Anatole: Regény - 08

praktikus is vala. A tábornok, ha meggyőződik róla, hogy leánya az ifjút
ellenállhatatlanul szereti, s Anatole hajlandó volna «megtérni», hogy
kedvese kezét elnyerhesse, bizonyára kész lett volna neki az átpártolást
lehetőleg megkönnyíteni. Anatole még azon korban volt, melynek a
császárság alatt minden köpenyegforgatás iránt a megszokás által oly
türelmessé lett közönség a politikai elvváltoztatást hajlandó lett volna
elnézni, és már jelentékenyebb ellenség, semhogy a császári kormány
aranyhidat ne épített volna neki, ha vissza akar vonulni. Duploque
tábornok kétségkívül megragadta volna az alkalmat, két legyet üthetni le
egy csapással; leányát boldoggá tehetni, s a császárságot egy hatásos
izgató veszélyes tolla ellen örökre biztosítani, nem is tekintve azon
hasznot, mely reá nézett volna, mint urának önfeláldozó szolgájára, ki
kész saját gyermekét feláldozni a császár érdekének. E kilátások azonban
még csábítók sem valának Anatolera nézve. Becsületére válik barátomnak,
hogy akárhányszor ajánlották neki, adja el tollát szíve kedveért, még
csak nem is gondolkozott a tárgy felett, hanem mindannyiszor napirendre
tért felette, mint oly kérdés felett, mely még vitára sem érdemes.
Mindenben kételkedett Anatole, csak abban nem, hogy képtelen volna
eszméiről lemondani; nem hitt semmiben, végre még saját szerelmének
kitartásában sem, de egyben rendületlenül élt hite: meggyőződésének
szeplőtlen tisztaságában s megingathatatlan erejében. Mert azon
sajátságos ellentét, mely Anatoleban az ember és politikus közt feltünő
vala, mintha naponként növekedett volna. Az erő s a gyöngeség
megosztották maguk közt a nyilvános és a magán embert, s ennek habozó
kételyei és társadalmi gyarlóságai amannak rendíthetetlen hitével és
azon puritán szigorral egyesültek, mely lehetetlenné tesz minden, még
becsületes megalkuvást is a körülményekkel.
Lett volna még egy mód, mely némi reménynyel kecsegtetett. Ha Anatole
kész volna lemondani, nem politikai elveiről, hanem azok szolgálatáról,
tán nem lett volna lehetetlen Odalienak apja ellenkezését megtörnie. Nem
kellett volna apostasiát követnie el politikai hitén, csak
visszavonulnia a közélet mezejéről s oly foglalkozás után látnia,
melynek semmi köze a politikához. De bármily csábító lehetett volna e
gondolat egy ifjú számára, ki pályájának még csak kezdetén állt, Anatole
kénytelennek látta magát a boldogságnak ezen netán lehetséges
feltételéről is lemondani. Nem nagy fáradságába került volna azon névnél
és ismeretségeknél fogva, melyekkel birt, más alkalmazást, más
életpályát keresnie, de nem volt reménye, hogy más téren sikerrel
működhessék. A nevelés, melyet nyert, s főkép az, melyet magának adott,
csak egy pályán tették őt képessé nem közönséges sikerre: a politikain.
Hajlamai pedig csak egy életet tettek rá nézve kivánatossá: a nyilvános
életet. Ennek daczára azonban kétségkívül «megélhetett» volna bármely
más pályán is, de e kilátás vajmi csekély vala rá nézve, főkép ha
kedvesével hozta kapcsolatba. A zajtalan polgári életmód, fényűzés, de
egyszersmind nélkülözések nélkül, egy rendes munka és csendes szerelem
közt megosztott élet: csábító kilátás az emberek nagy többségére nézve,
s a túlnyomó szám aspirátióit kielégíti; és elfogadható jövő egy erős
lélek számára, mely önmagában, saját szívében birja a boldogság minden
előfeltételeit, s ki a viszonyoktól nem vár többet, mint hogy ez
előfeltételeket lehetetlenné ne tegyék. De Anatole egyik sem volt e
kettő közől. Misem állott távolabb természetétől, mint azon nyárspolgári
megelégedés, melynek a törvényes hitves alattomban értetődő szerelme és
némi ügyessége a családi étlap elkészítésében kielégítik minden vágyait.
De másrészt nem birt többé a lélek azon határozottságával sem, mely
midőn a válaszúton áll, képes oly választásra, mely nagy lemondással
jár, a nélkül, hogy utóbb megbánná elhatározását.
Ehhez járult még egy végzetes ellentét Anatole természetében, mely még
kedvezőbb viszonyok közt is problematikussá tehette volna rá nézve a
boldogságot. Mintha teljes mértékben örökölte volna szüleitől azon
tulajdonokat, melyek az egyiknek könnyelmű tévedéseit, a másiknak kora
halálát okozták, Anatole életmódjában s erkölcseiben telivér gyermeke
volt a frivol, felületes Párisnak, mint volt atyja; szerelmében az
ábrándra hajlandó, a csendes, tűrő, szenvedésre fogékony, mint anyja. E
tulajdonok két ember közt megoszolva, azon eredményre vezettek, hogy
Flavigneux Anselme sajátján kívül még fia minden vagyonának is nyakára
hágott, s ez áron hangadó szerepet játszott a párisi könnyelmű világban;
s hogy Flavigneux asszonyt ily férj oldalán, ábrándos lelke s meg nem
értett szíve a lassú elhalás karjába taszíták. Egy emberben egyesülve e
tulajdonok, oly körülmények közt, minőkben Anatole élte át ifjúságát,
szükségkép oly összeütközésre vezettek, melynek megoldása a boldogság
alig lehetett volna. Mélyen érző szív nélkül Anatole boldog lehetett
atyja módjára, kinek egy zajos mámor volt egész élete; apjától örökölt
könnyelműsége s azon rideg tapasztalások nélkül, melyekben rövid múltja
bővelkedett, Anatole boldog lehetett volna, mint lett volna anyja, egy
őt megértő férj oldalán.
És e természet mellett, mely már annyi szenvedés csiráját rejté magában,
Anatole oly nőt szeretett, ki jellemében hasonló ellentéteket
egyesített; szeretett egy ragyogó szépségű leányt, kiben ész és szív,
hiúság és erő, kaczérság és érzelem egymást teljesen ellensúlyozták!
Számtalanszor bele gondolta magát Anatole e csendes életmódba, mely a
boldogság zajtalan nemének oly kedvező. Látta magát, mint tíz-tizenöt
ezer francos társulati hivatalnokot, vagy másnemű hasznos és munkás
tagját a társadalomnak, ki napi munkája után hazatér családi körébe;
kifestette magának ez életet a lehető legnagyobb kellemekkel, kicsinyes
scrupulositással kisajtolt e gondolatból minden kellemes, élvezetes
elemet, a mi csak benne volt, – de ha e középsorsú polgári háztartásba
magát és – Odaliet belegondolta, nem egyszer keserű kaczajra fakadt.
Odalie szép volt, eszes volt, s bírt mindazon tulajdonokkal, melyek a
nőt az úgynevezett nagyvilági szereplésre képesítik. Meg tudta becsülni
a férfiban az értéket, de hiúbb volt, semhogy olyak bámulatára is ne
vágyjon, kik iránt igen kicsinylő véleménynyel viseltetett! volt szíve,
de azért kaczér volt, s mintegy életszükségletté vált rá nézve tetszeni.
Az első évben, midőn a társaságba bevezettetett, még sokkal gyermekebb
vala, semhogy Párisban feltűnjék; de a második évben szépsége és elméje
már oly ragyogóan léptek fel, hogy a fiatal leány az imperialistikus
körök legünnepeltebb hölgyeinek egyikévé lett. A fény, mely övezte, a
bámulat, mely minden léptén kisérte, nem tették képtelenné az érzelemre,
s nem birták szívét elfordítani attól, kinek láttára először dobbant fel
hangosan; de elkényeztették annyira, hogy oly életmód, minőt Anatole a
politikai pályáról visszavonulva nyújthatott volna neki, többé nem
tehette volna boldoggá. Előnyei úgy, mint hiányai képtelenné tették
Odaliet a boldogság azon nemére, melyet tán helyesebben nevezhetünk
békés polgári megelégedésnek. A nagy világ gyermeke volt ő, annak nagy
előnyeivel és apró gyarlóságaival, de ez apró gyarlóságok is elegendők
valának arra nézve, hogy Anatole lemondjon a gondolatról: ily jövőt
ajánlani szerelmesének. Odalie nevelése nem volt körülményeihez
alkalmazva. A tábornok nagy jövedelemmel rendelkezett, de azt
szolgálatából, nem vagyonából vonta. S e bizonytalan jövedelmi forrás
daczára oly nevelést adott gyermekének, s oly életmódhoz szoktatá, mely
ugyan megfelelt apja jövedelmének, míg szolgálatban állt, de nem állt
arányban atyja vagyonával. Ily nevelés, ily szokások mellett, lehetne-e
boldogsága teljes, ha légköréből kiragadtatnék?
Anatole annálinkább nemmel felelt magának e kérdésre, mert azt hitte,
nem bizhatik Odalie szerelmében. A leány magaviselete ugyan
megczáfolhatlanul hirdette szíve érzelmeit, de Anatole nem mert hinni
azok maradandóságában. «Miként is szerethet, s vajjon mit szerethet
bennem Odalie?» kérdé ilyenkor magától. «Alig találkoztunk eddig
félévről félévre, s mindannyiszor társaságban, idegenek közt, száz
figyelő szem ellenőrzése alatt. Ha van bennem valami, a mi méltóvá tehet
szerelmére, vajjon ismerheti-e ő azt? A társaság etiquette-szabályai
bizonyos mértékig mindenkit kivetkőztetnek individualitásából, s
Odalienak csak ritkán, csak pillanatokig lehetett bennem azt látnia, a
mi vagyok, nem azt, a minek a világban látszunk. Száz annyit van mások
társaságában, mint az enyémben, s vajjon lehetséges-e, hogy a kör,
melyben naponként mozog, s melybe én be nem léphetek, ne törölje ki
lelkéből annak emlékét, ki csak a szív kivételes ünnepnapjain jelenhet
meg előtte néhány pillanatra, s még ekkor is csak tekintetével
sejtetheti vele azt, mit mások százféle variácziókban zúgnak fülébe?
Azon körökben, melyekben ő él, ha hall valamit rólam, az csak rossz
szokott lenni, még az igazság rovására is; a rágalom naponként megújul s
a vádlott csak hosszú időközökben léphet eléje, és ekkor is van-e a mit
védelmére felhozhat? – Meglehet azonban, hogy csakis ez tartja benne
ébren az irántam való érdeket. Tán únja ez embereket, únja a
viszonyokat, melyek közt napjai letelnek; tán hizeleg önérzetének
megvethetni a tömeget, mely a társaságban a hangot adja, s őt
bámulatával környezi, – s oly embert tűntetni ki a többiek felett, ki
mindenben idegen ezektől. És ha így van, – nem kell-e akkor szerelmének
csökkennie azon távolsággal együtt, mely ma egymástól elválaszt? Ha az
érdekli, a mi viszonyaimban nem mindennapi, vajjon nem fogna-e
meghidegülni irántam, ha a megszokás szintén mindennapivá tenne rá
nézve? – Odalie hiú, nem közönséges mértékben. Mindenkinek vannak
igazságtalan ellenségei és részrehajló barátai. Ki tudja, nem akadt-e
nekem is ilyenem Odalie közelében, ki tudja, hogy-e gyermek szerelmének
nem főtényezője-e az, a mit tőlem vár, a mire képesnek tart? A nők
ritkán tudnak mértéket tartani itéletökben; s főkép, ha a szív
közbeszól, gyakran a legeszesebb nők a legindokolatlanabb véleményekre
vetemednek. Nem lehet-e hogy Odalie túlbecsüli képességeimet, s ha
reményében csalódnék, e csalódás csak szerelmét csökkentené? S ha így
van, vajjon szerethetne-e még akkor is, ha lemondva pályámról még a
reményt is elvesztené, melylyel hiúsága kecsegteti? – És egyáltaljában,
szeret-e engem ez a leány? Nem puszta kaczérság-e az érdek, melyet
irántam mutat? – Ki tudja, nem annak köszönhetem-e a szerencsét, általa
megkülönböztettetni, hogy oly fajához tartozom az embereknek, mely az ő
köreiben csak gyéren van képviselve, hogy csak kiegészítő részét képezem
udvarlói tarka gyüjteményének, hogy nem is úgy néz rám, mint egyénre,
hanem mint egy faj képviselőjére, kit a torzonborz szakáll és szegletes
modor hiánya épen arra qualifikál, hogy egy kaczér nő udvarlói közt
Páris egyik nem számos, de «érdekes» faját, a republikánusokat
képviselje, – hátha nem vagyok más, mint hézagpótló egy gallériában,
melyet a művészet barátja odaakaszt a többi kép közé, csak azért, hogy
gyüjteményéből egy iskola se hiányozzék?
De hátha mégis, – hisz én még oly kevéssé ismerem Odaliet! – hátha mégis
szeret? Nincsenek-e a nők közt is kiváló természetek, melyek feletti
itéletünkben sohsem jöhetünk tisztába magunkkal, ha hétköznapi lelkek
mértékét alkalmazzuk reájuk? Nem lehet-e Odalie egyike azon magasztos
jellemeknek, melyeket a természet kaczérkodása pillanataiban alkot, hogy
önmagát bámultassa bennök? Nem lehet-e megáldva a jellem azon classikus
fenségével, mely csak azért nem veszélyes mindenkire nézve, mert a
többség képtelen azt megérteni? – Lehet-e mindennapi lélek ő, ki két
éven át nem változott egy ember iránt, kit még alig volt módjában
megismerni? Közönséges szív-e az olyan, mely érzelmeit így meg tudja
védeni minden támadás ellen, a nélkül, hogy más támogatásban részesülne,
mint melyet saját szerelméből merít? – Odalie hiú. De vajjon, ha e
hiuság irányadó tényezője volna jellemének, képes volna-e éveken át
kitüntetni egy embert, ki önszeretetének sohasem okozott mást, mint
fájdalmat, azok felett, kik naponként versenyt áldoznak hiúsága oltárán?
Odalie kaczér. De ha e kaczérság több volna véletlenül elsajátított
modornál, ha jellemének organikus büne volna, vajjon nem találna-e
hálásabb mezőt kaczérságának, mint egy szegény ujságírót, egy rövid
életű kis bogárt, mely néhány napig úszik a politikai élet felszínén,
hogy aztán örökre eltünjék, – vajjon tulajdoníthatna-e a puszta
kaczérság becset oly embernek, kinek csak szíve és tolla van, olyanok
felett, kik fényes nevet és vagyont raknának lábai elé, azon haszontalan
ballaszt nélkül, melynek kaczér nő a szívet tekinti? Igen, Odalie hiú és
kaczér, – de vajjon e kis gyarlóságok nem csak arra szolgálnak-e, hogy
nagyobb hiányoktól megóvják? Nem hétköznapi természetekre gyakran
életszükséggé válik egy-egy percze a kicsapongásnak; ez a mentő szelep
lelkükön, mely azt az erőszakos explosióktól megóvja. Ismertem hiú nőt,
ki szeretett, és kaczérat, ki hű tudott lenni, és ismertem szende
ibolyát, mely egymásután változtatta kedveseit, és minden
trónváltozásnál szemérmesebben süté szemét a földre. Hiúság és kaczérság
oly tulajdonok, melyeket elvontan tekintve kárhoztatnunk nem lehet, s
melyek csak vagy mint a jellem hibájának áruló jelei, vagy mint gyakran
sok rossznak forrása, szoktak a világ által elitéltetni. Oly
gyarlóságok, melyek a szerelmest gyötrik, – de megférnek a szerelemmel.
Nem kisérhetém figyelemmel Odaliet másutt, mint társaságban. Nem ismerem
otthonában, nem láttam minő a barátságban, minő a családi viszonyokban.
Csak sejthetem, minő a szerelemben. A mi itéletemnek támpontul
szolgálhat, nem más, mint egy ünnepelt szépség magaviselete diadalainak
színhelyén, bámulói körében, – vajmi ingatag alap, főkép arra nézve,
kinek részrehajlatlanságát szíve már előre megvesztegette! Nem tudhatom,
nem létezik-e több hasonmásom a világon, – kik felosztva a hét egyes
napjaira – Duploque tábornok salonjában egyenként ugyanazon
kitüntetésben részesülnek, mely engem oly boldoggá és boldogtalanná tesz
egyszerre? Ki tudja? – ma egy császári alpréfet, holnap egy legitimista,
holnapután egy gárdakapitány, aztán egy orleanista, egy művész, egy
pénzember, egy gavallér, – s kivételes alkalmakra, a házon kívül
villámhárítóul mindezek számára egy republikánus ujságiró?
Ah Odalie, daemon vagy-e vagy istennő? – –
De nincs jogom rosszat tenni fel róla. Hátha valóban szeret, s szeret
azon magasztos önfeláldozással, azon kitartó bátorsággal, melylyel a
gyönge nők néha a teremtés urait megszégyenítik? Hátha képes volna
szerelméért lemondani azon fényről és gyönyörökről, melyek eddig
képezték életét, hátha érezne magában kedvet egy szegény ház úrnője
lenni, melyet egészen eltölt szerelmével, egy ember üdvözítő angyala,
kitől csak azt kívánja, hogy támogassa szerelmében? Ki tudja minő
áldozatokra volna képes Odalie azért, a kit szeret?
És, ha szeretne is ennyire, ha képes volna szerelméért ily áldozatra, ha
képes volna is nemcsak elszánni magát az ily életre, hanem azt meg is
kedvelni, – vajjon biztosíthatná-e ez boldogságunkat? Lehet-e két
szerelmes egyike boldog a nélkül, hogy a másik is az legyen? s vajjon
kielégíthetne-e _engem_ az ily nyugalmas élet, melynek rendes voltát
csak egyhangúsága mulja felül? – Meglehet, hogy egy ideig, tán néhány
évig is, a szerelem boldogságának élvezete képes volna annyira
elfoglalni, hogy ne vágyjam más után, – de tűrhető volna-e rám nézve
hosszabb időre e gépies csendes életmód, mely nem nyujt semmit, a miért
lelkesülnünk lehetne? Élni rendszeresen, dolgozni egy nap annyit, mint
másnap, vasárnap pihenni, naponként ugyanazon étvágygyal leülni a
megszokott asztalhoz, melynek programmja már előre meg van határozva a
kalendáriomban, e mellett évenként egy-egy honpolgárral megajándékozni a
társadalmat; megöregedni lassan, meghalni tisztességesen, eltemettetni
zaj nélkül, megsirattatni a család által mint becsületes családapa, ki
családjáért szorgalmasan dolgozott és gyermekeit rendesen elküldte az
iskolába, a szomszédok által mint loyális polgár, ki adóját híven
megfizette, s nem okozott soha bosszúságot a felsőbbségnek, – aztán
elfeledtetni, mint egyik lánczszeme azon óriási zérusnak, melyet az
emberek túlnyomó része alkot, – ah, pokolba az ily élettel! Oh, nem
vetem meg azon polgári erényeket, melyek egyedül biztosítják a
társadalom fenmaradását. Tisztelettel emelek kalapot a népnek minden
tagja, e nagy ismeretlennek minden eleme előtt, – ő nélkülök nem volna
miért lelkesülnünk, miért küzdenünk; és kész vagyok éltemet, mindenemet
feláldozni nemzetem szolgálatában, – de visszalépni a nagy tömegbe,
elenyészni a jótevő mindennapiságban, semmivé lenni, midőn valami
valánk, – nem! ez ellen természetem minden íze fellázad! Meglehet, ha
más körben nevelkedem, boldog lehetnék ily életben; de a ki egyszer
megízlelte a politikai pálya izgalmait, melyre nem a véletlen vagy a
kenyérkeresés vezette, az nem fog e pályától többé megválhatni.
Csalódás, elkeseredés, politikai tönkrejutás letaszíthat a közélet
teréről, erőszakos viszonyok elzárhatják azt előlem, de hogy önkényt
lemondjak róla, hogy elhagyjam eszméimet, melyek lényem jobb felét
képezik, – nem, ezt nem tehetem még szerelmem kedveért sem. Úgy érezném
magam, mint a szárazra vetett hal, mint a növény, melyet idegen égalj
alatt idegen talajba átültetnek, s mindkettőnek sorsa az enyészet. A
politikai élet oly szükségletté vált már rám nézve, melyről le nem
mondhatok a nélkül, hogy lelkem fele utánna ne szakadjon. Érzem, hogy
boldogtalannak kellene lennem oly életben, mely leszorítana a politikai
térről, s bármennyire imádjam Odaliet, érzem, hogy szerelme nem volna
képes veszteségemet pótolni. Nem mintha kevésbbé csüggném szerelmemen,
mint eszméimen, – jobban szeretni mint én, nem lehet. De _egyiránt_
lelkesülök érted hazám szabadsága és érted szívem szerelme! Lelkem két
fele vagytok, egyik oly drága előttem, mint a másik. S ha kedvedért
lemondanék politikai eszméimről, ez annyi volna, mint lemondani
magamról. Nem volnék többé én; s vajjon a lélek, mely önmagát megfosztá
legnemesebb eszményeitől, képes volna-e boldoggá tenni egy roncsolt
szívet, mint az enyém, s egy szerelemtől túláradó kebelt, mint a tied
Odalie?
Nem lehet! bármit gondoljak, bármint gyötörjem elcsigázott elmémet, –
nem találok sehol egy pontot, hol megnyughatnám, – a legkínzóbb kételyek
zavaros raja támadja meg elmémet, – és semmi a mi vigasztalna, semmi a
mi kivezethetne e borzasztó chaoszból! – Mi lesz ennek vége? el fogom-e
tűrhetni e helyzetet a nélkül, hogy szívem megszakadna, eltűrheti-e
eszem a nélkül, hogy meg ne zavarodjék?
Ah! még e gondolat is elborzaszt, – ne gondoljunk többé reá!
De ah! lehet-e rád nem gondolni Odalie!?»
Íme azon elmélkedések, melyek közel egy éven át szinte kizárólag
foglalkoztaták Anatole elméjét. Százszor és százszor elgondolta magában
ezeket és mindannyiszor ugyanazon eredményre jutott. Nem volt napja az
évnek, melyen latra ne vetette volna jövőjének minden eshetőségeit, s
melyen e fájdalmas kételyek útját be nem futotta volna, hogy végén ismét
ott álljon, a honnan elindult. E szomorú körfolyama az eszméknek a meddő
töprengések azon örvénye felé ragadá őt, melyben a rögeszmék születnek.
Nem egyszer, midőn mélabúsan maga elé meresztett tekintettel találtam
szobájában ülve, aggódni kezdtem, hogy a lelki kór, mely kínzá,
valóságos betegséggé válhatik, mely a Bicêtret népesíti meg. Nem volt
előtte bizonyos semmi, csak az, hogy a _jelenben_ szereti Odaliet, s
hogy sohsem lehet vele boldog, – minden egyéb gondolat, mely agyát
megszállta, a kételyek beláthatlan sorát vonná maga után.
E szakadatlan, naponként megújuló kínos töprengések néhány hó alatt oly
apathiába taszíták Anatolet, mely valami kimondhatlanul otthontalan
benyomást tett az emberre. Lelke annyira elveszté minden ruganyosságát,
hogy úgy látszott, mintha kiveszett volna belőle még az is, a mi abc-jét
teszi minden vonzalomnak: a vágy, kedvesét láthatni. Nem csak hogy nem
kereste az alkalmat Odalieval találkozhatni; hanem még a kínálkozó
alkalmat is elmulasztá. Margaudné, vénasszonyos túlbuzgóságában
mindenkép igyekezett volna kedvencz gondolatát előmozdítani; de Anatole
nem volt fogékony terveire. Nem tartá fenn a Constanceszal való
ismeretséget sem, pedig világos lehetett előtte, hogy ha egyáltaljában
van mód benne ideálját láthatni, azt legkönnyebben Plangenetné barátsága
nyújthatja. Anatole nem kereste ezt, nem használta amazt. A nyár első
hónapjaiban még megtette azt, hogy hetenként néhányszor kiment Passyba,
hova Duploque tábornok már májusban kiküldé leányát, s hol Odalie, midőn
először meglátta kertjéből Anatolet, mindennap ott várta a ház előtti
verandán, honnan legalább köszönését fogadhatá. Nehány hónapon át minden
másod, harmadnap itt váltott egy pillantást a két szerelmes, – a leány
rendesen ott várta Anatolet ugyanazon helyen, mintegy néma biztosítékát
nyújtva szerelmének, – és Anatole egy ideig öntudatosan élvezte azon
fájdalmas gyönyört, melyet elérhetetlen ideáljának látása okozott, – de
lassanként belefáradt az élvezetnek ez emésztő nemébe, s a helyett, hogy
Passy főutczáján tegye esti sétáját, szobájában fel s alá járva
átengedte magát lélekölő kételyeinek, azon tájékozatlansággal, azon
érzéketlenséggel, mely nem egyszer a megőrülés bevezetése. A skepsis
szelleme annyira aláköté lelkének minden erejét, hogy nem mert remélni s
nem bírt lemondani.
[Mélabúsan találtam szobájában ülve.]


XIII.
Közeledett a tél; a harmadik, mióta Anatole és Odalie egymást ismerték,
s Anatole azon határozatlansággal ment elébe, mely vagy a
könnyelműségnek, vagy az elcsigázott lélek apathiájának gyümölcse.
Minden gondolata Odalie körül forgott, egész éjszakákon át e gyermek
alakja tartá távol az álmot szempilláitól, de hogy mit fog tenni, ha
vele ismét találkozik, arra nem gondolt.
Egy deczemberi napon az utczán Plangenetnével találkozott. Köszönésére
Constance megállítá kocsiját, mi Anatolera nézve felhívás volt oda
sietni. «Bocsánat, hogy megállítom», szólt Plangenetné, midőn Anatole a
hintó ajtajához lépett, «csak azt akartam önnek mondani, hogy jöjjön el
szombaton este theára, ha valakit látni akar.»
Constance elpirult e szavakra, s kocsisának jelt adott a tovább
hajtásra, mielőtt Anatole még felelhetett volna.
Három nap választá el Anatolet a szombattól. Tudta, kiről van szó, s
tudnia kellett, hogy Constance a mit tett, nem tette volna másért, mint
Odalie kedveért. Tehát Odalie találkozni akar vele, s ezt tudtára adja
nyiltan, őszintén, minden tartalék nélkül. A ki ismerte e gyermeket,
tudhatta, mily önlegyőzésébe kellett e lépésnek kerülnie. Más ember el
lett volna ragadtatva, ha kedvese kétségbevont szerelmének ily
bizonyítványát veszi: Anatole már alig tudott neki örülni. A kitüzött
napon meglátogatta Plangenetnét, inkább udvariasságból, melylyel a nőnek
tartozni vélt, inkább azért, mert gyönge vala visszautasítani a
kinálkozó alkalmat, semmint azért, hogy rég nélkülözött ideálja
társaságát élvezze.
Soha szerelmes sajátságosabb s egy szerető szívre nézve szokatlanabb
érzelmekkel nem ment az első találkozásra, melyet nem adott, hanem
kapott, mint Anatole. De e találkozás rést tört apathiáján. Odalie oly
szép volt s oly elragadó, minőnek Anatole még sohsem látta. Mintha,
érezve a helyzet abnormis voltát, midőn magát egy harmadik helyen
találta szerelmesével, szépsége fényével s női méltósága ellenállhatlan
ragyogásával akarta volna azt Anatolelal feledtetni: a leány összeszedte
szépségének s szellemének minden báját, hogy az egyensúlyt
helyreállítsa. Ha Anatole, Constance salonjába nyitva, ott Odaliet
egyedül találja, aligha tudott volna féket vetni érzelmeire, s lábához
borulva elmondta volna neki, hogy imádja, aztán kérte volna, vesse meg,
mert ő sokkal nyomorultabb, mintsem szerelmére méltó lehetne. De midőn
Constance lépett elébe s némi zavarral nyújtá kezét az ifjúnak, Anatole
sokkal jobban érzé helyzete előnyét, semhogy néhány perczczel utóbb,
midőn Odalie megjelent, ne tudott volna uralkodni érzelmein.
E télen, részint Constance salonjában, részint társaságokban, Anatole
többször találkozott Odalieval, mint bármikor. Barátomnak lehetetlen
volt észre nem vennie, hogy e gyermek napról-napra imádandóbb lesz.
Szépsége, mely a mult év óta ismét nagyot haladt, mind jobban fejlődő
elméje és a szokásban nyert ügyessége által támogatva, még ünnepeltebbé
tevé őt, mint azelőtt. Személyiségének varázshatása alatt Anatole
enyészni érzé azon apathiát, mely lelkét elnyomva tartá s midőn szemben
állt a leánynyal, pillanatokra ismét oly erőt érzett szivében, minőre
csak az első szerelem képesít. Odalie kezdetben tartózkodóbb volt
iránta, mit helyzete követelt; de ez Anatole lángját még fokozta s
január hetedikén a két szerelmes azon boldogító öntudattal tért haza,
hogy szerettetik, – hogy a másik félreérthetlenül bevallá neki
szerelmét.
Hozzájárult még egy csekélység, a véletlen gyümölcse, de mely Anatolera
nézve legalább annyi volt, mint Odalienak nyilt vallomása. Egy estve
társaságban, Anatole Odalie és nevelőnője közé került az asztalnál. Hogy
annál zavartalanabbul társaloghasson egyik szomszédjával, nem mulasztá
el a másiknak poharát lehető gyakran megtölteni. Blanche kisasszony nem
volt ellensége Champagne nedvének s jó ismerős házánál nem tartván
szükségesnek szerfelett korlátozni ínyének ártatlan vágyait, minél
többször alkalmat nyújtott szomszédjának a Ganymedes szerepére. A dolog
vége az lett, hogy a bor megoldá a jó Mlle Blanche nyelvét s vacsora
után, azon bőbeszédűséggel, melyre a nők csak képesek, elmondta
Anatolenak, hogy Odalie már három év óta szerelmes belé, nem mulasztván
el felhordani mindazon részleteket, melyeket tudott s melyek a gyermek
érzelmeinek különféle fejlődési stádiumait jelezték.
Odalie vallomása, Constance magaviselete s Mlle Blanche elbeszélése,
melyet a véletlennek köszönhetett, rövid pár hét alatt kiragadták
Anatolet kedélyének szomorú fásultságából, de csak azért, hogy új
szenvedésekkel sújtsák; adtak lelkének ismét némi fogékonyságot, hogy
képes legyen ismét – érezni szenvedését.
Mert, ha kedvesének látása s azon varázsszerű hatás, melyet a leány
Anatolera gyakorolt, képes volt vele néha feledtetni azon reménytelen
jövőt, melynek gondolata kétségbeejté, ha Odalie mellett átengedte magát
perczekre egy képzelt boldogság élvezetének, azon rövid gyönyört, melyet
a jelen nyújtott, Odalie kaczérsága minduntalan megzavarta.
A leány naponként szebb és naponként kaczérabb lett. Sohsem láttam még
nőben a szív és jellem legnemesebb tulajdonait oly mértékben párosulva a
felületes asszonyi gyöngeségekkel, mint e fiatal leányban. E szerfelett
hiú s mondhatnám, szenvedélyesen kaczér nőnek szivében mély érzés,
jellemében rendkívüli erő lakott. Az ily nő szerelme már magában véve
folytonos gyötrelem. Odalie Anatolelal szemben szerető nő volt, ki érzi
nemének gyöngeségét s örömmel hajlik meg ama férfi ereje előtt, kit
magának választott, – másokkal szemben valódi typikus alakja a párizsi
társaságnak, egy kedves, szép, eleven, folyton csevegő nő a nagyvilági
nők azon kiváltságos fajából, kiknek nem a kaczérság egyik vagy másik
fegyvere, hanem egész arzenálja áll rendelkezésökre, kik tudnak szendék
és elbizakodottak, bátortalanok és vakmerők, szótalanok és fecsegők
lenni a szükséghez képest.
Odalie kaczérsága, mely még inkább növelte udvarlói számát s melyet
Anatole, míg nem szerette a leányt, tudott objektive méltányolni, mint
szépségének egyik tényezőjét, most sok fájdalmat okozott Anatolenak. Az
ifjú nem egyszer keserű szemrehányásokat tett miatta kedvesének; s
Odalie azon mód által, melyen azokat fogadta s melyen magát menteni
igyekezett, mintegy elismerte Anatole jogát, neki szemrehányásokat
tehetni; a nélkül azonban, hogy hajtott volna rájok. Ez apró epizódok
számos surlódásra adtak alkalmat s a saison két hónapja alatt Anatole és
Odalie nem mint két egymást értő szerelmes, hanem úgy viselték magokat,
mint két ellenfél, kiknek mindenike meg akarja törni a másikat, mert
győzelmét csak akkor tarthatja teljesnek, ha ellenesét meghódolva látja
lábai előtt. Valóságos harcz volt ez ifjú férfi és leány közt, egész
estvéken keresztül, melyben Odalie kaczérságát Anatole azon tettetett
közönynyel igyekezett megtörni, melyben mester volt s mely férfiaknál a