Egy magános sétáló álmodozásai - 3

Szilárdan elhatároztam, hogy mihelyt ezt a kort elérem, bármily
helyzetben legyek is, nem fogok többé küzködni, hogy belőle kijussak s
életem hátralevő részét azzal töltöm, hogy élek máról a holnapra, nem
törődve a jövővel. Amint ez a pillanat elérkezett, minden fáradság
nélkül végrehajtottam ezt a tervet és habár akkor úgy látszott, mintha
szerencsém szilárdabb alapra akarna helyezkedni, nemcsak sajnálkozás
nélkül, hanem igazi örömmel mondottam le róla. Midőn mindezen
csalétkektől, mindezen hiú reményektől megszabadultam, teljesen átadtam
magamat a gondtalanságnak és lelki nyugalomnak, amely mindig uralkodóbb
kedvtelésemet és legtartósabb hajlandóságomat képezte. Elhagytam a
világot és hiúságait, lemondottam minden díszről, eldobtam a kardot,
órát, fehér harisnyát, aranysujtást, hajdíszt, egészen egyszerű parókát,
durva posztóruhát öltöttem s ami mindennél fontosabb volt, kitéptem
szívemből azokat a sóvár vágyakat és kívánságokat, amelyek értékeseknek
tüntetik föl mindazt, amit elhagytam. Lemondtam arról az állásról,
amelyet akkor betöltöttem, amelyre semmikép sem illettem és
hangjegy-másolásra adtam magam, laponkint 1 frankjával, mert e
foglalkozás iránt mindig határozott hajlandóságot éreztem.
Reformommal nem szorítkoztam a külső dolgokra. Éreztem, hogy az egy más,
okvetlenül fájdalmasabb, de ez emberi vélemények számára szükségesebb
reformot kiván tőlem; és miután elhatároztam, hogy nem fogom két csatára
csinálni, hozzáláttam, hogy belsőmet szigorú vizsgálatnak vessem alá,
mely azt életem hátralevő részére úgy szabályozza, amilyennek halálomkor
akartam találni.
Egy nagy forradalom, amely éppen ekkor ment végbe bennem, egy más
erkölcsi világ, amely föllebbent tekintetem előtt, az emberek botor
ítéletei, amelyeknek – anélkül, hogy még előre látnám, mennyire
áldozatokul fogok esni – a képtelenségét kezdettem érezni, egy más jó
után egyre növekvő vágyakozás, mint az irodalmi hiú dicsvágy, amelynek
párája alig csapott meg, máris undorral töltött el, végül az az óhajtás,
hogy életpályám hátralevő részére kevésbbé bizonytalan útvonalat
rajzoljak ki, mint az volt, amelyen annak szebbik felét megfutottam:
mindez kötelezett erre a nagy leszámolásra, amelynek már régóta
szükségét éreztem. Hozzáfogtam hát és semmit sem mulasztottam el abból,
ami tőlem függött, hogy ezt a műveletet jól végrehajtsam.
Ettől az időponttól számíthatom a világról való teljes lemondásomat és
azt az élénk kedvet a magány iránt, amely ettől az időtől fogva nem
hagyott el többé. Azt a munkát, amelybe belefogtam, csak föltétlen
visszavonultságban lehetett elvégezni; az hosszú és nyugodt
elmélkedéseket kívánt, aminőket a társaság zsivaja nem tűr meg. Ez arra
kényszerített, hogy egy időre más életmódot kövessek, amelyet aztán
annyira megkedveltem, hogy attól fogva csak kényszerűségből és csekély
pillanatra szakítva félbe, teljes szívemből újra visszatértem hozzá és
minden nehézség nélkül arra szorítkoztam, mihelyt csak tehettem, és
amikor azután az emberek arra kényszerítettek, hogy egyedül éljek, úgy
találtam, hogy midőn kirekesztettek maguk közül, hogy nyomorulttá
tegyenek, többet tettek boldogságomra, mint amennyit magam tehettem.
Nekifeküdtem a munkának, amelyhez mind a dolog fontosságával, mind az
iránta való szükségérzettel arányos buzgalommal fogtam. Ekkoriban modern
filozófusokkal társalkodtam, akik nem igen hasonlítottak a régiekhez:
ahelyett, hogy kétségeimet eloszlatnák és habozásaimat szilárd alapra
helyeznék, megrendítették mindazt a bizonyosságot, amellyel azon
pontokra vonatkozólag bírni véltem, amelyek ismerete a legfontosabb
volt: mert mint az atheizmus tüzes apostolai és nagyon parancsoló
dogmatikusok nem tűrték harag nélkül, hogy bármely pontra vonatkozólag
másként merjen valaki gondolkozni, mint ők. Sokszor eléggé gyöngén
védelmeztem magam a vitatkozás iránti ellenszenvből és mivel kevés
tehetséget éreztem magamban annak folytatására; de soha nem fogadtam el
az ő vigasztalan tantételeiket és ez az ellenállás ily türelmetlen
férfiakkal szemben, akiknek máskülönben megvolt a magok álláspontja, nem
a legcsekélyebb oka lőn azoknak az okoknak, amelyek az ő neheztelésöket
fölkeltették.
Ők nem térítettek engem a saját fölfogásukra, de nyugtalanná tettek.
Érveik megrendítettek, anélkül, hogy valaha meggyőztek volna; nem
találtam rájok helytálló feleletet, de éreztem, hogy kell ilyennek
lennie. Kevésbbé tévedéssel, mint inkább dőreséggel vádoltam magamat és
szívem jobban tudott nekik válaszolni, mint eszem.
Végre így szóltam magamban: Hát örökké ide-oda fogom magam hányattatni
az ügyesebb beszédűek szofizmái által, amelyeknél még afelől sem vagyok
bizonyos, vajjon azok a vélemények, amelyeket hirdetnek, és amelyeket
annyi hévvel igyekeznek másokkal elfogadtatni, a saját véleményök-e?
Szenvedélyeik, amelyek tantételeiket kormányozzák, az az érdekök, hogy
ezt vagy azt elhitessék, útját állja annak kifürkészésének, hogy mit
hisznek ők magok? Lehet-e őszinteséget keresni a pártvezérekben?
Bölcsészetük mások számára való; nekem magam számára való kellene.
Keressük ezt minden erőmből, ameddig még ideje van, hogy így szilárd
magaviseleti szabályra tegyek szert életem hátralevő napjaira. Itt van
rám nézve az érettség kora az értelem teljes erejével. Már a hanyatlás
felé közeledem. Ha még várok, késői fontolgatásomban nem fog minden erőm
rendelkezésemre állani; értelmi képességeim akkor már elveszítik
energiájokat, kevésbbé jól fogom elvégezni azt, amit ma a lehető
legjobban végezhetek el: ragadjuk meg ezt a kedvező pillanatot; ez az én
külső és anyagi reformom kora, hadd legyen egyúttal értelmi és erkölcsi
reformom kora is! Szögezzük le már egyszer véleményeimet, elveimet és
legyünk életem hátralevő részében azok, amik – ha kellően megfontoljuk a
dolgot – tartozunk lenni.
Lassan és különböző részletekben hajtottam végre ezt a tervet, de
mindazzal az erőfeszítéssel és figyelemmel, amire képes valék. Élénken
éreztem, hogy életem hátralevő részének nyugalma és egész sorsom ettől
függ. Eleinte a zavaroknak, nehézségeknek, ellenvetéseknek, tekervényes
utaknak, sötétségnek olyan labyrinthusában találtam e közben magamat,
hogy húszszor is kisértetbe esve mindennek abbanhagyására, már készen
álltam arra, hogy lemondva a hiábavaló kutatásokról, fontolgatásaimban a
közönséges józanész szabályaihoz fogom magam tartani anélkül, hogy
ezeket oly elvekben keresném, amelyeket oly nehezen tudtam tisztába
hozni. De még ez az okosság is annyira idegenszerű volt rám nézve, oly
kevéssé éreztem magam alkalmasnak megszerzésére, hogy ennek kalauzomúl
választása nem egyéb volt, mintha tengereken és viharokon keresztül
kormányrúd nélkül, iránytű nélkül akartam volna egy szinte
megközelíthetetlen őrtüzet keresni, amely semmi kikötőt sem jelölt
számomra.
Tántoríthatatlan maradtam: először életemben bátornak éreztem magam s a
belőle eredő sikernek köszönhetem, hogy azt a rettenetes végzetet
kiállhattam, amely ettőlfogva reám kezdett leselkedni anélkül, hogy a
legkisebb sejtelmem lett volna felőle. A leglángolóbb és legőszintébb
kutatások után, amilyeneket talán bármi halandó végzett, egész életemre
elhatároztam magam mindama véleményekre nézve, amelyeket érdekemben
állott megszerezni; és ha csalódhattam eredményeimben, legalább bizonyos
vagyok afelől, hogy tévedésem nem tulajdonítható nekem bűnül, mert
minden erőfeszítést megtettem, hogy ettől megóvjam magam. Abban, igaz,
nem kételkedem, hogy gyermekkorom előítéletei és szívem titkos óhajtásai
a mérleg serpenyőjét a számomra vigasztalóbb oldal felé ne hajlították
volna. Nehezen tiltjuk meg magunknak, hogy azt higyjük, amit annyi
hévvel óhajtunk és ki kételkedik abban, hogy a túlvilági ítélet
elfogadásának vagy visszautasításának érdeke a legtöbb ember hitére
reményüket vagy félelmüket illetőleg elhatározó befolyást nem gyakorol?
Mindez, elismerem, megigézhette itéleteimet, de nem változtathatta meg
őszinteségemet: mert féltem, hogy minden dologban csalódom. Ha minden
ennek az életnek felhasználásában áll, érdekemben állt ezt tudni, hogy
legalább, amennyire rajtam állt, a legnagyobb hasznot húzzam belőle,
ameddig még ideje van és hogy ne legyek teljesen együgyü bolond. De
abban a kedélyállapotban, amelyben valék, a legjobban attól féltem a
világon, hogy lelkem örök sorsát teszem kockára a világ javainak
élvezetéért, amelyek sohasem látszottak előttem kiváló becsűeknek.
Azt is megvallom, hogy nem oszlattam el mindig teljes megelégedésemre
mindama nehézségeket, amelyek zavarba ejtettek és amelyekkel
filozófusaink oly sokszor telikiabálták fülemet. De elhatározván, hogy
végre is dűlőre viszem a dolgot azoknál a kérdéseknél, amelyek fölött az
emberi értelemnek oly kevés hatalma van és mindenfelőlről
átlábolhatatlan rejtélyeket és megoldhatatlan ellenvetéseket találván,
mindenik kérdésnél azt a véleményt fogadtam el, amely közvetlenül a
legszilárdabb alapon állónak, önmagában a leghihetőbbnek tűnt fel,
anélkül, hogy megállanék azoknál az ellenvetéseknél, amelyeket nem
tudtam szétoszlatni, de amelyekkel az ellenkező rendszerben más, nem
kevésbbé erős ellenvetések állottak szemben. A dogmatikus hang e
kérdésekben csak a szájhősökhöz illik; de fontos, hogy meglegyen a
magunk véleménye és azt az ítéletnek mindazzal az érettségével válasszuk
meg, amit csak e tárgy megérdemel. Ha ennek dacára tévedésbe esünk,
helyes igazság szerint nem bűnhődhetünk érte, mivel nem vagyunk benne
vétkesek. Ez a rendíthetetlen elv szolgál biztosságom alapjául.
Fárasztó kutatásaim eredménye körülbelül az volt, amit azóta a _Szavoyai
Vikárius hitvallásában_ följegyeztem, abban a munkában, amelyet
méltatlanul gyalázott meg és mocskolt bé a mostani nemzedék, de amely
egykor forradalmat támaszthat az emberek közt, ha valaha ott a józanész
és a jóhiszeműség fölébred.
Ez idő óta megnyugodtam azokban az elvekben, amelyeket oly hosszú és oly
mélyenjáró elmélkedés után fogadtam el s magamviselete és hitem
változhatatlan szabályaivá állítottam fel őket a nélkül, hogy akár azok
miatt az ellenvetések miatt, amelyeket nem tudtam eloszlatni, akár azok
miatt, amelyeket nem tudtam előrelátni és amelyek újabban időről-időre
megjelentek elmém előtt, nyugtalankodnám. Nyugtalanítottak ugyan
néha-néha, de sohasem rendítettek meg. Mindig ezt mondtam magamban:
mindez csupán metafizikai csalafintaság és szőrszálhasogatás, amelyek
semmi súllyal sem bírnak az eszem elfogadta, szívem megerősítette
alapvető elvek mellett és amelyek mind a belső hozzájárulás pecsétjét
viselik magukon a szenvedélyek hallgatásakor. Az emberi értelemnek
ennyire fölötte álló kérdéseknél egy oly ellenvetés, amelyet nem tudok
eloszlatni, csak nem fogja ezt az egész oly szilárd, oly erősen
összefüggő, annyi elmélkedéssel és gonddal formált tanrendszert
felborítani, amely annyira megfelel eszemnek, szívemnek, egész lényemnek
és amelyet a belső helyeslés is támogat, amely – úgy érzem – az összes
többiektől hiányzik? Nem, üres okoskodások sohasem fogják azt az
összhangzást lerombolni, amelyet halhatatlan természetem és e világ
szerkezete meg a benne uralkodó fizikai rend közt észreveszek. A
megfelelő erkölcsi rendben, amelynek rendszere kutatásaim eredménye,
találom azokat a támasztékokat, amelyekre szükségem van, hogy életem
nyomorúságait elviseljem. Minden más rendszernél segédforrás nélkül
élnék és remény nélkül halnék meg. A legboldogtalanabb teremtmény
lennék. Tartsuk hát magunkat ahhoz, amely egyedül elegendő arra, hogy a
balszerencse és az emberek ellenére engem boldoggá tegyen.
Nem úgy látszik-e, hogy ezt a megfontolást és a belőle vont
következtetést maga az ég sugallta nekem, hogy engem a reám váró sorsra
előkészítsen és annak elviselésére fölszereljen? Mivé lettem volna s
mivé lennék még azokban a rettenetes vergődésekben, amelyek reám vártak
és abban a hihetetlen helyzetben, amelybe életem hátralevő részére
jutottam, ha menhely nélkül maradva, ahol kérlelhetetlen üldözőimet
elkerülhessem, ama gyalázatok kárpótlása nélkül, amelyeket e világon
velem elszenvedtetnek és remény nélkül arra, hogy valaha az engem
megillető igazságot megnyerhessem, teljes mértékben zsákmányául estem
volna a legborzasztóbb sorsnak, amely halandónak e világon részeül
jutott? Amig én ártatlanságomban bízva, csak becsülésre és jóakaratra
számítottam az emberek részéről; amíg nyílt és bizakodó szívem szabadon
áradt ki barátaival és testvéreivel szemben, az árulók csöndben a pokol
mélyén kovácsolt hurkokat vetettek reám. Meglepetve az összes
szerencsétlenségek e legváratlanabbjai és egy büszke lélekre nézve
legrettenetesebbjei által, a sárba tiporva anélkül, hogy valaha
sejteném, ki által vagy miért, a gyalázat örvényébe taszítva, borzasztó
sötétségbe borítva, amelyen keresztül csak baljóslatú tárgyakat vettem
észre: első meglepetésemben földre vágódtam és soha abból a
levertségemből, amelybe e váratlan szerencsétlenség döntött, magamhoz
nem tértem volna, ha előre nem kíméltem volna erőimet, hogy esésemből
fölemelkedhessem.
Csak éveken át tartó izgalom után történt, hogy visszanyerve végre
szellemi erőimet és elkezdve önmagamba visszatérni, éreztem ama
segélyforrások becsét, amelyeket a balsors napjaira magamnak
megtakarítottam. Eltökélve magam mindama dolgokra nézve, amelyekről
érdekemben állt ítélni, láttam, amint életelveimet helyzetemmel
összehasonlítottam, hogy az emberek esztelen itéleteinek és e rövid élet
apró-cseprő eseményeinek sokkal több fontosságot tulajdonítottam, mint
amennyi őket megillette. Miután ez az élet csupa megpróbáltatásokból
áll, keveset határoz, vajjon ezek a megpróbáltatások ilyen vagy
olyanfélék-e, föltéve, hogy a rendeltetésük szabta hatás következik
belőlük, következéskép minél nagyobbak, erősebbek, számosabbak a
megpróbáltatások, annál kivánatosabb dolog azokat kiállani tudnunk. Még
a legerősebb fájdalmak is elvesztik erejöket arra nézve, aki látja az
azokért való nagy és biztos kárpótlást; és e kárpótlás bizonyossága volt
a legfőbb haszon, amelyet megelőző elmélkedéseimből merítettem.
Igaz ugyan, hogy a számanélküli meggyalázások és a határtalan
méltatlanságok közepette, amelyekkel mindenfelől elhalmozva éreztem
magam, időről-időre a nyugtalanság és kételkedés hullámai rendítették
meg reményemet és zavarták meg nyugalmamat. Azok a hatalmas
ellenvetések, amelyeket nem tudtam eloszlatni, nagyobb erővel léptek föl
ekkor elmém előtt, hogy végképpen leverjenek éppen azokban a
pillanatokban, amikor végzetem súlya alatt legörnyedve, az elcsüggedés
küszöbén állottam. Gyakran új argumentumok, amelyeket előttem itt-ott
hangoztattak, jutottak eszembe azoknak támogatására, amelyek már
gyötörtek vala. Óh, mondám ekkor oly szívbéli elszorulással, amely
csaknem megfulással fenyegetett, ki fog engem a kétségbeeséstől megóvni,
ha sorsom borzalmában immár csupán agyrémeket látok ama
vigasztalásokban, amelyeket eszem szolgáltatott? Ha az, lerombolva ekkép
saját munkáját, a remény és bizodalom mindama támogatását elrabolja
tőlem, amelyet a balsors óráiban megőrizett számomra? Micsoda támogatást
nyújthatnak azok az illuziók, amelyek egyedül engemet kecsegtetnek? Az
egész mai nemzedék csak tévedéseket és előitéleteket lát azokban az
érzelmekben, amelyekkel egyedül táplálkozom; az igazságot, a
nyilvánvalóságot az enyémmel ellentétes rendszerben találja; sőt úgy
tetszik, nem képes elhinni, hogy jóhiszeműleg elfogadom azt s magam is,
midőn minden akaratommal átadom magam neki, legyőzhetetlen nehézségeket
találok benne, amelyeket képtelen vagyok eloszlatni, de amelyek nem
akadályoznak meg, hogy mindvégig kitartsak mellette. Hát egyedül vagyok
bölcs, egyedül felvilágosult a halandók közt? Elegendő-e az, hogy a
dolgok megfelelnek nekem annak elhivésére, hogy azok ilyenek?
Viseltethetem-e felvilágosult bizalommal oly látszólagos dolgok iránt,
amelyekben a többi emberek véleménye szerint semmi valóság sem rejlik és
amelyek önmagam előtt is illuzóriusoknak tűnnének föl, ha szívem nem
támogatná eszemet? Nem többet ért volna-e, ha üldözőim ellen elegendő
fegyverekkel szállok vala síkra és elfogadom az ő életelveiket, minthogy
életelveim agyrémei mellett maradok, zsákmányául az ő támadásaiknak,
mitsem művelve arra, hogy őket visszaverjem? Én bölcsnek hiszem magam és
csak rászedett bolond vagyok, áldozata és martirja egy hiábavaló
tévedésnek.
Hányszor állottam a kételkedés és bizonytalanság e pillanataiban azon a
ponton, hogy átengedjem magamat a kétségbeesésnek. Ha valaha egy teljes
hónapot töltöttem volna ebben az állapotban, életemnek és magamnak is
vége lett volna. De ezek a válságok, habár régebben eléggé gyakoriak,
mindig rövidek voltak és most, amidőn még nem bírtam tőlük teljesen
megszabadulni, oly ritkák és gyors lefolyásúak, hogy még annyi erő sincs
bennök, hogy nyugalmamat megzavarják. Könnyed nyugtalanságok ezek,
amelyek nem izgatják többé lelkemet, mint a hogy a folyóvízbe lehulló
pehely nem zavarhatja meg a víz folyását. Éreztem, hogy ugyanazokat a
pontokat, amelyek felől előbb megállapodásra jutottam, újra megfontolás
tárgyává tenni annyi volna, mint magamban új világosságot vagy jobban
kiformált ítéletet vagy az igazság iránt több buzgalmat föltételezni,
mint amennyivel kutatásaim alkalmával rendelkeztem, és miután ez esetek
egyike sem állott fenn, sem nem állhatott fenn számomra, semmi józan
okkal sem becsülhettem többre oly véleményeket, amelyek a kétségbeesés
levertségében csak azért kisértettek, hogy növeljék nyomorúságomat
azokkal a véleményekkel szemben, amelyeket életkorom erőteljességében,
elmém teljes érettségében, a legmélyebben járó vizsgálódás után és oly
időpontban fogadtam el, a midőn életem nyugalma nem hagyott fenn
számomra egyéb uralkodó érdeket az igazság megismerésénél. Ma, midőn
szivemet gyötrelem szorongatja, lelkem roskadozik a kellemetlenségektől,
képzeletem riadozik, fejem megzavarodik az engem körülvevő szörnyű
rejtélyektől, ma, midőn minden képességem az öregségtől és aggodalmaktól
elgyöngülve elvesztette minden rugóját, vajjon megfosszam-e készakarva
magamat mindama segélyforrásoktól, amelyeket magam számára félretettem,
és több bizalmat helyezzek hanyatló eszembe, hogy igazságtalanul
szerencsétlenné tegyem magamat, mint teljes és erős elmémbe, hogy
kárpótoljam magamat ama bajokért, amelyeket érdemetlenül szenvedek? Nem,
sem bölcsebb, sem jobban értesült, sem jobbhiszemű nem vagyok, mint a
mikor e nagy kérdésekben elhatároztam magamat; jól ismertem én akkor
azokat a nehézségeket, amelyek ma zavarólag hatnak reám; azok nem állták
utamat és ha talán újabbak lépnek föl előttem, amelyek még akkor nem
jutottak eszembe, ezek egy körmönfont metafizika szofizmái, amelyek nem
ingathatják meg a minden időktől, minden bölcsektől elfogadott, az
összes nemzetektől elismert és kitörölhetetlen betűkkel az emberi szívbe
vésett örök igazságokat. Tudtam, mikor ezekről a tárgyakról elmélkedtem,
hogy az érzékektől körülhatárolt emberi értelem nem képes ezeket egész
kiterjedésükben átkarolni. Ahhoz tartottam hát magamat, ami a kezem
ügyébe esett, anélkül, hogy olyasmibe bocsátkoznám, ami azt fölülmúlta.
Ez az álláspont észszerű volt, már magamévá tettem azt hajdan s szívem
és eszem hozzájárulásával ahhoz tartottam magamat. Mi alapon mondanék le
róla ma, amikor annyi hatalmas indítóok hozzákapcsolva tart? Micsoda
veszedelmet látok nyomában feltámadni? Micsoda haszonnal járna, ha
felhagynék vele? Ha üldözőim tanítását elfogadnám, vajjon erkölcsi
felfogásukat is magamévá tenném-e? Ezt a gyökérnélküli és gyümölcstelen
morált, amelyet pompázólag tárnak könyveikben vagy valami nagyhangú
cselekedetben a világ elé, de abból soha semmi szivökbe és eszökbe nem
hatol be; vagy pedig azt a másik titkos és kegyetlen morált, az összes
beavatottak belső tanát, amelyhez a másik csak álarcúl szolgál, amelyet
egyedül követnek magokviseletében és amelyet oly ügyesen gyakoroltak
velem szemben? Ez a tisztán támadó jellegű morál nem szolgál a védelemre
és csak ostromlásra való. Mirevaló lenne az nekem abban az állapotban,
amelybe juttattak? Egyedül ártatlanságom tart fenn a
szerencsétlenségekben és mennyivel szerencsétlenebbé tenném még magamat,
ha elvéve magamtól ezt az egyetlen, de hatalmas segédeszközt, a
gonoszságot állítanám helyébe? Vajjon utólérhetném-e őket az ártás
művészetében, s mégha sikert aratnék is benne, melyik bajom terhét
enyhítené az, amit nekik okozhatnék? Elveszíteném a saját becsülésemet
és semmit sem nyernék helyébe.
Ekkép okoskodván magamban, oda jutottam, hogy nem engedem többé magamat
furfangos érvek, megoldhatatlan ellenvetések és látókörömön, sőt talán
az emberi elme látókörén túleső nehézségek által megrendíteni. Elmém
azon a nagyon szilárd talapzaton maradva, amelyet neki vethettem, olyan
jól hozzászokott ahhoz, hogy itt lelkiismeretem védelme alatt
megnyugodjék, hogy semmi régi vagy új idegen tan sem bírja azt többé
felizgatni, sem egy pillanatra nyugalmamat megzavarni. Elmebeli
tespedésbe és kimerülésbe sülyedve, mindent, még azokat az okoskodásokat
is elfelejtettem, amelyekre hitemet és életelveimet alapítottam; de soha
sem fogom elfelejteni azokat a következtetéseket, amelyeket belőle
lelkiismeretem és eszem helyeslésével vontam és ezentúl azokhoz fogom
tartani magamat. Hadd jöjjenek az összes bölcsészek és akadékoskodjanak
benne: hiába vesztegetik el idejöket és fáradságukat. Életem hátralevő
részében ahhoz az elhatározáshoz tartom magamat, amelyre akkor jutottam,
amikor inkább abban a helyzetben voltam, hogy jól választhassak.
Megnyugodva ezekben a megállapodásokban, az önmegelégedéssel együtt azt
a reménységet és vigasztalást is megtaláltam bennök, amelyre
helyzetemben szükségem van. Nem lehetséges, hogy ez az oly tökéletes,
oly állandó, magában véve oly szomorú magány, az egész mai nemzedéknek
egyre érezhető és egyre munkás rosszindulata, s azok a méltatlanságok,
amelyekkel ez szakadatlanúl elhalmoz, olykor-olykor el ne csüggesszenek;
a megrendült reménység, a leverő kétségek időről-időre visszatérnek,
hogy lelkemet megzavarják és szomorúsággal töltsék el. Ilyenkor képtelen
lévén azokra az elmeműveletekre, amelyek megnyugtatásomhoz kellenek,
szükségem van arra, hogy régi elhatározásaimat eszembe juttassam, a
gondok, a figyelem, a szívbeli őszinteség, amelyeket ezek hozatalánál
kifejtettem, ekkor újra visszatérnek emlékezetembe és visszaadják egész
bizalmamat. Ekkép minden új eszmét visszautasítok, mint oly gyászos
tévedéseket, amelyek csak hamis látszatot tárnak elém és csak arravalók,
hogy nyugalmamat megzavarják.
Így régi ismeretségeim szűk körére korlátozva, nem vagyok oly
szerencsés, mint Solon, hogy mindennap oktathassam magamat, miközben
megöregszem, sőt meg kell óvnom magamat attól a veszedelmes
kevélységtől, hogy olyasmit akarjak megtanúlni, amit ezentúl képtelen
vagyok jól tudni. De ha csak kevés új szerzeményt remélhetek a hasznos
felvilágosítások terén, nagyon jelentősekre tehetek szert az
állapotomban szükséges erények tekintetében. Itt ideje lesz gazdagítani
és ékesíteni lelkemet egy oly tapasztalattal, amelyet magával vihessen,
amikor ettől a testtől, amely azt elhomályosítja és elvakítja,
megszabadúlva és fátyol nélkül szemlélve az igazságot, mindezeknek az
ismereteknek, amelyekre a mi áltudósaink oly hiúak, észre fogja venni a
nyomorúságát. Keseregni fog ama pillanatok miatt, amelyeket e földi
életében elvesztegetett, amikor meg akarta őket szerezni. De a türelem,
a szelidség, a megnyugvás, a feddhetetlenség, a részrehajlatlan
igazságosság oly javak, amelyeket magunkkal hordozunk és amelyekkel
szüntelenül gazdagabbakká válhatunk a nélkül, hogy attól kellene
tartanunk, hogy akár a halál révén elveszítjük azok értékét. Ennek az
egyetlen és hasznos tanulmánynak szentelem öregkorom hátralevő napjait.
Boldog leszek, ha önmagam uralmában előhaladva, megtanulok nem jobban,
mert ez nem lehetséges, hanem erényesebben, semmint beléptem, eltávozni
az életből.


Negyedik séta.
Ama csekélyszámú könyvek között, amelyeket még néha olvasgatok,
Plutarchos az, aki a legjobban leköt és a legtöbb okulást nyújt. Ez volt
gyermekkorom első, s ez lesz aggkorom utolsó olvasmánya; ez úgyszólván
az egyedüli író, akit sohasem olvastam anélkül, hogy valami tanulságot
ne merítettem volna belőle. Tegnapelőtt erkölcsi dolgozatai közt ezt az
értekezést olvastam: _Hogyan meríthetünk hasznot ellenségeinkből?_
Ugyanazon a napon nehány füzetet rendezgetve, amelyeket szerzőik küldtek
meg nekem, R***-abbé újságjának egyik példányára bukkantam, amelynek
címlapjára e szavakat írta: _Vitam vero impendenti_, R***. Sokkal jobban
ismerve ez urak eszejárását, semhogy ez az eset tévedésbe ejtsen,
megértettem, hogy az udvariasság ezen külszíne alatt egy kegyetlen
ellenigazságot szándékozott szemembe vágni; de mire alapítja azt? mire
való ez a maró gúny? micsoda okot szolgáltathattam reá? Hogy a jó
Plutarchos tanításait hasznomra fordítsam, elhatároztam, hogy a másnapi
sétát arra fordítom, hogy megvizsgálom magamat a hazugság tekintetében,
s midőn arra elindultam, jól meg voltam erősődve abban a már korábban
kialakult véleményemben, hogy a delphi-i templom _Ismerd meg önmagadat_
felirata nem olyan könnyen megvalósítható életszabály, mint a hogy
_Vallomásaim_-ban hittem volt.
Másnap, midőn útra keltem, hogy ezt az elhatározásomat végrehajtsam, az
első gondolat, amely eszembe ötlött, midőn elmémet összeszedni kezdtem,
egy szörnyű hazugság volt, amelyet zsenge ifjúkoromban elkövettem,
amelynek emléke egész életemet megzavarta s még aggkoromban is
megszomorítja annyi más módon megsebzett szívemet. Ez a hazugság, amely
önmagában is nagy vétek volt, okvetlenül még nagyobbá lett
következményei által, amelyeket ugyan én sohasem ismertem, de amelyeket
a lelkiismeretfurdalás a lehető legkegyetlenebbeknek tüntetett föl
előttem. Azonban ha csupán azt a kedélyállapotot vizsgálom, amelyben
annak elkövetésekor voltam, ez a hazugság csupán az álszemérem gyümölcse
volt, s távol attól, hogy annak a személynek való ártási szándékból
fakadt volna, aki annak áldozata lőn, az Ég színe előtt megesküdhetem,
hogy mindjárt abban a pillanatban, amint ez a legyőzhetetlen szégyen azt
belőlem kisajtolta, egész véremet örömmel adtam volna érte, hogy annak
hatását egyedül önmagamra hárítsam. Valami delirium vett erőt rajtam,
amelyet csak úgy tudok megmagyarázni, ha azt mondom, mint a hogy érezni
vélem, hogy abban a pillanatban félénk természetem szívem minden
kivánságát leigázta.
E szerencsétlen cselekedet emléke s azok a kiírthatatlan bánkódások,
amelyeket az lelkemben hátrahagyott, a hazugság iránt oly borzalmat
keltettek bennem, amely okvetlenül biztosította szívemet életem
hátralevő részére nézve e bűnnel szemben. Midőn fölvettem jelszavamat,
éreztem: arra vagyok hivatva, hogy azt kiérdemeljem s nem kételkedtem,
hogy arra érdemes ne volnék, midőn R*** abbé megjegyzésére komolyabban
elkezdtem magamat vizsgálni.
Ekkor, nagyobb gonddal rostálgatván tetteimet, nagy meglepetésemre
számos, kitalálásomból eredő dologra bukkantam, amelyeket – emlékeztem –
ugyanakkor igazak gyanánt adtam elő, amikor, magamban az igazság iránti
szeretetemmel büszkélkedve, ennek feláldoztam biztonságomat, érdekeimet,
személyemet, oly részrehajlatlansággal, amelynek semmi más példáját sem
ismerem az emberek közt.
De a dologban az lepett meg a legjobban, hogy midőn ezekre a koholt
dolgokra visszaemlékeztem, semmi igaz megbánást sem éreztem miattok. Én,
akinek a hamisság iránti borzalmát szivemben semmi sem képes
ellensúlyozni, én, aki szembe néznék a büntetésekkel, ha egy hazugsággal
ki lehetne őket kerülni, micsoda különös következetlenség révén hazudtam
ekként vidám szívvel szükség nélkül, haszon nélkül, és micsoda
megfoghatatlan ellenmondás révén nem éreztem miatta a legcsekélyebb
bánkódást sem, én, akit egy hazugságnak lelkiismeretfurdalása ötven éven
át nem szűnt meg szorongatni? Sohasem rögzöttem meg hibáimban, az
erkölcsi érzék mindig helyesen vezetett, lelkiismeretem megőrizte első
tisztaságát, s mégha meghajolva érdekeim előtt, megváltozott volna is,
hogyan van az, hogy, bár egész egyeneslelkűségét megőrzi azoknál az
eseteknél, amelyeknél a szenvedélyeitől ösztönzött ember legalább
mentegetheti magát gyöngesége miatt, ezt csupán ama közömbös dolgoknál
veszíti el, amelyeknél a bűnnek semmi mentsége sincsen? Láttam, hogy eme
probléma megoldásától függ annak az ítéletnek helyessége, amelyet e
pontra nézve magam fölött kimondandó leszek s miután alaposan szemügyre