaknak közre kell
ebben működniök. Nem szükséges hozzá sem tökéletes nyugalom, sem fölötte
nagy izgalom, hanem egyforma és mérsékelt mozgalom, amelyben sem
rázkódtatások, sem szünetközök nincsenek. Mozgás nélkül az élet csak
lethargia. Ha a mozgás egyenetlen vagy fölötte erős, fölébreszt; midőn a
környező tárgyakra emlékeztet, lerombolja az álmodozás báját és kiszakít
minket önmagunkból, hogy nyomban a balszerencse és az emberek járma alá
hajtson és szerencsétlenségeinket éreztesse velünk. A tökéletes csend
szomorúságra indít. A halál képét tárja elénk. Ilyenkor a mosolygó
képzelet segítségére van szükség és ez egész természetesen be is köszönt
azoknál, akiket az ég ezzel megajándékozott. A mozgás, amely nem
kívülről jön, ekkor bennünk megy végbe. A nyugalom igaz, hogy kisebb, de
kellemesebb is, ha könnyed és édes eszmék, a nélkül, hogy a lélek mélyét
felkavarnák, úgyszólván csak súrolják annak felületét. Többre nincs
szükség, hogy önmagunkra emlékezzünk és minden bajainkról
megfeledkezzünk. Az efféle álmodozást mindenütt élvezhetjük, ahol
nyugodtak lehetünk; s én gyakran gondoltam, hogy a Bastilleban, sőt egy
oly sötét tömlöcben, ahol semmi tárgy nem illette volna látásomat, én
még tudtam volna kellemesen álmodozni.
De meg kell vallani, hogy ez jóval könnyebben és kellemesebben esett egy
termékeny és magános, már a természettől fogva határolt és a világ többi
részétől különválasztott szigeten, ahol minden csak mosolygó képeket
tárt elém, ahol semmi nem emlékeztetett szomorú dolgokra, ahol a
csekélyszámú lakók társasága barátságos és kedves volt, de nem annyira
érdeklődő, hogy szünetlenül lefoglaljon, egyszóval, ahol egész nap
minden akadály és minden gond nélkül átengedhettem magam a kényem-kedvem
szerinti foglalatosságoknak vagy a leglanyhább tétlenségnek. Az alkalom
kétségkívül kedvező volt egy álmodozó számára, aki a legvisszatetszőbb
tárgyak közepette kellemes ábrándképekkel táplálkozván, tetszése szerint
tudott azokkal jóllakni és mindazt, ami érzékeit valóban megérintette,
ide öszpontosítani. Ha hosszú és édes álmodozásomból felriadva láttam,
hogy zöld ágak, virágok és madarak környeznek, és szemeim messzire
elcsapongtak azokra a regényes partokra, amelyek a széles kiterjedésű tó
kristálytiszta vizét szegélyezték: mindezeket a kedves tárgyakat
összeolvasztottam ábrándképeimmel s midőn végre fokonkint visszatértem
magamhoz és mindahhoz, ami körülvett, nem tudtam megállapítani, melyik
ponton vált külön a valóság az ábrándképektől, annyira minden egyaránt
hozzájárult ahhoz, hogy kedvessé tegye előttem azt a szemlélődő és
magános életet, amelyet e szép lakóhelyen folytattam. Miért nem lehet
annak újra életrekelnie? Miért nem mehetek, hogy e kedves szigeten
fejezzem be napjaimat és soha ki ne jöjjek róla, sem soha ne lássam
rajta a szárazföld egy lakóját sem, aki a mindenféle csapásoknak,
amelyeket embertársaim annyi évek óta oly szivesen gyüjtögettek fejem
fölé, emlékét visszaidézze lelkembe! Csakhamar örökre elfelejteném őket,
bár ők kétségkívül nem igen felejtenének el viszont; de mit bánnám én
azt, föltéve, hogy nem tudnának közelembe férkőzni, hogy megzavarják
nyugalmamat. Megszabadulva mindama földi szenvedélyektől, amelyeket a
társas élet izgalma kelt, lelkem gyakorta fölemelkednék eme légkör fölé
és előre érintkeznék amaz égi szellemekkel, amelyeknek számát rövid idő
alatt szaporítani reméli. Az emberek, tudom, óvakodni fognak attól, hogy
visszaadják nekem ezt az édes menedékhelyet, amelyben nem akartak
megtűrni. De legalább abban nem fognak megakadályozni, hogy a képzelet
szárnyain mindennap elrepüljek oda és ott nehány óráig ugyanazt a
gyönyört élvezzem, mintha még most is ott laknám. Legédesebb
foglalatosságom ott az lenne, hogy kedvem szerint álmodoznám. Amikor azt
álmodom, hogy ott vagyok, nem ugyanazt cselekszem-e? Sőt többet teszek:
az elvont és egyhangú álmodozás ingeréhez oly bájos képeket csatolok,
amelyek azt megelevenítik. Tárgyaik gyakran tovasiklottak érzékeim elől
elragadtatásaim alkalmával; most pedig, minél mélyebben jár az
álmodozásom, annál elevenebben lefesti azokat nekem. Gyakran jobban
körükben vagyok és még kellemesebben, mint amikor valósággal ott voltam.
Csak az a baj, hogy mihelyt képzeletem tüze ellankad, ezek a
visszaemlékezések több fáradsággal járnak és nem tartanak oly sokáig. Óh
jaj, amikor elkezdjük porhüvelyünket elhagyni, akkor kápráztatja ez
leginkább szemeinket!


Hatodik séta.
Nem igen van oly mechanikus mozgásunk, amelynek okát szívünkben föl ne
találhatnók, ha jól értenénk hozzá, hogy ott keressük.
Tegnap, midőn az új körúton haladtam végig, hogy a Bièvre mentén a
Gentilly oldalon herborizálni menjek, egy kerülővel jobbra tértem, az