Anatole: Regény - 06

alkalmazva vala, a lap igazgatója «sajnálattal» értesíté, miszerint
«kénytelen lemondani a szerencséről, tollát tovább is felhasználhatni.»
A hírlap, melynél Anatole külföldi ügyekben dolgozott, ellenzéki organum
vala ugyan, s e tekintetben ép oly elvi ellensége a császárságnak, mint
ő; de a köztársaságot ép úgy perhorreskálta, mint az imperialismus; és
így Anatole jövedelmének felétől elesett.
Innen ügyvédi irodájába ment, s egyenesen felkereste főnökét. Joignet úr
egyikét bírta a legkiterjedtebb praxisú párisi közjegyzői irodáknak, s
nem ugyan meggyőződésből, de érdekből feltétlen híve vala minden
fennálló kormánynak. Sokkal féltékenyebb volt fiatal segédei előtti
népszerűségére, semhogy Anatolet azzal fogadta volna, hogy
elbocsáttatását jelentse ki neki; de mégsem állhatta meg, hogy
szemrehányásokat ne tegyen neki e «merész és meggondolatlan»
fellépésért, s el ne panaszolja, hogy irodája egyik tagjának e tette
által ő maga is compromittálva érzi magát, s nem lát eszközt e
compromissio jóvátételére. Anatole tapintata és becsületérzése megérté,
mit kell tennie, és főnökétől rögtöni elbocsáttatását kivánta, melyet
Joignet úr nagy vonogatódzások közt ugyan s látszólag kelletlenül, de a
valóságban szívesen meg is adott.
Ekként Anatole egy nap alatt elesett mindkét alkalmazásától, s egy sous
jövedelem nélkül állott a világban, mint tíz év előtt, midőn atyja
meghalt. Egy évvel előbb Detrolles is sírba szállt, s az ifjúnak nem
volt semmi támasza a világban.


IX.
Anatole sorsa ekként egy könyv sorsától függött, melybe politikai
eszméit lerakta.
Kezdetben úgy látszott, mintha e könyv határozott fiascot csinálna. Az
első napokban a hírlapok mintha összebeszéltek volna agyonhallgatására;
egyik sem említé. Az egyik rész félt a kormánytól, a másik nem akart ez
eszmék terjesztéséhez azok czáfolata által hozzájárulni. Anatole csak
magánvéleményeket hallott munkájáról, s ezek többet-kevesebbet mondó
clausulák mellett írói tehetsége felett egytől-egyig elitélték a könyv
modorát és irányát.
Végre a kormány egy félhivatalos organuma megtörte a hallgatást s
megkisérté a röpiratot czáfolni. Ettől bátorságot kaptak az ellenzék
közlönyei; egy hét mulva Francziaország minden lapja Flavigneux Anatole
röpiratával foglalkozott; a könyv ezer és ezer példányban elterjedt, s
szerzője nevét Francziaország minden zugába elvitte.
A siker teljes volt. Olvasták még azok is, kik nem oszták minden
nézetét, s örömmel üdvözlék benne az első bátor hangot, mely fel mer
szólalni. Mindenfelé kapkodták a könyvet, mely egymásután számos kiadást
érve a sajtó terén utat tört a szabad discussiónak.
Néhány hónap mulva Anatole felszólítottatott, lépjen be mint szerkesztő
egy újon megindult hírlap irodájába. Örömmel fogadta e meghívást, mely
fényes anyagi helyzetet nyujtott neki azon egy feltétel alatt, hogy azon
eszmékért küzdjön, melyekért lelkesült. És Anatole küzdött értök. Nem
azon impozáns nyugalommal, melyet a szilárd meggyőződés egy derült,
önmagával harmoniában levő kedélyből merít, hanem azon lázával a
lelkesülésnek, a hit azon fanatismusával, melyben lelke mintha
kárpótlást akarna keresni letarolt szívvilágáért. Anatole mohó vágygyal
ragadta meg a tollat, melylyel most már naponként szólhatott a
közönséghez s neve rövid idő alatt a köztársasági párt symbolumainak
egyikévé lett.
Ez új élet, vagy helyesebben szólva, e hadjárata az agitatiónak, még
alig tartott néhány hónapig, midőn egy nyári estve a Champs-Elyséesn
sétálva egy ifjú leányka vonta magára barátom figyelmét. Egy első
pillanatra feltünő, kellemes benyomású gyermek jött velünk szembe egy
idősb nő társaságában s nekem szemembe ötlött egy jelentékeny pillantás,
melyet az alig 15–16 éves leányka vetett barátomra. Anatole e naptól
fogva nem mulasztá el a Champs-Elyséest felkeresni s ritka eset volt,
hogy ne találkozott volna a gyermekkel, ki nevelőnője kiséretében napi
sétáját végzé a fasorokban. Néhány hét mulva e véletlen találkozások
mintha hallgatag megegyezéssel kitűzött találkákká lettek volna; a
leányka nevelőnőjével a kitűzött órában rendesen megjelent s lehetetlen
volt arczán fel nem ismerni az öröm rosszul palástolt kifejezését, midőn
barátomat megpillantá.
[Kellemes benyomású gyermek jött szembe.]
Anatole «utána járt» e gyermeknek azon ártatlan gondatlansággal, mely
huszonnégy éves ifjúnál, midőn napi munkáját végezvén néhány órai
szórakozást keres, ép oly természetes, mint megbocsátható; és én
kisértem barátomat, mint kisértem volna bárhová, mert mióta hírlapíró
lett belőle, csak az estve nehány óráját volt módunkban együtt tölteni.
Tetszett neki a kis leány, mint tetszett nekem is, mert lehetetlen volt
nem tetszenie; de a szerelemtől Anatole oly távol állt, hogy még arra
sem gondolt, a mi ily esetben első dolga minden szívnek, mely
hangosabban dobog: megtudni, ki azon kedves gyermek, ki oly
ellenállhatlanul tud a Champs-Elyséesn mosolyogni. Így a véletlennek
köszönhetők, hogy megtudtuk, miszerint az Duploque tábornok leánya,
Odalie.
Egyszerre augusztus elején Odalie elmaradt a sétatérről. Néhány napig
még arra vettük utunkat s Anatolet láthatólag bosszantá a kis leány
eltűnése, de már egy hét mulva nem jutott többé eszébe a
Champs-Elyséesre menni.
Beállt a tél, be a farsang, mely huszonnégy éves ifjakra nézve, mint mi
valánk, alig múlhatik el nehány bál nélkül. Anatole szenvedélyes tánczos
volt s a mily lángoló hévvel írt délután czikket a császár kormánya
ellen, ugyanoly szenvedélylyel forgatá meg éjjel a hölgyeket egy gyújtó
hatású keringő ütenyeire, nem tekintve imperialistikus vagy legitimista
eredetökre s nem keresve a kivágott ruhák közt mást, mint – csakis a
kivágott ruhákat.
Egy estve együtt léptünk egy bálterembe, midőn barátom egyszerre karomat
megragadva felkiált: Nézd! ott van ő! A terem túlsó végén Odaliet
pillantók meg. A gyermekből, ki a sétatéren rövid ruhában futkosott fel
s alá nevelőnőjével s néha már tíz lépésnyire elnevette magát, midőn
Anatolet megpillantá, leány lett. Midőn Anatolet egyszerre néhány
lépésnyire magától meglátta, Odalie elpirult, – de ez nem a pajkos
gyermek pirulása volt többé, nem a gyermek mosolya, mely oly vonzóvá
tette őt a nyáron; ez a _szűz_ pirulása volt, kit szive figyelmeztet rá,
hogy _férfi_val áll szemben, azon férfival, kit először tudott a
többiektől megkülönböztetni. Nem nagy fáradságába került Anatolenak
ismerőst találnia, ki őt bemutassa, s nehány pillanat múlva barátom
élénk beszélgetésbe eredt a Champs-Elysées kis tündérével.
A fogadás, melyben Anatole részesült, nem az volt, melyet hétköznapi
nyelven «előzékenynek» szoktunk nevezni. Odalie még nem bírt azon
routinenal a társaságban, mely egyenlő mértékkel méri a mosolyt és
udvarias szavakat mindenkinek; nem főleg oly emberrel szemben, kiről azt
kellett hinnie, hogy szerelmes belé. Nem volt e fogadás udvarias, de
hideg sem, nem volt szivélyes, de nem is visszataszító s a gyermek
modora mintha mondani akarta volna: tudom hogy szeretsz, meglehet, én is
szeretlek, de még most nem szabad megtudnod. Anatole ezt _nem érté_ meg,
de azért e fogadás mélyebb hatást tett rá, mintha Odalie repeső örömmel
sietett volna eléje; nehány percz múlva eltalálta a hangot, melyen e
gyermekkel beszélni kell, eltalálta annyira, hogy midőn reggel
távoztunk, örömtől ragyogó arczczal mondá:
– Jól megy barátom! isteni gyermek ez az Odalie! jól megy, már egyszer –
összevesztünk!
– Mit beszélsz?
– Összevesztünk! érted? – ah, én úgy gyűlölöm a nőket, kikkel nem lehet
összeveszni…
– De hát mi czélod vele?
– Mi czélom? A patvarba, – szép leány, pompásan tánczol, elragadóan
fecseg, imádandólag apprehendál, – mulatni akarok vele barátom, mulatni!
Szerencsére meg vagyok híva holnaputánra Leplessishez, a negyven
halhatatlan e díszpéldányához, ki még bált is ád, melyen a kis Odalieval
ismét találkozni fogunk, mulatni, tánczolni, és…
– És ismét összeveszni…
– Összeveszni, hogy kibékülhessünk. Ah Achille, te prózai ember vagy, te
nem tudod, mit tesz az, egy olyan nővel vitatkozni, veszekedni,
összeveszni, mint ez a kis Odalie, ki mikor mosolyog, szép mint egy
királyné, s ha duzzog, szép mint egy istennő! Aztán, mikor az ember
biztosnak érzi szivét, midőn tudja, hogy komoly következései a dolognak
nem lehetnek, – kettős élvezet egy ily kis tündér társasága, kinek még
azon jó tulajdonsága is van, hogy nem szereti a bókokat.
– Anatole, Anatole, gondold meg, könnyelmű játékot űzesz; hátha Odalie…
– Belém szeret? hahaha! Barátom, ha a császári rendőrségnek van fekete
könyve, melybe rólunk minden igaz és koholt rosszat beírnak, úgy azt,
vagy legalább az én «folyószámlámat», Duploque tábornok leánya vezeti.
Ez az ennivaló kis gyermek, midőn nevemet meghallá, majdnem keresztet
vetett magára ijedtében; s aztán, midőn látta, hogy én is a kaukázusi
fajhoz tartozom, mely legalább ember emlékezete óta nem él emberhússal,
szives volt elmondani, minő gonosz ember vagyok. –
– Nos és be bírtad bizonyítani az ellenkezőt?
– Ohó? Ezt az ügyetlenséget nem követtem el. Ráhagytam mindent. Ez
zavarba hozta; láttam. Most tudom, az fúrja kis fejecskéjét, ha vajjon
igaz-e mindazon rossz, a mit rólam hallott. Eddig hitte, most már
kételkedik. Holnaputántól kezdve igyekezni fog meggyőződni róla, és így…
– Így akarod elbolondítani?
– Ah! így nehány estve biztosítva van számomra egy érdekes társalgás.
Jer Achille, egy pohár punch mellett ábrándozzunk a kis Odalieról,
holnap – holnap úgy sem lesz időm rá gondolni; czikket kell írnom a
katonai kormányzat ellen, mely némi tanulmányt igényel. A patvarba, nem
lehetetlen, hogy Duploque tábornok is kikapja benne a magáét,… no de se
baj, majd letánczoljuk a leányával!
Felelni akartam, de láttam, hogy hasztalan volna. Barátom meglehetősen
ideges volt s bálban a zene, a ruhák suhogása s azon szellemi bouquetja
a női társaságnak, mely egy finom estélyen elömleni szokott, Anatole
idegeire mindig izgatólag hatott. Máskorra halasztám tehát a tanácsadó
unalmas kötelességét teljesíteni, annálinkább, mert magam is azt hittem,
hogy ez elragadtatásnak semmi nagyobb jelentősége nincs, mint a minőt
Anatole tulajdonít neki.
Nehány estély azonban, melyen barátom ismét találkozott Odalieval,
megváltoztatá véleményemet. Sokkal többet voltak együtt s nagyobb
érdekkel társalogtak, semhogy figyelmes vizsgáló, mint én valék, gyanúra
ne ébredt volna. A farsang, mely ez évben különben is igen rövid volt,
már vége felé járt, midőn egyszer Anatolet arravaló hangulatban
találtam, hogy egy erkölcsi prédikácziót egykorú barátjától megtudjon
emészteni. Anatole látva, hogy ezen át kell esnie, nyugodtan egy
karszékbe ült, kezével barátmalmot csinált s zavartalan hidegvérrel
hallgatta a scrupulusaimat és intéseimet.
– Ah Achille, szólt aztán, ha tudnád mily unalmas vagy! csak barátságod
mentheti ki ez attentatumot idegeimre. De, hogy megnyughassál, hogy
átlásd, miszerint az örvény, melynek szélén állok s melybe Odaliet
magammal akarom ragadni, csak a te fantáziádban létezik, megkisértem
definiálni véleményemet a leányról. Megállj. Meglehet, hogy nem fogom
magamat elég szabatosan kifejezni, mert még nem gondolkoztam a dologról
s valóban most sem tenném, ha te pisztolyt nem szegzesz mellemnek.
Lássuk tehát. A nyáron egy hónapon át utána mászkáltam a
Champs-Elyséesn. Én mosolyogtam, ő elnevette magát nem egyszer, midőn
meglátott. Nekem tetszett, mert azt el fogod ismerni, hogy ritka szép;
én alkalmasint azon hatást tettem reá, melyet azon férfi tesz egy rövid
ruhában járó gyermekre, ki először méltatja figyelemre. Tán észrevette,
hogy nem oly szemmel nézem, mint gyermeket, hanem olyannal, minővel nőt
szokás nézni, s ez hízelgett a kicsinek. Kaczérkodott velem, mint mi
deákkorunkban kaczérkodtunk az első szivarral, melyet sikerült
meggyújtanunk. Nyáron apja fürdőbe vitte magával, hosszú ruhát adott rá
s e saison bevezetése volt a világba való lépésének, mely a farsangon
bekövetkezett. Odalie az első bálba megy, telve lámpalázzal, telve azon
izgatottsággal, melylyel a párisi társaságnak, e nagy ismeretlen
mennyiségnek megismeréséhez volt járulandó. Biarritzban udvarolt már
neki egy tuczat siheder oly modorban, melyben azon sihederek udvarolnak,
kiket tuczatonként szoktunk számolni s kiknek egyéniségét legkevésbbé
sem sértenők meg, ha nevek helyett számokkal jeleznők őket. Biarritzban
Odalie gyors eszével tanult annyit, hogy teljesen megedzettnek érzé
magát minden férfitársaságra, s csakugyan képes is lett volna egy finom
társalgót írni saját udvarlói számára. De ez még csak annyi volt, mint
midőn a szárazon tanítanak valakit úszni. Odalie megtanulta a
«tempókat», – de vízben még nem volt; s megtanulta nem emberektől, hanem
a biarritzi számoktól. A farsangon apja bálba viszi és íme, első estve
azzal találkozik, ki a Champs-Elyséesn aktiv tanúja volt a gyermek
pajzán kaczérságának. Odalie, a Biarritzban nyert mértéket alkalmazva az
emberre, meg van róla győződve, hogy az szerelmes belé. Ez kezdetben
zavarba hozza. De ez ember megismerkedik, beszél, tánczol vele és a kis
leány minden nagy gonddal gyűjtött észleleteit meghazudtolva látja. Ez
az ember nem mond neki bókot, még csak oly czélzást sem, melyből bókot
lehetne kimagyarázni. Odalie érzi, hogy ennek az embernek nem száma van,
hanem neve. Húsz leány közül tizenkilencz sértve érezte volna magát
hiúságában s másnap kosarat adott volna. Odalie hiúságát ez szinte
bántá, de több esze van, semhogy olyasmit rossz néven vegyen, a mi miatt
húsz közől tizenkilencz felhuzza orrocskáját. Lásd barátom, ez az egész.
Én nem arról beszélek vele, hogy milyen szép szeme van s minő ízléses a
toilletteje; s Odalie, bár szintén hiú, nagyon hiú, de eszes gyermek, –
és ez okból szivesen eltársalog velem.
– De hisz ez ellenmondás…
– Oh te logikus! persze hogy ellenmondás! de mit keressz te a nőkben
egyebet ellenmondásoknál? Minden nő, a kiben van valami, a mi felül
emeli a mindennapiságon, ellenmondásokból van összerakva; de ott van a
szellem vagy a szív, mely ez ellentéteket megegyezteti.
– Ah, tehát a szív mégis benn van a játékban?
– A világért sem! – Ah! sóhajta fel Anatole elkomolyodva, az én szivemet
kiszítták Hermance et Comp. és véréből pirosítót csináltak hervadó
arczukra! És Odalie? Ah, e gyermeknek van szeme, melylyel bájosan tud
nézni, van ajka, melylyel elragadólag tud mosolyogni s van esze,
melylyel már meglepően tud élni, de szive – az nincs, vagy legalább
_még_ nincs. De eh! mit is beszélünk annyit e tárgyról? A farsangnak egy
hét múlva vége, még egyszer találkozni fogok vele egy bálon, tánczolunk,
fecsegünk, összeveszünk s kibékülünk, – aztán – aztán ki tudja, látjuk-e
egymást többé?
– Tehát nem szándékozol…
– Hozzájok menni? A manóba! mit gondolsz, minő szemmel nézne rám
Duploque tábornok, ha szállásán egyszer bemutatnák neki, mint leányának
udvarlóját, a… szerkesztőjét, ki neki és urainak naponként annyi
impertinentiát mond szemökbe? Vagy azt gondolná, hogy meg akarok térni
és beléptemet felszólításnak venné arra, hogy ajánljon árt, melyért kész
vagyok magamat eladni; vagy azt hinné, hogy jobb véleménynyel vagyok
róla s politikai barátairól, mint a minőt pirulás nélkül vallani tudnék.
Egyikre sem akarnék okot adni. Aztán mire való is volna ez? – Én és
Odalie, – mi közünk nekünk egymáshoz? – Ha találkozunk, jó; ha nem
találkozunk, az is jó. – Láthatod Achille, hogy józan vagyok, ah, – tevé
hozzá keserűen, – nagyon is józan vagyok; úgy érzem, mintha itt szív
helyett csak egy óramű volna, mely ketyeg és jár minaddig, míg láncza le
nem fut, vagy rugója el nem törik s aztán a czímlap nyugalma jelenti: ez
a gép lejárta magát!


X.
Így történt. A farsang elmúlt s Anatole és Odalie nem látták egymást,
kivéve nehány véletlen, futó találkozást az utczán vagy színházban, mely
épen csak annyi időt adott Anatolenek, hogy köszönjön, s Odalienak, hogy
– elpiruljon.
Odalie a nyarat Passyban tölté atyja villájában s így vagy hat hónap óta
nem látta Anatolet, midőn egy augusztusi délután véletlenül találkoztak
ismét Asnièresben, egy bankár házánál, kinek leányai növendéktársai
valának Odalienak.
A helyett hogy én mondjam el önnek a következőket, folytatá Achille, fel
fogok önnek olvasni nehány helyet Anatole naplójából.
Aug. 18.
«Hélène szelleme, ne kísérts! vagy, ah igen, jer, állj elémbe óvó
emlékül, nehogy még egyszer ismételjem azt, mit annyiszor megbántam! Nem
tudok semmi bizonyosat, de annyit láttam és hallottam, hogy már van okom
magamat vádolni. Ma délután Bertholet házánál valék Asnièresben s ott
Odalieval találkoztam. Alkonyat felé egy sétát tettünk s vagy egy
órahosszat együtt és legelől járva, zavartalanul beszélgettünk. Ez a
gyermek bámulatosan fejlődik. Féléve, hogy nem láttam s szépsége úgy
mint elméje több évi haladást tanúsít. Beszéltünk egy teljes óráig – mit
tudom én miről.
– Féléve, hogy nem találkoztunk, Odalie, – mondám, midőn elváltunk,
kezét megfogva; – valjon ismét egy félév fog eltelni, mielőtt láthatnám?
– Az csak öntől függ, – szólt rám tekintve nagy fekete szemével.
Éreztem, hogy e tekintet szivemig hatott, s varázshatalma majdnem arra
vitt, hogy érzékeny frázissal feleljek. Ez ellen lelkem ösztönszerűleg
összeszedte erejét s félig sohajtva, félig mosolyogva mondám: ki tudja,
nem jobb volna-e, ha csakugyan nem látnók egymást ismét egy félévig?
– Ha ez önnek örömet okoz… rebegé a gyermek, de nem tudta, vagy nem
akarta befejezni a mondatot. Fejét félrefordítá, hogy ne lássam e
perczben arczát, de remegő keze, s azon elfojtott megilletődés, melyet
hangjában találni véltem, elmondá azt, a mit arczáról leolvashattam
volna.
Nem tudom leírni, mit éreztem e pillanatban, nem tudom elképzelni, mit
akartam mondani, csak azt tudom, hogy megszorítám remegő kezét, de nem
szólhattam, mert Bertholet kisasszony e pillanatban kisérőjével együtt
hozzánk lépett.
Ennek a leánynak mégis van szíve! – Ah és nekem? mi az a mi e perczben
úgy fáj lelkemnek? a szív feltámadása-e ez, vagy csak azon űr fáj-e,
melyet évek óta érzek lelkemben? – Nem, az nem lehet, hogy Odalie
szeressen, engem, ki őt nem tudnám szeretni!
De hát, ha nem tudom szeretni, miért ragadtam meg ma az alkalmat, vele
egy óráig egyedül lehetni? –
Ah, mit tudom én! Csak azt tudom e perczben, hogy nem szabad vele többé
beszélnem. Amióta lelkem tönkrement, mindig csak szerencsétlenséget
hoztam másokra. Nem, ez az angyali gyermek ne szenvedjen miattam.
Kerülni fogom vele a találkozást.»
Sept. 30.
«Hiában igyekszem erőt venni magamon, minduntalan rajta kapom magamat,
hogy Odaliera gondolok. Mindig magam előtt látom e virágzó
gyermekalakot, a mint kis fejét félrefordítá, s remegő kezével kezemben
mondá: ha ez önnek örömet okoz –
Ah, miért is voltam Asniéresben!
Ritkán élveztem szebb látványt, mint minőt a Champs Elyséesn nyujtott
Odalie. Vig volt, mintha érezte volna, hogy rövid időn búcsút kell
vennie ama kortól, melyben nem szükség féket vetnie kedélyére; a
gyermekkor öntudatlan örömének ragyogásával mosolygó arczán úgy nézett
ki, mint a fürge pacsirta, mely hajnalban megittasodva a nap sugaraitól,
üdvözli a természetet. Ha festész lettem volna, egy mezei virágcsokrot
adva kezébe lefestettem volna, s ha híven találom, mindenki elragadtatva
nézte volna vásznamon a feselő tavasz personifikátióját.
Télen, midőn megláttam, ez alak kettős fényben úszott. A gyermekkor
leáldozó napjának elhaló alkonyi világába már belesütöttek az ifjú kor
fénysugárai; pajzán kedve nagy önmegtagadással hordta az illem békóit,
szelleme még tapogatódzott, de már-már eltalálta a helyes csapást, – egy
szép jövő képe vala ez, mely iránt a jelen kicsapongó reményekre
jogosít.
Értem és ismerem az élvezet számos nemét, de azt hiszem, alig van
nemesebb élvezet, mint melyet egy szép és ártatlan leány személyének s
társaságának bája nyújthat. S én élveztem a télen Odalie társaságát,
élveztem azon öntudatossággal, mely analizál és okoskodik.
De mi volt a pajzán gyermek, mi a vidám leány a szűzhöz képest, kinek
tekintetében annyi a bensőség, hangjában annyi az érzés, hogy egy
pillantás alatt feledhetlenné tudta magát tenni?
Lehetséges volna-e, hogy Odalie szeret? Ő a maga körében, atyja
barátaitól, ha hallott valamit rólam, az csak rossz vala. Istentelen,
minden gonoszra képes szörnyetegnek festettek volt le előtte azért, mert
gyülölni tudom a császárságot. De hátha épen ez oltott belé érdeket
irántam?
Odalie hiú és kacér, ezt láttam a télen elégszer, s gyönyörködtem e
tulajdonokban, melyek szépségét csak emelték. De azon hang, melyen
Asnièresben szólt hozzám, – nem, az nem lehetett kaczérság!
Nem akarom hinni és mégis gondolnom kell hogy szeret. Mit tudja ő,
mennyit szenvedett e lélek, lehet-e ily gyermeknek fogalma a szív oly
elfásulásáról, mely engem szinte képtelenné tesz a boldogságra? A nők
ízlése gyakran oly sajátságos útakra vetemedik, s vajjon lehetetlen
volna-e hogy Odalie oly embert szeressen, ki önmagát csak szánni képes?
Oh! ha hinnék istenben, imádkoznám érte, oltsa ki ez angyal szívéből ez
érzelmet, ha már csakugyan létezik, – nem tehetem. Nem tehetem azt, a
mivel annyi ájtatos lélek kuruzsolja lelki szenvedéseit, hogy isten
nevével szedi rá saját lelkiismeretét. Nem csalhatom meg magamat, s ha
Odalie csakugyan szeret, – ah, mi teheti jóvá azt, a mit e gyermek ellen
vétettem?
Érdeket mutattam iránta, nem tagadhatom. Ki tudja, ha nem teszem, nem
tér-e felettem is napirendre úgy, mint többi ismerősei felett? Ah,
Achillenak igaza volt; bűnös játékot űztem vele, bár akaratlanul;
lelkemre, akaratlanul.
De ah, – hátha még tudnék szeretni? Mily boldogság volna szeretni ez
angyalt és viszont szerettetni általa! –
Eh, térj magadhoz Anatole. Te és szeretni? minő képtelenség!»
Nov. 10.
«Ma meglátogattam a derék Margaudnét. Szegény asszony annyit bajlódott
velem gyermekkoromban, míg annyira vittem, hogy a «Reverie»-t mások
fülének veszélyeztetése nélkül el tudtam játszani, hogy megérdemli,
miszerint öreg napjaiban néha felkeressem. Azt hiszem alig tartozunk
nagyobb hálával valakinek, mint azoknak, kiknek nevelésünket köszönjük,
s vajmi csekély részt törleszthetünk e tartozásból, ha évenként
nehányszor pár pillanatot szentelünk egy öreg férfinak vagy nőnek, kinek
egykor pajkosságunkkal annyi bosszúságot okoztunk. Ma névnapja volt, s
én nem mulaszthatnám el, azon örömet nyújtani neki, melyet tiszta
lelkének az egykori tanítvány hálája okoz.
– Ah, épen jó hogy jön, édes Anatole, – szólt Margaudné, miután
szerencsekívánataimat a nála stereotyp, de igaz szívből fakadó
érzékenységgel fogadta – kérnem kell magától valamit.
– Parancsoljon velem, Margaud néni.
– Tavaly oly jó volt maga, hogy hozott nekem egy arczképet, s én azt
albumomba tettem legkedvesebb arczképeim közé. De ime, – tegnap
megraboltak. Ne ijedjen meg, magam adtam oda, minden erőszak nélkül.
Nos, nem is kérdi kinek?
– Akárkinek adta, kedves Margaud néni, sietni fogok mást küldeni
helyette, ha elfogadja.
– Épen ezt akartam kérni. És miután nem akarja megtudni –
– De már miért ne?
– Nos hát tudja meg, egy szép kis leány kérte el tőlem a maga
fotografiáját. Tanítványom volt egykor ő is; legszebb, legjobb,
legkedvesebb tanítványom. Tegnap nálam volt, meglátogatott; azon
kiváncsísággal, mely nálunk nőknél oly természetes, átlapozta albumomat
és egyszerre, midőn az ön képére nyit, – megrezzen és elpirul, – sz.
Denisre mondom, elpirult! Én természetesen kérdezősködtem, faggatni
kezdtem; az én gyermekem mind nagyobb zavarba jön. Végre erőt vesz magán
és így szól hozzám: «Margaud néni! ön ismer engem, ön nem fog
félreérteni, ha valami illetlen dolgot kérek.» Képzelheti édes Anatole,
hogy megijedtem e bevezetésre. Szerencsére nem soká hagyott kétségben,
hanem hozzám szökött, megölelt és fülembe súgta: «Adja nekem ezt az
arczképet!»
– És ön odaadta Margaud néni –
– Odaadtam; remélem nincs kifogása ellene –
– Legkevésbbé sem, főkép ha megtudom, hogy ki volt –
– Na lássa, mondá Margaudné kételkedve, én ugyan megigértem az én kis
lányomnak, hogy el nem árulom, no de magának, – az én kis pajkos
Anatoleomnak csak megmondhatom; nemde, maga nem fog elárulni?
– Mily gondolat Margaud néni! Tehát a kis leány –
– Duploque Odalie.
Érzém, hogy elsápadtam e név hallattára. Margaudné elnevette magát.
– No szép; ő pirul, maga sápad, – no szépen vagyunk gyermekek. Tehát
ismerik egymást?
– Úgy – társaságból – nehányszor találkoztunk.
– Nos és úgy-e szép gyermek az én kis Odaliem, mit? – szólt Margaudné
ingerkedve s kezében tartott albumát kinyitva felém tartá.
Odalie arczképét láttam benne.
– Ah, Margaud néni, kiálték fel elfeledkezve magamról, ha merném
Duploque kisasszony példáját követni –
– Ohó, kedves fiam, hiába követné. Leány arczképét nem illik valakinek
bírni az illető tudta nélkül. Más az magukkal, egészen más. Ne is kérje,
nem adom.
– No hát nem kérem, Margaud néni.
– Pedig, pedig, kedves Anatole, – kezdé Margaudné egy jelentékeny
pillantást vette rám, melyet mély fohász követett – milyen szép pár
lenne magukból!
– Mit gondol Margaud néni! kiálték fel, elnyomva érzéseimet, – én és –?
soha, soha!
Igyekeztem szabadulni. Érzém, hogy nem volnék sokáig képes hideg véremet
megőrizni. Margaudnéból még nehányszor kitört azon gondolat, melyre
némely öreg asszonynak már szinte magától rájár a nyelve, ha egy fiatal
férfira és leányra gondol, – de én mindannyiszor elütöttem jámbor
fohászait.
Midőn Margaudnétól elmentem, a legkülönfélébb érzelmek vitáztak az
uralomért lelkem felett. Odalie szeret! ez volt az első benyomás, melyet
Margaudné szavai rám tettek. Midőn arczképemet váratlanul megpillantá,
pirulása elárulta az öreg asszony előtt. Margaudné azon asszonyi
kiváncsisággal, melynek az évek gyakran csak türelmetlenségét nevelik,
faggatni kezdte őt, s a tapasztalatlan gyermek tagadása bizonyára csak
még inkább megerősité Margaudnét gyanújában. Odalie látta, hogy el van
árulva, tehát legalább hasznot akart vonni a dologból, s bízva egykori
tanítónője discrétiójában, ki őt szeretetével mindig kitűntette, s ki
iránt az anyátlan gyermek azon benső ragaszkodással viselteték, melyet
egy nemes szív mindazok iránt érez, kik szeretetet mutatnak iránta, –
elkérte tőle annak arczképét, kinek nevére szive hangosabban dobog. Oh,
most már világos előttem minden! A mit én ártatlan fecsegésnek véltem, a
miben nem láttam mást, mint eszközt egy kellemes társaság érdekességének
növelésére: az galád ámítása volt egy ártatlan léleknek. Tehát annyira
vérembe ment volna már azon tartalékot nem ismerő lelkiismeretlenség,
melyből sokan erényt csinálnak a nők irányában, hogy tudtom nélkűl
nyilatkozik szavaimban; annyira természetemmé vált volna-e a tettetés,
hogy nyelvem és arczom akaratom ellenére szerelmet hazudik, a hol hiszi,
hogy hitelre talál? Ah, pirulnom kell önmagam előtt, ha meggondolom,
mennyire visszaéltem e gyermek tapasztalatlanságával! De mit használ ez
Odalienak? mit enyhítheti az én bánatom az ő fájdalmát viszonzatlan
szerelme felett?
De – hátha mégsem szeret? Bármennyire eltompítsa is a tapasztalás azon
hatást, melyet egy nő szerelme önszeretetünkre gyakorol, bármennyire
hozzászokjunk ahhoz, a mit «hódítás»-nak nevez a világ, – vajjon ki áll
jót róla, hogy hiuságunk megszünt csak az által, mert már több ízben
kielégíttetett? Ugy érzem, hogy ment vagyok e gyöngeségtől, legalább
nőkkel szemben, – de nem a legnagyobb talány-e az ember épen önmaga
előtt? Nem tapasztalunk-e sokszor oly érzelmet, melynek forrása iránt
tisztában nem vagyunk magunkkal? Nincsenek-e néha nézeteink, melyeket
magunk előtt sem tudunk teljesen indokolni? Ki állhat nekem jót róla,
hogy midőn azt hiszem, miszerint Odalie szeret, e hitben nem nagy része
van a hiúságnak, a nélkül, hogy tudnám? Hiszen Odalie oly szép, oly
angyali gyermek, hogy a gondolat, általa szerettetni, szükségkép kell,
hogy hízelegjen mindenki hiúságának, a ki emberi gyöngeségeivel együtt
emberi természetét is le nem vetkezé!
Mit is tett ujabban e gyermek, a miről irántam való szerelmére véltem
következtetést vonhatni?