Dr. Moreau szigete: Regény - 1

  
  Dr. MOREAU SZIGETE.
  REGÉNY.
  IRTA
  H. G. WELLS.
  FORDITOTTA
  MIKES LAJOS.
  BUDAPEST.
  LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
  CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.
  112–1901 Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.
  
  
  Bevezetés.
  1887. február 1-én történt, hogy a _Lady Vain_ a déli szélesség 1° és a
  nyugoti hosszuság 107° alatt összeütközött egy hajóroncscsal és
  elsülyedt.
  1888. január 5-én, tehát tizenegy hónap és négy nap mulva ráakadtak
  nagybátyámra, Prendick Ede magánzóra, a ki Callaoban szállt a _Lady
  Vain_ födélzetére, s a kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett. A déli
  szélesség 5°3´ és a nyugati hosszúság 101° alatt bukkantak rá egy kis
  nyitott csónakban, melynek neve olvashatatlan volt s melyről azt
  gyanították, hogy az eltünt _Ipecacuanha_ kétárboczoshoz tartozott.
  Nagybátyám oly különös történetet beszélt el, mikor megtalálták, hogy
  mindenki azt hitte, megzavarodott. Később azután épen azért
  kijelentette, hogy abból a tizenegy hónapból, a mely a _Lady Vain_
  pusztulásától kezdve megmeneküléséig eltelt, semmire sem tud
  visszaemlékezni. A psychologusok akkoriban sokat foglalkoztak ezzel az
  esettel. Ugy mondták, érdekes példája annak, hogy az emlékező képesség a
  physicai és szellemi megerőltetés következtében megszünik működni.
  Alulírott, a ki Prendick Edének unokaöcscse és örököse vagyok,
  nagybátyám irományai között találtam a következő elbeszélést. Arra
  nézve, hogy közzétegyem-e, nem kaptam nagybátyámtól határozott
  megbízást.
  Az egyetlen ismert sziget azon a tájon, a hol nagybátyámra ráakadtak,
  egy kis lakatlan tűzhányósziget, a _Noble_ szigete. 1891-ben járt e
  mellett a sziget mellett a _Scorpion_ nevű angol hajó. Nehány matróz ki
  is ment a partra: de más élő lény nem volt a szigeten, mint nehány
  furcsa fehér moly, sertés, nyúl és valami rendkivül sajátságos
  patkányfajta. Ezekből azonban semmit sem hoztak el magukkal, úgy, hogy
  az elbeszélés lényegének hitelességét semmivel sem lehet bizonyitani. De
  azért azt hiszem, nagybátyám szándéka szerint járok el, ha ezt a különös
  történetet közzéteszem. S aztán sok minden az elbeszélés mellett szól.
  Nagybátyámat utoljára a déli szélesség 5° és a nyugati hosszúság 105°
  alatt látták, s tizenegy hónap mulva az óczeánnak ugyanezen a részén
  bukkant fel ujra. Valahogyan csak kellett élnie ez alatt az idő alatt. S
  úgy látszik, hogy egy _Ipecacuanha_ nevű kétárboczos egy John Davis nevű
  részeges kapitánynyal 1887 januárjában csakugyan elindult Aricából.
  Födélzetén volt egy puma s néhány más állat is. A hajó, a melyet jól
  ismertek a Csendes Óczeán déli kikötőiben, később végleg eltünt erről a
  vidékről. Banyá-ból kelt utra utoljára 1887. deczemberében ismeretlen
  végzete felé. S ez a dátum teljesen egybevág nagybátyám történetével.
  _Prendick Károly Ede._
  
  
  
  Dr. Moreau szigete.
  
  
  I. A „Lady Vain“ csónakában.
  Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a _Lady Vain_ pusztulásának
  leirását. Köztudomású, hogy a _Lady Vain_ tiz napi távolságra Callao-tól
  összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap
  mulva akadt rá a _Myrtle_ nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt,
  a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a _Medusa_
  sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly
  borzalmas, mint a _Lady Vain_ pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal
  érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb
  csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a
  legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.
  Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk
  négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a _Daily News_ 1887.
  évi márczius 17-iki száma írja, „a kapitány látott a kis csónakba
  beleugrani“, – a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem
  jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott
  hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka
  valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán
  lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe
  jutni; de többé nem bukkant föl.
  A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt
  mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány
  darab kétszersültnél nem volt egyebünk, – oly hirtelen kellett
  menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség.
  Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik,
  tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem
  hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem
  láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel,
  hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a
  csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű
  utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős
  férfi.
  Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az
  éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is
  gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger.
  Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz
  napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap
  multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s
  belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő
  nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros
  szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon
  fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a
  melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap
  történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az
  eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva
  kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt
  akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban
  úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát
  elfogadjuk, lesz inni valónk, a matróz vele szavazott.
  Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz
  folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem
  markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni.
  Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat
  szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.
  A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a
  helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével
  Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén
  feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek
  Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s
  Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe.
  Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a
  zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy
  hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.
  Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom
  meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből
  s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de
  csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla
  tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán
  emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a
  hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem.
  Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott
  vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn
  érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.
  Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve,
  hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát
  láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte
  bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra
  vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire
  addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis
  kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón
  vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt
  volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet
  vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely
  közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig
  ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek
  valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.
  
  
  II. A ki nem mondja meg, hova utazik.
  Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem,
  csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s
  lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra.
  Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak
  mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami
  hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor
  megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van
  most?
  Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam
  elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta
  arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:
  – Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt:
  _Lady Vain_, és szegélyzetén vérfoltok voltak.
  Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami
  csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a
  mi a csónakban történt.
  – Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott
  felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.
  – Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya
  hanghordozással, csaknem susogva beszélt.
  – Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú
  hallgatástól.
  – Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem,
  eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is
  utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a
  hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az
  igazolványát. A hajó neve _Ipecacuanha_.
  Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang
  is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.
  – Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De
  én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket
  használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.
  Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami
  kiadósat? kérdeztem.
  – Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.
  – Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.
  – Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni,
  mikép jutott egyedül a csónakba.
  Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.
  – Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból.
  Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire
  kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha
  verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni
  füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a
  kabinba.
  – Nos, szólt már az ajtóban, épen belekezdett az elbeszélésbe.
  Elmondtam, hogy nevem Prendick Ede, s hogy természetrajzzal
  foglalkoztam, mert kényelmes függetlenségem tompító unalmától szabadulni
  akartam. Ez érdekelte társamat, s közbe is vágott: – Magam is
  foglalkoztam tudománynyal, biologiával az egyetemen. De ennek tíz éve
  már, uram! De folytassa, folytassa tovább, beszéljen a csónakról.
  Szemmel láthatólag meg volt elégedve elbeszélésem őszinteségével. Rövid
  mondatokban beszéltem, mert szörnyű gyönge voltam, s mikor elmondtam
  mindent, visszatért ujra a természetrajz és saját biologiai tanulmányai
  témájára. Kérdezősködött, anekdotákat mesélt diák éveiből s aztán így
  folytatta: – Hagyjuk a tíz év előtti dolgokat! Micsoda gyöngyélet volt!
  Csakhogy fiatalon szamár lett belőlem… Huszonegy éves sem voltam, mikor
  végeztem magammal. Igaz, hogy most már egyre megy… De fel kell néznem a
  szakácshoz, hogy lássam, mit mível az ürühússal.
  Az üvöltés megújult fejem fölött, oly hirtelen s oly vad dühhel, hogy
  megrémített. – Mi történik? kiáltottam utána, de az ajtó bezárult
  mögötte. Csakhamar visszatért, magával hozva a párolt ürühúst, a melynek
  étvágygerjesztő szaga annyira felizgatott, hogy nyomban megfeledkeztem a
  fenevad bődüléséről.
  Egy napi váltakozó evés és alvás után annyira megerősödtem, hogy
  felkelhettem s a rácsos ablakon keresztül elnézegettem a zöld
  hullámokat, a mint lépést akartak tartani velünk. Láttam, hogy hajónkat
  hajtja a szél. Montgomery, – ez volt a neve a lenhajú férfinak, –
  benyitott hozzám, mikor az ablaknál álldogáltam; megkértem, hogy adjon
  valami ruhát. Hozott is a sajátjából, mert azt, a mi a csónakban volt
  rajtam, a mint mondta, a tengerbe dobták. Ruhája meglehetősen lógott
  rajtam, mert Montgomery kövérebb és magasabb volt nálam.
  Beszéd közben említette, hogy a kapitány berúgva hever kabinjában. A
  mint felöltöztem, kérdezősködni kezdtem, merre tart a hajó. Azt felelte,
  hogy a hajó Hawaiba igyekszik, de útközben kiköt vele.
  – Hol? kérdeztem.
  – Egy szigeten… A hol élek. A mennyire én tudom, neve nincs a szigetnek.
  Rámbámult lecsüggő alsó ajkával, s egyszerre szándékosan oly bambán
  tekintett rám, hogy önkéntelenül az ötlött eszembe, hogy kerülni óhajtja
  kérdéseimet. Volt bennem annyi tapintat, hogy nem is zaklattam tovább.
  
  
  III. A különös arcz.
  A mint kiléptünk a kabinból, egy férfi zárta el utunkat. A fedélzetre
  vezető létrán állt, háttal felénk s maga elé bámult. Annyit láttam, hogy
  alaktalan teremtés, tömzsi, esetlen, széles. Háta meggörbedt, nyaka
  szőrös volt, fejét vállai közé húzta. Sötét kék vászon ruha volt rajta,
  s fejét különös, tömött, durva, fekete haj födte. Egyszerre vad
  csaholásba kezdtek a láthatatlan ebek, mire emberem rögtön lekuporodott
  s eközben hozzáért kezemhez, a melylyel távol akartam tartani magamtól.
  Állati hirtelenséggel visszafordult.
  A rám villanó fekete arcz mélyen megdöbbentett. Rendkivül torz arcz
  volt. Előre ugró ábrázata állati arczhoz hasonlított, s rengeteg, félig
  nyílt szájában oly erős fehér fogsor villogott, a minőt emberi szájban
  még sohasem láttam. Szemének szögleteit vér futotta be, s dióbarna
  pilláit vékonyka fehér sáv szegte csak körül. Egész arcza különös
  izgatottságot árult el.
  – Hordd el magad! kiáltott Montgomery. Hogy az ördögbe nem takarodol az
  útból? A fekete arczú férfi szó nélkül félrehúzódott. Folytattam utamat
  a lajtorján, de ösztönszerüleg a fekete emberre bámultam. Montgomery
  megállt egy pillanatig. – Tudod, hogy nincs itt semmi dolgod, szólt jól
  megnyomva minden szót. Elől van a helyed.
  A fekete férfi összekuporodott. – Nem akarnak… megtűrni elől, szólt
  lassan, különös rekedt hangon.
  – Nem akarnak megtűrni elől! szólt Montgomery fenyegetőzve. Azt akarom,
  hogy oda menj!
  Látszott rajta, hogy mondana még valamit; de hirtelen felpillantott rám,
  s aztán utánam jött a lajtorján. Fele úton megálltam s visszatekintettem
  a fekete arczú teremtményre, a kinek groteszk ocsmánysága szinte
  kihozott a sodromból. Soha életemben nem láttam még ilyen visszataszító,
  különös arczot, s mégis – bármily ellenmondásnak tetszik is, –
  ugyanakkor valami sajátságos érzés azt sejttette velem, hogy találkoztam
  már valahol ezzel az arczczal s ezekkel a mozdulatokkal, a melyek most
  bámulatba ejtettek. Később az jutott eszembe, hogy talán akkor láttam,
  mikor a födélzetre emeltek, csakhogy ez a gondolat nem igen tette
  érthetővé azt a sejtelmemet, hogy valahonnan ismerem. Hogy eshetett az,
  hogy láttam ezt a különös arczot s a találkozás pontos részleteiről
  megfeledkeztem, – sehogysem tudtam megérteni.
  A mint Montgomery utánam eredt, figyelmem másfelé terelődött.
  Megfordultam s körülnéztem a kis hajó egész födélzetén. Az a zsivaj, a
  mit hallottam, félig meddig előkészített már arra, a mit láttam.
  Bizonyos, hogy sohasem láttam még ilyen piszkos födélzetet. Tele volt
  répadarabokkal, zöldséggel s láthatatlan szennyel. A fő árboczhoz egy
  csomó undok véreb volt lánczolva. A mint megpillantottak, csaholásba
  törtek ki s felém ugráltak. A mellékárbocz mellett óriási puma kuporgott
  egy kis vasketreczben, a mely oly szűk volt, hogy meg sem fordulhatott
  benne. Távolabb a kormányoldal korlátja mellett nehány nagy ládában
  tengeri nyulak voltak, s elől egy láma szorongott egymagában egy szűk
  kis kaliczkában. A vérebek szája bőrrel volt körülszíjazva. A födélzeten
  nem volt csak egyetlen emberi lény, egy sovány hallgatag matróz a
  kormánykerék mellett.
  A szél kifeszítette a foltos, szennyes vitorlákat, s a mi vászon csak
  volt a hajón, mind a magasba dagadozott. A derült égboltozat nyugati
  részén alkonyulóban volt a nap. Az esti szél hosszú fodros hullámokat
  hajtott a hajóval. Elhaladva a matróz mellett, a hajó csúcsára álltunk,
  s néztük, hogy hömpölyög a tajtékos víz a kormánylapát alá s hogy kelnek
  és enyésznek a buborékok. Megfordultam, s végignéztem az undorító
  födélzeten.
  – Valami tengeri állatsereglet? kérdeztem.
  – Olyanféle, felelt Montgomery.
  – Mire való ez a sok fenevad? Tán csak nem kereskedelmi áru? Az hiszi a
  kapitány, hogy eladja őket valahol a déli vizeken?
  – Lehetséges, szólt Montgomery, s ujra a habok felé fordult.
  Egyszerre kiáltás és dühös szitkozódás hallatszott a hágcsó felől, a
  melyen iramodva kúszott fölfelé a feketearczú, alaktalan férfi.
  Fehérsipkás, vörös hajú ember iparkodott nyomába esetlenül. A vérebek, a
  melyek abba belefáradtak már, hogy rám ugassanak, szinte megvadultak a
  fekete arczú férfi láttára s üvöltve, ugrándozva rángatták lánczaikat. A
  fekete alak visszahökkent előlök egy perczre, úgy hogy a vöröshajú
  utolérte s iszonyú ütést mért két válla közé. A szegény ördög arczra
  bukott, mint a lesujtott ökör s végig gurult a piszokban a dühöngő
  kutyák közé. Szerencse, hogy volt rajtok szájkosár. A vöröshajú
  felordított örömében s ide-oda támolygott, nem tudva, visszafelé
  menjen-e a hágcsón vagy előre áldozatára.
  A mint a második férfi megjelent, Montgomery fenyegető kiáltást
  hallatott, mire nehány matróz ugrott a födélzetre. A fekete arczú ember
  sajátságos hangon üvöltve ide-oda hengergett a kutyák lábai között.
  Senkisem sietett segítségére. A fenevadak megtettek minden tőlük
  telhetőt, hogy darabokra szakgassák s jól oda-odakaptak hozzá
  szájkosaraikkal. Hajlékony szürke testük gyors tánczot járt az arczán
  heverő tömzsi alakon. A matrózokat mulattatta is a csodálatos látvány.
  Montgomery dühösen felkiáltott s végig sietett a födélzeten. Én nyomon
  követtem. A következő pillanatban a fekete arczú férfi feltápászkodott s
  előbbre botorkált. Majd neki esett a főárbocz támaszának s ott is maradt
  lihegve s visszabámulva hátrafordított fejjel a kutyákra. A vöröshajú
  elégedetten nevetett.
  – Annyit mondok, kapitány, szólt Montgomery könyökön ragadva a
  vöröshajút, ez már mégsem járja.
  Én Montgomery mögött álltam. A kapitány félig megfordúlt, s ránézett az
  ittas ember merev, bamba tekintetével. – Mi nem járja? motyogta, s aztán
  kiszabadítva karját, szeplős ökleit két eredménytelen kisérlet után
  oldalzsebeibe mélyítette.
  – Az az ember utas, szólt Montgomery. Azt tanácsolom, hogy ne nyúljon
  hozzá.
  – Ördög vigye, kiáltott a kapitány. Majd hirtelen megfordult s oldalt
  támolygott. – Hajómon azt teszem, a mit akarok.
  Azt hittem, Montgomery, látván, hogy részeggel van dolga, ott hagyja. E
  helyett azonban sápadtabb lett egy árnyalattal s közeledett a
  kapitányhoz.
  – Annyit mondok, kapitány, szólt, hogy az én emberemmel ne merjen
  rosszul bánni. Mindig fenyegetik, mióta a hajón van.
  A kapitány, a kiből szinte gőzölgött az ital, nem szólt rá semmit.
  Láthattam, hogy Montgomery azok közül a lassú, makacs emberek közül
  való, akik képesek napról-napra szítani haraguk tüzét s nem tudnak soha
  megbocsátani. Láttam, hogy ez a veszekedés is régebb keletü volt már. –
  Részeg, szóltam félig-meddig szolgálatkészen, nem mehet vele semmire.
  Montgomerynek megrándult undok fityegő ajka. – Mindig részeg. Azt hiszi,
  hogy ez menti szemtelenkedését az utasokkal?
  – A hajóm, kezdte a kapitány a ketreczekre mutatva ide-oda lóbálódzó
  kezével, – tiszta hajó volt. Most pedig mi lett belőle?
  Annyi bizonyos, hogy minden egyéb volt, csak tiszta nem.
  – Beleegyezett az állatok szállításába.
  – Bár sose láttam volna átkozott szigetét. Mi az ördögnek kell az olyan
  szigetre vadállat? Aztán az az ön embere… ha ugyan ember… holdkóros.
  Aztán hátul nincs semmi keresni valója. Azt hiszi, hogy az öné ez az
  egész átkozott hajó?
  – Matrózai rögtön fenyegetni kezdték a szegény ördögöt, a mint a hajóra
  szállt.
  – Az már igaz, hogy ördög. Nem egyéb, undok ördög. Embereim ki nem
  állhatják. Én sem állhatom ki. Senki sem állhatja ki, még _ön maga sem_.
  Montgomery félrefordult. – Nem fogja többé bántani, szólt beszédközben
  bólintva egyet. De a kapitány most már benne volt a veszekedésben. Neki
  állt fölebb s rákezdte: – Ha még egyszer a hajónak erre a végére jön,
  kitépem a belét. Kitaposom az átkozottat. Ki _maga_, hogy rendelkezni
  akar _velem_? Én vagyok a hajó kapitánya, – kapitánya és tulajdonosa. Én
  vagyok itt a törvény, s a mit mondok, szentírás. Köteleztem magam, hogy
  egy embert kisérőjével együtt elviszek Aricába és vissza s visszafelé
  szállitok nehány állatot is. De arra nem köteleztem magam, hogy az
  ördögöt hordozzam…
  Láttam, hogy Montgomery közeledik egy lépéssel a kapitányhoz, s
  közbevágtam: – Részeg. Ne bántsa. A kapitány azonban folytatta a
  gyalázkodást. – Hallgasson! szóltam hirtelen hozzá fordulva, mert
  Montgomery sápadt arczából láttam a közelgő veszedelmet. Ezzel az
  egyetlen szóval magamra zudítottam a kapitányt. De még így is örültem,
  hogy megelőztem a verekedést. Oly ocsmány beszédet sohasem hallottam
  még, a minő szakadatlanul dőlt belőle, bár mondhatom, volt részem sok
  mindenféle társaságban. Mondott olyat is közbe-közbe, a mit alig tudtam
  elnyelni, bár békés természetem van. Az is bizonyos, hogy mikor azt
  kiáltottam a kapitánynak: hallgasson, megfeledkeztem arról, hogy nem
  vagyok egyéb, mint egy darab emberi zsákmány, a mit a habok közt
  találtak, megfosztva mindenemtől, meg nem fizetve utiköltségemet sem,
  játékszere a hajó jóvoltának vagy nyerészkedésének. Nagyon érthetően
  figyelmeztetett is erre a kapitány. De az is bizonyos, hogy elhárítottam
  egy verekedést.
  
  
  IV. A hajó korlátja mellett.
  Napnyugta után, éjszaka, föld látszott, s a hajó feléje tartott.
  Montgomery tudatta velem, hogy az ő szigete. Oly messze volt, hogy a
  tenger határozatlan kékesszürkeségében nem láttam belőle egyebet egy
  mélyen fekvő homályos kék foltnál. Közepéből csaknem függélyes füstcsík
  szállt felfelé. A kapitány nem volt a födélzeten, mikor a föld feltünt.
  A mint kiszellőztette rajtam haragját, lebotorkált a hágcsón, s a mint
  megtudtam, elaludt kabinja padlózatán. A kormányos vette át a
  parancsnokságot, az a sovány, hallgatag lény, a ki a kormánykerék
  mellett állt volt. Láttam azonnal, hogy ő is hadi lábon van
  Montgomeryvel. Teljességgel nem vett rólunk tudomást. Együtt ebédeltünk
  vele komor némaságban, miután nehányszor eredménytelenül iparkodtam
  beszédbe elegyedni vele. Nagyon is szemembe ötlött, hogy a legénység
  rossz szemmel nézi társamat és állatait. Montgomery nem árulta el, mi
  terve van állataival, s én, bár kiváncsiságom egyre növekedett, nem
  akartam tolakodó lenni.
  A hátsó födélzeten maradtunk beszélgetve, mig az égbolt meg nem telt
  csillaggal. Az éjszaka mély csendjét olykor-olykor zavarta meg csak a
  hajó elején valami nesz vagy az állatok mozgolódása. A puma, mint valami
  fekete csomó, ketrecze szögletében ült összekuporodva, csak ránk figyelő
  szeme fénylett. A kutyák, úgy látszott, aludtak. Montgomery csavart
  néhány czigarettát.
  Félig sajgó visszaemlékezéssel Londonról beszélgetett velem, mindenfélét
  kérdezgetve az ottani változásokról. Úgy beszélt, mintha szeretett volna
  ott élni valamikor, s mintha hirtelen örökre elszakadt volna onnan.
  Mesélgettem mindenről, tőlem telhetőleg. Beszéd közben egyre jobban
  belevésődött lelkembe különös lénye, s elnéztem furcsa sápadt arczát a
  mögöttünk világló kis lámpás homályos fényében. Majd kibámultam a
  sötétlő tengerre, s a kis szigetre gondoltam, melyet elrejtett előttem a
  homály.
  Úgy tetszett, mintha ez az ember csak azért bukkant volna elő a
  mérhetetlen térből, hogy megmentse életemet. Holnap félre fog vonulni s
  eltünik örökre életemből. Még rendes körülmények között is gondolkozóba
  ejthetett volna a dolog. Hát még így! Első sorban az a furcsaság
  érdekelt, hogy élhet az ilyen művelt ember ezen az ismeretlen kis
  szigeten; aztán meg az a különös szállítmány, a mit magával vitt.
  Önkénytelenül ismételtem magamban a kapitány kérdését: – Mi szüksége van
  ezekre a fenevadakra? Mért mondta, hogy nem az övéi, mikor először
  kérdezősködtem róluk? Aztán személyes megjelenésében is volt valami
  bizar sajátság, a mi mély benyomást gyakorolt rám. Mindez szinte
  titokzatos ködbe burkolta az egész embert. Megragadta fantáziámat,
  annyira, hogy beszélni sem igen tudtam.
  Éjfél felé abbahagytuk beszélgetésünket Londonról. Egymás mellett
  álltunk; a korlátra támaszkodva, belebámulva álmatagon a nyugodt
  csillagos tengerbe; szótlanul eltünődtünk. Érzelgésre csábított minden
  körülöttünk s végre is elkezdtem hálálkodni.
  – Ha jól meggondolom, szóltam, ön mentette meg az életemet.
  – Véletlenség az egész, felelt rá, tiszta véletlenség.
  – Örülök, hogy annak, a kit a véletlen eszközül használt, köszönetet
  mondhatok.
  – Nincs mit megköszönnie. Bajban volt s én kipróbáltam tudásomat.
  Unatkoztam s örültem, hogy dolgom akadt. Ha az nap fáradt lettem volna,
  vagy ha az ábrázata nem lett volna kedvemre való, akkor – ki tudja, hol
  volna most.
  Ez a válasz lehűtött egy kissé. – De mégis csak, kezdtem ujra…
  – Mondom, hogy véletlenség, szólt közbevágva, úgy, mint minden az ember
  életében. Csak az ostobák nem látják. Mért vagyok én most itt – kivetve
  a társadalomból – a helyett, hogy boldog ember volnék s élvezném mindazt
  a gyönyört, a mit London nyujthat? Egyszerüen azért, mert tizenegy év
  előtt egy ködös éjszakán elvesztettem tíz perczre az eszemet.
  Nem folytatta tovább. Nos? szóltam én.
  – Ez az egész.
  Hallgatásba merültünk. Egyszerre felnevetett. – Van valami ebben a
  csillagfényben, a mi megoldja az ember nyelvét. Ostoba szamár vagyok s
  mégis szeretném valahogyan elmondani önnek.
  – Meg lehet győződve, hogy bármit mond, megőrzöm magamban… ha talán ez
  aggasztja.
  Már-már beszélni kezdett, majd határozatlanul megrázta a fejét. Ne
  mondjon el semmit, szóltam. Nekem teljesen mindegy. Jobb is, ha megőrzi
  a titkát. Hiszen ugy sem nyerne vele…
  Mormogott valamit határozatlanúl. Éreztem, hogy az elevenére tapintottam
  s hogy közel járt már valami indiscretióhoz. Aztán meg őszintén szólva,
  nem is igen érdekelt, hogy megtudjam, mi űzhetett el Londonból egy
  fiatal orvosnövendéket. Vállat vontam s elfordultam tőle. Észrevettem,
  hogy távolabb a födélzeten hallgatag, fekete alak áll s a csillagokra
  bámul. Montgomery különös kisérője volt. A mint mozdultam, hirtelen
  hátrapillantott s azután ujra visszakapta a fejét.
  Lehet, hogy semmiség volt az egész, de mintha villám sujtott volna.
  Közelünkben nem volt más fény, mint egy kis lámpás a kormánykeréken. A
  különös lény arcza csak egy rövid pillanatra fordult vissza a sötétből e
  felé a világosság felé; de láttam, hogy rám villanó szeme sápadt zöld
  fényben ragyogott. Mintha nem is ember lett volna. Az a tüzes szemű,
  fekete alak visszaidézte elmémbe gyermekkorom összes feledésbe merült
  borzalmait. De ez a benyomás elmult úgy, a mint támadt. Nem láttam magam
  előtt mást, mint egy jelentéktelen furcsa fekete emberi alakot, a ki a