Dr. Moreau szigete: Regény - 4

életem menthetetlenül elveszett s ez a meggyőződés bátorságot öntött
belém. Kedvem lett volna szemtől-szemben találkozni Moreauval. S mialatt
a vizben gázoltam, eszembe jutott, hogy a végső esetben mindig marad egy
módom arra, hogy a kinoztatástól meneküljek: nem akadályozhatják meg,
hogy vízbe ne fojtsam magam. Kedvem lett volna félig-meddig azonnal a
vízbe ölni magam, de valami különös kivánság, hogy ha már ennyire
jutottam, várjam be a végét is, visszatartott. Kinyujtottam a tüskés
bokor töviseitől kisebesedett, sajgó lábamat és szétnéztem a fák között.
Egyszerre csak fekete arczot vettem észre, a mely engem figyelt.
Láttam, hogy az a majomhoz hasonló ember, a ki a parton várta a
csónakot. Kapaszkodóban volt egy pálmafára. Felkaptam botomat s
felálltam szemben vele. Motyogni kezdett: – Te, te, te… ez volt minden,
a mit eleinte megértettem. Majd hirtelen leugrott a fáról,
szétválasztotta a lombokat s rám bámult kiváncsian.
Ezzel a teremtménynyel szemben nem éreztem azt az ellenszenvet, a mit a
többi állatember láttára. – Te, te, szólt, a csónakból.
Ez legalább ember volt, mert tudott beszélni.
– Igen, szóltam, a csónakban érkeztem. A hajóról.
– Óh! szólt s nyugtalan, ragyogó szemét végigjártatta rajtam. Megnézte
kezemet, botomat, lábamat, rongyos ruhámat s a tövisekből eredő
szúrásokat és karczolásokat. Valamin megakadt. Szeme visszasiklott
kezemre. Majd kinyujtotta saját kezét és számlálta lassan ujjait: – Egy,
kettő, három, négy, öt – ugy-e?
Akkor nem fogtam fel szavai jelentését. Később észrevettem, hogy a
legtöbb állatembernek korcs keze van, a melynek nem egyszer három ujja
hiányzik. Akkor azt hittem, hogy ez valami üdvözlet s válaszul ugyanazt
csináltam. Végtelen elégedettséggel vigyorgott. Majd gyors tekintete
körülpillantott; azután hirtelen mozdulattal eltünt az összecsapódó
lombok között.
Utána nyomúltam s elbámúlva láttam, hogy sovány karjával kapaszkodva,
vastag folyondár ágain lengeti magát a lombok között. Háttal állt felém.
– Hej! – kiáltottam rá.
A földre vetette magát, ugrás közben megfordulva, úgy, hogy szembe
került velem.
– Azt kérdem – szóltam – hol kaphatok valami ennivalót?
– Ennivalót! – szólt. Edd azt most, amit az ember eszik. A kunyhókban.
– De hol vannak ezek a kunyhók?
– Óh!
– Most kerültem ide, tudod.
Erre sarkon fordult s gyors baktatásnak eredt. Minden mozdulatát különös
gyorsaság jellemezte.
– Gyere velem – szólt. Követtem, hogy végig éljem az egész kalandot.
Sejtettem, hogy ezek a kunyhók hevenyészett menedékek, amelyekben ő és
többi állatembertársa él. Talán barátságosan fognak fogadni s hasznukat
is vehetem még. Nem tudhattam, mennyiben feledkeztek meg embervoltukról,
mert azoknak tartottam őket.
Majomfajta társam mellettem baktatott. Kezét lelógatta s alsó álkapczája
előre ugrott. Kiváncsi voltam, milyen lehet az emlékezőképessége s ezt
kérdeztem tőle: – Mióta vagy a szigeten?
– Mióta? – kérdezte. S ismételvén az egész kérdést, feltartotta három
újját. Félig hülye volt. Próbáltam kitalálni, mit ért három újján s azt
hittem, el is találtam. Két-három más kérdés után hirtelen ott hagyott s
valami gyümölcs után ugrott, a mely az egyik fán csüggött. Letépett egy
marék tüskés bogyót s enni kezdte belét. Örömmel néztem, mit csinál,
mert megismerkedtem legalább valami ennivalóval. Kérdeztem töle még
egyet-mást, de míg nehány feleletét megértettem, a legtöbbje értelmetlen
papagáj-gajdolás volt.
Annyira elmerültem furcsa sajátságainak megfigyelésébe, hogy az útra, a
melyen haladtunk, alig ügyeltem. Csakhamar megszenesedett, barna fák
közé s azután sárgás fehér kéreggel borított puszta térre jutottunk, a
melyen szemet maró, orrcsavaró füstgomolyok kóvályogtak. Egy kopasz
szírt tetejéről jobbra a tenger kék tükrét pillantottam meg. Az ösvény
hirtelen szük hegyi útba torkollott, a mely összegyűrt, csomós fekete
lávatömegek közt kigyózott lefelé. Rátértünk erre az útra.
A kénes talajról visszaverődő vakító napfény után a szűk ösvény iszonyú
sötétnek tetszett. Meredek falai egyre jobban közeledtek egymáshoz.
Szemem előtt zöldes piros foltok keringtek a levegőben. Egyszerre
vezetőm hirtelen megállt. – Itthon vagyunk, szólt, s láttam, hogy egy
sziklahasadékban vagyok, a mely első perczben teljesen sötétnek
tetszett. Furcsa lármát hallottam, s balkezem csuklójával megdörzsöltem
a szemem. Kellemetlen szagot éreztem, mintha piszkos majomketrecz
mellett álltam volna. Távolabb napfényes zöld lejtővé lankásodott a
szikla s jobbról és balról szűk nyíláson beszűrődött a fény a középen
lengő homályosságba.


XII. A törvénymondók.
Egyszerre valami hideg test ért a kezemhez. Visszaugrottam, s
közvetlenül magam előtt sötétes pirosló valamit láttam, a mely legjobban
megnyúzott gyerekhez hasonlított. Ugyanolyan szelid s a mellett
visszataszító vonásai voltak, mint a lajhárnak. Homloka ép oly alacsony
volt s ép oly tunyán mozgolódott. A mint a hirtelen fényváltozás hatása
megszünt, tisztábban kezdtem látni mindent. A kis lajhárszerű teremtés
előttem állt s rám bámult. Vezetőm eltünt.
Az egész szűk folyosó volt magas lávafalak között, szakadék a láva
csomós folyamában. Mindkét felől pálmalevelek és nádvesszők voltak benne
a sziklához támasztva, durván összerótt, áthatolhatatlan sötétségű
barlangokat alkotva. A közöttök kigyózó út alig volt három yard széles,
s tele volt hányva kellemetlen bűzt árasztó rothadt gyümölcshéjjal s más
hulladékkal.
A kis pirosas lajhár még mindig rám pislogott, mikor a majomember ujra
megjelent a legközelebbi barlang bejáratában s intett, hogy kövessem.
Eközben esetlen szörnyeteg tápászkodott föl e furcsa út egy távolabbi
helyén, rám bámészkodva. Haboztam, félig-meddig kedvem lett volna
visszarohanni oda, a honnan jöttem, de aztán elszánva magam mindenre,
megmarkoltam középen szöges botomat, s bemásztam vezetőm után a bűzös
kis barlangba.
Félkörü tér volt, olyanforma, mint egy hosszában kettészelt nagy méhkas,
s sziklafala mellett, a mely belülről határolta, különféle gyümölcs,
kókuszdió és más egyéb volt fölhalmozva. Fenekén volt nehány esetlen
láva- és faedény, s egy darab edény egy durván összetákolt székre volt
rátéve. Tűz nem égett a barlangban. A legsötétebb kuczkóban alaktalan
fekete tömeg terpeszkedett, a mely morgott egyet, mikor beléptem.
Majomemberem a bejárat félhomályában állt s felvágott kókuszdiót
nyujtott felém, mikor egy másik sarokban lekuporodtam. Elvettem s
elkezdtem rágni oly nyugodtan, a mint tellett tőlem nagy
izgatottságomban a csaknem tűrhetetlenül szűk helyen. A kis pirosló
lajhárféle lény a kunyhó bejáratában állt, s vállán keresztül még egy
más teremtés puffadt arcza és fénylő szeme meredt felém.
– Hej! hangzott a szembenlévő titokzatos kuczkóból.
– Ember! ember! morogta vezetőm; élő ember, olyan, mint én vagyok.
– Hallgass! dörmögött egy hang a sötétből. Tovább rágtam kókuszdiómat a
csöndben. Belemeredtem a sötétségbe, de nem tudtam semmit sem
megkülömböztetni.
– Ember, ismételte az előbbi hang. Azért jött, hogy velünk éljen?
Vastag, erős hang volt valami sajátságos sivító mellékhangzással; de
kiejtése rendkivül tiszta volt.
A majomember rám nézett, mintha tőlem várná a feleletet. Megértettem a
feleletre váró szünetet, s így szóltam:
– Azért jött, hogy veletek éljen.
– Ember. Meg kell tanulnia a törvényt.
Lassan kezdtem kivenni a feketeségben valami még feketébb dolgot, valami
gömbölyü alaknak elmosódó körvonalait. Majd észrevettem, hogy a kunyhó
bejáratát még két más fej sötétíti el. Megmarkoltam botomat. A sötétben
lévő lény megszólalt:
– Mondd a szavakat… A többit, a mit még mondott, nem hallottam jól.
– Ne merj négykézláb járni; ez a törvény… ismételte zümmögve.
Elképedtem.
– Mondd a szavakat, szólt ismételve a majomember, s a bejáratnál álló
alakok utána mondták fenyegetően. Beláttam, hogy ismételnem kell nekem
is ezt a hülye formulát. S erre megkezdődött a legőrültebb czeremonia. A
sötétben lévő hang eszeveszett litániát intonált sorról sorra, és mi
többiek ismételtük szavait. Eközben ide-oda ringatták testüket s
kezükkel térdükre csapkodtak, s én is követtem példájukat. Szinte azt
képzeltem, hogy már meghaltam s valami más világban élek. A sötét
kunyhó, ezek a groteszk elmosódó alakok, olykor-olykor fel-feltünve
tisztábban egy-egy belopódzó fénysugárban, s a ringatódzás és az
éneklés:
– Ne merj négykézláb járni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merd tenyérből szürcsölni a vizet; _ez_ a törvény. Nem vagyunk
emberek?
– Ne merj húst vagy halat enni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj fakérget hántani; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
– Ne merj más emberre vadászni; _ez_ a törvény. Nem vagyunk emberek?
S így tovább végig egész csomó esztelen tilalmon, a mely mind csupa
lehetetlen őrültségre és illetlenségre vonatkozott. Szinte lázas
buzgalom fogott el valamennyiünket. Dúdoltuk ezt a csodálatos törvényt s
egyre gyorsabban és gyorsabban ringatóztunk. Külsőleg rám is átragadt
ezeknek az állatembereknek lelkesedése; de belsőmben nevetés és undor
viaskodott egymással. Végig rohantunk egy hosszú sor tilalmon, s aztán
új formulába csapott át az ének:
– _Övé_ a gyötrelem háza.
– _Övé_ a kéz, mely alkot.
– _Övé_ a kéz, mely sebet ejt.
– _Övé_ a kéz, mely gyógyít.
S így tovább végig egy csomó értelmetlen zagyvaságon, mely mind rá, az
ismeretlen „Ő“-re vonatkozott. Azt képzeltem, álmodom; de eddig soha
életemben nem hallottam még álmomban éneket.
– _Övé_ a villámsugár, énekeltük.
– _Övé_ a mély sós tenger.
Szörnyű gondolat villant meg agyamban. Moreau, miután állatokká
változtatta ezeket az embereket, beleoltotta összenyomott agyukba saját
lényének valamelyes istenítését. De fehér fogak s erős karmok villantak
meg körülöttem, s jobbnak láttam folytatni az éneket.
– _Övé_ a mennybolt csillagezre.
Végre véget ért az ének. Láttam, hogy a majomember arcza izzadtságban
fénylik, s mivel szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, tisztábban
kivehettem a kuczkóban azt az alakot is, a kinek hangja vezette az
éneket. Embernagyságú volt, de sötétszürke szőr födte egész testét. Mi
volt? Mik voltak valamennyien? Képzeljétek el, ha ugyan elképzelhető,
hogy egy sereg rettentő nyomorék és maniakus alakzat van körületek, s
akkor talán lehet fogalmatok némileg arról, a mit e groteszk emberi
karrikaturák társaságában éreztem.
– Ötújjú ember, ötújjú ember… olyan, mint én, szólt a majomember.
Kinyujtottam kezemet. A sarokbeli szürke teremtés előre hajolt. – Ne
merj négykézláb járni; ez a törvény. Nem vagyunk emberek? szólt. Furcsa,
eltorzított mancsot nyujtott felém s megfogta újjaimat. Mancsa csaknem
olyan volt, mint valami karmokban végződő őzpata. Meglepetésemben és
kínomban csaknem felordítottam. Arcza előrehajolt s rámeredt körmeimre,
belejutott a bejárat fényébe, s dermesztő borzalommal láttam, hogy arcza
nem volt sem állati, sem emberi, hanem puszta szürke szőrcsomó volt
három sötétebb boltos üreggel, a mely a két szemet és a szájat jelezte.
– Kis körmei vannak, morgott az ocsmány teremtés szőrös szája. – Rendben
van.
Eleresztette kezemet s én ösztönszerűleg botom után kaptam.
– Gyökereket és növényeket egyél – ez az Ő akarata, szólt a majomember.
– Én vagyok a törvénymondó, szólt a szürke alak. Ide kerül mindenki, a
ki új, hogy megtanulja a törvényt. A sötétben ülök s a törvényt mondom.
– Úgy van, szólt az egyik fenevad az ajtóban.
– Nagy a büntetése a törvényszegőknek. Nem menekül senki.
– Nem menekül senki, szólt a vad népség, lopva egymásra tekintgetve.
– Senki, senki, szólt a majomember. – Nem menekül senki. Látod! Egyszer
elkövettem egy kis hibát. S megégettek, megpörkölték a kezemet. Ő
hatalmas, Ő jó!
– Senkisem menekül, szólt a szürke teremtés a sarokban. – Mindenki attól
óvakodjék, a mihez kedve van! Mire vágyódol, nem tudjuk; de meg fogjuk
tudni. Vannak, a kik az után kivánkoznak, a mi mozog, a kik szeretnek
lesben állni, bujkálni, várakozni, ugrani, ölni és harapni, harapni
mélyen, erősen szürcsölve a vért… Ez hiba. „Ne merj más emberre
vadászni; ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_ Ne merj húst vagy halat
enni, ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_“
– Senkisem menekül, szólt egy tarkabőrű fenevad az ajtóban.
– Mindenki attól óvakodjék, a mihez kedve van, szólt a szürke
törvénymondó. Vannak, a kik szeretik fogukkal és kezükkel túrni a
gyökereket. Ez hiba.
– Senkisem menekül, szólt egyszerre néhány hang az ajtóban.
– Vannak, a kik fára másznak, vannak, a kik felkaparják a holtak
sírjait; vannak, a kik ok nélkül küzdenek homlokukkal, rugdalóznak,
karmolnak, harapnak; vannak, a kik szeretik a piszkot.
– Senkisem menekül, szólt a majomember, tarkóját vakarva.
– Senkisem menekül, szólt a kis lajhárszerű teremtés.
– A büntetés biztos és szigorú. Azért hát tanuljátok meg a törvényt.
Mondjátok a szavakat! S erre ujra megkezdődött a törvény egész furcsa
litániája s ujra valamennyien elkezdtünk himbálózni és énekelni. Fejem
kábult volt már ettől a zagyvaságtól és a rettenetes bűztől; de
állhatatos voltam, remélve, hogy csakhamar valami hasznos leleplezésre
jutok. – Ne merj négykézláb járni: ez a törvény. _Nem vagyunk emberek?_
Oly lármát csaptunk, hogy a kivül kerekedő zürzavarból semmit sem vettem
észre, míg valaki, azt hiszem egyik azok közül a sertésemberek közül, a
kiket láttam, be nem tolta fejét a kis piros lajhár fölött a barlangba s
be nem kiáltott valamit izgatottan, a mit azonban nem értettem meg. A
kiáltásra az ajtóban állók hirtelen eltüntek, majomemberem kirohant, a
sötétben ülő hízott, vaskos, szürke szőrrel födött teremtés követte, s
én egyedül maradtam.
S ekkor mielőtt a bejárathoz értem, vérebugatást hallottam.
A következő pillanatban kiugrottam a kunyhóból kezemben a szöges bottal,
s reszketve minden ízemben. Előttem állt háttal vagy húsz esetlen
állat-ember, s torz fejüket elfödte félig lapoczkájuk. Izgatottan
hadonáztak. A többi barlangból más félállat-arczok bukkantak elő
kiváncsian. Abba az irányba tekintve, a merre a többiek néztek, láttam,
hogy a barlangos folyosó tulsó végén a fák árnyékában feltünik Moreau
sötét alakja és sápadt arcza. Visszatartotta az ugrándozó vérebet, s
nyomában lépdelt Montgomery, kezében revolverrel.
Egy pillanatig a földhöz szegezett a rémület.
Majd megfordultam, s láttam, hogy utamat hátulról szürke arczú, esetlen
szörnyeteg zárja el s kis pislogó szemekkel felém közeledik. Körülnéztem
s jobb felől vagy tizenkét yardnyira előttem szűk hasadást vettem észre
a sziklafalban, a melyen fénysugár szűrődött keresztül a homályosságba.
– Megálljon! kiáltott Moreau, a mint e hasadék felé indultam, s aztán
így kiáltott: – Fogjátok meg!
Erre egymás után felém fordultak a fenevadak. Állati elméjük
szerencsémre lassan működött.
Nekivágtam vállammal az egyik esetlen szörnyetegnek, a ki Moreau felé
volt fordulva, s belelöktem egy társába, a ki mellette állt. Éreztem,
hogy kezével utánam kapott, de nem ért el. A kis piros lajhár is nekem
ugrott, de végigvágtam rajta, ocsmány arczát összemarczangolva
szögesbotommal, s a következő pillanatban kapaszkodni kezdtem fölfelé
egy meredek oldalösvényen, a mely úgy emelkedett ki a mély hegyi útból,
mint valami kémény. Üvöltés hangzott mögöttem, s kiáltások: – Fogjátok
meg! Fogjátok el! A szürkeképű teremtés ujra föltünt mögöttem s rengeteg
testét beszorította a hasadékba. – Tovább, tovább! üvöltöttek a többiek.
Fölkapaszkodtam a szűk sziklahasadékon, s az állatemberek falujától
nyugatra kénmezőre jutottam ki.
A szűk hasadék valósággal szerencse volt rám nézve, mert meredeken
kigyózva felfelé, megnehezítette üldözőim útját. A fehér mezőn s egy
meredek lejtőn elszórt fák között végigfutva, alacsony erdős mezőre
jutottam; ezen keresztül sötét bozótos sűrűbe vágtam bele, a melyen át
süppedezve futhattam csak. Ekkor bukkant ki legelső üldözőm a
sziklahasadékból. Előretörtettem a sürűben nehány perczig. Csakhamar
fenyegető kiáltásoktól visszhangzott a lég mögöttem és körülöttem.
Hallottam a meredek hasadékon csörtető üldöző csapat zaját, majd a nád
recsegését s közbe-közbe roppant egy-egy letörő ág. Volt üldözőim között
nehány, a ki úgy ordított, mint a zsákmányára rászabadított fenevad. A
vérebek csaholása balfelől hallatszott. Moreau és Montgomery szintén
balfelől kiáltozott. Hirtelen jobbra fordultam.
Nemsokára besüppedt talpam alatt az iszapos talaj; de én
kétségbeesésemben térdig süppedve hanyatt-homlok tovább iparkodtam s a
magas nádasban kigyózó ösvényre jutottam. Üldözőim zaja egyre jobban
távolodott. Egy helyütt három macska nagyságú piros állat ugrott fel
lábam előtt. A gyalogösvény fehér kéreggel borított tisztáson keresztül
felfelé haladt s távolabb ujra sűrű nádasba torkollott.
Egyszerre hirtelen kanyarodott s párhuzamosan futott tovább egy meredek
falú sziklahasadékkal, a mely oly váratlanul bukkant elém, mint valami
angol park határárka. Teljes erőmből futottam s nem vettem észre a
hasadékot, a mig fejjel előre bele nem pottyantam.
Arczra buktam egy csomó tövises bokor közé s szétmarczangolt füllel és
vérző arczczal tápászkodtam fel ujra. Sziklás, tüskés meredek hegyi útba
zuhantam, a melyben ködös gőz gomolygott ide-oda. A gőz egy középütt
kígyózó keskeny patakból özönlött fölfelé. Megdöbbentem a tiszta
napfényben gomolygó gőz láttára; de csodálkozni nem igen volt időm.
Jobbra fordultam, lefelé a folyó mentén, azt remélve, hogy ebben az
irányban eljutok a nyílt tengerhez, s vízbe fojthatom magam. Csak később
vettem észre, hogy esés közben szöges botomat elvesztettem.
Csakhamar nagyon megszűkült a hegyi út, s tépelődés nélkül beleléptem a
patakba. De gyorsan kiugrottam belőle, mert vize csaknem forró volt.
Ekkor vettem csak észre, hogy a forró víz vékony kénes tajtékot sodort
felszinén. Rögtön rá kanyarodott az út s feltünt a távoli kék horizont.
A közeli tenger ezer napot tükrözött vissza. Láttam magam előtt a
halált. Izzadtam s alig lihegtem. Arczomon meleg vér patakzott s szinte
lelkesedés fogott el arra a tudatra, hogy megelőztem üldözőimet. Most
már csak rajtam állt, hogy vízbe fojtsam magam. Visszanéztem az úton, a
melyen eddig jutottam.
Hallgatóztam. Szúnyogzümmögésén és a tövisek közt ugrosó rovarok
czirpelésén kivül csend volt körülöttem. Majd elhaló kutyaugatást
hallottam, s mintha ostor csattogott volna valahol távol. A zaj
erősödött, majd ujra gyöngült. Fölfelé haladt a patak mentén s végre
elenyészett. Egyidőre megszünt a hajsza.
De most már tudtam, mily segitséget várhatok az állat-emberektől.


XIII. Tárgyalás.
Megfordultam ujra s folytattam utamat a tenger felé. A forró patak
sekély zátonynyá szélesedett, a melyben egy csomó rák, és más
hosszútestű, soklábú teremtmény riadt meg lépteimre. Kimentem a
sóstenger szélére s éreztem, hogy biztonságban vagyok. Megfordultam s
kezemet csipőmre téve visszanéztem a mögöttem elterülő zöld sűrűségre, a
melyben ide-oda kanyarodott a hegyi út gomolygó gőze.
Majd az ötlött eszembe, hogy van még egy módja menekülésemnek. Mialatt
Moreau és Montgomery állathordájukkal hajszol a szigeten, nem
juthatnék-e el a part mentén az elkerített telepre? Megkerülve őket s
kirántva a nem valami szilárdan épült falból egy szirtdarabot,
letörhetném a kis kapu zárját, s ki tudja, nem találnék-e kést,
pisztolyt vagy más effélét, a mivel küzdhetnék, ha visszatérnek? Ha már
meg kell halnom, legalább drágán adnám életemet.
Nyugatnak fordultam tehát s a víz mentén folytattam utamat. A nyugvó nap
szemembe tűzte vakító meleg sugarait. Egyszerre délnek fordult a part s
a nap jobbra került tőlem. Majd váratlanul szemben velem különböző
alakok bukkantak elő a bokrok közül, először Moreau az ocsmány vérebbel,
majd Montgomery, s utána a többiek. Erre megálltam.
Megláttak s integetve felém közeledtek. A két állatember előbbre futott,
hogy elvágja előlem a bozótos sűrűséget. Montgomery is futásnak eredt,
de egyenesen felém tartott. Moreau lassabban követte őt kutyájával.
Egyszerre felriadtam tétlenségemből s a tengernek fordulva begázoltam
egyenesen a vízbe. A víz eleinte nagyon sekély volt. Vagy harmincz
yardot gázoltam befelé, mire a habok derekamig értek. Homályosan láttam,
a mint a fenéken a legkülönbözőbb teremtések szétfutottak lépteimre.
– Mit cselekszik? kiáltott rám Montgomery.
Megálltam övig a vízben, s visszabámultam rájok.
Montgomery lihegve a víz szélén állt. Arcza vörös volt a fáradtságtól,
hosszú lenszinű haja kuszáltan lengett feje körül s lecsüggő alsó ajka
fölött látszottak rendetlen fogai. Moreau, halvány, határozott arczával,
épen melléje ért s kötélen tartott kutyája ugrándozva ugatott rám. Mind
a két férfi kezében nehéz ostor volt. Az állatemberek távolabb állottak
a parton.
– Mit cselekszem? szóltam, vízbe akarom fojtani magam.
Montgomery és Moreau egymásra tekintett.
– Miért? kérdezte Moreau.
– Azért, mert ez jobb, mint hogy önök kínpadra vonjanak.
– Ugy-e mondtam, szólt Montgomery, mire Moreau felelt valamit halkan.
– Hogy érti azt, hogy kínpadra akarom vonni? kérdezte Moreau.
– Láttam, mit csinál, szóltam. S aztán – azok ott…
– Hallgasson! kiáltott Moreau s tiltó mozdulatot tett kezével.
– Nem hallgatok, szóltam. Azok emberek voltak: s mik most? Én nem akarok
hozzájuk hasonló lenni. A két férfi mögé tekintettem. Montgomery
kisérője állt a parton legközelebb s egyike a fehér rongyokba burkolt
csónakosoknak. Távolabb a fák árnyában láttam kis majom-emberemet, s
mögötte több más elmosódó alakot.
– Mik ezek a teremtmények? szóltam feléjök mutatva s egyre jobban
kiáltva, hogy hangomat azok is meghallják. – Emberek voltak – mint önök,
a kiket állatokká aljasított, rabszolgákká tett, a kiktől azonban fél
még szüntelenül. – Ti, a kik halljátok szavamat! Nem látjátok, hogy ezek
az emberek félnek tőletek? Miért félnek tőletek? Mert ti sokan vagytok,
– – –
– Az Istenért! kiáltott Montgomery, ne folytassa, Prendick!
– Prendick! kiáltott Moreau.
Kiabáltak mind a ketten, mintha el akarták volna nyomni hangomat, s
mögöttük bamba arczczal, kiváncsian ott álltak az állatemberek; kezük
lelógott s lapoczkájuk kipúposodott. Mintha azon erőlködtek volna, hogy
megértsenek s visszaemlékezzenek emberi múltukra.
Folytattam a kiabálást, de arra alig emlékszem, mit kiabáltam. Hogy
megölhetik Moreaut és Montgomeryt; hogy nincs mit félni tőlök. Láttam,
hogy a sötét rongyokba burkolt, zöldszemű férfi, a kivel megérkezésem
estéjén találkoztam, kilép a fák közül s a többiek nyomon követik, hogy
jobban hallhassanak.
Végre szünetet tartottam, hogy lélekzetet vegyek.
– Hallgasson meg egy pillanatra – szólt Moreau határozott hangja, aztán
beszéljen, a mit akar.
– Nos? kérdeztem.
Köhögött, gondolkozott, aztán így kiáltott: – Latinul, Prendick! Rossz,
iskolás latinsággal szólok! De próbáljon megérteni: _Hi non sunt
homines, sunt animalia quae nos habemus… vivisected._[1] Embereket
csináltunk belőlök. Meg fogok mindent magyarázni. Jöjjön ki a partra.
Felkaczagtam. – Szép história – szóltam. Beszélnek, főznek, házakat
építenek. Emberek voltak. Velem is az történnék, ha kimennék a partra.
– A víz egy kissé távolabb, túl azon a helyen, a hol áll, mély… és tele
van czápával.
– Ez az én utam – szóltam. Gyorsan és röviden. Nemsokára.
– Várjon egy perczig. Kivett valamit a zsebéből, a mi megcsillant a nap
fényében s lába elé vetette a földre. Ez töltött revolver – szólt.
Montgomery is eldobja az övét. Most felmegyünk a partra oly messzire, a
mint jónak látja. Azután jöjjön ki és vegye fel a revolvereket.
– Nem én. Van egy harmadik revolverük is.
– Szeretném, ha gondolkoznék a dolgokon, Prendick. Először is, soha nem
kértem, hogy jöjjön a szigetre. Aztán megmérgezhettük volna mult éjjel,
ha rosszat forralnánk ön ellen. Aztán, ha kissé nyugodtabban
meggondolja, Montgomery csakugyan olyan ember, a milyennek tartja első
rémületében? Saját érdekében akartuk elfogni. Mert ez a sziget tele van
ellenséges tüneményekkel. Mért akarnók lelőni önt, mikor ép most azt az
ajánlatot teszi, hogy vizbe fojtja magát?
– Mért uszították rám csordájukat, mikor a kunyhóban voltam?
– Mert bizonyosra vettük, hogy kézre kerítjük s megmentjük a
veszedelemből. Később saját érdekében letértünk a nyomáról.
Tünődtem. Nem látszott lehetetlenségnek. Majd ujra eszembe jutott
valami.
– Csakhogy – szóltam – láttam az udvaron…
– Az a puma volt.
– Lássa, Prendick, szólt Montgomery. Maga közönséges szamár. Jöjjön ki a
partra, vegye föl a revolvereket s azután majd beszélünk. Többet most
csakugyan nem tehetünk.
Bizonyos, hogy Moreauban mindvégig bizalmatlankodtam és féltem tőle. De
Montgomery olyan ember volt, a kit megértettem.
– Menjenek fel a partra, szóltam rövid gondolkozás után s aztán hozzá
tettem: – Tartsák fel a kezüket.
– Ostoba czeremonia, – mormogta Montgomery.
Megfordultak mind a ketten, szembe azzal a hat-hét groteszk alakkal, a
ki ott állt a napfényben szeliden, mozdulatlanúl, árnyékot vetve s mégis
hihetetlenül látomásszerüen. Montgomery feléjök pattantott ostorával,
mire valamennyien megfordultak s hanyatt-homlok a fák közé rohantak.
Mikor elég messze volt már Moreau és Montgomery, partra gázoltam s
felkaptam és megvizsgáltam a revolvereket. Hogy biztosítsam magam
teljesen minden fondorlat ellen, rálőttem egy darab kerek lávára s
elégedetten láttam, hogy a kő porrá vált s a part visszhangzott a
csattanástól.
Majd határozatlanul álltam egy pillanatig.
– Koczkáztatom a dolgot – szóltam végre – s mindkét kezemben egy-egy
revolverrel, megindultam utánok felfelé a parton.
– Hála Istennek – szólt Moreau megkönnyebbülve. Napom javarészét ugy is
tönkre tette már megzavarodott képzelődésével.
S megvető pillantást vetve rám, a mely mélyen megalázott, Montgomeryvel
együtt némán folytatta útját előttem.
Az állatemberek csodálkozva álldogáltak még folyton a fák között.
Elhaladtam mellettük oly nyugodtan, a mint csak tellett tőlem. Az egyik
utánam indult; de Montgomery csattantott ostorával, mire hamarosan
visszahőkölt. A többi némán figyelve állt. Lehet, hogy csakugyan állatok
voltak valamikor. De soha életemben nem láttam még olyan állatot, amely
megpróbál gondolkozni.


XIV. Dr. Moreau magyarázata.
Most pedig, Prendick, hallgassa meg magyarázatomat, – szólt dr. Moreau –
miután jól ettünk és ittunk. Ki kell jelentenem, hogy ily diktátori
hajlamú vendégem, mint ön, még sohasem volt. De figyelmeztetem, hogy
most utoljára engedelmeskedtem önnek. Ha legközelebb ujra
öngyilkossággal fenyegetőzik, nem fogok törődni önnel.
Karos székemben ült, fehér, ügyes formájú újjai közt félig elszítt
szivart tartva. A függő lámpa fénye épen ősz hajára esett. Kibámult a
kis ablakon a csillagokra. Oly távol ültem tőle, a mennyire csak
lehetett. Közöttünk volt az asztal s a revolverek kezem ügyében voltak.
Montgomery nem volt a szobában. Nem is szerettem volna együtt lenni
egyszerre mind a kettőjükkel a kis szobában.
– Azt már belátja, hogy az az elevenen vagdalt emberi lény a puma volt?
– szólt Moreau. Megengedte ugyanis, hogy magam meggyőződjem erről a
belső szobában.
– A puma volt – szóltam, – él még most is, de úgy össze van vagdalva,
hogy nem szeretném még egyszer látni. Minden hitvány…
– Hagyja csak – szólt Moreau. Kérem, legalább ezektől a gyerekes
borzongásoktól kiméljen meg. Montgomery épen ilyen szokott lenni.
Belátja tehát, hogy a puma volt. Most pedig, hallgasson meg nyugodtan,
míg be nem fejeztem physiologiai előadásomat.
S rögtön el is kezdte fejtegetéseit eleinte hideg, fölényes hangon, de
nemsokára kissé belemelegedve a magyarázgatásba. Egyszerüen és
meggyőzően beszélt. Hébekorba megcsillant egy kis sarcasmus is a
hangjában. Nemsokára pirultam előtte szégyenletemben.
Azok a lények, a melyeket láttam, nem voltak sohasem emberek. Állatok
voltak, emberiesített állatok, diadalai a vivisectionak.
– Elfelejti, mi mindent nem tehet egy ügyes vivisector élő lényekkel –