Dr. Moreau szigete: Regény - 5

szólt Moreau. A mi engem illet, nem értem, mért nem tették meg már régen
előttem mindazt, a mit én tettem itt e szigeten. Apróbb eredményeket
felmutattak természetesen régebben is – amputáltak, felmetszették a
nyelvet, kivágtak a testből beteg részeket. Bandsalitást előidéztek és
megszüntettek sebészeti úton. De mindez csekélység. A sebészet nagyobb
dolgokra termett. Ép úgy tud épiteni, mint rombolni és változtatni.
Hallott bizonyára arról a közönséges sebészeti műtétről, amelyet az
elpusztult orr esetében szoktak alkalmazni. Lemetszenek a homlokról egy
bőrlappantyút, ráfordítják az orra s a bőr új helyzetében tovább él. Új
helyzetbe illesztik a test egy részét magán a testen. Lehetséges
azonban, hogy valamely test frissen szerzett részét más állati testre
illesztik rá. Gondoljon például a fogra. A bőr és csont átillesztése
könnyíti a gyógyulást. A sebész a seb közepére más állatról lemetszett
bőrdarabokat vagy más frissen leölt áldozatból kivett csontrészeket
illeszt.
– Azok a lények, a melyeket látott, új alakokká átdolgozott állatok. Az
élő formák alakíthatóságának tanulmányozására szenteltem egész életemet.
Évekig tanulmányoztam s tudásom egyre bővült. Látom, hogy borzadozik,
pedig semmi újat nem mondok önnek. A gyakorlati anatomiában megvolt
mindez évek előtt; csak ember nem akadt, a ki merészen keresztül is
vitte volna. Az állatnak nemcsak a külső formáját tudom megváltoztatni.
Az élő lény physiologiája, vegyi folyamatai is alávethetők tartós
módosulásoknak. Ismert példa erre a mindenfajta beoltás élő vagy holt
anyaggal. Hasonló műtét a vérátömlesztés is és főleg ezen kezdtem
működésemet. Csupa ismert dolog. Ugyanezt tették már, nem ily nagy
mértékben, de talán mélyrehatóbban, azok a középkori kuruzslók, a kik
törpéket, nyomorék koldusokat és mutogatásra való szörnyeket állitottak
elő; ennek a nyoma maradt meg manapság is a piaczi szemfényvesztőkben és
az erőművészekben. Hugo Viktor kifejti ezt a _L’homme qui rit_-ben… De
talán most már kezd megérteni. Belátja, hogy lehetséges átilleszteni az
állat egyik részét egy más részére vagy valamely állat részét egy más
állatra, meg lehet változtatni a vegyi folyamatokat, a fejlődési
rendszert, módosítani lehet végtagjai tagozatát, egyszóval meg lehet
változtatni legbelsőbb structuráját.
– S mégis a tudománynak ezt a rendkivüliségét sohasem tűzték ki czélnak,
sohasem művelték rendszeresen a modern tudósok, a míg én meg nem tettem!
A sebészet legutóbb rájött már efféle dolgokra; sok hasonló dolgot
bebizonyítottak már véletlenül zsarnokok, criminalisták, ló- és
állattenyésztők, csupa kontár, nehézkezű ember, a ki saját közvetlen
czélja felé tört csak. Én voltam az első, a ki antiszeptikus módszerrel
felfegyverkezve nyúltam hozzá ehhez a kérdéshez, a ki tudományos
ismeretével birtam a fejlődés törvényeinek.
– Valószinű, hogy titokban foglalkoztak már régebben is a dologgal. A
sziámi ikrek így támadhattak… S az inquisitio boltos helyiségeiben…
Bizonyos, hogy közvetlen czéluk a mesterkélt kínzás volt, de akadt
bizonyára az inquisitorok között olyan is, a ki tudományos érdeklődést
tanusított…
– Csakhogy – vágtam közbe – _ezek_ a lények, _ezek_ az állatok
_beszélnek_!
Ráhagyta, hogy igaz s aztán folytatta annak a bizonyítását, hogy a
vivisectio nemcsak physicai metamorphosis előidézésére képes. Az
elmebeli structura sokkal határozatlanabb a testinél. Egyre növekvő
hypnotikus tudásunkban megvan a biztosítéka annak, hogy régi átöröklött
ösztönöket új suggestiók segélyével pótolni lehet. Hiszen tulajdonképen
az, a mit erkölcsi nevelésnek mondunk, nem egyéb, mint az ösztönök
mesterkélt módositása és kiforgatása. A harcziasságból bátor önbizalom
lesz, az elnyomott érzékiségből vallásos túlbuzgóság. A főkülönbség az
ember és a majom között a gégefőben rejlik, a melynél fogva a majom nem
képes azokra a különböző hangjelvényekre, a melyekkel a gondolatot
szavakba tudjuk átfordítani. Ebben nem értettem egyet vele; de dr.
Moreau rideg udvariatlansággal viszonozta ellenvetésemet, ismételte,
hogy a dolog így van s azután folytatta fejtegetéseit.
Majd azt kérdeztem, mért választotta mintául az emberi formát.
Bevallotta, hogy puszta véletlenségből. Ép oly könnyen alakíthattam
volna juhokból lámákat és lámákból juhokat. De van valami az emberi
formában, a mi minden állati formánál jobban ingerli az elmét. De nem is
szorítkoztam csupán az emberalkotásra. Egyszer-kétszer… Vagy egy perczig
elhallgatott. Hogy múlnak az esztendők! S egy egész napot arra
pazaroltam, hogy megmentsem az ön életét s most arra pazarolok egy órát,
hogy önnek magyarázgassak.
– De – szóltam én – egyet még mindig nem értek. Mivel igazolja azt a sok
gyötrelmet, a mit okoz? Mert az egyetlen dolog, a mi mentheti a
vivisectiot, valami gyakorlati czél lehet csak…
– Úgy van – szólt Moreau. De a mint látja, én más anyagból vagyok
gyúrva. Világfelfogásunk teljesen különböző. Ön materialista…
– Az nem vagyok – vágtam közbe hevesen.
– Csak az én szememben az. Mivel épen a kín kérdése választ el egymástól
bennünket. A mig valami látható vagy hallható kín beteggé teszi, a mig
saját kínjai zavarják, a míg a bűnről alkotott fogalmába belejátszik a
kín, addig, azt mondom, állat, a mely kissé tisztábban érez a többi
állatnál. Ez a kín…
Ez a sophistica fellázított s türelmetlen mozdulatot tettem.
– Óh! ez az egész csekélység csak. Az az elme, a mely valóban fogékony a
tudomány tanításaira, kénytelen belátni, hogy ez csak csekélység. Lehet,
hogy e kis bolygón kivül, e kosmikus ködfolton kivül, a mely
láthatatlanná válik a legközelebbi csillagról, – lehet, mondom, hogy
rajta kivül sehol máshol nincs meg az, a mit kínnak neveznek. De hát
miért van meg éppen itt, az élőlények között, s mi az a kín
tulajdonképen?
Mialatt beszélt, elővett egy kis tollkést a zsebéből, kinyitotta kisebb
pengéjét s úgy fordította székét, hogy láthattam egész czombját. Azután
gondosan kiválasztva egy pontot rajta, beleszúrta a pengét lábába s
rögtön kihúzta belőle.
– Bizonyára régebben is látta már ezt. Annyit sem érezni belőle, mint a
tűszúrásból. De hát mit bizonyít ez? Azt, hogy a kín érzetre való
hajlandóság nem az izmokban van. A bőrben van ugyanis egy kis
hajlandóság, de az egész lábnak csak egyik-másik pontja képes a
kínérzetre. A kín egyszerű belső tanácsadónk, amely óv és ösztönöz. Az
egész élő hús nem érzi a kínt, minden ideg sem érzi, sőt valamennyi érző
ideg sem fogékony rá. A látóidegben például nincs meg a fogékonyság
reális kínérzete. Ha megsebzi látóidegét, egyszerüen merő fényfoltokat
fog látni úgy, amint a hallóideg baja puszta fülzúgásban nyilvánul csak.
A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet hogy például már a
csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek
az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s
annál kevésbbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a
veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem
tudok, a melyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna.
Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.
– Aztán vallásos ember vagyok, Prendick, mint minden józan gondolkodású
ember. Azt hiszem, jobban beleláttam a világ alkotójának utaiba, mint
ön, mert én a mióta élek, a magam módja szerint mindig az ő törvényeit
fürkésztem, ön pedig, ha jól értettem, ezalatt pillangókat gyüjtött.
Annyit mondhatok, hogy a gyönyörnek és a kínnak semmi dolga sincs az
éggel és a pokollal. Gyönyör és kín – fabatkát sem ér. Mi az ön vallásos
őrjöngése? Más-e, mint Mahomet túlvilági húrijai? A gyönyör és a kín nem
egyéb az emberben, Prendick, mint az állat jele, azé az állaté, a
melyből eredt. Kín! Kín és gyönyör addig van csak ránk nézve, a míg a
porban fetrengünk…
– Látja, én egyenesen előretörtem utamon, a melyet kutatás közben
választottam. Más módjáról sohasem hallottam a kutatásnak. Fölvetettem
egy kérdést, azután képzeltem valami módját a feleletnek, s ha ez
megvolt, új kérdés következett. Lehetséges-e ez vagy az, vagy sem? El
sem tudja képzelni, micsoda szellemi szenvedély rabja a kutató.
Testetlen vágyainak különös színtelen gyönyöréről fogalma sincs. Az a
lény, a mely előtte van, nem állat, nem teremtmény-társa, hanem
problema. A rokonszenvből eredő kínról annyit tudok csak, hogy régen,
sok esztendő előtt meggyötört néha. Az volt a vágyam, egyetlen vágyam,
hogy megtaláljam az élő szervezet alakíthatóságának végső határát.
– De, szóltam közbe, ez borzalmas…
– Mindmáig sohasem törődtem az anyag ethikájával. A természetbe való
elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, a minő maga a
természet. Előretörtem utamon, nem törődve mással, csak a magam elé
tűzött kérdéssel, s az anyag… végre is azzá lett kezem között, a mit ott
a kunyhóban látott… Tizenegy éve már, hogy Montgomeryval ide jöttem. Ugy
emlékszem a sziget zöldellő csendjére s a puszta óczeánra, mintha tegnap
történt volna. Mintha engem várt volna csak ez a hely, s azután
megkezdődött a munka.
Elhallgatott. Szótlanul ültem, arczára tekintve.
– Beszámítva az Angliában töltött kilencz esztendőt, körülbelül húsz
esztendőt töltöttem munkában s még mindig van minden munkámban valami, a
mi lesujt, ki nem elégit, további erőfeszítésre sarkal. Néha túllövök a
czélomon, néha innen maradok rajta; de a miről álmodom, azt nem
valósítom meg soha. Az emberi formát most már könnyen megadom úgy, hogy
hajlékony és kecses, vagy tömzsi és erős, de a kezekkel és a karmokkal
gyakran nagy bajom van: fájdalmas részek, a melyeket nem igen merek
szabadon alakítani. De legnagyobb bajom az agy finom illesztgetésével és
alakításával van. Az értelem gyakran rendkivül alacsony, s váratlan,
előre nem látható hézagok vannak benne. S aztán van valami, a mihez nem
tudok hozzáférni sehogysem; hogy úgy mondjam, a lelki izgalmak székhelye
ez. A vágyak, az ösztönök, a sóvárgások, a melyeken megtörik az emberi
való, valami furcsa rejtett reservoir, a mely olykor-olykor megreped s
elárasztja hirtelen az egész lényt haraggal, gyülölettel vagy
félelemmel. Ezek az én teremtéseim furcsák, esetlenek az ön szemében, ha
megfigyeli őket; de nekem, a mint megalkottam őket, kétségtelenül emberi
lényeknek tetszettek. Később aztán elenyészik ez a meggyőződésem. Kiüt
rajtok először az egyik, utána a másik állati vonás, s rám mered… De még
nem adom fel a küzdelmet. Valahányszor belemerítek egy élő teremtményt
az izzó kínok árjába, azt hiszem, most kiirtom belőle az egész állatot s
eszes lényt teremtek belőle. Végre is micsoda tíz esztendő? Az ember
százezret töltött már el az alkotásban.
Sötéten elgondolkozott: – De hitem szilárd. Ez a puma…
Ujra elhallgatott. Majd igy folytatta: – Mindig visszafejlődnek. A mint
kezemet leveszem róluk, visszatér ujra az állat, s nem hagyja magát…
Ujra hosszú szünetet tartott.
– Aztán alkotásait azokba a barlangokba dugja? kérdeztem.
– Oda mennek. Kibocsátom őket, a mint megérzem bennök az állatot, s
csakhamar odakerülnek. Valamennyien félnek tőlem és ettől a háztól. Van
bennök valami torzképe az embernek. Montgomery tud róla, mert ő
közvetíti dolgaikat. Nehányat begyakorolt saját szolgálatára. Szégyenli
ugyan, de azt hiszem, félig bolondja egynémelyik fenevadnak. De ez az ő
dolga, nem avatkozom bele. Undorít tökéletlenségök. Nem érdekelnek. Azt
hiszem, valami csufondáros észszerű életet folytatnak a nyomorultak! Van
valami, a mit a törvénynek mondanak. Hymnusokat zengedeznek róla.
Megépítik barlangjaikat, növényeket szednek, gyümölcsöt gyüjtenek, s még
meg is házasodnak. De én keresztül látok rajtuk, belelátok veséjökbe, s
látom bennök az állati lelket, a veszendő állatot, a mely tele van
élvvágygyal és önző… De azért különös dolog. Életük bonyolult, mint
minden élet. Van bennök valami magasabbra törekvés, lehet, hogy hiúság,
lehet, hogy határozatlan nemi izgalom, lehet, hogy puszta kiváncsiság.
Csak ez érdekel… A pumától sokat várok; kemény munkát végeztem fején és
agyvelején…
– S most, szólt hosszas hallgatás után, mialatt mindegyikünk saját
gondolataival tépelődött, mi a véleménye? Fél még mindig tőlem?
Ránéztem, s nem láttam benne mást, mint egy sápadt arczú, nyugodt
tekintetű őszhajú férfit. Derűs nyugalma, megállapodottságából eredő
szépsége, hatalmas termete mintája volt a kényelemben élő öreg-úrnak.
Majd összerázkódtam. Válaszul kérdésére mind a két kezemmel egy-egy
revolvert nyujtottam feléje.
– Tartsa meg őket, szólt. Azután felállt, rám nézett egy pillanatig s
elmosolyodott. – Viszontagságos két napot élt át, szólt. Azt tanácslom,
hogy aludja ki magát. Örülök, hogy megértettük egymást. Jó éjszakát.
Gondolkozott egy kissé s azután kiment a belső ajtón. Azonnal
ráfordítottam a kulcsot a külső ajtóra.
Ujra leültem; elültem székemben egy ideig, s testem, lelkem és kedélyem
annyira ki volt merűlve, hogy gondolataim nem tudtak elszabadulni attól,
a mit utoljára mondott. A fekete ablak úgy bámult rám, mint valami
hatalmas szem. Végre erőt véve magamon eloltottam a lámpát s
belefeküdtem a függő ágyba. Csakhamar mély álomba merültem.


XV. Az állatemberek.
Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára.
Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá
van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a
falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete
arczú kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s
kinyitottam az ajtót.
– Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül
rosszúl elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött.
Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.
A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon
zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem
Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi,
mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne
rohanják s egymást szét ne tépjék.
Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi
korlátoltságának köszönhető. Bár értelmök erősbödött, s megvan bennök a
hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van
elméjökben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely
teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal
hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek
tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az
engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos
dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau
ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjökben
folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó
vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül
megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne
izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.
Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta
állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület,
kalandvágy szállja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről
nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a
leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első
napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy
tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.
Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A
szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen
levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett.
Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették
körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már
minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét
köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és
a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele
nem maradt vulkánikus eredetének.
Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által
alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró
szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza
százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta
Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak.
Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig
éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt,
mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok
titkos üldözésnek voltak kitéve.
Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket.
Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aránytalanság rövid lábuk
és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly
viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte
meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött
az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan
görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, a
mi az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta
volt.
Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy,
duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy
furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a
majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános
vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte
fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a
leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok
vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon
eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi
formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a
körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.
A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és
sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából
alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az
ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és
egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három
sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból
alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem
tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék
és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt
aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve
keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó
követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis
lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!
Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az
állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám
Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes
emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy
Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű
tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón
lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek
rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt,
belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők
voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is
jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.
Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az
állatemberek közül s akinek neve is volt: _M’ling_, nem élt együtt a
többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban.
Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt
s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery
megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül.
Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és
ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott
állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery
iránt, a ki néha megveregette, félig gúnyos, félig tréfás neveket
osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg,
különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte,
verte, kővel dobálta. De _M’ling_ nem sokat bánta s legnagyobb örömmel
mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.
Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi
eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar
természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba
visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat.
Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok
nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy
undorító benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több
gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.


XVI. A vérszag.
Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira
elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt
magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek
forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött
revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn
haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és
hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk
utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra
figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a
bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau.
Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől
menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az
egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket,
beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg
a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami
macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig
okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s
mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában
szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan
pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.
Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá.
„Ne merj fakérget hántani, ez a törvény,“ szólt. Sokan közülük szeretik
a kéreghántást.
Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A
szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna.
Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés
volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes
gyümölcs belét rágta.
– Üdv – szólt mind a kettő egyszerre – a két ostorosnak!
– Most már három ostoros van – szólt Montgomery. Ehhez tartsátok
magatokat.
– Hát ő nem csinálmány? – szólt a majomember. Azt mondta…
A szatir kiváncsian rám tekintett.
– A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony
fehér arcza van.
– Vékony, hosszú ostora van – szólt Montgomery.
– Tegnap vérzett és jajgatott – szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem
sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.
– Ollendorfszerű mondások! – szólt Montgomery.
– Öt újja van; öt újjú, mint én, – szólt a majomember.
– Menjünk, Prendick; – szólt Montgomery karon fogva s folytattuk
utunkat.
A szatir és a majomember utánunk bámult beszélgetve.
– Nem szól semmit – szólt a szatir. Pedig az emberek beszélnek.
– Tegnap enni kért tőlem – szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek;
de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.
Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste
darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén
meglátszottak a fogak nyomai.
Montgomery megállt. Nagy Isten! – szólt s fölemelte az összerágott
gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?
– Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid
szünet múlva.
– Nem szeretem a dolgot – szólt halkan.
– Láttam effélét már megérkezésem napján is – szóltam.
– Mi az ördögöt! Mit látott?
– Egy szétharapott fejű tengeri nyúlat.
– Az nap, mikor megérkezett?
– Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej
teljesen keresztül volt harapva.
Halk, hosszú füttyentést hallatott.
– Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz
értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.
– Szürcsölte a vizet?
– Szürcsölte.
– Ne merd szürcsölni a vizet, ez a törvény.
– Az a fenevad volt, a melyik üldözött.
– Természetesen – szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után
isznak. Ez a vérszag.
– Milyen volt a fenevad? – kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a
tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott
a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A
vérszag – mondta végül ujra.
Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra
eltette.
– Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a
homlokán lenni.
– De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat – szólt
Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.
Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl
fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a
tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.
– Jöjjön! szóltam.
Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám – szólt csaknem susogva, –
azt hittük, hogy meg van valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad
enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenűl
vért szagolt…
Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, – szólt
mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: – Nagy
bolondot tettem tegnap. A szolgám… Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni
és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog… Láttam, hogy megnyalta a
kezét… Sose történt eddig.
Majd később: – Véget kell vetni a dolognak. Beszélnem kell Moreauval.
Hazafelé egész úton ez járt az eszében.
Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell
külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.
– Példát kell mutatnunk – szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a
leopárd-ember a bűnös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna,
Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a
szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.
– Ostoba szamár voltam – szólt Montgomery. De most már megtörtént. S
tudja, hogy ön is beleegyezett.
– Hamarosan végére kell járnunk a dolognak – szólt Moreau. Azt hiszem,
bármi történik is, _M’ling_-re számithatunk.
– Nem felelhetek teljesen róla sem – szólt Montgomery. Ismernem kellene.
Délután Moreau, Montgomery, én és _M’ling_ neki indultunk a szigetnek a
hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve.
M’ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak
rengeteg pásztortülök lógott a vállán.
– Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét – szólt Montgomery. Szép
látvány.
Moreau egy szót sem szólt útközben. Sápadt arcza nagyon komor volt.
Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a
nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas
térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A
bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által
alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt
Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag
csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a
viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.
– Ah! – szólt Moreau leeresztve ujra oldalára a görbült tülköt.