Egy magános sétáló álmodozásai - 8

gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt
visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy
botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi
gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti
azokat szemeim előtt.
A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti
és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben
érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és
azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül
emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az
ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat,
amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez
békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé,
amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja
mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és
a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még
nagyon sokszor boldoggá tesz.


Nyolcadik séta.
Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött
elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom
különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt,
amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei
úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és
állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes
nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és
gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén
vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé
változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe,
elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy
tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban
többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte
érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi
nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt
önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket
boldogoknak tartunk.
Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami
körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem
azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan
ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek
szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos
tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen
volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok
minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem
hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy
érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és
amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen
megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a
magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol
nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól
fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy
rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy
lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok
embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül,
pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül
élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban
senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az
enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt
tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók
legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek
megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök
a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok
egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes
boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel
táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár
úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim
semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult,
érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz
tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra
szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.
Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és
talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami
engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök
gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt
gonoszság nem közeledett szívemhez.
Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is
helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint
amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a
fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem
azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben
erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly
állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el
rémület nélkül.
Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés
hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta
körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új
fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás
készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra
készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden
kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a
düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem
megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül
körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy
magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan
tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az
örvénybe ragadott.
Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni?
Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt
feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és
nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan
szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és
gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.
Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj
nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre
érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és
szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam,
hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett.
Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa
véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül
és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát
kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban
belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt
előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg
kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily
ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész
emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az
őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az
árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok,
ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az
összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én
bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom
napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.
Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a
kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett
jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a
boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap
örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.
Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a
szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer
dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok
fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem
egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel
semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.
Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a
nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha
becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az
emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott
ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség
ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a
véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek
véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből,
amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor
helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen
elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek
érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag,
hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben
ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.
De amikor ily hosszú és hiábavaló vizsgálódások után azt láttam, hogy
valamennyien kivétel nélkül a legméltánytalanabb és képtelenebb
rendszernél maradnak, amelyet csak egy pokoli szellem kitalálhatott;
amikor láttam, hogy velem szemben az ész minden fejből és a méltányosság
minden szívből száműzetett; amikor láttam, hogy egy őrjöngő nemzedék
egészen átadta magát vezetői vak dühének egy szerencsétlen ellenében,
aki soha nem tett, nem akart, nem okozott rosszat senkinek; amikor,
miután hasztalan kerestem egy férfiút, ki kellett végül lámpásomat
oltanom és felkiáltanom: nincsen többé! ekkor egyedül kezdtem magam a
földön látni és megértettem, hogy kortársaim velem szemben csak gépies
lények, akik csak külső ösztönzés révén cselekszenek és a kiknek hatását
csak a mozgási törvények révén számíthatom ki. Bármiféle szándékot,
bármiféle szenvedélyt vettem volna is föl lelkeikben, azok soha nem
magyarázták volna meg irántam való magokviseletét úgy, hogy azt
megérthettem volna. Így szűnt meg az ő benső mivoltuk tényező lenni
számomra. Csupán különféleképpen mozgó tömegeket láttam bennök,
megfosztva velem szemben minden erkölcsiségtől.
Mindazon bajoknál, amelyek az embert érik, inkább nézzük a szándékot,
mint az eredményt. Egy a háztetőről leeső cserép jobban megsebezhet
bennünket, de nem fáj annyira, mint egy rosszakaratú kéz által
szántszándékkal felénk dobott kődarab. Az ütés célját téveszti olykor,
de a szándék sohase hibázza el a maga csapását. A balszerencse
sújtolásánál az anyagi fájdalmat érezzük a legkevésbbé és ha egy
szerencsétlen nem tud kit okolni szerencsétlenségeiért, a sorsot
hibáztatja, amelyet megszemélyesít s amelyet szemekkel és értelemmel
ruház fel, hogy az szándékosan gyötörje őt. Így szokott a veszteségei
miatt bosszús játékos dühbe jönni a nélkül, hogy tudná, ki ellen. Egy
balszerencsét képzel magának, amely szándékosan feltámad ellene, hogy őt
gyötörje és ekként olajat öntvén haragja tüzére, nekihevül és lángra
gyúl önmaga teremtette ellensége ellen. A bölcs ember, aki mindama
szerencsétlenségekben, amelyek érik, csak a vak kényszerűség csapásait
látja, nem jön ily esztelen indulatba; felkiált fájdalmában, de minden
ingerültség, minden harag nélkül s a bajnak, amelynek zsákmányául esett,
csak anyagi sújtolását érzi; és azok a csapások, amelyeket szenved,
hasztalan sértik meg személyét, közülök egy sem ér el szívéhez.
Jelentős lépés, ha idáig jutott valaki, de még nem minden. Ha itt
megállapodunk, kettévágtuk ugyan a bajt, de bennhagytuk a gyökerét. Mert
ez a gyökér nem azokban a lényekben van, akik előttünk idegenek, hanem
az önmagunkban van és itt kell dolgoznunk, hogy azt teljesen
kiszakítsuk. Tökéletesen beláttam ezt, mihelyt magamhoz kezdtem térni.
Miután eszem csak képtelenségeket tárt elém mindama magyarázatokban,
amelyeket a velem történt dolgok megfejtésére előkerestem, beláttam,
hogy miután mindennek okai, műszerei és eszközei előttem ösmeretlenek és
megfejthetetlenek, azok nem is léteznek számomra; és sorsomnak mindeme
részleteit úgy kell tekintenem, mint egy vak végzetesség megannyi
aktusát, amelynél sem irányítást, sem szándékot, sem erkölcsi okot nem
lehet föltételeznem; hogy minden okoskodás és rugdalózás nélkül alá kell
vetnem magamat, mivel mindez hiábavaló; hogy miután csak az a tennivaló
van még számomra hátra a földön, hogy úgy tekintsem magamat, mint egy
tisztán szenvedő lényt, nem szabad – a sorsomnak való hiábavaló
ellenállással – eltékozolnom azt az erőt, amely annak elviselésére még
megmaradt. Ime, ezeket mondogattam magamban; eszem, szívem beleegyezett
s mindamellett éreztem, hogy szívem még zúgolódott. Honnan eredt ez a
zúgolódás? Kerestem és megtaláltam; az önszeretettől eredt, amely –
miután méltatlankodott az emberek ellen, – még az ész ellen is
föllázadt.
Erre a fölfedezésre nem volt oly könnyű eljutnom, mintsem hinnők, mert
egy ártatlanul üldözött sokáig az igazságosság tiszta szeretetének
tartja csekély egyénisége kevélységét. De ha az igazi forrást egyszer
jól megismertük, könnyű azt kiszárítani vagy legalább is elterelni.
Önbecsülésünk legnagyobb mozgatója a büszke lelkeknek; az illuziókban
termékeny önszeretet a becsülés színébe öltözik és ennek tartatja magát.
De ha a csalás végre kiderül és az önszeretet nem rejtőzködhetik el
többé, ettőlfogva nem kell többé félnünk tőle és habár nehéz azt
elfojtanunk, de legalább könnyű megzaboláznunk.
Soha sem volt nagy hajlandóságom az önszeretetre. De ez a mesterkélt
szenvedély lángra lobbant a nagyvilágban bennem s kivált akkor, amikor
íróvá lettem; talán kisebb mértékben lépett föl nálam, mint másnál, de
azért bőségesen föllépett. Azok a rettenetes leckék, amelyekben
részesültem, csakhamar visszaszorították előbbi határai közé; lázadozni
kezdett az igazságtalanság ellen, de végre is megvetette azt; lelkembe
visszahúzodva, elvágva azokat a külső összeköttetéseket, amelyek azt
követelővé teszik, lemondva az összehasonlításokról, kitüntetésekről,
megelégedett azzal, hogy magamnak legyek jó; ekkor újra önmagam
szeretetévé válván, belépett a természet rendjébe és felszabadított
engem a közvélemény igája alól.
Ettől fogva újra megtaláltam lelkem békéjét, sőt szinte a boldogságot.
Mert akárminő helyzetben legyen is valaki, csak az önszeretet az, ami
állandóan boldogtalanná tesz. Ha ez elhallgat és az ész beszél, ez
végtére is megvigasztal bennünket mindama bajokért, amelyeket nem
tudtunk elkerülni. Sőt megsemmisíti e bajokat, úgy, hogy azok nem hatnak
közvetetlenül reánk; mert akkor biztosak vagyunk, hogy elkerüljük
legélesebb támadásaikat, ha megszűnünk velök foglalkozni. Azok semmik
arra nézve, aki nem gondol reájok. A sértések, a bosszúállások, a
jogtalan mellőzések, a gyalázások, az igazságtalanságok semmik annak
számára, aki az elszenvedett bajokban csak magát a bajt látja, nem pedig
a szándékot; annak számára, akinek helye a saját becsülésében nem attól
a helytől függ, amelyet mások az ő részére engedélyezni kegyeskednek.
Bárminek nézzenek is az emberek, nem változtathatják meg lényemet és
dacára hatalmuknak és minden alattomos fondorlataiknak, én – bármit
tegyenek is – az ő ellenökre tovább is az leszek, ami vagyok. Igaz
ugyan, hogy irántam való magaviseletük befolyást gyakorol valódi
helyzetemre. Az a sorompó, amit közém és magok közé állítottak, minden
megélhetési és gyámolítási segélyforrástól megfoszt engem öregségemben
és szűkös helyzetemben. Sőt a pénzt is fölöslegessé teszi számomra,
mivel az nem tudja nekem azokat a szolgálatokat megszerezni, amelyekre
szükségem van; nincs többé se társas érintkezés, se kölcsönös támogatás,
se levelezés közöttük és közöttem. Egyedül az ő körükben, csupán
önmagamban találom minden segélyforrásomat és ez a segélyforrás vajmi
gyönge már az én koromban és mostani állapotomban. Ezek a bajok nagyok,
de minden erejöket elvesztették fölöttem, amióta úgy el tudtam őket
viselni, hogy nem jöttem indulatba. Azok a körülmények, ahol az igazi
szükséglet érezhetővé válik, mindig ritkák. Az előrelátás és a képzelet
megsokasítja azokat, és ezek a folyton tartó érzelmek tesznek minket
nyugtalanokká és szerencsétlenekké. A magam részéről hasztalan tudom,
hogy holnap szenvedni fogok, elég nekem, ha ma nem szenvedek, hogy
nyugodt legyek. Nem veszem szívemre az olyan bajt, amelyet előre látok,
hanem csupán azt, amelyet érzek és ezáltal az igen csekély dologgá
zsugorodik össze. Egyedül, betegen, s ágyamban sorvadva meghalhatnék az
inségtől, a hidegtől és az éhségtől anélkül, hogy bárki aggódnék
miattam. De mit határoz az, ha én magam sem aggódom miatta, ha époly
kevéssé veszem szívemre, mint mások, végzetemet, bárminő legyen is az.
Hát semmi az, kivált az én koromban, ha megtanultam, hogy ugyanazzal a
közömbösséggel nézzem az életet és a halált, a betegséget és az
egészséget, a gazdagságot és a nyomorúságot, a dicsőséget és a
gyalázatot? Minden más aggastyán minden miatt nyugtalankodik, én semmi
miatt nem nyugtalankodom; bármi történjék is, előttem minden közömbös és
ez a közömbösség nem bölcseségem műve, hanem az ellenségeimé és
kárpótlássá lesz ama szenvedésekért, amelyekkel elárasztottak. Midőn így
érzéketlenné tettek a balsors iránt, nagyobb jót tettek velem, mintha
megkiméltek volna annak csapásaitól. Míg nem éreztem, mindig félhettem
attól, holott miután legyőztem, nem félek többé tőle.
Ez a kedélyállapot, életem viszontagságai közt, csaknem oly teljesen
átszolgáltat engem természetem gondtalanságának, mintha a legteljesebb
jólétben élnék. Kivéve azokat a rövid pillanatokat, midőn a tárgyak
jelenléte a legkínzóbb nyugtalanságot idézi föl, egyébkor hajlandóságaim
által a vonzó indulatoknak kiszolgáltatva, szívem még amaz érzelmekkel
táplálkozik, amelyekre született s élvezem őket ama képzeletbeli
lényekkel együtt, amelyek őket létrehozzák és velem megosztják, mintha
ezek a lények valósággal léteznének. Léteznek számomra, aki megalkottam
őket és sem attól nem félek, hogy elárulnak, sem attól, hogy faképnél
hagynak. Azok mindaddig fognak tartani, mint magok a szerencsétlenségeim
és elégségesek lesznek arra, hogy ezeket velem elfeledtessék.
Minden visszavezet arra a boldog és szelid életre, amelyre születtem
volt; életem háromnegyed részét vagy tanulságos, sőt kellemes tárgyakkal
elfoglalva töltöm, amelyeknek gyönyörűséggel átengedem elmémet és
érzékeimet, vagy képzelődésem gyermekeivel, amelyeket szívem sugallata
szerint alkottam és amelyek társasága táplálja annak érzelmeit, vagy
egyedül önmagammal, beérve önmagammal és telve azzal a boldogsággal,
amely – érzem – megillet engem. Mindebben önmagam szeretete végzi az
egész munkát, az önzésnek semmi része benne. De nem így ama szomorú
pillanatokban, amelyeket még az emberek körében töltök, mint az ő áruló
dédelgetésöknek, dagályos és nevetséges bókjaiknak, mézesmázos
kajánságuknak játékszere. Akármiképen láthattam is hozzá, az önzés
szerepel ilyenkor. A gyűlölet és rosszindulat, amelyet e durva
burkolaton keresztül szíveikben látok, fájdalommal szaggatja az enyémet
és az a gondolat, hogy így ostobán becsapott bolondnak tartanak, ehhez a
fájdalomhoz még gyermekes bosszúságot fűz, az ostoba önzés gyümölcsét,
amelynek minden butaságát érzem, de amelyet nem birok leigázni. Azok az
erőfeszítések, amelyekkel e sértő és gúnyolódó tekintetekkel szemben
megedzeni igyekeztem magamat, hihetetlenek. Százszor végigmentem a
nyilvános sétatereken és a leglátogatottabb helyeken, egyedül azzal a
szándékkal, hogy e küzdelmekbe belegyakoroljam magam. Nemcsak erre nem
tudtam eljutni, hanem semmi haladást sem tettem és összes keserves, de
hiábavaló erőfeszítéseim után is époly könnyen megzavarodtam,
megsértődtem, méltatlankodtam, mint azelőtt.
Mikor érzékeim uralkodnak fölöttem, bármit tegyek is, soha nem tudtam
benyomásaiknak ellenállni és a meddig a tárgy hat reájok, szívem folyton
annak hatása alatt áll; de ezek a múló mozgalmak csak addig tartanak,
mint az érzéklet, amely azokat fölkelti. A gyűlölködő ember jelenléte
erősen hat reám, de mihelyt eltávozik előlem, a benyomás vele együtt
megszűnik; abban a pillanatban, amint nem látom, nem gondolok többé rá.
Hasztalan tudom, hogy foglalkozni fog velem, én nem tudnék vele
foglalkozni. A baj, amelyet nem érzek valósággal, egyáltalában nincs rám
hatással, az üldöző, akit nem látok, nem létezik számomra. Érzem, mily
előnyt nyújt ez a helyzet azok kezébe, akik sorsommal rendelkeznek. Hát
csak hadd rendelkezzenek vele tetszésök szerint. Még azt is jobb
szeretem, ha ellenállás nélkül gyötörnek, mintha kénytelen vagyok rájok
gondolni, hogy csapásaik ellen védekezzem.
Érzékeimnek ez a hatása szívemre okozza életem egyedüli gyötrelmét.
Azokon a helyeken, ahol senkit nem látok, nem gondolok többé sorsomra.
Nem érzem azt, nem szenvedek többé tőle. Boldog és elégedett vagyok
minden kitérés, minden akadály nélkül. De ritkán siklom ki valami érzéki
benyomás alól; és a mikor a legkevésbbé gondolok reá, egy taglejtés, egy
felfogott sötét pillantás, egy meghallott mérgezett szó, egy előtalált
rosszakaró elegendő, hogy sodromból kihozzon. Mindaz, amit efféle
esetben tehetek, annyi, hogy gyorsan elfelejtsem és tovafussak. Szívem
nyugtalansága azzal a tárgygyal együtt eltűnik, amely azt fölkeltette és
mihelyt magamban vagyok, nyomban nyugalomra térek. Vagy ha valami dolog
nyugtalanít, ez csak az a félelem, hogy jártamban-keltemben valami újabb
fájdalomkeltő tárgyra bukkanok. Ez az egyedüli keservem, de ez elég
arra, hogy boldogságomat megzavarja. Párizs közepén lakom. Mikor
lakásomról kijövök, sóhajtok a mező és a magány után; de ezek
megtalálása végett oly messzire kell mennem, hogy mielőtt kedvemre
szabadon lélegzhetném, ezer oly tárgyat találok utamban, amely
összeszorítja szívemet és a nap fele aggodalmakban telik el, mielőtt azt
a menhelyet, amely felé indultam, elértem volna. Boldog vagyok, ha
legalább megengedik, hogy utamat befejezzem. Az a pillanat, amikor
gonosz kisérőim közül tovaosonok, elragadó; és mihelyt a fák alatt, a
zöld mező közepén találom magamat, azt hiszem, hogy a földi
paradicsomban vagyok és époly élénk belső gyönyört élvezek, mintha a
legboldogabb halandó lennék.
Nagyon jól emlékszem még, hogy rövid boldogságom idején, ugyanezek a
magános séták, amelyek most annyi gyönyörűséget okoznak, izetlenek és
unalmasak voltak rám nézve. Ha valakinél künn voltam a falun, a
testmozgásnak és a friss levegő beszívásának szükségérzete gyakran arra
indított, hogy egyedül kimenjek és ilyenkor, titokban tovaosonva mint
egy tolvaj, sétálni indultam a parkban vagy a mezőn. De távol attól,
hogy azt a boldog nyugalmat találnám ott, amelyet ma itt élvezek,
magammal vittem oda ama hiú eszmék izgalmát, amelyek a szalonban
foglalkoztattak vala, az otthagyott társaságnak emléke tovább kisért. A
magányban az önzés párái és a világ zsivaja elhomályosították szemeim
előtt a ligetek üdeségét és megzavarták a magány békéjét. Hasztalan
menekültem az erdők mélyére, egy alkalmatlan társaság mindenüvé elkisért
és elfátyolozta előttem az egész természetet. Csak miután a társaséleti
szenvedélyektől és azok szomorú kiséretétől elszakadtam, találtam meg
ezt minden varázsával együtt újra.
Meggyőződve róla, hogy ezeket az első önkéntelen gerjedelmeimet képtelen
vagyok elfojtani, minden erre irányuló kísérlettel felhagytam.
Megengedem, hogy minden támadás lángra gyújtsa véremet, a harag és
méltatlankodás hatalmába kerítse érzékeimet; átengedem a természetnek
ezt az első kirobbanást, amelyet összes erőimmel sem volnék képes
feltartóztatni vagy félbeszakítani. Csupán arra törekszem, hogy
következményének álljam útját, mielőtt az bármi hatást művelt volna. A
szikrázó szemek, a tűzben álló arc, a reszkető tagok, a meg-megszakadó
szívdobogás, mindez egyedül a testszervezetre tartozik és az okoskodás
semmit sem változtathat rajtok. De miután megengedtük, hogy a
vérmérséklet elvégezze első kirobbanását, az ember újra a saját urává
válhatik és lassankint visszanyeri érzékeinek használatát; ezt sokáig
sikertelenül törekedtem elérni, de végre célt értem és felhagyva azzal,
hogy erőmet üres ellenállásra fordítsam, várom a pillanatot, midőn
szabadon hagyva eszemet cselekedni, győzhetek, mert ez csak akkor beszél
hozzám, ha képes meghallgatásra szert tenni. De mit mondok, oh jaj!
eszemet? Nagy hibát követnék el, ha őt tisztelném meg ezzel a diadallal,
mert neki nem igen van része benne; minden egyaránt az ingatag
temperamentumtól ered, amelyet egy dühös szél hány-vet, de amely nyomban
nyugalomra tér, amint a szél nem fúj többé; tüzes vérmérsékletem az,
amely hány-vet engem és fásult vérmérsékletem az, amely lecsillapít.
Engedek minden jelenlevő fölindulásnak, minden lökés élénk s rövid
mozgalmat kelt bennem; mihelyt a lökés megszűnt, a mozgalom is
megszűnik, semmi kívülről közölt dolog nem bír hosszasabban tartani
nálam. A szerencse mindenféle eseményei, az emberek mindenféle
cselfogásai az ekképen alkotott emberre csekély befolyással vannak. Hogy
tartós fájdalmakat szenvedjek, a benyomásnak minden pillanatban meg
kellene újulnia. Mert az időközök, bármily rövidek legyenek is,
elegendők arra, hogy önmagamnak visszaadjanak. Az vagyok, amit az
emberek kívánnak, amíg hatni tudnak érzékeimre, de alig szűnik meg ez a
hatás, újra azzá leszek, amivé a természet formált; ez, bármit tegyenek
is, legállandóbb állapotom és az, amelynek révén – sorsom ellenére –
élvezem azt a boldogságot, amelyre – úgy érzem – alkotva vagyok.
Leírtam ezt az állapotot egyik álmodozásomban; az annyira nekem való,
hogy nem kívánok egyebet, mint hogy az hosszú tartamú legyen, és nem
félek egyébtől, mintha megzavarnák. A baj, amit az emberek nekem
okoztak, semmiképen nem érint engemet, egyedül az attól való félelem,
amit még okozhatnak, képes izgalomba hozni; de miután bizonyos vagyok a
felől, hogy nem intézhetnek újabb támadást ellenem, amelynek révén
állandó érzelmet kelthessenek bennem, összes cselszövényeiken csak
nevetek és ellenkezésök dacára élvezem önmagamat.


Kilencedik séta.
A boldogság oly állandó állapot, amely – úgy látszik – nem itt a földön
levő ember számára van teremtve. A földön minden örökös hullámzásban
van, amely semminek nem engedi meg, hogy itt állandó alakot öltsön.
Minden változik körülöttünk. Mi magunk is megváltozunk és senki nem
biztosíthatja magát a felől, hogy szeretni fogja holnap, amit ma szeret.
Így hát összes, erre az életre irányuló terveinek agyrémek. Használjuk
fel az elme megelégedettségét, ha elérkezik, óvakodjunk azt saját
hibánkból eltávolítani; de ne forraljunk terveket arra, hogy azt
lebilincseljük, mert ezek a tervek puszta esztelenségek. Én kevés boldog
embert láttam, talán egyet sem, de gyakran láttam megelégedett szíveket
és mindama tárgyak közül, amelyek valaha szemembe ötlöttek, ez volt az,
amely leginkább kielégített önmagammal. Azt hiszem, hogy ez természetes
következménye az érzéki benyomások hatalmának belső érzelmeimre. A
boldogságnak nincs külső cégére; hogy felismerjük, olvasnunk kellene a
boldog ember szívében; de a megelégedés a szemekből, a magatartásból, a
hangsúlyból, a járás-kelésből kiolvasható és úgy látszik, közlődik
azzal, aki észreveszi. Van-e édesebb élvezet, mint egy egész népet
látni, amint egy ünnepnapon átadja magát az örömnek, és minden szív
kivirít az öröm kiterjesztő sugaraira, amely gyorsan, de élénken áthatol
az élet felhőzetén…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három nappal ezelőtt P. úr rendkívüli sietséggel rontott be hozzám s
mutatta meg D…-nek Geoffrinnéről írt emlékbeszédét. Felolvasását hosszú
és harsány kacagással vezette be a munka neologismusai miatt és ama
pajzán szójátékok miatt, amelyekkel az szerinte telítve volt. Egyre