Egy magános sétáló álmodozásai - 6

Enfer (pokol)-sorompóhoz közeledve, és a fontainebleaui útra kitérve,
ama magaslatok felé igyekeztem, amelyek ezt a kis folyót szegélyezik. Ez
a kitérő magában véve fölötte közömbös dolog volt, de midőn
visszaemlékeztem reá, hogy több ízben egész gépiesen ugyanezen a kitérőn
haladtam, ennek okát önmagamban kerestem és nem bírtam megállani, hogy
föl ne kacagjak, midőn annak a végire jártam.
A körút egyik szögletében, az Enfer-sorompó kijáratánál, nyárban naponta
egy asszony szokott ülni, aki ott gyümölcsöt, herbatheát meg zsemlyét
árul. Ennek az asszonynak egy fölötte csinos, de sánta kis fia van, aki
mankóival ide-oda bicegve, elég jó kedvvel jár-kél és a járókelőktől
adományokat kéreget. Félig-meddig megismerkedtem ezzel a jámbor fiúval;
valahányszor arra mentem el, mindig odajött, ügyesen köszönt, mire
megkapta az én szerény adományomat. Első-, másodízben gyönyörűséggel
néztem őt, nagyon szívesen adtam neki, s egy darab ideig ugyanazt az
örömet éreztem azután is, sőt a legtöbbször még azzal tetéztem, hogy
nekibuzdítottam őt és végighallgattam gyermeki elbeszélését, amelyet
kellemesnek találtam. De ez a gyönyörűség, miután fokonkint szokássá
vált, lassankint – nem is tudom, hogyan – olyan kötelességfélévé alakúlt
át, amely csakhamar feszélyezővé lett, különösen az előljáró beszéd
miatt, amelyet végig kellett hallgatnom és amelyben sohasem mulasztotta
el, hogy engem gyakran Rousseau úrnak ne szólítson, hogy megmutassa,
melyszerint jól ismer, holott ellenkezőleg, ebből eléggé világos lett
előttem, hogy nem ismert jobban, mint azok, akik őt kioktatták.
Ettőlfogva kevésbbé örömest mentem arra, s utoljára gépiesen megszoktam,
hogy legtöbbször egy vargabetűt csináljak, ha ehhez az átlós-úthoz
közeledtem.
Ime, ezt fedeztem föl, amint fölötte elmélkedtem, mert mindebből
eddigelé még semmi nem tárult föl világosan elmém előtt. Ez a
megfigyelés egymás után egy sereg mást idézett lelkem elé, amelyek
megerősítették abban, hogy cselekedeteim legnagyobb részének igazi és
elsőrendű indítóokai önmagam előtt nem oly világosak, mint ahogy sokáig
képzeltem. Tudom és érzem, hogy jót tenni a legigazibb boldogság,
amelyet az emberi szív érezhet; de ezt a boldogságot régóta elragadták
tőlem és az enyémhez hasonló nyomorúlt sorsban nem igen lehet remélni,
hogy egyetlen igazi jócselekedetet jól megválasztva és eredményesen
elvégezhessünk. Minthogy azoknak, akik sorsom fölött rendelkeznek,
legfőbb gondja arra irányult, hogy számomra minden csak hamis és csalárd
látszat legyen: az erényre való indítás is mindig csak oly csalétek,
amelyet azért tárnak elém, hogy a kelepcébe csaljanak, amelybe be
akarnak keríteni. Tudom ezt; tudom, hogy az egyedüli jó, ami ezentúl
hatalmamban áll, az, hogy visszatartsam magam a cselekvéstől, mert attól
kell tartanom, hogy szándékom, sőt tudomásom ellenére rosszat
cselekszem.
De voltak boldogabb idők, amelyekben szívem gerjedelmeit követve, néha
egy-egy idegen szívet megelégedetté tehettem és tartozom magamnak azzal
a megtisztelő bizonyságtétellel, hogy valahányszor ezt a gyönyört
élvezhettem, azt bármi másnál édesebbnek találtam. Ez a hajlam élénk,
igaz, tiszta volt és legtitkosabb bensőmben soha semmi azt meg nem
hazudtolta. Azonban sokszor éreztem saját jótéteményeim terhét a
kötelességek ama lánca révén, amelyet magok után vontak: ekkor eltűnt a
gyönyör és ama gondoskodások gyakorlásában, amelyek előbb elbájolták
szivemet, most már csak szinte elviselhetetlen kényszert találtam.
Szerencsés sorom rövid napjai alatt sokan folyamodtak hozzám és soha
semmi szolgálatot, amely csak hatalmamban állt, senkitől meg nem
tagadtam. De ezekből az első, nagy szivességgel árasztott
jótéteményekből az egymást követő kötelezettségek oly bilincsei
származtak, amelyeket nem láttam előre és amelyek igáját később képtelen
voltam lerázni. Első szolgálataim azok szemében, akik azokban
részesültek, csak foglalói voltak a később következendőknek; s mihelyt
valami szerencsétlen kivetette utánam egy elfogadott jótétemény
csáklyáját, attól fogva oda voltam s ez az első szabad és önkéntes
jótétemény határozatlan jogcímévé vált mindazoknak, amikre utóbb
szüksége lehetett, anélkül, hogy akár csak tehetetlenségem is elegendő
lett volna az azok alól való fölmentésre. Így alakultak át számomra a
legédesebb gyönyörűségek utóbb terhes alárendeltségekké.
Azonban ezek a bilincsek mindaddig, míg a közönségtől számba nem véve,
ismeretlenül éltem, nem tűntek föl előttem nagyon súlyosaknak. De
mihelyt irataim révén személyem az érdeklődés előterébe lépett, – súlyos
hiba kétségkívül, de a melyért szerencsétlenségeim által túlontúl
megbűnhödtem, – ettőlfogva az összes szükölködőknek vagy állítólag
ilyeneknek, az összes kalandoroknak, akik becsapni való áldozatot
kerestek, mindazoknak, akik a nagy képmutatással nekem tulajdonított
nagy tekintély ürügye alatt egy vagy más módon fülön akartak csípni:
általános célpontjává váltam. Ekkor volt módom megismerni, hogy a
természet összes hajlandóságai, még magát a jótékonyságot sem véve ki,
ha okosság és válogatás nélkül kezeljük vagy követjük őket a
társaságban, megváltoztatják természetüket és sokszor époly ártalmasokká
válnak, mint a mily hasznosak voltak első megindulásuk alkalmával. Ennyi
kegyetlen tapasztalat lassankint megváltoztatta első hajlandóságaimat,
vagy inkább végre igazi határaik közé korlátozván őket, megtanított
arra, hogy kevésbbé vakon kövessem jótevői hajlamomat, amikor ez csak
arra szolgált, hogy előmozdítsa a mások gonoszságát.
Azonban nem sajnálom ezeket a tapasztalatokat, mivel ezek, a reflexió
útján, új felvilágosításokat nyújtottak önmagam megismerésére és
magamviseletének igazi indító okaira nézve ezer esetben, amelyekben
téves illuziókban ringattam magamat, helyes útra vezettek. Láttam, hogy
ahhoz, hogy örömmel tehessek jót, szabadon, kényszer nélkül kell
cselekednem s viszont arra nézve, hogy egy jó cselekedet minden
édességét elveszítse, elegendő volt, ha az kötelességgé vált számomra.
Ettőlfogva a kötelezés súlya a legédesebb élvezeteket megkeseríti
számomra s mint a hogy _Emil_ben mondottam, úgy hiszem, rossz férj
lettem volna a törökök közt abban az órában, amikor a közfelkiáltás arra
szólítja fel őket, hogy állásuk kötelességeit betöltsék.
Im ez nagyban módosítja azt a véleményt, amelyet saját erényemről sokáig
tápláltam; mert ez nem abban áll, hogy hajlamainkat kövessük és
átengedjük magunkat a jóltevés gyönyörének, mikor azok erre indítanak
bennünket, hanem abban áll, hogy legyőzzük őket, amikor a kötelesség ezt
parancsolja és megtegyük azt, amit az rendel, – én pedig ezt bárkinél a
világon kevesbbé tudtam megtenni. Érzékenynek és jónak születve, a
szánakozást egész a gyöngeségig vive és lelkemet mindazáltal, ami a
nagylelkűséghez tartozik, felmagasztosulva érezve, humánus, jótékony,
segítségre kész voltam hajlamból, sőt szenvedélyből, amíg csak szívem
volt érdekelve; a legjobb és legirgalmasabb ember lettem volna, ha a
leghatalmasabb lettem volna erre és ahhoz, hogy minden bosszúvágyat
kioltsak magamban, elegendő lett volna, hogy képes legyek bosszút
állani. Sőt saját érdekem ellenére, könnyen lettem volna igazságos is,
de a rám nézve kedves személyek érdeke ellenére nem tudtam volna magamat
ráhatározni, hogy az legyek. Mihelyt kötelességem és szívem
ellenmondásba került, az előbbi ritkán diadalmaskodott, ha ugyan az nem
forgott csupán szóban, hogy visszatartsam valamitől magamat; ez esetben
a legtöbbször erős voltam, de hajlandóságom ellenére cselekedni sohasem
bírtam. Akár az emberek, akár a kötelesség, vagy éppen a kényszerűség
parancsoljanak, ha szívem hallgat, akaratom néma marad és nem tudok
engedelmeskedni. Látom a bajt, amely fenyeget, de inkább engedem
bekövetvetkezni, semhogy annak megelőzésére indulatba jöjjek.
Olykor-olykor nagy erőfeszítéssel nekilendülök, de ez az erőfeszítés
nagyon hamar kifáraszt és kimerít; nem bírom folytatni. Minden
elképzelhető dolognál, amit nem csinálok szívesen, mihamar képtelen
vagyok megcsinálni.
Sőt többet mondok. A kívánságommal egyező kényszerítés elegendő arra,
hogy azt lerontsa és idegenkedéssé, sőt ellenszenvvé változtassa, ha
csak kevéssé erősen működik is; és ez kínossá teszi számomra az olyan
jócselekedetet, amit megkövetelnek és amit magamtól szivesen megtennék,
ha nem követelnék. A tisztán önkéntes jótétemény bizonyára az a
cselekedet, amit szeretek megtenni. De ha az, aki azt kapta, abból
jogcímet formál arra, hogy folytatását követelje, mert különben
meggyűlöl, ha törvénnyé emeli, hogy örökre jóltevője legyek: bár eleinte
gyönyörűségemet találtam benne, hogy az vagyok, ettőlfogva a feszélyezés
megkezdődik és a gyönyörűség eloszlik. Amit ilyenkor cselekszem, ha
engedek, gyöngeség és álszemérem, de a jóakarat hiányzik és távol attól,
hogy nagyra lennék vele, inkább szemrehányást teszek magamnak
lelkiismeretem előtt, hogy kelletlenül jót teszek.
Tudom, hogy valami szerződésféle áll fenn, sőt ez valamennyi közül a
legszentebb, a jóltevő és a lekötelezett közt. Bizonyosfajta társaságot
alkotnak ők egymással, amely szorosabb annál, amely az embereket
általában összekapcsolja és ha a lekötelezett hallgatagon háládatosságra
vállalkozik, a jóltevő ugyancsak arra kötelezi magát, hogy amaz iránt
mindaddig, amíg csak az méltatlanná nem válik arra, megőrzi ugyanazt a
jóakaratot, amelyet iránta tanusított és ennek bizonyságát fogja
szolgáltatni mindannyiszor, valahányszor arra alkalma nyílik és annak
szüksége fenforog. Ezek nem világosan kifejezett föltételek, hanem
természetes következményei a köztük létesült viszonynak. Az, aki először
tagad meg egy önkéntes szolgálatot, amit tőle kérnek, semmi jogot nem ad
ezzel a panaszkodásra annak, akit visszautasításban részesített; de az,
aki hasonló esetben ugyanattól megtagadja ugyanazt a szivességet,
amelyet előbb megadott neki, meghiusít egy oly reményt, amelynek
táplálására feljogosított; megcsal és meghazudtol egy várakozást,
amelyet fölgerjesztett. Érezzük, hogy ebben a visszautasításban
valamelyes igazságtalan és keményebb dolog rejlik, mint az előbbiben,
pedig ez éppen úgy annak a függetlenségnek kifolyása, amelyet a szív
szeret és amelyről nem mond le minden küzdelem nélkül. Ha egy adósságot
kifizetek, egy kötelességet teljesítek; ha valami ajándékot adok, örömet
szerzek magamnak. Úgyde kötelességeink teljesítésének öröme azok közül
való, amelyek egyedül az erény megszokásából fakadnak; azok, amelyek
közvetetlenül a természeti hajlandóságból erednek, nem emelkednek oly
magasra, mint ezek.
Annyi szomorú tapasztalat után megtanultam, hogy messziről előre lássam
első valóra vált gerjedelmeim következményeit és gyakran visszatartottam
magam egy jó cselekedettől, amelyet óhajtottam is, módomban is volt
megtenni, mivel visszariadtam attól az alárendeltségtől, amelybe utóbb
kerülök, ha meggondolatlanul átengedem magam neki. Nem mindig éreztem
ezt a félelmet, ellenkezőleg, fiatal koromban saját jótéteményeim által
fűződtem az emberekhez és hasonlóképen gyakran észrevettem, hogy akiket
leköteleztem, inkább hálából, mint érdekből ragaszkodtak hozzám. De a
dolgok úgy ezen, mint minden más tekintetben nagyon megváltoztatták
szinöket, mihelyt szerencsétlenségeim kezdetöket vették. Ettőlfogva új
nemzedék körében éltem, amely nem hasonlított az előbbihez és saját
érzelmeim mások iránt oly változásokat szenvedtek, amilyet az övéikben
találtam. Ugyanazok az emberek, akiket egymást követőleg ebben a két oly
különböző nemzedékben láttam, úgyszólván fokozatosan hasonultak át az
egyikhez, majd a másikhoz. Igazakból és nyíltszivűekből, a mik kezdetben
voltak, azzá válva, amik most, csak úgy cselekedtek, mint az összes
többiek. És pusztán azáltal, hogy az idők megváltoztak, az emberek is
úgy megváltoztak, mint azok. Ugyan hogyan őrizhetném meg ugyanazon
érzelmeket azok iránt, akikben ellenkezőjét találom annak, ami ezeket
nálam fölkeltette? Nem gyűlölöm őket, mert nem tudok gyűlölni; de nem
tilthatom meg magamnak a megvetést, amit megérdemelnek, sem nem
tarthatom vissza magamat attól, hogy ezt irántok ki ne fejezzem.
Talán anélkül, hogy észrevettem volna, magam változtam meg a kelleténél
jobban? Melyik egyéni jellem állana változás nélkül az enyémhez hasonló
helyzetnek ellen? Meggyőződve húsz évi tapasztalat által, hogy mindazok
a szerencsés tulajdonságok, amelyeket a természet a szívembe oltott,
végzetem által és azok által, akik azzal rendelkeznek, magamnak és
másoknak kárára fordultak, ezentúl egy jó cselekedetet, amelynek
megtevését javasolják, nem tekinthetek egyébnek, mint kelepcének,
amelyet számomra állítanak, s amely alatt valami rossz lappang. Tudom,
hogy bármi legyen cselekedetem eredménye, jó szándékomért éppenúgy
meglesz az érdemem. Igen, ez az érdem kétségkívül mindig ott van, de a
belső varázs nincs meg többé s mihelyt ez az ösztönzés nálam hiányzik,
csak közömbösséget és jéghidegséget érzek magamban; és biztos lévén
abban, hogy egy igazán hasznos cselekedet művelése helyett csak egy
megcsalatott ember cselekedetét teszem, az önszeretet méltatlankodása,
kapcsolatban az ész helytelenítésével, csak idegenkedést és ellenállást
sugall ott, ahol természetes állapotomban hévvel és buzgalommal lettem
volna tele.
Vannak olyan balsorsok, amelyek emelik és erősítik a lelket, de vannak
olyanok is, amelyek leverik és megölik azt; ilyen az, amelynek
zsákmányául estem. Bármi kevés hitvány kovász került volna az enyémbe,
túlságosan erjedésbe hozta volna azt, őrjöngővé tett volna; de így csak
semmivé tett engem. Képtelen lévén arra, hogy akár a magam, akár a más
számára jót tegyek, visszatartom magam a cselekvéstől; és ez az állapot,
amely csak a kényszer folytán ártatlan, bizonyos édességet találtat
velem abban, hogy szabadon, minden szemrehányás nélkül kövessem
természetes hajlamomat. Persze nagyon is messze megyek, mivel még ott is
kikerülöm a cselekvési alkalmakat, ahol csak jót lehet cselekednem. De
bizonyos lévén a felől, hogy nem engedik a dolgokat teljes mivoltukban
látnom, visszatartom magam attól, hogy ama külszín alapján ítéljek,
amellyel azokat felruházzák; és bármiféle csalétekkel vonják is be a
cselekvésre való indító okokat, nekem elég, ha ezeket az indító okokat
az én hatási körömben hagyták, hogy az ő csaló voltuk felől biztos
legyek.
Úgy látszik, sorsom gyermekkoromtól fogva kifeszítette az első hálót,
amely sokáig oly könnyen belecsalogatott az összes többiekbe. A
legbizakodóbb embernek születtem és teljes negyven évig soha ez a
bizalom egyetlenegyszer sem csalódott. Egyszerre csak másfajta emberek
és dolgok közé kerülve, ezer kelepcébe estem a nélkül, hogy egyet is
észrevennék és húszévi tapasztalat alig volt elegendő arra, hogy sorsom
felől felvilágosítson. De amint egyszer meggyőződtem róla, hogy csak
hazugság és hamisság lappang azokban az arcfintorgató baráti
ömlengésekben, amelyeket reám pazarolnak, nagy hirtelenséggel a másik
szélsőségbe csaptam át: mert, ha az ember egyszer kilépett a természeti
jelleméből, többé nincsenek határok, amelyek visszatartsák. Ettől kezdve
megundorodtam az emberektől, és akaratom találkozván az ő erre irányuló
akaratukkal, még jobban távoltart tőlük, mint mindenféle mesterkedéseik
tehetik.
Mind hasztalan csinálják: ez az idegenkedés sohase fajulhat
ellenszenvvé. Ha arra a függőségre gondolok, amelybe ők velem szemben
helyezkedtek, hogy engemet a saját függőségükben tartsanak, igazán
megszánom őket. Ha én nem vagyok szerencsétlen, ők magok azok; és
valahányszor magamba szállok, mindig sajnálatraméltónak találom őket.
Talán kevélységem is belevegyül még ezekbe az ítéletekbe; sokkal inkább
fölöttük állónak érzem magam, semhogy gyülöljem őket. Ők legföllebb a
megvetésig érdekelhetnek engem, de soha a gyűlöletig; elvégre is sokkal
inkább szeretem magam, semhogy bárkit is gyűlölni tudnék. Ez annyi
volna, mint szűkebbre vonni, összeszorítani létemet, pedig én inkább az
egész mindenség fölé szeretném azt kiterjeszteni.
Jobb szeretem őket kerülni, mint gyűlölni. Megpillantásuk oly
benyomásokkal illeti meg érzékeimet és ezek révén szívemet, amelyeket
ezer kegyetlen tekintet tesz kínossá reám nézve; de ez a rosszullét
azonnal megszűnik, mihelyt a tárgy, amely azt okozza, tovatűnt.
Foglalkozom velük és pedig egészen akaratom ellenére, jelenlétök
folytán, de soha a rájok való emlékezés révén. Ha nem látom őket többé,
olyanok számomra, mintha egyáltalában nem léteznének.
Sőt csak abban közömbösek előttem, ami rám vonatkozik, mert egymás
közötti viszonyaikban még érdeket tudnak bennem kelteni és megindítani,
mint egy dráma személyei, amelyet a színpadon látnék. Egész erkölcsi
lényemnek meg kellene semmisülnie, hogy az igazságosság közömbössé
legyen előttem. Az igazságtalanság és gonoszság látványa még most is
felforralja a véremet, míg az oly erényes cselekedetek, amelyekben sem
kérkedést, sem hivalkodást nem látok, mindig örömtől dobogtatják
szívemet és édes könnyekre fakasztanak. De magamnak kell őket látnom és
megítélnem, mert saját történetem után esztelennek kellene lennem, ha
bármi dologban elfogadnám az emberek ítéletét és akármit a mások
becsületszavára kész igazság gyanánt elhinnék.
Ha termetem és vonásaim époly teljesen ösmeretlenek volnának az emberek
előtt, mint a minők jellemem és belső alkatom, akkor még minden baj
nélkül élhetnék közöttük. Sőt társaságuk is tetszhetnék nekem, amíg
tökéletesen idegen lennék közöttük. Minden megszorítás nélkül átengedve
természetes hajlandóságaimnak, még akkor is szeretném őket, ha soha nem
törődnének velem. Egyetemes és tökéletesen önzetlen jóakaratot
tanusítanék irántok; de a nélkül, hogy valaha különösebb összeköttetésbe
lépnék és bármi kötelesség jármát viselném: szabadon és önmagamtól
mindazt megtenném irántok, aminek megtevése – holott önszeretetük
készteti és összes törvényeik kényszerítik őket reá – annyi fáradságukba
kerül.
Ha szabad, ösmeretlen és elszigetelt maradtam volna, mint a hogy
rendeltetésem szerint lennem kellett volna, csak jót cselekedtem volna,
mert semmi ártalmas szenvedély csírája nem rejlik szívemben. Ha
láthatatlan és mindenható lettem volna, mint Isten, jóltevő és a jó is
lettem volna, mint ő. Az erő és a szabadság teszi a kitűnő embereket; a
gyöngeség és a rabszolgaság csak gonosztevőket hozott létre. Ha a Gyges
gyűrűjének birtokosa lettem volna, az kihúzott volna az emberektől való
függőségből és őket rendelte volna nekem alá. Sokszor kérdeztem magamtól
spanyol légváraimban, mi hasznát vettem volna e gyűrűnek, mert a
visszaélési kísértésnek bizonyára közel kell állania a hatalomhoz.
Módomban állván kielégíteni kivánságaimat, mindent megtehetvén a nélkül,
hogy bárki meg tudna csalni, mit kivánhattam volna valami nyomatékkal?
Egyetlen dolgot s ez az lett volna, hogy minden szivet megelégedettnek
lássak. Az általános boldogság látása egyedül indíthatta volna meg
szívemet állandó érzéssel és az a forró törekvés, hogy ehhez
hozzájárulhassak, lett volna a legállhatatosabb szenvedélyem. Mindig
igazságos lévén részrehajlás nélkül és mindig jó gyöngeség nélkül,
egyaránt megóvtam volna magam a vak bizalmatlankodástól és az
engesztelhetetlen gyűlölködéstől, mert miután olyanoknak láttam volna az
embereket, amilyenek és könnyen olvastam volna sziveik mélyén, keveset
találtam volna köztük oly szeretetreméltót, hogy teljesen átadjam nekik
szívemet és keveset oly utálatosat, hogy egész gyűlöletemet
megérdemeljék és még gonoszságuk is csak szánakozásra indított volna
irántuk, mert jól ismerem a bajt, amit önmaguknak okoznak, midőn másnak
ártani akarnak. Talán egyes vidám pillanataimban arra a gyerekségre
vetemedtem volna, hogy olykor-olykor csodákat műveljek; de teljesen
érdektelen lévén önmagam iránt és csak természetes hajlamaimat
tisztelvén törvényül, egynehány szigorúan igazságos cselekedet mellett
ezer irgalmas és méltányos cselekedetet hajtottam volna végre. Mint a
gondviselés szolgája és törvényeinek felvigyázója, hatalmam birtokában
bölcsebb és hasznosabb csodákat műveltem volna az arany legendának és
Szent Medárdus sírjának csodáinál.
Csak egyetlenegy pont van, amelynél az a képesség, hogy mindenüvé
láthatatlanúl behatolhassak, oly kísértéseknek tehetett volna ki,
amelyeknek bajosan tudtam volna ellenállni; és ha egyszer ezekre a hibás
utakra tévelyedtem, ki tudja, hová jutottam volna rajtok? Nagyon rosszul
kellene a természetet és önmagamat ismernem, ha azzal hizelegnék
magamnak, hogy ezek a könnyűségek nem csábítottak volna el, vagy eszem
megállított volna ezen a végzetes lejtőn. Minden egyéb dologban biztos
lévén önmagam felől, csupán ezáltal vesztem volna el. A kit hatalma az
emberek fölé helyez, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állania,
mert máskülönben ez a túlságos erő csak arra szolgálna, hogy őt valóban
a többiek alá és az alá helyezze, ami lett volna önmaga, ha velök
egyenlő marad vala.
Mindent jól megfontolva, azt hiszem, hogy jobban fogom tenni, ha eldobom
bűvös gyűrűmet, mielőtt ostobaságot követtetett volna el velem. Ha az
emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy engem egészen másnak
tartsanak, mint a mi vagyok és ha látásom izgatja igazságtalanságukat,
hogy elvegyem tőlük e látványt, kerülnöm kell őket, nem pedig magamat
közöttük homályba burkolnom. Az ő feladatuk, hogy előttem elrejtőzzenek,
hogy cselfogásaikat előttem eltitkolják, hogy kerüljék a napfényt, hogy
a vakondokok módjára föld alá bújjanak. Ami engem illet, csak hadd
lássanak, ha tudnak, annál jobb; de ez lehetetlenség nekik, mert ők soha
mást nem fognak látni az én helyemen, mint azt a Jean-Jacques-ot, akit
magoknak alkottak és akit saját szivök szerint formáltak, hogy
kényök-kedvök szerint gyűlölhessék. Hiba lenne tehát, ha felindulnék
azért, hogy ilyenformán látnak engem; semmiképpen nem szabad ezzel
törődnöm, mert ők nem engemet látnak ekként.
Az eredmény, amit mindezekből az elmélkedésekből kivonok, az, hogy
sohasem voltam igazán alkalmas a polgári társaság számára, ahol minden
feszély, tartozás és kötelesség és hogy független egyéniségem mindig
képtelenné tett azokra az alárendeltségekre, amelyek arra nézve, aki az
emberek közt akar élni, szükségesek. Amíg szabadon cselekszem, jó vagyok
és csak jót teszek; de mihelyt akár a kényszerűségnek, akár az
embereknek igáját érzem, föllázadok vagy inkább megmakacsolom magam és
ekkor semmi vagyok. Ha akaratommal ellenkezőt kell tennem, nem teszem,
bármi történjék is; de a saját akaratomat sem teszem többé, mert gyönge
vagyok. Visszatartom magam a cselekvéstől, mert egész gyöngeségem a
cselekvésben áll, egész erőm negatív és minden bűnöm mulasztási, ritkán
cselekvési bűn. Sohasem hittem, hogy az ember szabadsága abban áll, hogy
azt tehet, amit akar, hanem inkább abban, hogy soha nem kell azt tennie,
amit nem akar, – s éppen ezt a szabadságot követeltem én mindig, olykor
sikerült is azt megőriznem, de viszont éppen e miatt szolgáltam
kortársaimnak leginkább botránkozás tárgyául. Mert ők, akik tevékenyek,
mozgékonyak, becsvágyók, s útálják másoknál a szabadságot és azt magok
számára sem kívánják, hacsak némelykor megtehetik akaratukat vagy inkább
uralkodhatnak a másoké fölött, egész életüket abban a kényszerhelyzetben
töltik, hogy azt tegyék, ami ellenökre van és semmi szolgai dolgot nem
mulasztanak el, hogy uralkodhassanak. Hibájok tehát nem az volt, hogy
engemet mint egy haszontalan tagot eltávolítottak a társaságból, hanem
az, hogy száműztek abból, mint egy veszedelmes tagot; mert én,
megvallom, nagyon kevés jót cselekedtem ugyan, de viszont a rosszat soha
egész életemben nem ismerte az akaratom és kételkedem benne, van-e egy
ember is a világon, aki kevesebb rosszat cselekedett volna, mint én.


Hetedik séta.
Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a
végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen
lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó
kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha
rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi
helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben
minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok
sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek
összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja,
hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen
hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet
tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami
még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék
gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros
voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket
elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen
herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a
növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban
telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani
kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el
voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen:
felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra
kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele,
ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim
alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle
tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval
gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.
Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a
kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől,
amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek
nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a
bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam
volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy
Murray egész _Regnum vegetabile_-jét megtanulom könyv nélkül és a földön
levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra
növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam
mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél
gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az
Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre
a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan
fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely
elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!
Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek
hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől,
hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem
magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám;
ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy
gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban
valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon
megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára
állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő
ellenökre boldog vagyok.
Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden
vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem
akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda
vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül
végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes
járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor
gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném
magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően
megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az
ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.
Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig
akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és
szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás
számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim
néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim
álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet
szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más
élvezetet fölülmúlnak.