Dr. Moreau szigete: Regény - 6

Total number of words is 3833
Total number of unique words is 1871
29.5 of words are in the 2000 most common words
42.6 of words are in the 5000 most common words
48.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező
sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre
három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk
tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után
előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg
porrétegben.
Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy
szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir;
bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak
tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt
ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a
sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös
képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások – valamennyien kiváncsian
sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül,
hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába
szedett törvény második részéből: – _Övé_ a kéz, mely sebet ejt, _Övé_ a
kéz, mely gyógyít, – és így tovább.
Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve
elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a
jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű
kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a
ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó,
gesztikuláló szörnyetegek, melyek közöl a legtöbb legvadabb álmaink
alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más
irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós
hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára
terjeszkedett.
– Hatvankettő, hatvanhárom, számolt Moreau. Még négy nincs itt.
– Nem látom a leopárdembert, szóltam én.
Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni,
henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból,
földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött
hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a
zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik
belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat
vetettek rá.
– Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak
hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.
– Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta
előtte a fejét.
– Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő
gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol
jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt
csomókat.
Mikor ehhez a sorhoz értek: – Ne merj húst vagy halat enni; ez a
törvény, – Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott:
Megálljatok! mire néma csönd következett.
Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak.
Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó
szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor
embereknek tarthattam őket.
– Ezt a törvényt megszegték, szólt Moreau.
– Senkisem menekül, szólt az arcznélküli ezüstös szőrü szörnyeteg.
– Senkisem menekül, ismételte az egész térdelő gyülekezet.
– Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a
fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran
félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete,
megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen
gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.
– Ki szegte meg? kérdezte Moreau még egyszer mennydörgő hangon.
– Gonosztévő az, a ki megszegi a törvényt, énekelte a törvénymondó.
Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke
legmélyére.
– A ki törvényszegő… szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk
fordulva.
– Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a
kínok hajlékába, ó mester!
– Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárd-ember,
a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most
lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül,
kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen
félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A
szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A
két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a
leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk.
Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem,
hogy általános lázadás tört ki.
A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb
hozzá M’ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az
izgalomtól, s mintha féligmeddig elszánta volna magát arra, hogy nekem
ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd
Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a
zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre
fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő
pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is,
üldözve a menekülő leopárdembert.
Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott
Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt homlok
rohantam előre a többiekkel.
M’ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat
szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták
izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után
szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját
elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott
a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton
velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek
kiabálva mögöttünk futottak.
A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint
továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M’ling arczának.
Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt
találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a
nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak
lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok
belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy
hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a
ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.
– Itt négykézláb futott keresztül, – szólt Moreau, a ki épen előttem
szaladt lihegve.
– Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat
izgalma áthatotta egész lényét.
Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy az üldözött vad négy
lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra
felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt
még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy
lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az
üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt.
M’ling középen volt közte és közöttem.
Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s
hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson
haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A
hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s
olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.
Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba
keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a
törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott.
Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem
mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas
társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus
délután fullasztó melegében.
Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget
egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl
valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szűkebbre
szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül,
láthatatlanul a bokrok között.
– Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a
bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.
– Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó
feléről.
Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az
üldözött vad meg se mocczant.
– Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába,
üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.
Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a
szegény nyomorult okozott volt nekem.
Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok
a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor
félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott
kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.
Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes
állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított
tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy
percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz
ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam
revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.
Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s
belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott
körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.
– Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint
lehajolva közeledik a bokrok között.
A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést
s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő
állatembereket, s főleg M’linget a még remegő testtől. A szőrős szürke
szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek
fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.
– Mit csinált, Prendick! szólt Moreau. Szükségem lett volna rá.
– Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt.
Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva
keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva
egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három
bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger
felé.
Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi
kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet,
szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a
parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyatban feketéllő
bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak
tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten
történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a
hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül.
Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették
törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a
hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a
durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben
az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát.
A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész
különbség.
Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát.
Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult
áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott.
Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített
helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb
része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak
környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva
támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett
törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött,
hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól – s mindez miért?
Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám
vigyorgott.
Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna
valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni.
Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet
irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely
kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási
szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette
barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek,
tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak.
Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés
folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény
visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre
véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.
Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget
ért Moreautól való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el,
a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet
a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal
telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát,
a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek,
marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt
bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket
az ösztönökkel felruházott s elméjökben korlátolt, nyomorult
állatembereket… De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S
most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.


XVII. Katasztrófa.
Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom,
melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam
szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül
visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába.
Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és
erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytól egyre
jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos
iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben,
beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat.
Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre
nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a
láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú
szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa
környezetemet.
Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa
bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s
mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fáthordó állatember
lármája felébresztett.
Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve
a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó
reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött
ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira
érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma
gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami
dühödt amazon.
Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles
kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint
megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is
állati, hanem valami ördögi arcz, a mely tele volt vörös sebhelyekkel, a
melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám.
Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre
terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe
csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant.
Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor
megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent
Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér.
Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem
széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.
Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy
ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny
hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden
ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a
bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de
nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.
Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve
feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a
kapun.
– Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a
fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva,
hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?
– Épen a kapuban álltam, szóltam.
Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. – Véres a kabátjaujja, szólt
s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól
körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. – A karja eltört, szólt; s
aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.
Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe
elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte
karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így
szólt: – Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a
kerítés kapuját. Egy ideig künn maradt.
Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam
egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit
tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom
égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt
a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. – Sem nem
látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna
segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. – Erős fenevad
volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.
Az ablakhoz ment, onnan az ajtóhoz, s aztán ujra hozzám fordult.
– Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél
hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.
Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós
nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a
székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.
A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger
sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig
izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt
rám.
Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra,
másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld
bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek
vissza? És hogyan?
A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz
szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a
sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem.
Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja.
Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt
és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli
fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már
vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni
valami zátonyra jutott zsákmány fölött.
Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet
mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott,
aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő
képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a
revolver.
Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt. Kuszált hajjal,
kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés
tükröződött. Mögötte botorkált M’ling, a kinek szája körül rosszat
sejtető barna foltokat láttam.
– Itthon van? kérdezte Montgomery.
– Moreau? kérdeztem. Nincs itthon.
– Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. –
Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak
ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam.
Egy kis pálinkát kell innom.
Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M’ling levetette
magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb.
Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva
a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte
elmesélni, mi történt.
Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a
köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s
czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd
találkozott M’ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M’ling
nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a
kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva.
Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán
viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint
a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery megállt s utánok
kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig,
végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.
A hegyi út néptelen volt.
Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két
sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk,
hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery
pattantott ostorával, hogy megrémitse őket; de ezek erre neki rohantak.
Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét,
a másikra pedig rávetette magát M’ling. Leteperte a fenevadat s
belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint
M’ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni
M’linget arra, hogy tovább menjen vele.
Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M’ling egyszerre csak a bokrok
közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska
embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg
volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán
vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.
– Mit jelenthet mindez? kérdeztem.
Fejét rázta s felhajtott még egy pohár pálinkát.


XVIII. Hogy találtuk meg Moreaut?
Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy
közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára
komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy
úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery
nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit,
s aztán mind a hárman útnak indultunk.
Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra
forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két
oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor
rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog,
fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel
utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem,
(szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban
revolveremet szorongattam.
Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé
törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt,
szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is
megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket
hallottunk a fák közül.
– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.
– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.
– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.
– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?
– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.
Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután
előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott.
Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt
csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó
szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével
kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.
Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta,
hogy meghalt?
A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.
– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.
– Hol van? szólt Montgomery.
– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.
– Van még törvény? kérdezte a majomember.
– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás
lény.
– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg.
S valamennyien ránk figyeltek.
– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos,
hogy meghalt.
Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel.
Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei,
a mester nem halt meg.
M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet
cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba
mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok.
Tiszteljétek a törvényt.
Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember
ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.
– S a másik? kérdeztem.
– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a
szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.
– Helyes, dörmögött Montgomery.
– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.
– Nos? kérdeztem.
– Azt mondta, hogy meghalt.
De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el
Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép
ugy nem halott, mint én.
– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak
halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi
teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.
– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.
S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül
északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s
kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad,
vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis
csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott,
de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután
megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A
szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még
egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a
vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta
magával a földre haláltusájában.
Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant
Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen
kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny,
óvatosan közeledve.
– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez
a törvényszegés büntetése.
Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, –
ismételve a szertartás egyik részletét.
Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk.
Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma
összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy
lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk.
Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Dr. Moreau szigete: Regény - 7
  • Parts
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 1
    Total number of words is 4014
    Total number of unique words is 1843
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 2
    Total number of words is 4034
    Total number of unique words is 1871
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 3
    Total number of words is 3943
    Total number of unique words is 1858
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 4
    Total number of words is 3907
    Total number of unique words is 1802
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 5
    Total number of words is 3981
    Total number of unique words is 1939
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 6
    Total number of words is 3833
    Total number of unique words is 1871
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 7
    Total number of words is 3831
    Total number of unique words is 1874
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    47.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Dr. Moreau szigete: Regény - 8
    Total number of words is 1665
    Total number of unique words is 945
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.