Dr. Moreau szigete: Regény - 8

de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.
Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt
készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte
iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem
foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s
minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony
kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a
parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat
találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette
munkámat. De végre elkészült a tutaj.
Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati
érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a
tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De
talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly
iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a
tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.
De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett
rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre
növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a
tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely
sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem
szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával
mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a
bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.
Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam
utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt
könnyebben tudott mozogni.
Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz
értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a
hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat
horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét,
rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem
egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben
kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre
felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a
ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított
kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben
meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre
szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor
új veszélynek kell rám következnie.
Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak
el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak
egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sűrűségben
mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal
aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a
lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam
volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már
köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem
kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy
éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos
szenvedélylyel a tutajépítésnek.
Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet
vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam
keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De
nem tudtam semmit sem kieszelni.
Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten
töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s
azonnal tűzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap
forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s
egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt
még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát.
Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a
fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb
jutott a szigethez. Szemem kimerűlt a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig
akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban
mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s
ide-oda ingott a habok közt.
A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó
rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül
egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és
integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan
útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s
láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.
Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva,
fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki
akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután
zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.
A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy
mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra,
darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az
_Ipecacuanha_ kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér
sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok
közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a
csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a
partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik,
felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem
volna vissza rájuk.
Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a
folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán
ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három
töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.


XXII. Egyedül.
Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan
a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó
gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán
végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A
napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról,
s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám
borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap
fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt,
az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.
Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem
azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra
embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam
kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám
akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem
kívánkoztam vissza az emberek közé. Örültem, hogy kiszabadultam az undok
fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San
Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni
történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített.
Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el
többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza
semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.
A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az
őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily
természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a
remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a
bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom
alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem
úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget
fenevadjaival.
Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm,
hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva
kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet.
Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt
gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam,
állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára
elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös
állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt
Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet.
Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.
Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen
megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint
távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép
felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek
embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat
látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg
egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy
felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a
szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés,
hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi
emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele
emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem
rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint
az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük,
kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül
legyek, távol az emberektől.
Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre
ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem
elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem
óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra
éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő
tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták
maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket,
a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha
ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat
láttam a könyvekre hajolva. Különösen undorított azoknak az üres,
kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha
csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen
egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa
agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy
egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.
De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat.
Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm
életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított
ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom
nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült
éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi
seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem
tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az
anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek
hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben
az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A
remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve,
elhagyatottan végzem történetemet.
_Prendick Ede._