Anatole: Regény - 03

arczába tekintett.
Ez időtájt Detrolles nehány napra falura vitte magával Anatolet. Midőn
visszatért, az öreg Cotint ágyban, betegen találta. Nem eresztették be
hozzá, azt mondák neki, hogy deliriumban fekszik s oly dolgokat beszél,
hogy azt fiatal embernek nem jó hallani. Két hét tölt el, mielőtt
Anatole Cotint ismét láthatá, és megborzadva riadt vissza tőle. Az öreg
Cotin mint egy halotti váz ült karszékében, midőn Anatolet bevezették
hozzá. Mintha két hét alatt két évtizedet vénült volna. Tagjai el
valának aszva, megeresztett, tövises ősz szakálla bizonyos vad
kifejezést adott e különben oly szelíd arcznak. Tekintete megtörve
nyugodott maga előtt, de midőn szemét felveté, valami otthontalan
merevség látszott e tekintetben, melyről Anatole első pillanatra azt
hitte, hogy az őrület jele. Ily állapotban látva a derék öreget, Anatole
borzalmában felsikoltott, aztán odarohant beteg nagybátyjához. Ez
megkísérté feléje tárni kiaszott karjait és szólni akart valamit; de
jobb karját nem tudta emelni s nyelve csak értelmetlen hangokat
hebegett. Cotin Györgyöt megütötte volt a guta. Nem halt bele, de nem
épült ki többé belőle. Élt még néhány hónapig, de élte folytonos
haldoklás vala.
Anatole végtelen részvéttel viseltetett a szegény öreg iránt, de végre
belenyugodott a kikerülhetlen végzetbe. Oly természetesnek kellett
találnia, hogy egy öreg, gyönge embert megüt a szél, főkép, miután
Cotinné, ki temérdek könnyet ontott férjeért, elszámlálá neki mindazon
ismerőseit, kik gutaütésben haltak meg; mely számlálásnak eredménye az
lett, hogy minden második embernek, ki a hatvanig felviszi,
kikerülhetlen sorsa a szélhűdés. Hermance is csakhamar megvigasztalódott
s Anatole a lélek azon ruganyosságával, mely egy tizenhat éves kedélyben
a legellentétesebb érzelmeket oly közel hozza egymáshoz, tudott, a
szegény tehetetlen öreget meglátogatván, átfutni Hermance-hoz s a
leánynyal eljátszani, nevetgélni, fecsegni, mindaddig, míg az ki nem
küldte szobájából, a mi este nyolcz órakor többször megtörtént, a
nélkül, hogy Anatole valami feltünőt talált volna benne.
[Odarohant beteg nagybátyjához.]


III.
Amióta Cotinék anyagi körülményeiben e változás beállt, az Anatole és
Hermance közti viszony lassanként veszteni kezdett gyermekded
bizalmasságából. Alig múlt el néhány hét s Hermance nem volt többé azon
víg, kedélyes játszótárs, kinek Anatole addig ismerte. Nem mintha
meghidegült volna iránta, nem idegenkedett tőle, sőt figyelmes szemlélő
épen az ellenkező észleletre jutott volna. Hermance most is sok időt
töltött öcscsével, de viseletében kimértebb, nyugodtabb, komolyabb volt,
a nélkül azonban, hogy hidegebb lenne iránta. Nem ugrándozott, nem
enyelgett vele többé azon tartaléktalan pajzánsággal, mely azelőtt
mulatságaikon uralkodott s ha Anatole egyszer-másszor utána kapott, vagy
véletlenül megölelte, Hermance néha elpirult s rendreutasítá. Anatole
eleinte nem látszott észrevenni, vagy ha észrevette is e változást, nem
tulajdonított neki fontosságot s egyikét látta benne azon szeszélyeknek,
melyekben Hermance természete bővelkedett.
Egy alkalommal Hermance épen rakosgatott valamit szobájában, midőn
Anatole a nyitva maradt ajtón belépett. Az ifjú lépteinek zaját elnyelte
a szőnyeg s halkan közeledve hugához, azt hátulról gyorsan megölelé s
egy csókot lopott vállára. A leány, midőn így egyszerre váratlanul magát
átölelve látta s keblén az ifjú összekulcsolt kezeit érzé, melyek
érzékenyen tapadtak mellére, megrázkódott egész idegrendszerében s oly
szenvedélyesen és oly szavakkal utasítá rendre az ifjút, minőket ez még
nem hallott tőle. Anatole meglepetve Hermancenak e sajátságos modora
által, mely eddig ismeretlen vala előtte, nehány szóval bocsánatot kért
tőle és kisietett a szobából. De alig ért saját szobájába és veté magát
boszúsan a pamlagra, előtte állt Hermance. A leány pillanatnyi
felhevülése elmúlván, utána futott Anatolenak, kérte, ne vegye rossz
néven hevességét s midőn ez biztosítá, hogy nem haragszik, pajzán
mosolylyal ölébe ült, átkarolta nyakát és csókot nyomott ajkára.
Megtörtént ez azelőtt akárhányszor, de Anatole úgy érzé, mintha ma
érintené ajka először Hermanceét. Azt a hosszú, szenvedélyes csókot,
melyet most kapott, nem a játszótárs adta többé könnyelmű pajzánságában
a játszótársnak, hanem adta a nő, ki már élvezni tud, az ifjúnak, kit
szeretne rá megtanítani.
E percztől fogva érzé Anatole, hogy nővel áll szemben s hogy e nőt
szereti. De érzé egyszersmind ifjúságát s tapasztalatlanságát, érzé azon
fölényt, melyet az idősebb s routinirtabb leány reá gyakorolt s ez oly
elfogulttá, oly zavarttá tette Hermanceszal szemben, hogy daczára most
már élénken érzett szerelmének, kerülni kezdte a leányt. Hermance néha
kérdőre vonta öcscsét, miért tölt vele kevesebb időt, mint azelőtt, de a
mód, melyen ezt tevé, midőn lángoló szemével ránézett, vagy kezét
megszorítá, Anatole zavarát, mondhatnám félénkségét még inkább növelte.
Anatole kezdett kevesebbet lenni otthon, s estve rendesen eljárt
színházba, hogy ne kelljen együtt lennie a leánynyal, kit szeretett s
kihez, mióta tudta, hogy szereti, alig mert többé közelíteni.
Egy estve színház után hazaérve világot akart gyujtani, de a gyufás
dobozt üresen találta helyén. Nem tudott magán máskép segíteni, mint,
hogy Hermancetól kérjen gyújtót, kinek szobájában, mint jövet az
utczáról látta, még világos volt. Kiment tehát a közös előszobába s
Hermance ajtaján koczogtatott.
– Ki az? hangzott belőlről a leány hangja.
– Én vagyok.
– Te vagy Anatole? jer!
Anatole benyitott. Az első szoba setét vala és üres. Hermance a másikban
volt, melynek ajtaja ki vala nyitva. Az ifjú az ajtóhoz lépett, de
megpillantván Hermancet, a mint könyvvel kezében chaiselongueján feküdt,
önkénytelenül visszahökkent.
Midőn meglátta Hermancet kacér pongyolájában, mely bájainak hatását még
fokozta, Anatolet eddig még nem ismert mértékben támadta meg azon zavar,
azon elfogultság, azon megmagyarázhatlan vonakodás, mely hátravon és
előrehajt egyszerre, melyet néhány hét óta érzett a leánynyal szemben.
Ideges remegés fogta el egész valóját, futni akart, de lába mintha a
földbe gyökerezett volna, nem tudott elmozdulni a küszöbről s
tekintetével akaratlanul rámeredt a szép leányra, ki mosolyogva nyújtá
neki kezét.
– Nos Anatole? – szólt a leány kérdőleg, észrevéve az ifjú
megdöbbenését.
Anatole végre erőt vett magán s szemét a földre sütve közelebb lépett s
remegve fogta meg a leány kezét.
– Gyufát akartam kérni tőled Hermance, csak most vettem észre, hogy az
enyim elfogyott…
– Gyufáért jöttél? – kérdé a leány sajátságos hangon.
– Csak nem haragszol? – szólt az ifjú engesztelőleg.
– Dehogy haragszom. Sőt épen jó, hogy jöttél, elfecseghetünk egy kicsit.
Nem tudok aludni. Jer Anatole, ülj ide. – No de jer hát!
Anatole szék után nyúlt.
– Ah ne hozz széket, jer ide, hozzám, szólt a leány.
– Olvastál? – kérdé Anatole s Hermance könyve után nyúlt, hogy ne
kelljen szemébe néznie.
– Olvastam. Igen érdekes könyv. Nézd csak. Nem ismered?
– «La Nouvelle Héloïse,» – olvasá Anatole. – Nem, nem ismerem.
– Úgy majd odaadom, ha elolvastam. Nagyon érdekes, hidd el.
– Úgy? – szólt Anatole, letevé a könyvet, melynek hatása ott lángolt
Hermance szép szemében.
– De mi lelt? – kérdé a leány, – úgy ülsz itt, mint a bűnös, ki haragban
van lelkiismeretével; rám sem mersz nézni…
– Dehogy nem – viszonzá az ifjú megemberelve magát s tekintetét felemelé
a leányra.
Hermance azon szépségek közé tartozott, kik a legjózanabb erényt is
képesek megingatni. Halvány arcza, széles piros ajkai, finom alkatú
orra, megvilágítva két emésztő tüzű setétkék szem által s ébenfekete
fürtöktől környezve, oly egészet alkottak, hogy a festész fantáziája nem
képzelhetne magának illőbbet, ha Bacchusnak akarna papnőt festeni.
Anatole, midőn e szemekbe tekintett, mintegy megmeredve szegzé
tekintetét a leányra.
– Mily szép vagy Hermance! – rebegé önkénytelenül.
– Tetszem neked? kérdé a leány kaczéran s míg egyik keze az ifjúéban
nyugodott, a másikat felemelve, megsímogatá vele Anatole arczát.
– Bocsáss Hermace – rebegé Anatole zavarban, – ne kínozz Hermance…
Hermance elereszté az ifjú kezét, de Anatole nem tudott felkelni. A
leány rászegzé igéző tekintetét s Anatole szédülni érzé fejét e
pillantás hatása alatt.
– Csókolj meg Anatole! – susogá Hermance, feléje tárva karjait.
Anatole futni akart, de nem birt. Érzé, hogy a vér fejébe tolul, hogy
arcza ég, – de midőn a leány szemébe nézett, nem birt ellenállani s
ösztönszerűleg odaborult Hermancera és megcsókolá.
A leány átkarolta az ifjút s szenvedélyes csókokkal halmozá el arczát.
Ujjai haja közé tévedtek s kis keze az ifjú fürteivel játszott, míg ez
úgy érzé, mintha lélekzete el akarna akadni.
[– Csókolj meg Anatole! – susogá.]
Eddig ismeretlen érzések támadták meg Anatolet. Szerelmi ábrándozásaiban
nem egyszer elképzelte magának a boldogságot, melyet a viszontszerelem
nyújt s most, midőn e boldogságot elértnek látta, úgy érzé, mintha
csalódott volna álmaiban. Karjaiban tartá a szeretett nőt, magába szívta
annak éltető lehelletét, ki szivét hangosabban dobogni megtanítá, – de
mi volt ez azon boldogsághoz képest, melyet rajongó lelke megálmodott?
Egy tizenhat éves ifjú szerelme inkább ábrándozás, mint szerelem.
Én nem hiszek a szerelem azon pedáns osztályozásában, mely azt
platonikusra és nem-platonikusra osztja. Ha hinnék is a léleknek a
testtől önálló létezésében, ha azon tulajdonok és működések összegét,
melyet hétköznapi nyelven «léleknek» nevezünk, többnek tartanám is az
agyvelő legsubtilisabb functiójánál, nem hinném, hogy létezhetik
szerelem, melyben csak a lélek vesz részt, az anyag hozzájárulása
nélkül.
Olvassa el bárki a szerelem valódi evangeliomát, melyet a nagy britt
költő hagyott reánk. Még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, hogy
az érzelem, mely Romeot és Juliát összefűzi, valódi, tiszta szerelem; s
vajjon «platonikus»-e a Montecchik és Capulettik sarjadékainak szerelme?
Azon émelygős, férfiatlan ábrándozás, mely az új korban írt középkori
regényekből sóhajt felénk, azon kevéssel beérő, saját tehetetlenségével
kaczérkodó érzelgősség, melyben némelyek a «tiszta» szerelmet vélik
felfedezni, mindössze oly lélekállapot, mely csak azért nem tartozik a
pathologia körébe, mert ellenszerét a tudomány még fel nem fedezte.
Tökéletlen, beteges érzelem az, melyet egészséges, kifejlett organizmus
meg nem terem.
A holdkórosok birodalma ez és a gyermekeké.
Anatole ez utóbbi volt.
Nem sok kellett volna neki arra, hogy boldognak érezze magát.
Ha Hermance csak sejteti is vele, hogy szerelmét viszonozza, Anatole
rajongásában képes lett volna érte bármire. Beérte volna vele, ha
lábainál ülhet és szemébe tekinthet, ha láthatja őt és hallhatja szavát;
s egy kézszorítása az ideálnak boldogabbá tette volna, mint most a
kedvesnek ölelése.
Anatole nem érzé magát boldognak.
Azt látta, hogy szerelme viszonoztatik, – mert vajjon mi lehetett volna
Hermance csókja az ifjú szemében más, mint szerelmi vallomás? – de ő
másként képzelte magának az első vallomást.
Midőn karjaival magához ölelte kedvesét, érezve szívének minden
dobbanását, s midőn Hermance villogó szemébe tekintett, úgy tetszett
neki, mintha nem ez volna azon nő, ki álmait foglalkoztatá.
Anatole jellemében a legnagyobb ellentétek egyesültek. Tudott szeretni
oly mély, oly intensiv érzéssel, mely maradandóságra nézve megközelíté
egy szentimentális szív sóhajainak hosszadalmasságát; s tudott lábbal
tapodni minden érzelmet, tudott könnyelmű játékot űzni a szív
legönkénytelenebb gerjedelmeivel. De ez utóbbi tulajdont csak később
érlelték meg benne az élet körülményei.
Most még egy tapasztalatlan lélek, egy gyermekded lélek ábrándosságával
rajongott Hermanceért. A leány szerelmével boldogítá őt, de a mód,
melyen ezt tevé, nem felelt meg érzelmeinek.
Most, midőn szerelmének már nem lehetett vágya, mely még kielégítés után
epedjen, midőn váratlanul teljesedni látott oly reményeket, melyeket még
táplálni sem mert, – Anatole kezdetben nem tudott boldog lenni; mert nem
volt többé miért – ábrándoznia. S az ábránd ellensége a valónak.
De e hányatás ideális érzelmeinek eloszlása s a kínálkozó szerelmi
boldogság élvezete közt, csak átmeneti stádium lehetett; s oly
természetnél, minő az Anatoleé volt, az adott helyzet teljes, önkénytes
elfogadására s kizsákmányolására kellett vezetnie. Azon otthontalan
érzés, mely a gyönyör első kisérletét követé, elmult s Anatole karjaiba
vetette magát az élvező szerelemnek.
Anatole ezután, midőn esténként hazajött, rendesen megkisérté Hermance
ajtaját, mely csak ritkán volt zárva, jeléül annak, hogy a leánynak feje
fáj s nincs kedve őt fogadni. S így mialatt Cotinné mitsem sejtő
gyanútlansággal aludt a szélhűdött, lassan haldokló férjet őrizve, a
család nagyreményű sarjadéka a harmadik szobában édelgett elcsábított
ifjú kedvesével.


IV.
Hónapokig tartott már e viszony, midőn egy estve a nagy operaház
előcsarnokában Anatole megpillantá Hermancet, a mint egy öreg úr karján
jött ki a szinházból. A kisérő haja s bajusza tiszta fekete s öltözéke a
legválasztékosabb vala, de szemének kialudt lángja s arczának el nem
titkolható ránczai félreismerhetlenül jelezték benne az érdemekben
megaggott kéjencet. Hermance, királyi alakjával s vakító szépségével,
melynek a gazdag toilette még növelte hatását, magára vonta az egész
férfitársaság figyelmét; s e bámulat megérdemelt voltának öntudatában
büszkén lejtett végig a csarnokon kisérője karján, ki jobbra-balra
nehány köszönést viszonozva, sietett hölgyét kivezetni az ostromló
szemek e kereszttüzéből.
Hermance nem vette észre ifjú kedvesét, ki szótlanul állt a fal mellett,
nem tudva minek tartsa unokahuga kisérőjét. Mindenre gondolt, csak arra
nem, a mi igaz vala, s a kínos bizonytalanság és habozás nehány
pillanata mulva meg akart indulni, hogy utána menjen Hermancenak, azon
reményben, hogy utól fogja érni, míg kocsijokra várakoznak. Nem tudta
félti-e vagy nem, nem tudta mit gondoljon, csak azt látta, hogy egy
bizonytalansággal áll szemben, melynek el kell oszlania. Feltette tehát
magában, hogy követni fogja Hermancet és kisérőjét, bárhová menjenek,
midőn egyszerre két úr társalgása vonta magára figyelmét, kik mellett
elhaladt.
[A nagy operaház előcsarnokában megpillantá…]
– Ugyan nem tudja ön, ki azon szép nő, kit Cocloquet barátunk most emel
hintajába?
– Hogyan? nem ismeri még a párisi demi-monde legújabb csillagát, Cotin
Hermancet? – viszonzá a másik.
Anatole elsápadt e szavakra, s egy oszlop megé vonult, mely a két
társalgó mellett állt, onnan hallgatva tovább beszédjöket.
– Hogyan, e szép leány –?
– Egy bukott kereskedő leánya, ki Cocloquet barátunkon kezdé első
experimentumait. Most még monopoliumot gyakorol rajta az öreg, de nem
adok neki két hónapot –
Anatole vére felforrt e szavakra, s merészen odalépett az ismeretlen
elé.
– Uram! becsületes ember ön? – kérdé szikrázó tekintettel, – hogy nem
átall egy becsületes leányt rágalmazni?
A két öreg úr igen komikus jelenésnek tarthatta e tizenhatéves, haragtól
pirosló lovagot, ki egy párisi cocottenak védőjeül csapott fel, mert
mindketten hangos kaczajra fakadtak.
– Ismétlem uram, – szólt Anatole haragtól remegő hangon, – becsületes
ember-e ön, hogy nem átall egy tisztességes leányt így rágalmazni?
– Tisztességes leányt? hahaha! Fiatal barátom, önnek elment az esze! –
mondá az ismeretlen, a fiút végig mérve tekintetével.
– De uram –
– Eh, de hát ki ön? – kérdé most az ismeretlen úr.
– Ki vagyok? – kiáltott Anatole, – no, ha ön nem felel kérdésemre,
mindjárt megmutatom ki vagyok –
Ezzel felemelve pálczáját, az ismeretlennek arcza felé vágott; ez
azonban a csapást karjával szerencsésen elhárítá magáról.
– Sergeant! sergeant! – hangzott most többfelől, s a dolog vége az lett,
hogy Anatolet minden erőlködése és protestácziói daczára a rendőrségre
vitték.
Itt töltötte az egész éjszakát.
Reggel kihallgatták, s a vallató biztos, értesülvén a dolog állásáról,
megfeddé Anatolet túlbuzgalmáért, mely botrányra vezetett, de
tekintettel ifjú korára s Cotin Hermance iránti rokoni viszonyára,
csekély bírság lefizetése után szabadon bocsátotta.
Hazaérve első dolga volt Hermancehoz sietni, ki még félig alva feküdt
ágyában. Anatole halkan lépett a szobába, nehogy az alvót felriassza, s
csendesen ágya szélére ült, azon biztos reményben, miszerint Hermance
fényesen kitisztázandja magát az ellene szórt rágalmak alól.
– Ah te vagy Anatole! – szólt a leány pillanat mulva, midőn felocsudva
észrevette az ifjút. Hogy vártalak tegnap! Későn jöttem haza szinház
után, azt hittem, már alszol s meg akartalak lepni. Szép halkan bemegyek
az én kis kedvesem szobájába, – oda lépek ágyához – tapogatódzom – üres!
Szomorúan visszajöttem tehát, de nem tudtam aludni. Úgy vártalak, –
annyira fel valék izgatva, és te nem jöttél! Ki tudja, hol mulattál
pajtásaiddal, míg én itthon epedtem utánad!
Hermance átkarolta az ifjút s elhalmozá forró csókjaival. Úgy nézett ki
emésztő tűzzel szemében, vágytól dagadó kebellel, mint a megtestesült
bűn. Ha Anatole nem lett volna tizenhat éves, egy pillantás e szembe, e
kebelre meggyőzte volna arról, hogy a mit tegnap hallott, nem volt
rágalom.
Anatole erőt vett lelke felháborodásán, s a lehető legnagyobb
nyugalommal elbeszélte kedvesének éjjeli kalandját.
A leány figyelemmel hallgatá, aztán hangos kaczajra fakadt, mely oly
kínosan hatott Anatolera.
– Nem rossz! – kiálta fel, – tehát te szegény fiú, a rendőrszobában
töltéd az éjt, és pedig miattam! de ne félj Anatoleom, kárpótolni
foglak, még ma. Itthon töltöm az egész estét, meg fogjuk magunkat
boszulni a sorson!
– De hát mit szólasz ahoz, a mit az az ember mondott rólad? – kérdé az
ifjú, félve és remélve lesvén a választ Hermance ajkáról.
– Mit is mondott? hogy az öreg Cocloquet monopoliumot gyakorol rajtam?
hahaha, nem rossz kifejezés! – te tudod legjobban Anatole, miben áll
Cocloquet monopoliuma, hahaha!
– Hogyan, – kiálta fel Anatole elsáppadva, s felugrott Hermance ágyáról,
mintha valami ijesztő látványtól riadna vissza, – tehát igaz volna –?
– Mi?
– Hogy te Cocloquet kedvese vagy?
– Hát nem tudtad, kicsikém?
– Nem! – kiáltott fel Anatole elszorult hangon s mintegy elbódulva a
hallottaktól kezébe rejté arczát.
– Anatole, ne légy gyermek, – biztatá most a leány, – jer no, csak nem
haragszol rám?
Anatole kimondhatatlan kínokat szenvedett e pillanatban. Félóra előtt
még rút hazugságnak tartá a mit hallott, s midőn most maga a leány
beszélte neki azt, a mit midőn mások mondtak, rágalomnak tartott, midőn
Hermance nevetve vallá be neki, hogy másnak kedvese, – ez megzavarta az
ifjú minden gondolatát. Szívét szorulni érzé, mintha meg kellene
szakadnia.
Hermance ez állapotban látva fiatal kedvesét, mely oly távol állt saját
vágyaitól, kaczérsággal akarta őt kiengesztelni. Halkan felkelt ágyából
s egyszerre elébe állt azon indiszkrét toiletteben, mely csak az éj
diszkrét homálya számára vala rendeltetve.
A leány elragadó szép volt. Piczi rózsaszín lábai szinte elenyésztek a
szoba tarka szőnyegén, s a finom batiszting, mely testét födé, annak egy
részét tartaléktalanul tárta Anatole elé, míg a többi, a mit eltakart
előle, annál ingerlőbben tetszett keresztül a fátyolszerű szöveten.
Anatole előtt mindez nem volt újság, de azért e látvány mégis
megvesztegette szemeit s Hermance észrevette, hogy arczkifejezése
szelidülni kezd, midőn reá tekint.
– Csak nem haragszol én kis kedvesem? – kérdé a leány, meg akarván
ragadni a kedvező pillanatot, melyet bájai hatásának köszönhetni vélt, s
gömbölyű fehér karjait az ifjú nyaka köré fűzte.
– Menj – megcsaltál, – szerettelek és te mást szerettél! – nyögé tompa
hangon az ifjú, kibontakozva kedvese öleléséből.
– Én, mást szerettem? – kérdé a leány nagy szemeket meresztve Anatolera,
a bámulat oly félreismerhetlen kifejezésével, mely magán viselte az
igazság bélyegét.
– Hiszen magad mondád, hogy Cocloquet kedvesed – nos, hát nem úgy van?
– No igen, de csak nem gondolod, hogy ezt a vén tökfilkót szeretem? –
viszonzá a leány kaczajjal.
Anatole visszatántorodott e nevetés elől.
– Eh! gyerek vagy Anatole! – kiálta fel erre a leány s hátat fordítva
neki boszúsan veté magát egy chaise-longuera.
Anatole szeme csak most nyílt meg teljesen. Az ártatlan, tapasztalatlan
ifjú nem merte hinni a gyalázatot, míg félreérthetlenül nem állt előtte.
Most, midőn Hermance saját ajkáról hallá azt, a mit különben képtelen
lett volna elhinni, midőn szívének első szent érzelmét így meggyalázva
látta, kitört belőle a fájdalom, mely lelkét eltölté, s ingadozó
léptekkel közeledett a leányhoz, hogy szemére hányja megbecstelenített
szerelmét.
De a mit most hallott, már nemcsak szerelmét sérté, hanem vérig sebezte
becsületérzését. Nyelve egyszerre megtagadta a szolgálatot. Most, midőn
szerelméről akart szólni a nőnek, ki azzal oly könnyelműen visszaélt,
megszólalt benne a büszkeség szava s ajkát elnémítá. Mily kín lehet oly
nő által megcsalatni, kit annyira megvetünk, hogy büszkeségünk tiltja
neki még szemrehányást is tenni megrablott szerelmünkért!
Anatole gépiesen az ablakhoz lépett, s annak hideg üvegéhez támasztá
forró homlokát, midőn egyszerre Hermance hangja magához téríté azon
önkívületből, melybe fájdalma sodorta.
– Nos Anatole, még sem értesz? – kérdé a leány félig vidám, félig
szánakozó hangon chaise-longueja támláját simogatva kezével.
Azon cynismus, mely e hangban nyilatkozott, Anatolet kijózanítá. Most
már tudott uralkodni szívén, most már csak haragot és megvetést érzett
kedvese iránt. Érzé, hogy lesz ereje szívéről hallgatni.
– De értelek! – kiálta fel keserűen, haragtól remegő hangon, – oh, most
már világos előttem minden! Azon változás, mely anyagi viszonyaitokban
beállt, s melynek én csupa gyöngédségből nem mertem okát tudakolni, a
kényelem, mely körülvesz, a fény, melylyel öltözködöl, – lakásod, ruhád,
mulatságaid, – mindez becsületednek ára, Hermance! Eddig vak valék, most
már látok! – És atyád? az ő betegségét is a te szégyened okozta! te
okoztad, hogy e derék, becsületes ember, kinél jobb apával egy családot
sem áldott meg az ég, hónapok óta élet és halál közt lebeg, folytonos
haldoklásban, tehetetlen tagokkal, de érző szívvel, mely naponként
kétségbeesik leánya gyalázatán, – az a te műved, nyomorult! Meggyaláztad
nevedet, megölted atyádat!
Hermance egy könnyet törölt ki szeméből s mindenkép igyekezett magát az
elérzékenyüléstől megóvni. Végre megszólalt.
– És te vádolsz engem, Anatole, hogy meggyaláztam nevemet? te, ki
annyiszor segítettél azt meggyalázni!
Anatole meghökkent e szavakra.
– Igazad van, – szólt tompa hangon. – Bűnös vagyok. De te tettél azzá –
te csábítottál el. De nem! – kiálta fel gyorsan, büszke tekintetével
végig mérve a leányt. – Sokkal nyomorultabb vagy, semhogy megoszszam
veled a felelősséget tetteimért! Nem vádollak. De ne félj, – tevé hozzá
a megvetés hideg hangján, – nem fogok adósod maradni.
Anatole megfordult és távozni akart a szobából, de ez utolsó szavak
hallatára Hermance arczát elfutá a vér, s a leány villámgyorsan
felszökve ülőhelyéből az ajtóhoz ugrott, s az ifjúnak útját állta.
– Megállj! – kiáltá az Anatole szavai által vérig sértett leány, – innen
ki nem mégysz, míg meg nem hallgatsz.
Oly sajátságos látvány lehetett az: egy kipirult, szikrázó szemű,
félmeztelen leány, a mint egy tizenhatéves ifjútól azt követeli, hogy
hallgassa meg, mert becsületét akarja védelmezni!
Anatole szó nélkül ült le egy karszékbe, jeléül hogy kész őt
kihallgatni. Hermance visszatért a chaise-longuera, aztán látva, hogy
Anatole féloldalt ül feléje, s nem szándékozik hozzáfordulni, egy
zsámolyt vett, azt odatette az ifjú lábai elé s reá ült.
Anatole fél lépésnyivel hátrább tolta székét, a mennyire a fal engedé.
Hermance ez elutasító mozdulatot látva, egy sóhajt nyomott el keblében,
aztán, kevés vártatva, megszólalt.
– Hallgass meg kérlek, – szólt halk hangon, melyre a fájdalom ráüté
félreismerhetlen bélyegét; – két czímen van jogom kívánni, hogy
kihallgass, mielőtt elitélnél: rokonod vagyok és kedvesed valék. Igazad
van, Anatole, midőn vádolsz, igazad van, midőn kárhoztatsz; de mégis
érzem, hogy nem érdemeltem azon megvetést, melylyel most szóltál hozzám.
Bűnös vagyok, meggyaláztam magamat, de tudod-e, miért és kiért?
Szüleimért! Esküszöm, Anatole, csupán szüleimért. Te nem tudod, hogy
ezelőtt öt hónappal hitelezőink megtámadták anyámat, s ő kénytelen volt
őket kielégíteni, nehogy atyámat börtönbe hurczolják. Ez felemészté
összes még fenmaradt vagyonunkat. Száz frankunk maradt. Több se égen, se
földön. Száz frank három ember egész életére! – Nos, nem kaczagsz
Anatole? Atyám, e lelkileg megtört, munkaképtelen agg, anyám, ez angyali
jóságú, de jóléthez szokott teremtés, kit minden csekélység
szerencsétlenné tud tenni, kinek egy parányi kényelemről lemondani
sokkal nehezebb, mint másnak egy nagy boldogságról, annak valának
kitéve, hogy egy-két hét mulva nem lesz mivel csillapítaniok étvágyukat.
Már láttam magam előtt szegény atyámat koldusbottal kezében járni
házról-házra, s anyámat az útszélen elveszni, – és sehol a világon még
lehetősége sem a menekülésnek! Ha férfi lettem volna, – ki tudja? – tán
loptam, raboltam, gyilkoltam volna, hogy szüleimet az éhség kínjaitól
megóvjam. Oh Anatole, te nem tudod, mi a nyomor, mi az éhség! –
Hiányzott bennem a férfi ereje, a férfi bátorsága; leány voltam,
dolgozni nem tudok, – sohasem tanítottak reá! – gyönge leány, – kinek
nincs egyebe, mint szépsége. Nos Anatole, miért nem káromolsz?
Anatole megindulva nézett a leányra. Hermance szavaiban annyi keserű,
annyi lélekrázó igazság volt, hogy az ifjú önkénytelenül elérzékenyedett
s Hermance egy könycseppet vélt láthatni szemében.
– Megtörtént, – folytatá a leány. – Elvesztém ártatlanságomat, el –
visszahozhatlanul. De megismertem a szerelmet is, melynek kéjeit addig
csak ösztönöm sejté, – szólt Anatolera emelve nagy kék szemét és
zsámolyáról térdre ereszkedve, oda támaszkodott az ifjú térdeire. –
Cocloquet elhalmozott pénzzel, de oly vágyakat keltett bennem, melyeket
nem bírt kielégíteni. Te itt valál közel, nem idegenkedtél tőlem, – szép
vagy Anatole, és én szerettelek! Igen, szerettük egymást, hányszor
vallád meg, mennyire boldoggá tettelek? – és most megvetsz, mert
szerencsétlen vagyok!
Anatole szíve természetes jóságával szánni kezdé a leányt, s midőn az
térdre állt előtte, már le akart hajolni hozzá, hogy felemelje, midőn
Hermance egyszerre szerelmére emlékezteté. E szavakra, midőn elgondolá,
kire pazarlá szerelmét, sértett büszkesége elnyomta a szerelem, el a
szánalom szavát, s Anatole gyorsan felugrott székéből, félre lökte maga
elől a leányt s szótlanul, de rohamos léptekkel kisietett a szobából.
Hermance megrémült az ifjú tekintetétől. Anatole feldúlt arcza s
otthontalan tekintete láttára megmagyarázhatlan félelem fogta el a
leányt s magánkívül utána rohant kedvesének.
Anatole saját szobájába sietett volt, s Hermance ép akkor érte utól,
midőn az ifjú baljával feltépte kabátját s jobb kezével egy tőrt
ragadott fel, mely asztalán feküdt, és azzal szívének szúrt –
E tőr volt összes atyai öröksége…
A leány egy kétségbeesett kiáltással megragadá hátulról az ifjú karját –
–
E reggelen, folytatá Achille, találkozásomnak kellett volna lenni
Anatolelal, de ő nem jövén el a kitűzött helyre, közelfekvő szállására
mentem. Midőn az előszobába nyiték, Hermance segélykiáltása üté meg
fülemet. Berohantam. A leány emberfeletti erővel küzdött Anatolelal, ki
jobb kezét, melyben tőre villogott, hiába igyekezett Hermance öleléséből
kiszabadítani.
[Jobb kezével egy tőrt ragadott fel.]
Egy pillanat múlva ketten küzdénk Anatolelal s nekem sikerült a tőrt
kifacsarnom kezéből; mire Anatole elalélva összerogyott.
E jelenet után erős ideglázba esett.


V.