Dr. Moreau szigete: Regény - 1

Dr. MOREAU SZIGETE.
REGÉNY.
IRTA
H. G. WELLS.
FORDITOTTA
MIKES LAJOS.
BUDAPEST.
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.
112–1901 Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.


Bevezetés.
1887. február 1-én történt, hogy a _Lady Vain_ a déli szélesség 1° és a
nyugoti hosszuság 107° alatt összeütközött egy hajóroncscsal és
elsülyedt.
1888. január 5-én, tehát tizenegy hónap és négy nap mulva ráakadtak
nagybátyámra, Prendick Ede magánzóra, a ki Callaoban szállt a _Lady
Vain_ födélzetére, s a kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett. A déli
szélesség 5°3´ és a nyugati hosszúság 101° alatt bukkantak rá egy kis
nyitott csónakban, melynek neve olvashatatlan volt s melyről azt
gyanították, hogy az eltünt _Ipecacuanha_ kétárboczoshoz tartozott.
Nagybátyám oly különös történetet beszélt el, mikor megtalálták, hogy
mindenki azt hitte, megzavarodott. Később azután épen azért
kijelentette, hogy abból a tizenegy hónapból, a mely a _Lady Vain_
pusztulásától kezdve megmeneküléséig eltelt, semmire sem tud
visszaemlékezni. A psychologusok akkoriban sokat foglalkoztak ezzel az
esettel. Ugy mondták, érdekes példája annak, hogy az emlékező képesség a
physicai és szellemi megerőltetés következtében megszünik működni.
Alulírott, a ki Prendick Edének unokaöcscse és örököse vagyok,
nagybátyám irományai között találtam a következő elbeszélést. Arra
nézve, hogy közzétegyem-e, nem kaptam nagybátyámtól határozott
megbízást.
Az egyetlen ismert sziget azon a tájon, a hol nagybátyámra ráakadtak,
egy kis lakatlan tűzhányósziget, a _Noble_ szigete. 1891-ben járt e
mellett a sziget mellett a _Scorpion_ nevű angol hajó. Nehány matróz ki
is ment a partra: de más élő lény nem volt a szigeten, mint nehány
furcsa fehér moly, sertés, nyúl és valami rendkivül sajátságos
patkányfajta. Ezekből azonban semmit sem hoztak el magukkal, úgy, hogy
az elbeszélés lényegének hitelességét semmivel sem lehet bizonyitani. De
azért azt hiszem, nagybátyám szándéka szerint járok el, ha ezt a különös
történetet közzéteszem. S aztán sok minden az elbeszélés mellett szól.
Nagybátyámat utoljára a déli szélesség 5° és a nyugati hosszúság 105°
alatt látták, s tizenegy hónap mulva az óczeánnak ugyanezen a részén
bukkant fel ujra. Valahogyan csak kellett élnie ez alatt az idő alatt. S
úgy látszik, hogy egy _Ipecacuanha_ nevű kétárboczos egy John Davis nevű
részeges kapitánynyal 1887 januárjában csakugyan elindult Aricából.
Födélzetén volt egy puma s néhány más állat is. A hajó, a melyet jól
ismertek a Csendes Óczeán déli kikötőiben, később végleg eltünt erről a
vidékről. Banyá-ból kelt utra utoljára 1887. deczemberében ismeretlen
végzete felé. S ez a dátum teljesen egybevág nagybátyám történetével.
_Prendick Károly Ede._



Dr. Moreau szigete.


I. A „Lady Vain“ csónakában.
Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a _Lady Vain_ pusztulásának
leirását. Köztudomású, hogy a _Lady Vain_ tiz napi távolságra Callao-tól
összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap
mulva akadt rá a _Myrtle_ nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt,
a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a _Medusa_
sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly
borzalmas, mint a _Lady Vain_ pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal
érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb
csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a
legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.
Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk
négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a _Daily News_ 1887.
évi márczius 17-iki száma írja, „a kapitány látott a kis csónakba
beleugrani“, – a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem
jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott
hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka
valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán
lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe
jutni; de többé nem bukkant föl.
A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt
mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány
darab kétszersültnél nem volt egyebünk, – oly hirtelen kellett
menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség.
Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik,
tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem
hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem
láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel,
hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a
csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű
utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős
férfi.
Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az
éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is
gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger.
Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz
napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap
multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s
belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő
nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros
szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon
fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a
melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap
történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az
eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva
kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt
akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban
úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát
elfogadjuk, lesz inni valónk, a matróz vele szavazott.
Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz
folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem
markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni.
Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat
szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.
A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a
helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével
Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén
feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek
Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s
Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe.
Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a
zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy
hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.
Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom
meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből
s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de
csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla
tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán
emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a
hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem.
Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott
vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn
érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.
Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve,
hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát
láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte
bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra
vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire
addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis
kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón
vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt
volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet
vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely
közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig
ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek
valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.


II. A ki nem mondja meg, hova utazik.
Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem,
csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s
lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra.
Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak
mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami
hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor
megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van
most?
Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam
elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta
arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:
– Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt:
_Lady Vain_, és szegélyzetén vérfoltok voltak.
Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami
csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a
mi a csónakban történt.
– Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott
felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.
– Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya
hanghordozással, csaknem susogva beszélt.
– Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú
hallgatástól.
– Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem,
eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is
utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a
hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az
igazolványát. A hajó neve _Ipecacuanha_.
Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang
is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.
– Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De
én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket
használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.
Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami
kiadósat? kérdeztem.
– Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.
– Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.
– Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni,
mikép jutott egyedül a csónakba.
Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.
– Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból.
Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire
kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha
verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni
füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a
kabinba.
– Nos, szólt már az ajtóban, épen belekezdett az elbeszélésbe.
Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal
foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni
akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: – Magam is
foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve
már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.
Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid
mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam
mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai
témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így
folytatta: – Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt!
Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem… Huszonegy éves sem voltam, mikor
végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy… De fel kell néznem a
szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.
Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy
megrémített. – Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult
mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek
étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a
fenevad bődüléséről.
Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy
felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld
hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat
hajtja a szél. Montgomery, – ez volt a neve a lenhajú férfinak, –
benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon
valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt
rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott
rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.
Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A
mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte,
hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.
– Hol? kérdeztem.
– Egy szigeten… A hol élek. A mennyire én tudom, neve nincs a szigetnek.
Rámbámult lecsüggő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán
tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja
kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.


III. A különös arcz.
A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre
vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy
alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka
szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötét kék vászon ruha volt rajta,
s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad
csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott
s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól.
Állati hirtelenséggel visszafordult.
A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz
volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlított, s rengeteg, félig
nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban
még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna
pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös
izgatottságot árult el.
– Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az
útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat
a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery
megállt egy pillanatig. – Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól
megnyomva minden szót. Elől van a helyed.
A fekete férfi összekuporodott. – Nem akarnak… megtűrni elől, szólt
lassan, különös rekedt hangon.
– Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom,
hogy oda menj!
Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám,
s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem
a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte
kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító,
különös arczot, s mégis – bármily ellenmondásnak tetszik is, –
ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam
már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most
bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam,
mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette
érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az,
hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről
megfeledkeztem, – sehogysem tudtam megérteni.
A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött.
Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a
mit hallottam, félig meddig előkészített már arra, a mit láttam.
Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt
répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy
csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba
törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott
egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott
benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában
tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk
kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten
nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a
kormánykerék mellett.
A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak
volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati
részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat
hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk,
s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek
és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító
födélzeten.
– Valami tengeri állatsereglet? kérdeztem.
– Olyanféle, felelt Montgomery.
– Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a
kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?
– Lehetséges, szólt Montgomery, s ujra a habok felé fordult.
Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a
melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi.
Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a
melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a
fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A
fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú
utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra
bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő
kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú
felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé
menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.
A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást
hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember
sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között.
Senkisem sietett segítségére. A fenevadak megtettek minden tőlük
telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá
szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán
heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány.
Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon
követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s
előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt
lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú
elégedetten nevetett.
– Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a
vöröshajút, ez már mégsem járja.
Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az
ittas ember merev, bamba tekintetével. – Mi nem járja? motyogta, s aztán
kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után
oldalzsebeibe mélyítette.
– Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon
hozzá.
– Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt
támolygott. – Hajómon azt teszem, a mit akarok.
Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E
helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a
kapitányhoz.
– Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen
rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.
A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit.
Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül
való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha
megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. –
Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.
Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. – Mindig részeg. Azt hiszi,
hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?
– A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó
kezével, – tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?
Annyi bizonyos, hogy minden egyéb volt, csak tiszta nem.
– Beleegyezett az állatok szállításába.
– Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan
szigetre vadállat? Aztán az az ön embere… ha ugyan ember… holdkóros.
Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az
egész átkozott hajó?
– Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra
szállt.
– Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem
állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még _ön maga sem_.
Montgomery félrefordult. – Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben
bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki
állt fölebb s rákezdte: – Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön,
kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki _maga_, hogy rendelkezni
akar _velem_? Én vagyok a hajó kapitánya, – kapitánya és tulajdonosa. Én
vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy
egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé
szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az
ördögöt hordozzam…
Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s
közbevágtam: – Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a
gyalázkodást. – Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert
Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az
egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem,
hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam
még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok
mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam
elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt
kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem
vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt
találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem,
játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően
figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam
egy verekedést.


IV. A hajó korlátja mellett.
Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott.
Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a
tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy
mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík
szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt.
A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint
megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a
parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék
mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van
Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk
vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam
beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység
rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi
terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem
akartam tolakodó lenni.
A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt
csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a
hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami
fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő
szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart
néhány czigarettát.
Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét
kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna
ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan.
Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban
belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a
mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a
sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a
homály.
Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a
mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s
eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba
ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság
érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis
szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt.
Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van
ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először
kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami
bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte
titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat,
annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.
Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett
álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt
csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden
körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.
– Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.
– Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.
– Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet
mondhatok.
– Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat.
Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna,
vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol
volna most.
Ez a válasz lehűtött egy kissé. – De mégis csak, kezdtem ujra…
– Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember
életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve
a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt
a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év
előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.
Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.
– Ez az egész.
Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a
csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s
mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.
– Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez
aggasztja.
Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne
mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi
a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…
Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam
s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva,
nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy
fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem,
hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra
bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen
hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.
Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna.
Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A
különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e
felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld
fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű,
fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült
borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam
előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a