Dr. Moreau szigete: Regény - 7

szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje
be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta
vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.
* * *
Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük
nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer
láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és
sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk
bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A
kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling
is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük
egy farakásra.
Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben
volt még élet.


XIX. Montgomery ünnepnapja.
Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban
komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő.
Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott.
Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem,
sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség
egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a
szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött.
Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános
kérdések fejtegetésébe tévedezett.
– Micsoda bolond világ – szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem
soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és
iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el,
koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve
már. Mire való mindez, Prendick?
– Az ilyen őrűltséggel nemsokra mehetünk. Most legelőször arra kell
gondolnunk – szóltam, – hogy szabadulhatunk erről a szigetről.
– Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol
üssek tanyát? Mindez csak _önnek_ jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem
hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán… mi lesz a
fenevadakkal?
– Holnap meglesz minden – szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s
elégetjük testét – a többivel együtt… De mi lesz a fenevadakkal?
– _Én_ nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak
ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen?
Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa… Meg fognak változni.
Bizonyos, hogy visszafejlődnek.
Össze-vissza beszélt, míg végre el nem hagyott a béketűrésem.
– Ördögbe is! – kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja,
hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát
hozott. Igyék, – szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!
– Nem én, – szóltam – s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le
magát. Emlékszem, hogy végtelenűl megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a
fenevadakat. Azt mondta, hogy M’ling az egyedüli lény, a ki a világon
teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.
– Ördög vigyen! – szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget.
Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a
fenevadnak! – szóltam felállva s szemközt nézve.
– Fenevadnak! – szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez
illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!
– Az istenért, megálljon! – kiáltottam.
– Félre az utamból! – ordított s hirtelen kirántotta revolverét.
– Jól van, – szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam,
mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.
– Fenevadat csinált saját magából. Most már bátran közéjük mehet.
Felrántotta az ajtót s félig megfordúlva visszakiáltott: – Ostoba szamár
vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez.
Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet
akarok tartani.
Megfordult s kiment a holdas éjszakába. – M’ling! – kiáltott. Hol vagy
öreg barátom?
Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös
fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M’ling púpos háta
felbukkant a kerités sarka mellett.
– Igyál, – kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok
emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről
megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S
aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat
felé iramodott. A négy állatember nyomában.
A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint
adott a pálinkából M’lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az
öt alak.
– Énekeljetek! – ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén
Prendick! Hallgass, vén Prendick!
A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a
holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben.
Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán
ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan
elnyelte az ordítozást az éjszaka csöndessége.
A tele hold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a
néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az
árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból
lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás,
kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin
lámpa.
Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó
áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat,
feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott
maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös
holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni
terveimet.
Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a
holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger
pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal
közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig
töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery
visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a
part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak
volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.
Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a
mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: – Még!
még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána,
mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.
Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt
valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel
most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.
A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban.
A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery
nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam,
hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng
oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy
megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam
magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.
Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: – A mester! Az összegabalyodott
tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett
pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem.
Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között.
Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.
Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg.
Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába.
Mellettök hevert a földön M’ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka
szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső
részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a
másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig
visszahanyatlott.
Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről.
Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s
ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M’ling halott volt. A
megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt.
Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat
oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a
kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz
mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt
már élet.
A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s
letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.
A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg
csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az
örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a
hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett
keleten pirosodni.
Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s
ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete
füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó
vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a
láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt
volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.
Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam
mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.
Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe
jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e
a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert
mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz
hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a
csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet
az emberek közé.
Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a
mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta
a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban
elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.
Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme,
belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái
lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni
kivánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda
vásár…
Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital
felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet
hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült
bennem a vér.
Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt
halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a
láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó
fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá
a fény, mint valami glória.
Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem
volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már;
mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt
élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A
nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák
fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két
csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.
Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember
bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s
kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém
közeledtek.


XX. Egyedül az állatemberekkel.
Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy
revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két
fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban
volt a dagály.
Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába
tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a
parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam
a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.
Megálltak s rám bámultak. – Köszönjetek! kiáltottam. Hajoljatok meg!
Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig
tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik,
azután a másik kettő is letérdelt.
Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő
fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a
közönség felé.
– Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve.
Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a
törvény. Jöjjetek és lássátok.
– Senki sem menekül? szólt az egyik közeledve és széttekintve.
– Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek
parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.
– Álljatok meg ott! szóltam.
Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra
fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két
töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést
találtam még nála.
– Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek
fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.
Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytól, de még
jobban véres ostorom csattogásatól, s néhány kiáltás és ostorpattantás
után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva
bementek vele a ragyogó tengerbe.
– Tovább! kiáltottam, tovább! – vigyétek távolabbra.
Begázoltak hónaljig a tengerbe, aztán megálltak, visszanézve rám.
– Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással
eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. – Jól
van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek
a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe,
mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a
vizből s bosszút áll rajtok.
– Most ezeket! szóltam a többi tetemre mutatva.
Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a
tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a
négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a
habok közé.
Mikor M’ling testét czipelték, könnyü léptek zaját hallottam hátam
mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem
tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s
lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva
megállt, s szemét lekapta rólam.
Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a
zsebemben levő pisztoly után kaptam.
Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a
még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle,
mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám
nézve.
Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy
kiáltottam: – Köszönni! Térdre!
Rám vicsoritotta fogát: – Ki vagy te, hogy…
Talán kissé tulságos izgatottan kihúztam revolveremet, czéloztam, s
gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva
futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam
a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra
ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni.
Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part
mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű
füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három
engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe
M’ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek
feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna
vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.
Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a
sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét
pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy
egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.
Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly
hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s
nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem
ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb
erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek
között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom
cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek,
hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre
hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg
szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni.
Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni,
mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau – mit is mondott Moreau? „A
makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk
ujra…“ Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha
meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem… A törvénymondó
szerencsére már halott volt… Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat
ép úgy meg lehet ölni, mint őket…
Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti
sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos
sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor
egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három
engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam
revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember
nyilvánvaló alázatossága sem.
Határozatlanul megállt. – Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész
viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig,
mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve
felém. – Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!
– Nem maradhatok melletted? kérdezte.
– Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam
közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a
fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.
Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt
rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket,
hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s
a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt
gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó
lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig,
elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim
egyszerű vezetőjévé.
Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró
homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett
félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő
alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt
föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra
gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a
kedvező pillanatot.
– Éhes vagyok, szóltam csaknem mentegetőzve, s közelebb vonultam.
– A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán,
kerülve tekintetemet.
Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel,
aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé,
kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó
virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge
barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre
felriadjak.


XXI. Az állatemberek visszafejlődése.
Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor
fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben.
Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt
beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a
kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.
Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön.
Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult,
s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.
Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s
egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.
– Ki az? szóltam rekedten susogva.
– Én, mester.
– Kicsoda?
– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy
van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én
szolgád vagyok, mester.
– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?
– Az vagyok, mester.
– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer
megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem
esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom
kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.
– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint
beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt.
Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester,
nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt
tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek
többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.
Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.
– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.
– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint
bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg
akarsz kimélni.
– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt
megelégedetten.
– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben,
a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a
mester.
– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.
– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha
azt mondom neked: _ez az_, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az
egybegyűltek közé.
A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember
kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor
voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka
volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld
napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu
fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.
– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk
úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.
A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel
nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy
húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.
– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A
kínok hajléka eltűnt, nincs többé.
– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.
Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám
egyszerre.
– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem
láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.
– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.
Biztonságom meghökkentette őket.
– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.
– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza
fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!
Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem
tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind
odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.
Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az
egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás
fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy
személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon
beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim
valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit
higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot
ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik
felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban
vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom
a sötétségben.
Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén.
Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el
kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a
szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap
története, leírni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen
folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási
ügyességem és fejszém éle.
A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom
miatta.
Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar
nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte.
Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam
hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt,
hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a
barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel
fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.
Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül
nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen
vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban
nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük
átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig
tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár
szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon
szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban
eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre
vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra
kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A
rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos
és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének
romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos
emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.
Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el
napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el
magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb.
stb.
A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás
nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de
nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól.
Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben
aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a
falombok sűrűjében.
Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam,
s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s
rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber
mozdulata, éles pillantása.
Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt
reméltem, hogy visszatér az _Ipecacuanha_; de hasztalanul. Ötször láttam
vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a
szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam;