Anatole: Regény - 09

Total number of words is 3997
Total number of unique words is 1971
31.4 of words are in the 2000 most common words
43.2 of words are in the 5000 most common words
50.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
nők kaczérságát pótolja. A harcz hullámzott, hol egyik hol másik fél
került felül, de a végleges győzelem a – szenvedésé vala. Láttam e télen
Anatolet félig idegen emberek társaságában, a kicsapongó vígság azon
keserű nemével értekezni a nap legújabb botrányairól, mely az elnyomott
szenvedésnek erőszakos takarójául szolgált, mialatt Odalie öt-hat ember
eszét zavarta meg, – szemével szüntelen keresve kedvesének egy
engesztelő tekintetét; láttam Odaliet a haragtól remegve várni arra, ki
nyugodtan sétált a corridorban, egy czigarettet füstölve, vagy néhány
lépésnyire tőle egészen elolvadni látszott egy kaczér bankárnéval való
beszélgetésben s oly pillantásokkal és taglejtésekkel kisérte beszédét,
mintha legalább is Romeo nyelvén szólna hozzá, pedig voltakép a börze
természetéről tartott neki értekezést, melyről madame nem képzelhette,
miként bírhat oly vonzerővel élete párjára. De mit fessem önnek e meddő
tusát, melyet két szív küzd egymással s melyből hasznot csak a fájdalom
vonhat? Ön tudni fogja, mennyi alkalma, mennyi száz és százféle módja
van egy nőnek és férfinak, egymást társaságban apró, mások előtt
láthatatlan tűszúrásokkal kínozni. Anatole és Odalie e szomorú küzdelem
egész fegyvertárát kimeríték egymás ellenében.
S vajjon miért? fogja ön kérdeni, mint kérdém én is magamtól és tőlök.
Anatole Odalie kaczérságát vádolá, ez tagadta, vagy Anatole
közönyösségére hivatkozott. S vajjon ki vala hibás?
«És még Flavigneux úr meri Odaliet kaczérsággal vádolni! kiálta fel
előttem e télen Constance, midőn egy ízben meglátogattam. – De jó,
tegyük fel, hogy igaza van, hogy barátném csakugyan kaczér. Nincs-e rá
joga? nem kénytelen-e az lenni? Vegye fel ön e gyermek helyzetét.
Mindennap megtörténhetik, hogy apja azt mondja neki: hallottam, hogy
tegnap ismét kizárólag azzal a republikánussal foglalkoztál, nem mégysz
többé sehová! Odalie a múlt nyáron egy előkelő kérőt visszautasított s
most készül kosarat adni egy másiknak, kibe a tábornok annyira
belebolondult, hogy maga hozzá menne, ha tehetné. Barátnémnak óvakodnia
kell apja gyanúját felkölteni, nehogy otthon tartsa, – hogy pedig ez mit
jelentene Anatole úrra nézve, azt ön jól tudja. Mi természetesebb tehát,
mint az, hogy kaczérkodik? Rá fogják mondani, hogy hiú, kaczér és
szívtelen, – mit bánja ő? jobb ha atyja azt hiszi róla, hogy nincs
szíve, mint ha megtudja, hogy van. Anatole úr lehetne oly igazságos
iránta, hogy ne rójjon fel neki bűnül oly áldozatot, melyet tulajdonkép
érette hoz. De különben is, nem jogositja-e ő maga is kaczérságra
Odaliet saját viselete által? Higyje el nekem, a férfiak is tudnak
kaczérok lenni, s én nem tudom, Odalie és Anatole közt nem az utolsót
illeti-e meg e tekintetben a koszorú. Ha az ön barátja igazán szereti
Odaliet, valóban ideje, hogy felhagyjon eddigi modorával s ne kínozza
tovább e szegény angyali teremtést, ki gyöngesége érzetében szinte
félelemmel tekint reá s ki, ha tesz valamit, a mi Flavigneux úrnak
panaszra ád okot, azt csak önvédelemből teszi. Nem illik férfihoz egy
gyönge nőtől e jogot megtagadni.»
Ezekhez, a miket Plangenetné hozott fel barátnéja védelmére, én még egy
okot véltem csatolhatni. Odalie, midőn két évi ismeretség után, mely
alatt Anatole viseletét nem tekintheté a szív szempontjából szabatosnak,
kedvesének találkozót adott, oly lépésre határozá el magát, mely
természetének gyöngédségével merő ellentétben állott. Nagy lelki
küzdelmeken kellett a leánynak keresztül mennie, míg elszánta magát,
Constance barátságát igénybe venni. Meglehet, azt hitte, hogy e
lépéssel, melyre azután határozta el magát, hogy atyja egy új kérőt
vezetett a házhoz s azt beleegyezéséről előre biztosítá, – megtöri a
jeget s Anatole úgy fog fellépni, mint ő egy szerető férfitól várta,
hogy siettetni fogja a krizist, mely előbb-utóbb elkerülhetlen lesz,
hogy megkezdi a harczot atyja ellenszenvével s – a hol harcz van, ott a
diadal sohasem lehetetlen. Talán azt várta Odalie, hogy Anatole oly
határozottsággal fog fellépni, minőre ha férfi volna, önmagát képesnek
érezte; s látván, hogy várakozásai nem teljesültek, meg akarja magát
bosszulni kedvesén. De lehet az is, hogy nem gondolt minderre, hogy csak
azt érzé, miszerint női méltósága ellen vétett, midőn ama lépésre
elszánta magát; s ezt most azon kaczérsággal vélte helyrepótolni, melyet
a női hiúság gyakran tart a női méltóság attributumának.
De bármennyire menthető vala is Odalie magatartása, annyi áll, hogy
kaczér volt, s hogy oly lélekállapot, mint az Anatoleé, nem vala
alkalmas arra, hogy ilynemű okoskodásokkal törje le hegyét ama nyílnak,
mely szivét oly érzékenyen megsérté. Meglehet, ha Anatolenak a
körülmények kedvezése, vagy az erő, melyet egy egészséges lélek
önmagában érez, reményt adtak volna egy boldog jövőre, nem szenvedett
volna annyit Odalie kaczérsága által, sőt talán képes lett volna azt
kimenteni maga előtt. De e szív már többet szenvedett, semhogy ily
önuralomra képes legyen. Azon apathiát, mely a mult évben lelkét
lenyűgözve tartá, most, mióta kedvesével gyakrabban találkozott,
bizonyos beteges ingerlékenység váltá fel, mely százszorta fogékonyabbá
tette minden kellemetlenség iránt, mely Odalietől származott, mint lett
volna különben. E sokat hányatott szív, midőn nem látott jövőjében
pontot, melyen megnyugodhatnék, görcsös lázzal ragadta meg a jelen azon
röpke pillanatait, melyekben azt hitte, hogy élvezheti a boldogságot. S
így Odalie kaczérsága, mely a jelen arasznyi boldogságát megzavarta, –
kétszeresen fájt annak, ki e boldogságról a jövőre nézve már ábrándozni
sem tudott.
Anatole nem volt féltékeny a szó közönséges értelmében, a mennyiben nem
tette fel Odalieről, hogy képes volna őt megcsalni, neki szerelmet
hazudni, midőn azt nem érez. De e gondolat kivételével óriási mérvben
meg vala benne azon önzés, melyet a szerelem olt az emberbe. Ismerte
Odalie társaságának minden báját, érezte, mily gyönyört képes adni e
leánynak minden pillantása és irígyelt mástól minden szót, minden
tekintetet, melyet Odalie intézett hozzá. Szerette volna kizárólag bírni
kedvesét, hogy annak egy szava, egy tekintete, egy mosolya ne legyen,
mely nem hozzá van intézve. S miután e monopolium lehetetlen vala,
miután Anatolenak alig volt alkalma kedvesét láthatni, a nélkül hogy
mások iránti magaviselete az irígység ez érzését ne költse fel lelkében:
e folytonos, minden perczben új táplálékot nyert szenvedés néhány hét
alatt oly ingerlékennyé tette kedélyét, hogy Odalienak több fájdalmat,
mint örömet kellett merítenie mindinkább «kiállhatatlanná» váló kedvese
társaságából.


XIV.
Midőn a farsang elmúlt s Anatole csak Constance salonjában
találkozhatott Odalieval, alkalom hiányában barátomnak e beteges
ingerlékenysége is szűnni kezdett. Odalie a találkozásokban annyira meg
tudta egyeztetni a nőt a szerelmessel, tudott annyi odaadást és
tartózkodást, annyi érzelmet és méltóságot mutatni egyszerre, hogy én
teljesen indokolva láttam azon napról-napra növekvő szerelmet, melyet
barátom e páratlan gyermek iránt érzett.
«Higyje el, – mondá nekem egyszer Constance, midőn a bőjt egy délutánján
kandallója előtt ültünk, míg Anatole és Odalie a salon egyik ablakában
társalogtak egymással, – ön nem ismeri Odaliet s Anatole úr még kevésbbé
ismeri. Ne gondolja, hogy itéletemet a barátság megvesztegeti. Nem azért
dicsérem, mert barátném, hanem azért szeretem, azért vonzódom hozzá,
mert be kellett látnom, hogy e gyermek minden dicséretre érdemes.
Odalienak nélkülöznie kellett azon pótolhatatlan nevelést, melyet egy
tapintatos és szerető anya ád gyermekének; lelkét, kedélyét kis kora óta
csak olyanok mívelték, kiknél, bármily lelkiismeretesek legyenek
hivatásuk teljesítésében, csak kenyérkereset az, a mi az anyánál szent
tartozás. Atyja intézetbe küldte, aztán nevelőnőt fogadott melléje, – ez
volt minden. És e sivár környezetben, e minden bensőbb szeretet nélkül
való kezekben Odalieből oly tökéletes nő lett, minőt csak elvétve
találhatni a párisi társadalomban. Hogy van szíve, mely érezni tud, azt
látja ön; hogy van benne nagy akarat, azt el fogja hinni oly leányról,
ki két év óta képes daczolni egy makacs apa előitéleteivel; s hogy mily
roppant erő rejlik e gyermek jellemében, azt elképzelheti ön, ha elnézi,
mint képes lemondani arról, a mi elérhetetlen, de megengedni magának
azt, a mi elérhető, – mert biztosítom önt, miszerint most is azon biztos
tudattal társalog Anatolelal, hogy boldog vele sohasem lehet. Odalie már
lemondott a boldogságról a jövőre nézve, de míg mások ily körülmények
közt azon kezdenék, hogy nem akarják többé látni sem kedvesöket, ő érez
lelkében, jellemében annyi erőt, hogy minden aggodalom nélkül
megengedhetni véli magának élvezni a jelenben azt, a mi benne kellemes
lehet. Én egy női szív életében alig képzelhetek oly ellentéteket,
melyeknek megegyeztetésére nagyobb lelki erő kellene, mint arra:
elszánni magunkat a jelenben egy tökéletlen boldogság élvezetére,
melyről tudjuk, hogy teljes sohasem lehet és tudjuk, hogy minél később
kell róla lemondanunk, annál több fájdalomba fog kerülni.»
Nem akarom eldönteni, mennyi sophisma volt ez okoskodásban, nem tudom,
csakugyan oly részrehajlatlan vala-e Constance itéletében, mint hitte
magáról, de rövid, bár bizalmas ismeretségünk alatt be kellett látnom,
hogy még alig ismertem nőt, ki gyarlóságai daczára méltóbb lett volna
egy ép férfiszív osztatlan szerelmére, mint Odalie. Érezte ezt Anatole
is, és szerelme napról-napra növekedett.
Májusban Duploque tábornok leányát ismét Passyba küldé, mialatt
Constance családi ügyekben Angliába utazott. Odalie a passy-i magányban
most egy távol rokon felügyelete alá helyeztetett, kit atyja valahol a
Normandiában fedezett fel számára s azon megbizással küldött Passyba,
hogy «Odalie ellenszenvét a házasság ellen kibeszélje fejéből.» E czélra
ugyan alig választhatott volna alkalmasb személyt egy pártájában
megőszült hölgynél, ki a maga sorsán okulva, a szent meggyőződés
kendőzetlen buzgalmával igyekezett hugát a házas élet iránt kedvezőbb
véleményre hangolni. De e mellett a kisasszony alig lakott két hétig
Passyban, máris fedezett fel magának egy neki illő hölgytársaságot,
melyben a hétnek két délutánját kávé mellett, ártatlan harisnyakötéssel
és mások megszólásával tölteni szokta. E délutáni társaságot a derék
néni a világért nem mulasztotta volna el, s így Anatole a hétnek két
napján látogatást tehetett Duploque tábornok jól őrzött házánál, a
nélkül, hogy a felügyelő hatalomnak tudomása lett volna róla.
Mlle Blanche, ki egy kora színvonalán álló társalgónőnek kötelességeül
tekinté, úrnőjének ártatlan kalandjaiban segítségére lenni, az ily
napokon ki szokott ülni a ház elé Ponson du Terrailnak valamely
rémregényével kezében, s ha Anatole véletlenül arra vetődött, Mlle
Blanchetól megtudhatta, nem áll-e semmi fogadtatásának útjában. Itt a
passyi kert fasoraiban tölté Anatole a legboldogabb órákat kedvesével.
Nem beszélhetett vele gyakran, de ama nehány találkozás, mely egészen
zavartalanul folyt le köztök, képes vala az ifjút pillanatokra oly
boldogságba ringatni, melyben nem gondolunk a jövőre.
Egy estve Anatole és Odalie ismét itt sétáltak a fák alatt, míg Mlle
Blanche őrszemen vala a kapu előtt. A beszéd tárgyát a két szerelmes
közt természetesen szerelmök s kilátásaik képezték. Odalie ismételten,
isten tudja hányadszor, élénk színekben festé le Anatolenak azon
ellenszenvet, melylyel a tábornok nem személye, de politikai működése
iránt viseltetik. A legnagyobb akadály, mely a két szerelmest egymástól
elválasztá, Anatole politikai szereplése levén, ez természetesen gyakran
szőnyegre került közöttük, s nem egyszer sajátságos jelenetekre adott
alkalmat, midőn az ifjú kedvesével önkénytelenül valóságos politikai
vitákba keveredett. Odalie rendesen atyjától ellesett argumentumokat
hozott fel, s nagy szenvedélylyel védte atyja politikai nézeteit és
Anatole, bármily egyenlőtlen volt a küzdelem közte és a fiatal leány
közt, sohsem győzhette le ellenfelét, mert az mindig más álláspontot
foglalt el, mint ő: a szív álláspontját, a szerető leányét, ki Anatole
republikánus elveinek nem az elvek miatt, hanem csak azért volt
ellensége, mert az elvek álltak boldogságának útjában. Ez este is
erőteljes philippikát tartott kedvesének politikai működése ellen,
melyen valószínűleg több éjen át törte szeretetreméltó fejecskéjét, s
melynek vége az engesztelhetlenség proklamálása vala Anatole és a
tábornok között.
– Igaza van Odalie, – viszonzá Anatole búsan, – én el is vesztém már
minden reményemet.
– Úgy? kérdé a leány félig szemrehányó, félig bátorító hangon, mely oly
sajátságosan hatott Anatolera, mintha e hangban egy mentő kéz nyúlna
feléje.
– És ön nem? kérdé Anatole a leány kezét megragadva.
Odalie kedvesére tekintett, s pillantásában annyi büszkeség és szerelem,
annyi remény és bátorítás volt, hogy Anatole első perczben nem talált
szót azon érzelmek kifejezésére, melyek szívét e pillanatban
megrohanták.
Felelni akart, de e perczben megjelent Mlle Blanche, figyelmeztetve az
ifjakat, hogy megkondult az esti harangszó, mi azt jelenti, hogy a
nagynéni e pillanatban búcsut vesz a kávézó társaságtól, s a tűkör előtt
rendbeszedvén netán derangirozott hajfürteit, megindul azon útra, melyet
tíz percz alatt szokott megtenni.
Mindhárman a kert ajtaja felé indultak. A most már hármasban vitt
társalgás egy tánczmulatságra tért át, mely két nap múlva volt tartandó
valami jótékony czélra a passy-i városházon, s melyre egy ott lakó
ismerősétől Anatole is kapott meghívást. Odalie jó kedvűen elmondá
Anatolenak, miszerint nagynénje vele megy a bálba, hogy ott bemutassa
neki egy régi és kedves ismerősét Mr. Hyacinthe Randeaut, ki kevés
észszel és több millióval nem kellemetlen külsőt és «tisztességes
szándékot» párosít magában, s kin ő kénytelen lesz ismét új kísérletet
tenni a kosáradásban, mely nemes művészetben már meglehetős gyakorlatot
szerzett magának.
– E szerint nem is tudom, fogok-e önhöz közelíthetni holnapután? szólt
mosolyogva Anatole, – ki tudja, hátha a néni önt már az estve minden
perczére előre elengagirozta Randeau úrral?
– Ohó! – viszonzá Odalie, – az nem megy, magamról csak magam
rendelkezem!
A hang, melyen e szavak ejtve valának, komolysága által annyira elütött
a társalgás eddigi hangjától, hogy Anatole megrendülve egész valójában,
mély érzésű, kérdő tekintetet vetett a leányra.
A kis társaság e pillanatban a kert kapujához ért.
Anatole kezét nyújtá a búcsúra, s Odalie remegő kézzel fogadta a feléje
nyújtott kezet, de szemébe nézett kedvesének oly pillantással, melynek
határozottsága sajátságos ellentétben állt kezének remegésével. A leány
ajka susogott valamit, s Anatole ismét hallani vélte:
– Magamról csak magam rendelkezem!
[Anatole kezét nyujtá a búcsúra.]


XV.
Anatole lázas izgatottságban tért vissza Párisba. Ez egyszerű jelenet
kimondhatatlan hatással volt reá. Odalie nem először nyilatkozott így
előtte, de míg máskor a leány ily nyilatkozatai nem bírták gondolatai
menetét megváltoztatni, most a kételyeknek egy új világát látszottak
előtte feltárni, melynek chaosában lelke nem bírt egyhamar eligazodni.
Nehány hét óta rég nem tapasztalt szélcsönd állt volt be Anatole
kedélyében. Szomorú kételyeinek azon lánczolata, mely a múlt évben közel
vitte a megtébolyodáshoz, a gyakori ismétlés által szinte elveszté
izgató hatását lelkére. Azon kínos gondolatok, melyeknek kiindulási
pontját szerelme s nyugpontját a boldogság lehetetlensége képezte,
szinte szakadatlanul azon kétségbeejtő rendben járták meg elméjét, mely
vagy a rögeszméknek ád életet, vagy eltompítja a lelket. Amazok örvényét
szerencsésen elkerülte; lelke hozzátörődött a fájdalom gondolatához,
azon lemondással, mely legalább némi nyugalmat ád. Azon izgalmak is
elmúltak, melyeket a télen Odalie kaczérsága támasztott lelkében, s a
Passyban töltött szép órák teljessé tették benne azon apathiát, mely
képes a jelent élvezni, a nélkül hogy reméljen, a nélkül hogy féljen a
jövőtől. E lelki csönd kétségkívül nem volt valódi nyugalom, de volt
legalább azon neme a nyugalomnak, melyre Anatole még képes vala. E
nyugalmat Odalie szavai erőszakosan megzavarták. Midőn Anatole úgy látta
kedvesét maga előtt, mint a ki nem adja meg magát a kétségbeesés azon
hazug lemondásának, melylyel ő önmagát ámítá, hanem reménynyel mer
szemébe tekinteni a jövőnek, első pillanatra megdöbbenté azon különbség,
mely kettejök lélekállapotában félreismerhetlen vala. Míg Odalie szavai
reményt és határozottságot árultak el, ő nem érzett magában erőt másra,
mint a lemondásra, képességet másra, mint a reménytelenségre. Ama nagy
űr, mely saját kételyeit Odalie reményeitől elválasztá, sohsem sem tűnt
szemébe oly kiáltó mélységben, mint most. Ez első észleletnek
consequentiái elmaradhatlanok valának. Önkénytelenül fel kelle merülnie
előtte a kérdésnek, melyiköknek van igaza? annál inkább, mert e
pillanatban inkább érzé, mint bármikor, hogy magaviselete nem állt
összhangzásban lelkének lemondásával.
Anatole theoriában lemondott volt a boldogságnak még reményéről is; és a
valóságban nem tudott még a boldogság látszatának élvezetéről sem
lemondani. Ily módon magaviselete mintegy szavai czáfolata gyanánt
tünhetett fel Odalie előtt. Anatole úgy érzé e perczben, hogy akarata
ellenére ámította kedvesét, – mert vajjon feltehette-e Odalie a
férfiról, hogy ne legyen képes azon szilárdságra, melyet ő érzett
magában, s hogy ha erre nincs ereje, ne legyen képes tettleg is
lemondani a jelenről, midőn már lemondott a jövőről?
Az önvád ismét felüté fejét lelkében, s oly parancsolólag tette fel a
kérdést előtte, hogy a felelet kikerülhetlen vala. Kinek van hát igaza,
annak-e a ki remél, vagy annak, a ki kétségbeesik?
Hazaérve Anatole több órán át kínos töprengések közt járt fel s alá
szobájában. Végre leült asztalához s elővette naplóját.
Több lapon át kúszált, nehezen olvasható sorok töltik be a könyvet,
folytatá Achille barátja naplóját felnyitva, melyeknek minden tollvonása
a láz görcsös rohamosságát árulja el.
Achille olvasá:
«Magam felett csak magam rendelkezem!
Mi daemoni erő van e szavakban, hogy nem akarnak megválni
emlékezetemtől? Bárhová tekintsek, bármire gondoljak, lángbetűkkel
megírva tűnnek fel előttem, s mögöttük a háttérben Odalie alakja jelenik
meg, magasztosan, mint egy istennő, a mint a reménynek megparancsolja,
hogy újra szülessen!
Jelentéktelen dolog, egy felesleges kérdés volt az, a mire e szavak
válaszul szolgáltak, – de a hang, melyen ejtve valának, a tekintet, mely
kisérőűl volt adva melléjök, mást tett kérdéssé e felelet előtt.
A kérdés a remény lehetősége volt és ő igennel felelt reá!
Ah Odalie, mily nagy, mily dicső valál e pillanatban!
És mily nyomorult vagyok én, hogy neked, a gyönge nőnek kellett az
elsőnek lenned, ki a menekvést a bátorságban keresi!
S vajjon nem lehetne-e igazad?
Vajjon a kitartás, melyet a remény támogat, nem győzhetné-e le végre
azon akadályokat, melyek egymástól elválasztanak? Lehet-e atyád
gyűlölete erősebb, maradandóbb szerelmünknél? Oly képzelhetlen volna-e,
hogy sikerül végre ellenállását megtörnünk, hogy szíve felenged leánya
fájdalmán, hogy visszariad a gondolattól, magára vállalni a felelősséget
egyetlen gyermekének boldogtalanságáért?
Hány példa bizonyítja az ellenkezőt! Hányszor győzött már a kitartás, a
hűség az apák makacsságán s gyűlöletén! S ha nem indulna is meg
fájdalmunkon, valjon nem állhatnak-e be oly események, melyek
feleslegessé tehetik rá nézve miattam téged is sújtani?
Oh mennyi kedvező eshetőség buzdithat bátorságra s kitartásra! És ha
szíve kemény marad és sem irántad való szeretete, sem a külvilág
eseményei nem hajthatják meg makacságát, vajjon nem uralkodik-e felette
is a mulandóság törvénye, s nem valószínű-e, hogy egy szomorú, de
kikerülhetlen esemény visszaadja neked a jogot sorsodról rendelkezni?
De vajjon szorulunk-e a leglassúbb s legdrágább szövetségesre, az időre?
Nem áll-e hatalmunkban közelebb hozni az órát, melyben egyek lehetünk,
ha kell – erőszakkal is?
Oh Odalie, már többször kisértett agyamban e gondolat, de sohsem tudott,
vagy nem mert úgy testet ölteni előttem, mint e pillanatban. Gyakran
súgta ösztönöm, hogy van egy út, mely még nincs elzárva előttünk, – de
midőn rád gondoltam, e sejtelem nem tudott bennem gondolattá
szilárdulni. Nem tudtam, nem mertem elédbe lépni e szavakkal: _Hagyd el
atyádat és jer velem!_
S vajjon miért nem mertem?
A világ érzéketlen része ugyan lázadásnak tekinti az atyai hatalom
ellen, ha a leány apja előitéletei kedveért nem fogadja resignátióval
osztályrészéül a szerencsétlenséget, a rágalom kész követ dobni a nőre,
midőn hőssé teszi a szerelem költészete – de végre is, ne volna senki, a
ki elismerné a női szív jogát a boldogságra? nem volna-e képes a világ,
mely oly kérlelhetlen és elnéző tud lenni egyszerre, igazolni a leányt,
ki az atyai zsarnokság ellenében az önvédelem jogához folyamodik?
S vajjon megsértenélek-e vele szívem szerelme, ha mondanám neked: ha
igazán szeretsz, jer, tépjük szét az előitélet lánczait és tettünket
igazolni fogja boldogságunk?! S vajjon lehetetlen volna-e, hogy képes
volnál e lépésre, melyre midőn a szerelem elszánja magát, oly magasra
emeli a lelket, hova a rágalom, a kétkedés el nem ér?
Két út van előttünk, mely közt választhatunk.
Várni türelemmel, békében, bízva időben, – vagy tenni határozottan,
erőszakkal bízva ügyünk igazságában.
Te még nem estél kétségbe e végzetes válaszúton! – és én?
Oh Odalie, hogy tudsz elég nagylelkű lenni, meg nem vetni a gyáva
férfit, ki nem mert e válaszútra még elvezetni sem!
Mert nem mertem, – megvallom, nem volt rá bátorságom! És valjon miért
nem volt?
Ah, tudom-e miért nem volt?
Kételkedhetem-e szerelmedben a nélkül, hogy vétkezném ellened? s nem az
által adnád-e annak legkiáltóbb bizonyítványát, ha kedvemért lemondanál
atyádról, vagy az idő kezébe tennéd le sorsodat?
Mi tartóztat tehát vissza, hogy rábírjalak szerelmünk nevében, kösd
sorsodat sorsomhoz, örökre, visszavonhatlanul?
E gondolat oly csábító és mégis, – érzem, hogy irtózom tőle. Imádlak és
nem merlek kérni sem arra, segíts tűrni, kitartani, sem arra, hogy
ragadd meg velem együtt az egyetlen eszközt, mely boldoggá tehet!
De hát miért nem merem? mi tart vissza?
Oh te megfoghatatlan rém, mely agyamban kisértesz, ölts testet, mondd
meg, ki vagy és hogy hívnak?
Becsület a neved? – úgy nincs itt mit keresned. A becsületet itt nem
fenyegeti veszély.
Hitetlenségnek hívnak? azt hiszed, nem bízom szívemben, kételkedem
Odalie szerelmében? – Távozzál. Hiszek.
Gyöngeség vagy-e, hétköznapi gyávasága egy pulya léleknek, mely fél egy
férfi haragjával szembeszállni? – El veled nyomorult, nem ismertelek
soha!
Mindez nem vagy.
Úgy hát mi vagy, az ördögbe! mi vagy? lépj elő, mutasd meg magadat, hadd
szálljak veled szembe, – ne kisérts sátán, – ismerni akarlak, ismerni –
Ah közelítesz már, – így jól van! a chaoz oszlik, – vonalakat látok –
közelebb jő – egész emberi alak – ősz fürtök – ősz szakáll – – mi ez? e
merev tekintet, e hangtalan ajak, – oh Cotin György szelleme!
Csakugyan te vagy-e, szerencsétlen agg, élő halott emléke egy család
gyalázatának? Igen, e tehetetlen tagok, melyek csak reszketni bírnak, e
szélhüdött nyelv, mely csak hebegni tud, ez otthontalan tekintet,
melyből pokoli kínok viszfénye sugárzik felém, – áh ismerlek, te vagy a
_nyomor áldozata!_
Megszólalsz? – te még beszélni tudsz? – visszatért ajkadra a szó
hatalma, hogy elmondjad szenvedésidet elrémítő például tapasztalatlan
lelkeknek? – Jó tehát, – szólj. Figyelek.
Mit beszélsz?
Ifju valál, huszonhat éves, erős, egészséges ifjú, telve tettvágygyal és
munkaképességgel, – épen mint én –
Charlotte a legszebb leány volt Párisban, fiatal, viruló, a test és
lélek minden kincsével gazdagon megáldva, szüleinek bálványa, idegenek
bámulatának, ismerősök tiszteletének tárgya – épen mint Odalie –
Megláttátok és megszerettétek egymást; éveken át a párisi élet minden
csábjai, a hosszú távollét daczára hűk maradtatok egymáshoz, szerelmetek
naponként növekedett, nőtt a boldogság, nőtt a szenvedés által, – épen
mint a miénk –
Végre tiéd lehetett ő, a legszebb leány, a legszeretőbb asszony.
Boldogságod felülmúlhatatlan vala. A szeretett nő oldalán tekintélyes
vagyon ura, munkaképes férfi voltál, – mi sem hiányzott szerencsédből.
Megvolt mindaz, a mi boldoggá teszi az embert, s misem hiányzott abból,
a miből a megelégedés születik. A sors három gyermeket adott, három szép
ifjú csemetét; két fiút támaszúl az apának, egy leányt öröműl az
anyának. Szerelmeteknek e hármas záloga csak növelte boldogságtokat. Nőd
a legerényesebb, leghűbb nő vala a világon. Soha egy felhő nem jelent
meg boldogságod egén, melyet Charlotte hű szerelmének napfénye árasztott
el sugaraival, soha egy szellő nem zavarta meg a megelégedés ama jóltevő
légkörét, mely nőd és gyermekeid vidám kedélyéből illatozott felé. Igy
élted napjaidat, kiérdemelve a föld minden hatalmasainak irígységét. Az
idő haladt. Az évek évtizedekké váltak, s évtizedenként letűntek a
mulandóság örök tengerébe; népek keltek fel és buktak el, trónok
támadtak és enyésztek el, csak a te szívedben nem változott semmi. A
félszázad dere megüté fürteidet és szeretted nődet, mint midőn először
megláttad és gyermekeidet, mint mikor először ejté ki ajkuk az apa
nevét. Nőd úgy csüggött rajtad, mint évtizedek előtt, s a mely része
szívének gyermekeié vala, általok és bennök még azzal is téged
szeretett. Fiaid felnőttek, reményteljes ifjak, az érző szív és nemes
lélek felkent örökösei, s már számítád az éveket, midőn leveszik
válladról a munka nehéz terhét, hogy friss erővel haladjanak a pályán,
melyen te harmincz éven át szerencsével, becsületben megálltál. Oh, hogy
volt erőd elviselni ennyi boldogságot.
Egyszerre megfordult a koczka, ten vétked nélkül, véletlenül. A halálos
járvány ledöndötte hajlott korod mindkét támaszát, egyszerre,
könyörtelenül. Ez első csapása volt a sorsnak. Lesujtott. Elvesztéd
reményedet a jövőben. Fel akartál hagyni a munkával, hogy a megérdemelt
nyugalom karjaiban, nőd és leányod szeretete által vigasztalva sirathasd
elveszett fiaidat. Rendezni kezdéd ügyeidet, midőn egyszerre egy
pénzkirály bukása magával rántott az örvénybe. Egy második, harmadik,
tán tizedik ember könnyelmű koczkára tette vagyonát, s merész
üzérkedéssel maga ellen lázítá a szerencsét, – és neked kellett egy
ismeretlen bűneért megszenvedned! Becsületes valál, nem károsítottál meg
senkit, kifizettél minden apró embert, míg neked adósod maradt még isten
is, – ha van!
Ha van? – kételkedni kezdtél benne. Szegény öreg, csak most kezdtél
benne kételkedni, nem akkor, midőn jóllétben éltél és boldogságban, –
pedig e jóllét volt nyomorod forrása, és ha istened adta, úgy ördögi
szándékkal adta!
Maradt annyid, a miből lehetett megélni. De mi a puszta megélés arra
nézve, ki félszázadot töltött el nélkülözést nem ismerő jólétben? A
megélés csak arra képesíti, hogy érezni tudja veszteségét. Mindegy. Nem
ijedtél meg tőle. Kényelemhez szoktál és bőséghez, és volt erőd
lemondani mindkettőről. Nődre gondoltál és gyermekedre, ezentul ők
lesznek minden örömed. Oh, de rosszul számítál! Balvégzeted azon
forrásból eredt, melyből a megelégedést vártad; ugyanaz tett
boldogtalanná, kiben egy hosszú életen át boldogságodat találtad fel. Oh
ördögi igazságszolgáltatás, mely ugyanazon kézzel sujtasz, mely addig az
üdv útján vezérlett!
Charlotte hű hitves volt, de gyönge asszony, szerető nő, de oktalan
anya. Soha még tán gondolatban sem vétkezett ellened, soha más férfi
képe nem volt szívébe zárva, mint a tiéd, – de hiú volt és szeretett
mulatni, ártatlan volt, de szeretett élvezni, – épen mint Odalie, – – oh
nem! nem annyira, mint Odalie!
Nem annyira mint Odalie, – és mégis eléggé arra, hogy mindnyájatokat
elveszítsen. Oh iszonyú vétkezése egy ártatlan kebelnek!
Charlotte szeretett, de gyönge volt. Ha halálával visszaadhatta volna
eltünt szerencsédet, tán képes lett volna azon hősi önfeláldozásra, azon
rajongó elszántságra, melylyel a hindu nő elhalt férjét a lángokba
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Anatole: Regény - 10
  • Parts
  • Anatole: Regény - 01
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 1950
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 02
    Total number of words is 3953
    Total number of unique words is 1894
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 03
    Total number of words is 3898
    Total number of unique words is 1864
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    54.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 04
    Total number of words is 3909
    Total number of unique words is 1871
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    49.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 05
    Total number of words is 3751
    Total number of unique words is 1970
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 06
    Total number of words is 4009
    Total number of unique words is 1903
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 07
    Total number of words is 3899
    Total number of unique words is 1872
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 08
    Total number of words is 3937
    Total number of unique words is 1871
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 09
    Total number of words is 3997
    Total number of unique words is 1971
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 10
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1867
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 11
    Total number of words is 3978
    Total number of unique words is 1811
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Anatole: Regény - 12
    Total number of words is 3408
    Total number of unique words is 1733
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.