Dr. Moreau szigete: Regény - 2

Total number of words is 4034
Total number of unique words is 1871
30.9 of words are in the 2000 most common words
44.6 of words are in the 5000 most common words
50.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csillagokra bámul s Montgomery így szólt hozzám: Azt hiszem, elég is
volt a beszélgetésből.
Lementünk s kabinom ajtajában jó éjt kivánt. Éjszaka rossz álmaim
voltak. A fogyó hold későn kelt. Kisérteties, bágyadt, fehér sugarat
vetett be kabinomba. A vérebek felébredtek s üvölteni kezdtek, úgy, hogy
csak hajnalfelé aludtam el.


V. A kinek nincs hova mennie.
Kora reggel – ez volt fölépülésem óta a második, megmentésem óta a
negyedik reggel, – zavaros álmokra, lövöldözésre, ordítozásra ébredtem,
s rekedt kiáltozást hallottam fejem fölött. Megdörzsöltem szememet s
figyelni kezdtem a zajra, egy darabig azt sem tudva, hol vagyok. Majd
csupasz lábak topogását hallottam, sulyos tárgyakat dobáltak ide-oda, s
erős recsegés és lánczcsörgés hangzott. Éreztem, hogy a hajó hirtelen
megfordul. A víz nyögött belé s tajtékzó sárgás-zöld hullám csapott
keresztül kerek kis ablakomon, ott hagyva nyomát az üvegen. Felkapkodtam
ruhámat s a födélzetre mentem.
A mint fölértem a hágcsón, a pirkadó nap piros fényében ragyogott az
égboltozat. A kapitány széles vállát és vörös haját láttam magam előtt,
s vállán keresztül láttam, hogy a szegény puma szörnyen megrémülve, kis
ketrecze fenekén kuporog. – Le velök a födélzetről, rikoltott a
kapitány. Le velök! Azt akarom, hogy hajóm minél előbb megtisztuljon.
Utamban állt, úgy hogy meg kellett érintenem vállát, hogy a födélzetre
juthassak. Hirtelen visszafordult s pár lépést tántorogva hátrafelé,
meredten rám bámult. Azonnal láttam rajta, hogy még mindig részeg. –
Ohó! szólt bambán s aztán felvillanó szemmel így folytatta: Nini, hisz
ez… ki is ez?
– Prendick, szóltam.
– Ördög vigye Prendicket! – szólt. Elhallgasson, – az a neve.
Elhallgasson úr!
Nem tudtam mit felelni erre a gorombaságra. De a mi most következett,
azt legkevésbbé sem vártam. Kinyujtotta kezét a felé az átjárás felé, a
hol Montgomery állt egy piszkos, kék flanel ruhába öltözött erőteljes
ősz emberrel beszélgetve, a ki csak az imént jöhetett a fedélzetre. Arra
tartson, átkozott. Elhallgasson úr! Arra tartson! üvöltött a kapitány.
Montgomery és társa visszafordult az üvöltésre.
– Mit kiván? – kérdeztem.
– Azt, hogy arra menjen. Hordja el magát a hajóról hamarosan.
Megtisztítjuk a hajót, az egész átkozott hajót. S önnek sincs tovább
helye rajta.
Elképedve rá bámultam. Majd az jutott eszembe, hogy magam is ezt
kivánom. Valóban csak örülhettem rajta, hogy nem kell tovább is együtt
utaznom egyedül ezzel az iszákos duhajkodóval. Montgomeryhez fordultam.
– Nem vihetem magammal, szólt Montgomery társa határozottan.
– Nem vihet magával! – kiáltottam rémülten. Soha életemben nem láttam
nyiltabb és határozottabb arczot, mint az ősz férfié volt.
– Hallotta? – kezdtem a kapitányhoz fordulva.
– El a hajóról, szólt a kapitány. Ez a hajó nem fenevadak és kannibálok
számára készült. El kell hagynia a hajót… Ha azok nem vihetik magukkal,
sorsára bízom. De innen távozik. Együtt barátaival. Végezni akarok
örökre ezzel az átkozott szigettel! Torkig vagyok vele.
– Montgomery! – szóltam könyörögve. Montgomery megránditotta alsó ajkát
s fejével reménytelenül a mellette álló ősz férfi felé intett, jelezve,
hogy nincs hatalmában rajtam segíteni.
– Lesz gondom önre mindjárt – szólt a kapitány.
Most furcsa jelenet következett. Felváltva majd az egyikhez, majd a
másikhoz fordultam könyörögve. Hol az ősz férfit kértem, szállítson
partra, hol a részeg kapitányt, hogy tűrjön meg a hajón. Sőt a
matrózokhoz is könyörögtem. Montgomery egy szót sem szólt, csak a fejét
rázta. – Annyit mondok csak, hogy elhagyja a hajót… volt a kapitány
örökös refrainje… Ördög vigye a törvényt! Hajómon király vagyok.
Végre, nem tagadhatom el, fenyegetőzni kezdtem. Az idegroham vakmerővé
tett; a hajó hátuljára mentem s komoran belebámultam a semmiségbe.
Ezalatt a matrózok gyorsan haladtak a csomagok és a ketreczbe zárt
állatok kiszállításával. Nagy csónak állt két felvont vitorlával a hajó
alatt s a furcsa szállítmányt ebbe eresztették le. A szigetbelieket, a
kik átvették a terheket, nem láttam, mert a hajó domború oldala elfödte
előlem a csónak derekát.
Montgomery és társa teljességgel nem vettek rólam tudomást. Azzal voltak
elfoglalva, hogy segítettek s igazgatták a terhet hordó négy-öt matrózt.
A kapitány előre ment, nem annyira azért, hogy segítsen, mint inkább,
hogy zavart okozzon. Én hol kétségbe estem, hol dühös voltam.
Olykor-olykor, a mint ott álltam, várva a bekövetkezendőket, akaratlanul
nevetnem kellett nyomorúságomon, melyet tetézett az, hogy nem is
reggeliztem. Az éhség s a vérkeringés pangása megfosztja az embert
minden férfiasságától. Tisztában voltam vele, hogy nincs erőm sem arra,
hogy ellenálljak a kapitány kegyetlen szándékának, sem arra, hogy
rákényszerítsem magam Montgomeryékra. Rábíztam magam a sorsra, s
Montgomery holmijának áthordása a csónakba egyre tovább folyt, mintha én
nem is lettem volna.
Csakhamar véget is ért a munka s egyszerre alig fejtve ki ellenállást, a
hágcsóhoz vonszoltak. Ekkor vettem észre, mily furcsa barna képü
legények vannak a csónakban Montgomeryval. A csónak alaposan meg volt
rakva s gyorsan távozott a hajótól. Zöld szinű örvény tátongott alattam
s hogy fejjel előre ne zuhanjak, teljes erőmből hátra vetettem magam. A
csónak legénysége gúnyos ujjongásba tört ki s hallottam, hogy Montgomery
rájuk rivallt. S most a kapitány, a kormányos és egy matróz nekem esett
s hátrafelé kezdett vonszolni a kormánykerékhez. Most láttam csak, hogy
a _Lady Vain_ mentő-csónaka a hajó hátuljához van kötve. Félig tele volt
vizzel s nem volt benne sem evező, sem élelmiszer. Nem akartam
beleereszkedni s arczra vetettem magam a födélzeten. Végre is, mivel a
kormányoldalon nem volt hágcsó, kötélen lebocsátottak a csónakba s
kitaszítottak a tengerre.
Az ár lassan elsodort a hajótól. Félig kábultan láttam, hogy készülődik
mindenki a hajón, a mely lassan, de biztosan szélirányba fordult. A
vitorlák lobogtak s a mint a szél beléjök kapott, dagadoztak s a hajó
nemsokára eltünt előlem. Nem fordultam meg, hogy utána nézzek. Az első
pillanatban alig tudtam elhinni azt, a mi történt. A csónak fenekén
hevertem, félájultan, rámeredve az üres, sima tengerre. Majd tisztán
láttam, hogy félig elsülyedve, újra régi kis börtönömben vagyok.
Hátratekintve láttam, hogy a hajó egyre távolodik tőlem, s a vöröshajú
kapitány ott áll a födélzeten gúnyosan felém mutogatva. Majd a sziget
felé fordultam s láttam, hogy a nagy csónak egyre kisebbedik, közeledve
a part felé.
Egyszerre rám szakadt kegyetlen helyzetemnek teljes súlya. Nem volt
mivel elérnem a partot, ha csak az ár véletlenül rá nem hajt. Még nagyon
gyönge voltam első hajótörésem óta. Éhes is voltam, különben bátrabban
viseltem volna sorsomat. Egyszerre csak zokogni kezdtem, mint valamikor
régen, kis gyerek koromban. A könnyek végig csurogtak arczomon.
Kétségbeesésemben belecsaptam öklömmel a csónak fenekén álló vízbe s
neki támaszkodtam vadul a csónak szélének. Hangosan arra kértem az
Istent, engedjen meghalnom minél előbb.


VI. A sötét tekintetü csónakosok.
A szigetbeliek azonban, látván, hogy csakugyan kidobtak a hajóból,
megszántak. Az ár lassan keletfelé sodort s csavarogva egyre közelebb
jutottam a szigethez. Egyszerre csak görcsös megkönnyebbüléssel azt
láttam, hogy a nagy csónak megfordult s felém közeledik. Nagyon meg volt
rakva, s a mint közeledett, kivettem, hogy Montgomery széles vállú, ősz
társa a csónak hátulján ül a kutyák és nehány láda közé szorulva. Rám
bámúlt mereven, mozdulatlanúl. A fekete arczú nyomorék szintén rám
meredt a csónak szögletéből a puma mellől. Három más ember volt még a
csónakban, furcsa vad ficzkók s a vérebek szüntelenül vicsorgatták rájuk
fogaikat. Montgomery, a ki kormányzott, mellém irányozta a csónakot s
aztán felkelve, csónakom kötelét odakötötte a nagy csónak
kormányrúdjához, hogy így vonjanak magukkal, mert a nagy csónakban nem
volt egy csöpp hely sem.
Ekkorra magamhoz tértem már én is kábultságomból s köszönésére elég
bátran válaszoltam. Mondtam neki, hogy a mentőcsónak csaknem elsülyed,
mire lenyujtott hozzám egy vedret. A mint a kötél megfeszült a két
csónak között, hátrahanyatlottam. S aztán egy ideig szorgalmasan
merítgettem a vizet. Csak később tekintettem fel újra a csónakban
ülőkre. Az ősz férfi még mindig merően engem nézett, s ha jól láttam,
tekintete zavarodottságot árult el. A mint pillantásaink találkoztak,
letekintett a lába közt kuporgó vérebre. Hatalmas férfi volt, szép
homloku s komor ábrázatu volt; de szempillái fölött meg volt már az
aggkort jellemző furcsa bőrpetyhüdés és szájszögletei elszánt
határozottságról tanuskodtak. Oly halkan beszélt Montgomeryval, hogy nem
hallhattam. Majd a három emberre tekintettem. Furcsa legénység volt.
Csak arczukat láttam; de arczukban volt valami, a mi undort keltett
bennem. Merően néztem rájuk, de ez a benyomás nem szünt meg, bár okát
nem tudtam megállapítani. Ugy tetszett, barna bőrüek. Lábszáruk furcsa
módon, valami vékony, piszkos, fehér szövetbe volt burkolva, lábuk feje,
sőt még ujjaik is, ugy be voltak csomagolva, mint néhol Keleten a nők.
Turbán volt fejükön s a turbán alul manószerű arcz meredt rám. Ragyogó
szemük s kiugró alsó állkapczájuk volt. Ritka fekete hajuk sörényhez
hasonlított s a mint ott ültek, azt hittem, magasabb termetűek
valamennyi emberfajnál. Az ősz férfi, a ki jó hat láb magas volt,
ültében egy fejjel alacsonyabbnak látszott náluk. Később láttam, hogy
tulajdonképen nálam sem magasabbak, csak a törzsük volt rendkivül
hosszú, lábuk czombrésze ellenben tulságosan rövid volt s csodálatosan
kicsavarodott. Annyi bizonyos, hogy mindenképen undok egy csapat volt, s
fejük fölött, az első vitorla alatt, szüntelenül rám meredt annak a
férfinak a fekete arcza, a kinek szeme világított a sötétben.
A mint rájuk néztem, tekintetünk találkozott, s erre egymásután elkapták
előlem szemüket s csak lopva tekintgettek rám. Az ötlött eszembe, hogy
talán nyugtalanítom őket, s figyelmemet a sziget felé fordítottam, a
melyhez egyre jobban közeledtünk.
Lapályos föld volt, a melyet sűrű növényzet borított, nagyrészt valami
előttem ismeretlen pálmaféle. Egyik pontjáról vékony, fehér gőzcsík
kígyózott felfelé rengeteg magasságban pehelytollá foszladozva. Széles
öbölbe jutottunk bele, melyet jobbról-balról alacsony hegyfok
szegélyezett. A part, a melyet sötétszürke fövény borított, meredek
hegygerinczczé emelkedett, hatvan-hetven lábnyira a tenger színe fölé s
tele volt szórva fával és bozóttal. Közepe táján fölfelé négyszögű tarka
kőkerítést láttam, a mely, mint később megtudtam, korálból és
megkövesült lávából épült. A kerítés közepéből két szalmafödél
kukucskált ki. A víz szélén egy álldogáló férfi várakozott ránk. Mintha
mikor még távolabb voltunk, nehány más furcsa teremtményt is láttam
volna a lejtő bozótos sűrűjébe surranni; de közelebb jutva, nyomuk sem
volt. A parton álló férfi közepes nagyságú, fekete négerarczú lény volt.
Széles, csaknem ajknélküli szája volt, rendkivül sovány karja, hosszú
vékony lába és görbe lábszára, s előre hajló komor arczczal bámult
felénk. Úgy volt öltözve, mint Montgomery és ősz társa, kék vászon
kabátba és nadrágba.
A mint közelebb jutottunk, ide-oda kezdett futkosni a parton a
leggroteszkebb mozdulatokkal. Montgomery parancsszavára a csónakban levő
négy ember furcsa, esetlen mozdulattal felugrott s bevonta a vitorlákat.
Montgomery megfordította a csónakot s belekormányozta egy szűk kis
üregbe, a mely a partba volt vájva s épen elég nagy volt a hosszú csónak
befogadására. A parton álló ember erre hozzánk szaladt. Hallottam, hogy
a csónak orra nyikorog a homokban. Eltaszítottam magam vedremmel a
hosszú csónak kormányrúdjától s leoldva kötelemet, partra szálltam. A
három bepólyázott férfi esetlen mozdulatokkal kimászott a fövényre s
nyomban nekilátott a csónak kiürítésének. Segített nekik a parton álló
ember is. A három beburkolt és össze-vissza kötözgetett csónakosnak
különösen a lába szárain ütődtem meg. Nem voltak merevek, hanem mintha
kicsavarták s aztán rossz helyre illesztették volna vissza őket. A
kutyák egyre morogtak rájuk, rángatva lánczukat, mikor az ősz férfi
partra szállt velök.
A három furcsa ficzkó különös torokhangon társalgott, s az, a ki a
parton várt ránk, mikor a kormányrúd közelében levő csomagokhoz nyultak,
izgatottan rájuk rivallt, a mint gondoltam, valami idegen nyelven.
Mintha hangjára emlékeztem volna valahonnan; de nem jutott eszembe, hol
hallottam. Az ősz férfi a hat ugrándozó kutya között állt s túlharsogva
a csaholás zaját, parancsokat osztogatott. Montgomery rendbe hozván a
kormányt, szintén partra szállt s valamennyien munkához láttak.
Egyszerre csak az ősz férfi hozzám lépett. Olyan – szólt – mintha ma még
nem is reggelizett volna. Apró fekete szeme csillogott komor szemöldöke
alatt. Bocsásson meg érte. Most a mi vendégünk s kötelességünk
gondoskodni kényelméről, bár a mint tudja, nem mi hívtuk. Élesen
arczomba nézett. Montgomery azt mondja, hogy ön, Prendick úr, művelt
ember, ért a tudományhoz. Mivel foglalkozott?
Elmondtam neki, hogy nehány évet töltöttem a londoni egyetemen s Huxley
vezetésével biologiai kutatásokat végeztem. Erre felhúzta kissé
szemöldökét. – Ez változtat a dolgon némileg Prendick úr, szólt kissé
több tisztelettel. Mi tudniillik véletlenül magunk is biologusok
vagyunk. Legalább én meg Montgomery azok vagyunk. Szemét a fehérbe
burkolt emberekre fordította, a kik szorgalmasan vonszolták a pumát
hengereken a falszegte udvar felé. Aztán, hogy mikor távozhatik a
szigetről, azt nem tudom. Kivül esünk valamennyi közlekedési vonalon.
Egy évben ha egyszer látunk hajót.
Hirtelen ott hagyott, felfelé ment a parton, el a kis csoport mellett s
azt hiszem belépett a kerítésen. A másik két ember Montgomeryval halomba
rakta a kisebb csomagokat egy alacsony kerekes targonczára. A láma a
nyúlládákkal még a csónakon volt. A mint a targoncza megtelt, a három
ember neki feküdt s tolni kezdte fölfelé a vagy egy tonnás terhet a puma
után. Majd Montgomery ott hagyva a másik kettőt, visszatért hozzám s
kezet nyujtott.
– Örülök, szólt, hogy igy történt.
– Másodszor is ön mentette meg életemet.
– Az még nem bizonyos. Ez a sziget ördöngös egy hely ám, azt előre
mondom. Az ön helyében nagyon meggondoltam volna, rálépjek-e. Ő…
elhallgatott s meglátszott rajta, hogy elnyelte, a mit mondani akart.
Majd így folytatta:
– Segitsen, kérem, kihozni a nyúlakat.
A nyulakkal nagyon egyszerűen bánt el. Begázoltam vele a csónakhoz s az
egyik ládát kiczipeltük a partra. Ide érve, kinyitotta a láda ajtaját s
egyik sarkára fordítván a ládát, eleven tartalmát kiszórta a földre. A
nyulak kapálódzva egymás tetejére potyogtak belőle. Majd tapsolt egyet,
s a tizenöt-húsz nyúl szétszaladt szökdelve a parton. – Gyarapodjatok és
sokasodjatok, barátaim, kiáltott utánuk Montgomery. Töltsétek meg a
szigetet. Húsotoknak eddigelé nagy híját éreztük.
Mialatt a szanaszét futó nyulakat nézegettem, az ősz férfi visszatért,
kezében pálinkásüveggel s nehány darab kétszersülttel.
– Egy kis harapni valót hoztam, Prendick, szólt barátságosan.
Minden teketória nélkül neki estem a kétszersültnek, mialatt Montgomery
és ősz társa egy újabb csoport nyulat partra szabadított. Három nagy
ládát azonban felvittek a házba a pumával együtt. A pálinkához nem
nyultam, mert születésem óta tartózkodtam a szeszes italtól.


VII. A bezárt ajtó.
Érthető, hogy eleinte minden oly különös volt körülöttem s helyzetem oly
váratlan viszontagságok eredménye volt, hogy egyik-másik dolog
fokozottabb furcsaságát nem vettem észre. Felfelé ballagtam a lárma
után. Montgomery csakhamar utánam sietett, s arra kért, hogy ne lépjek
be a kőkeritésen. Ekkor láttam csak, hogy a puma a ketreczben és a
telerakott targoncza is kivül volt letéve az elkerített négyszögű tér
bejárása előtt.
Visszafordulva láttam, hogy a csónakban nem volt már semmi s az ősz
férfi nyomunkban ballagott. Hozzánk érve, így szólt Montgomeryhoz:
– S most ennek a hivatlan vendégnek a problemáját kell megoldanunk. Mit
tegyünk vele?
– Tudós ember, szólt Montgomery.
– Alig várom már, hogy ujra munkába foghassak – ezzel az új anyaggal,
szólt az ősz férfi a kerités felé intve, miközben szeme felragyogott.
– Magam is azt hiszem, felelt rá Montgomery bizalmaskodva.
– Nincs időnk rá, hogy új kunyhót építsünk számára, s az is bizonyos,
hogy most még nem avathatjuk be titkunkba.
– Magam is ezen törtem a fejem, szólt Montgomery. Az én szobámnak külső
ajtaja van…
– Ez jó lesz, szólt az ősz férfi gyorsan, Montgomeryre tekintve, s
megindultunk mind a hárman a kerítés felé.
– Sajnálom, Prendick úr, hogy titkolóznom kell ön előtt, de tudja, hogy
hivatlan vendég. Kis telepünk titkot rejteget. Nem valami ijesztő titkot
egészséges emberre nézve. De most – a míg nem ismerjük önt…
– Mindenesetre, feleltem rá; bolond volnék, ha sértene bizalmatlanságuk.
A főbejáraton mentünk keresztül; erős, megvasalt, záros fakapu volt.
Mögötte egy ajtót láttam. Az ősz férfi kivett piszkos kék kabátjából egy
kulcscsomót, kinyitotta az ajtót és belépett rajta. Kulcsai s az egész
hely bonyolult bejárása különös benyomást gyakoroltak rám. Nyomában
egyszerű, de kényelmesen bútorozott kis szobába jutottam, melynek félig
nyitva lévő belső ajtaja kikövezett udvarba nyílt. Ezt a belső ajtót
Montgomery hirtelen betette. A szoba egyik sarkában függő ágy volt s
egyetlen üvegezetlen vasrácsos ablaka a tengerre tekintett. Ezt a szobát
szánták lakásomúl; a belső ajtót az ősz férfi, mint megjegyezte,
számítva minden eshetőségre, kivülről be szándékozott zárni.
Figyelmeztetett egy kényelmes támlásszékre az ablak mellett s egy csomó
régi könyvre, sebészi munkák és latin meg görög auktorok gyüjteményére,
a mely a függő ágy közelében állványra volt rakva. A külső ajtón
távozott a szobából, bizonyára azért, hogy az udvarra nyíló ajtót ne
kelljen még egyszer kinyitnia.
– Rendesen itt szoktunk enni, szólt Montgomery, s aztán, mintha eszébe
jutott volna valami, az ősz férfi után sietett. – Moreau! hallottam, a
mint kiáltott, s ha jól emlékszem, ez a név az első pillanatban nem tett
rám semmi benyomást. De később, a mint a könyveket kezdtem nézegetni, ez
a kérdés nyomult elmémbe: hol hallottam már ezt a nevet, Moreau? Leültem
az ablak elé s előszedve a kétszersült-maradványt, pompás étvágygyal
falatoztam.
Moreau?
Az ablakon keresztül láttam, a mint az egyik furcsa, fehérruhás ember
nehéz ládát czipel a part mentén. Egyszerre az ablakráma elfödte szemem
elöl. Majd hallottam, hogy valaki kulcsot illeszt mögöttem a zárba s
bezárja a belső ajtót. Nemsokára a zárt ajtón keresztül a vérebek
lármáját hallottam; nem ugattak, hanem különös módon szaglásztak és
morogtak. Ide-oda topogtak s Montgomery csendesítette őket.
Nézegetve szobám tartalmát, egyre azon tünődtem, miféle bonyolult titka
lehet ennek a két férfinak, s honnan ismerem Moreau nevét. De az ember
emlékezete oly különös, hogy ezt a nevet, a melyet a maga környezetében
bizonyára jól ismertem, sehogysem tudtam eszembe visszaidézni. Majd ujra
arra a végtelenül furcsa, alaktalan, fehérbe burkolt férfira tévedt
gondolatom, a ki a parton különös esetlen mozdulatokkal vonszolta a
ládát. Eszembe jutott, hogy ezek közül az emberek közül egyik sem szólt
hozzám, bár valamennyi folytonosan rám-rám tekintgetett lopva úgy, a
hogy romlatlan, nyílt tekintetű vadembereknél még sohasem tapasztaltam.
Nyelvükön is csodálkoztam. Mindannyian nagyon hallgatagok voltak, s ha
beszéltek, soha egy-két szónál többet nem szóltak. Mi volt velök? Majd
eszembe jutott Montgomery furcsa kisérőjének a szeme.
Épen erre gondoltam, mikor egyszerre belépett. Fehérbe volt öltözve s
kis fatálczán kávét és főzeléket hozott. Alig tudtam megállni, hogy
borzongva hátrább ne ugorjam, a mint szeretetreméltó meghajlással
letette elém az asztalra a tálczát. Egyszerre szinte megdermedtem. Erős,
fekete fürtei alatt megláttam a fülét! Hegyes füle volt, s puha barna
szőr födte!
– Reggelijét hoztam, uram, szólott. Szótlanul szeme közé néztem.
Megfordult s az ajtó felé ment, féloldalt vissza-vissza pillantva rám.
Követtem szememmel, s e közben önkénytelenül eszembe ötlött egy mondat;
_Moreau borza_… Ez volt az? Nem! Tiz esztendővel kellett visszaugranom.
_Moreau borzalmai!_ Ez a mondat ide-oda kóválygott elmémben egy
pillanatig, majd egyszerre vörösbetük villantak fel emlékemben, a
melyeket egy kis bőrszínű, hátborzongató röpiraton olvastam volt.
Tisztán kezdtem emlékezni mindenre, Gyerek voltam még, s Moreau ötvenes
éveiben lehetett. Kiváló, mesteri physiologus volt, a kit jól ismertek
tudományos körökben rendkívüli képzelő tehetségéről s kutatásainak
kiméletlen egyenességéről. Ugyanaz a Moreau volt-e ez? A vérömlesztés
kapcsán csodálatos eredményeket ért el, s a beteges elváltozások
kezeléséhez kiválóan értett. Majd hirtelen véget ért pályafutása.
Kénytelen volt távozni Angliából. Egy ujságíró asszisztens képében
beférközött laboratoriumába azzal a szándékkal, hogy szenzácziós
leleplezéseket tegyen; s egy botrányos eset révén, a mely valószinüleg
nem a véletlen műve volt, kegyetlen röpirata hírhedtté vált. Aznap,
mikor a röpirat megjelent, elszabadult Moreau házából egy megcsonkított,
félig lenyúzott kutya.
Ugorka szezon volt épen s egy tekintélyes kiadó, az álasszistens
nagybátyja, a nemzet lelkiismeretére hivatkozott. Nem először történt,
hogy ez a lelkiismeret fellázadt a tudományos kutatás módszerei ellen.
Moreaut egyszerűen kimarták az országból. Lehet, hogy megérdemelte; de
emlékszem, mily szégyenletesen cserben hagyta őt tudós társainak nagy
testülete. Bizonyos, hogy az ujságíró röpirata szerint néhány kisérlete
megdöbbentően kegyetlen volt. Talán kutatásainak feladása árán
megvásárolhatta volna társadalmi békéjét; de mint a legtöbb olyan ember,
a kit a tudományos búvárkodás bűvössége hatalmába kerített, nem
engedett. Nőtelen volt s nem kellett csak a saját érdekeivel törődnie…
Meg voltam győződve róla, hogy a két ember azonos. Minden jel erre
mutatott. Kezdtem érteni, mire való volt a puma és a többi állat; s
furcsa szagot éreztem a levegőben, a melyet eddigelé nem vettem észre.
Az operáló terem antiszeptikus szaga volt. Hallottam a falon keresztül a
puma morgását s az egyik eb úgy orditott, mintha megverték volna. De
végre is a vivisectióban nem volt semmi olyas, a mit különösen
tudományos ember előtt titkolni kellett volna. S egyszerre hirtelen
gondolatugrással eszembe jutott ujra Montgomery kisérőjének hegyes füle
és világító szeme. Kibámultam magam elé a zöld tengerre, borzongva a hűs
parti szellőben, s az utolsó pár nap élményei egymást űzték elmémben.
Mit jelentett mindez? A gondosan elzárt épület ezen az elhagyatott
szigeten, a hirhedt vivisector, s ezek a nyomorék, eltorzított emberek?…


VIII. Az ordító puma.
Montgomery belépése félbeszakította rejtelmes, gyanakvó tünődésemet.
Együtt jött vele furcsa kisérője is, kenyeret, főzeléket, egyéb harapni
valót, egy palaczk whiskyt, egy korsó vizet, három poharat és késeket
hozva magával fatálczán. Rápillantottam futólag erre a különös
teremtményre, s láttam, hogy furcsa, nyugtalan szeme egyre rajtam pihen.
Montgomery kijelentette, hogy együtt ebédel velem, s hogy Moreau nem
jön, mert nagyon el van foglalva.
– Moreau! válaszoltam, ezt a nevet ismerem.
– Ördögbe is! kiáltott Montgomery. Mekkora szamárság volt tőlem, hogy
említettem. Gondolhattam volna. De legalább sejteti önnel titkunk
természetét. Iszik whiskyt?
– Köszönöm, nem. Sohasem iszom.
– Bár én is azt mondhatnám. De eső után késő a köpönyeg. Ez az átkozott
ital oka annak, hogy itt vagyok. És meg egy különös ködös éjszaka.
Boldog voltam, mikor Moreau felajánlta, hogy magával visz. Furcsa
história…
– Montgomery, szóltam hirtelen, a mint a külső ajtó becsukódott, mért
van az ön legényének hegyes füle?
– Mi az ördög! szólt tele szájjal. Egy darabig rám bámult, majd
ismételte szavaimat: – Hegyes füle?
– Hegyes, szóltam oly nyugodtan, a mint telt tőlem, visszafojtott
lélekzettel; s finom fekete szőr borítja.
Elgondolkozva felhajtott egy pohár whiskyt s így szólt:
– Azt hittem, hogy a haja elfödi füleit.
– Akkor láttam, mikor lehajolt, hogy asztalomra tegye a beküldött kávét.
És szeme ragyog a sötétben.
Ekkorra magához tért már Montgomery első meglepetéséből. Mindig
gondoltam, szólt fontoskodva, hogy van valami baja a fülével, mert
láttam, hogy rejtegeti… – Milyen volt a füle?
Észrevettem rajta, hogy tudatlanságát színleli. De azt nem mondhattam a
szemébe, hogy hazudik. Igy szóltam hát:
– Hegyes, keskeny és szőrös. Tisztán láttam. De különben sem láttam
furcsább teremtményt életemben.
Az udvarról éles, rekedt kiáltás hallatszott. Öblös mélysége a pumára
vallott. Láttam, hogy Montgomery zavarban van.
– Igazán? kérdezte.
– Hol szedte föl az istenadtát?
– San Franciskóban… Ocsmány féreg, az bizonyos, s e mellett félkegyelmű.
Nem is emlékszem már tisztán, hová való. De nagyon megszoktam.
Megszoktuk mind a ketten. Milyen benyomást tesz önre?
– Természetelleneset, szóltam. Van benne valami… Ne gondolja, hogy
képzelődöm, de valahányszor közel ér hozzám, mintha beszennyezne, s
megfeszül minden izmom. Mintha az ördög érintene.
– Sejtelmem sem volt róla. A kétárboczos legénysége is bizonyára így
volt vele… Hogy bántak szegény ördöggel… Hiszen látta, mit csinált vele
a kapitány?
Egyszerre csak ujra felordított a puma, most sokkal fájdalmasabban.
Montgomery szitkozódott magában. Elhatároztam, hogy szólok mindjárt a
parti emberekről is. De a szegény állat egész sereg rövid, éles kiáltást
hallatott.
– És parti embereik – kérdeztem – mi fajtából valók?
– Pompás ficzkók. Vagy nem? – szólt elszórakozva, majd a mint a puma
ujra élesen felordított, összeránczolta a homlokát. Nem szóltam többet.
Ordítás hallatszott ujra, borzalmasabb, mint az előbbiek. Rám vetette
tompa, szürke szemét, aztán ujra felhajtott egy pohárral a whiskyből. Az
alkoholra akarta terelni a beszédet s elmondta, hogy ezzel mentette meg
az életemet. De én csak odavetve felelgettem neki. Nemsokára véget ért
az ebéd, a hegyes fülű szörnyeteg lehordta az asztalt s Montgomery ujra
egyedül hagyott a szobában. Az egész idő alatt láttam rajta, hogy
palástolni igyekszik, mennyire felizgatja a puma ordítása. Idegességére
hivatkozott, mikor kiment a szobából.
Magamon is tapasztaltam, hogy a kiáltásoknak nagyon izgató hatásuk volt.
S mélységük és erejük egyre nőtt, a mint a délután múlt. Eleinte csak
kínosan hatottak rám; de szüntelen ismétlődésük végre kihozott a
sodromból. Félredobtam a kis kötet Horatiust, a mit olvasgattam, s
elkezdtem öklömet szorongatni, ajkamat harapdálni, s fel-alá járni a
szobában. Majd befogtam újjaimmal a fülemet, de az ordítások egyre
jobban izgattak s végül annyira kezdtek gyötörni, hogy nem állhattam ki
tovább ebben a szomszédos szobában. Kimentem az ajtón a késő délután
altató melegére s elhaladva a főbejárat előtt, a mely be volt már
csukva, megkerültem a fal szögletét.
Az ordítás egyre hangosabb lett. Mintha a világ összes kínja benne lett
volna ebben a hangban. De azért azt hiszem, ha tudtam volna, hogy ennyi
kín van a szomszéd szobában, azonban nem hallom, nyugodtan viseltem
volna. A szánalom csak akkor nyugtalanító, ha a szenvedés hangot talál s
megrázza idegeinket. Bár ragyogó napfényben jártam s a fák zöld legyezői
szeliden lengedeztek a lágy tengeri szellőben, a világ zűrzavaros volt,
tele fekete és vörös káprázattal, mig jó messze el nem kerültem a tarka
falú háztól.


IX. Az erdő réme.
Neki vágtam a ház mögött levő emelkedés bozótjának, s nem törődve vele,
hová jutok, áthaladtam egy csomó meredek törzsű fa árnyas sürűjén és
nemsokára átjutottam valahogyan az emelkedés tulsó oldalára. Lefelé
haladva, kis patakot pillantottam meg, a mely szűk völgyön futott
keresztül. Megálltam és hallgatóztam. A távolság, a melyet megtettem,
vagy a közbeeső sűrűség eltompított minden hangot, a mely a zárt
udvarból eredhetett. A levegő csendes volt. Hirtelen zörejjel egy nyúl
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Dr. Moreau szigete: Regény - 3
  • Parts
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 1
    Total number of words is 4014
    Total number of unique words is 1843
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 2
    Total number of words is 4034
    Total number of unique words is 1871
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 3
    Total number of words is 3943
    Total number of unique words is 1858
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 4
    Total number of words is 3907
    Total number of unique words is 1802
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 5
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1939
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 6
    Total number of words is 3833
    Total number of unique words is 1871
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 7
    Total number of words is 3831
    Total number of unique words is 1874
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    47.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 8
    Total number of words is 1665
    Total number of unique words is 945
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.