Anatole: Regény - 02

sem tudja megérteni, mit érez, mit élvez, minő kábító kéjt merít ő
abból, a miben mások csak szórakozást tudnak találni – –
[Szédítő gyorsasággal lejtett körül.]
Lábam a földbe gyökerzett, s csak akkor tudtam alant várakozó társamról
megemlékezni, midőn a tánczoló Vénus egyszerre megállt s egy csomó
fekete frakk közt elveszett szemem elől.
Megtalálva a kalapomat Achille után siettem.
Szótlanul haladtunk végig a Corson a vendéglő felé, melyben minketten
szállva valánk. Társamat e találkozás feltűnőleg elkedvetleníté,
bocsánatot kért «izetlenségeért», s miután másnapra találkozót adtunk
egymásnak, elváltunk.
Achille szobájába ment, én pedig kifordultam a térről, s még egy sétát
tettem az ős Róma romjai közé. Eszem szűntelen ama párisi tündéren járt,
s a hold méla sugarainak elvitázhatlan hatása alatt szinte ábrándozni
kezdtem a szép asszonyról. De szerencsémre, józan eszem még nem hagyott
el egészen, s midőn a prózai reflexiók mezejére eljutva, a fazék mennyei
jóságát fazékné asszonyom életmódjával, s az Achillelal való találkozás
sajátszerű hatásával combináltam, lelkem csakhamar megnyugodott és
hazatértem.
E reflexiók eredménye természetesen olyan volt hogy másnap, midőn
Achillelal találkozám, nem hozhattam a dolgot szőnyegre. Annál inkább
meglepett, midőn ő maga fordítá rá a társalgást.
– E jó ember magaviselete teljesen alkalmas arra, hogy nejét
kompromittálja, mondá Achille. Ön kétségkívül azt hitte tegnap, hogy
köztem és e nő közt «történt valami», mint mondani szokták, különben
eddig bizonyosan kérdezősködött volna felőle.
– Nem tagadom, viszonzám.
– Pedig biztosítom önt, hogy csalódott. E nő nem szereti férjét; s a
mint láthatta, nem is szeretheti. De megcsalni nem fogja soha. Hiu,
kaczér és szenvedélyesen szeret mulatni, de becsületes. Ha valamivel
rágalmazzák, azt csak férje ügyetlenségének köszöni. – E szegény asszony
annyit szenvedett! – tevé hozzá Achille mély sóhajjal.
Elhallgatánk. Achille nehány percznyi szünet után ismét megszólalt.
«Azon nehány hét alatt, mióta szerencsém van önt ismerni, mondá, ön
többször észrevehette, hogy gyakran jut eszembe egy név, melyhez
ifjuságom minden emlékei kötvék, s melyet nem tudok kiejteni fájdalmas
visszaemlékezés nélkül. Mondám önnek, hogy e név legszomorúbb lapját
tölti be életemnek. Most ismerem önt annyira, hogy tudom, méltányolni
fogja e szenvedéseket. Ha tehát van kedve meghallgatni, elmondok önnek
egy modern tragédiát, melynek hőse legjobb barátom vala. Igen egyszerű
történet, de az egyszerű tragédiák a legszomorúbbak. Igen prózai
történet és költő aligha fogna rá vállalkozni, hogy ékes versekben
drámát faragjon belőle. A költők vagy zsarnokok, vagy rabszolgák. Az
apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól; s a nagy
szellemek, kik e szabályokat alkotják, türelmetlenül megkívánják, hogy
az emberi szív még szenvedéseiben is törvényeikhez alkalmazkodjék,
mintha nem lehetne szenvedni az ars poetica elméletei ellenére is!
Kicsinylik a reális életet, megkövetelik az emberi szívtől, hogy elvont
theóriáik szerint érezzen, nem gondolva meg, hogy épen a rideg való
okozza a legtöbb szenvedést; általános szabályokat állítanak föl, midőn
épen az élet konkrét viszonyai teszik a legtöbb embert boldoggá vagy
boldogtalanná. Megvallom, már le akartam írni e történetet, de mindeddig
visszatartott az, hogy nem mertem barátom szenvedéseit pedáns kritikusok
szeszélyeinek kitenni, kik képesek volnának elvitatni a jogosultságot
oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik az,
hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, – ha szenvedésében nem
találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe
beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már udvarképesekké tett a
költészetben? Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, valószínűtlen
és mesterkélt csinálmány. Valószínűtlen és mesterkélt az, a mi alatt egy
lélek megtörik! – A költők ignorálják az életet a maga prózai
valódiságában. Megkövetelik az embertől, ki a társadalomban él, melyben
annyi kicsinyesség és ferdeség van, hogy úgy érezzen, mintha el volna
szigetelve korától, mintha nem ismerné annak fogalmait s nézeteit, nem
osztaná uralkodó előitéleteit s gyöngeségeit, mintha lehetséges volna
magát függetlenné tennie azon viszonyoktól, melyekben életét tölti,
melyekben lelke és elméje képződött, a társadalomtól, melynek
egyéniségét köszöni! És mégis, – ha író volnék megkísérteném papirra
tenni e történetet. Ön az, s én fölhatalmazom rá, ha érdemesnek tartja,
írja meg, a mit mondani fogok. Lesznek, a kik nem fogják elismerni e
szenvedések jogosultságát: a eszthetikus mathematikai határozottsággal
be fogja bizonyítani, hogy azon lelki küzdelem, mely e történet tárgyát
teszi, egyáltalában lehetetlen, s ki fogja mondani nagy képpel a bölcs
itéletet, hogy Flavigneux Anatole nem szeretett. Nem szeretett az, kit
szerelme ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll. Mindazok, kik a mai
társadalom bűneit és félszegségeit, előitéleteit s gyarlóságait ismerik,
kik méltányolni tudják a mindennapi élet viszonyainak hatalmát az emberi
lélek, a relativnak hatalmát az absolut fölött, s főkép azok, kik a
párisi életet ismerik, mely a modern társadalom minden előnyeit és
hiányait meghatványozott mértékben egyesíti magában, – ezek meg fogják
érteni e történetet, s hősében azt fogják látni, a mi volt: _a modern
társadalom erkölcseinek áldozatát_. Lesznek olyanok is, kik saját
szomorú tapasztalásból ismerik e szenvedéseket és rokon lélekkel áldozni
fognak egy megértett fájdalomnak. Itélje meg majd, osztja-e
véleményemet, s ha igen, írja meg e könyvet, mely úgy hiszem, nem lesz
minden haszon nélkül. Társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját
e könyv oly alakban fogja feltárni, melyben a világ azt még kevéssé
ismeri; mert a költők az ily viszonyokat, – és hány szív törik meg
csendben e viszonyok alatt! – méltatlanoknak tartják a földolgozásra, s
a közönség nagy zöme nem képes magát iróink iránya alól emanczipálni.
Előre mondom, ne várjon tőlem érdekfeszítő bonyodalmakat,
érzékcsiklandozó leírásokat. E történetnek legfőbb érdeme az igazság. De
úgy hiszem, ez az érdemeknek nem legkisebbike.» – –
Íme Achille elbeszélése.


I.
Flavigneux Anatole atyja, Flavigneux Anselme diszpéldánya volt a
könnyelmü párisiaknak. Tekintélyes vagyon birtokában, harmincz éves
koráig csupán annak tékozlásával foglalkozott. Ekkor, részint szokásból,
részint, hogy a vagyonán ejtett csorbát némileg helyreüsse,
megházasodott. Elvett egy gyöngéd érzésű, ábrándos lelkű leányt, kinek
betegesen izgékony idegrendszere s nehány százezer francnyi hozománya
volt. A házasság oly emberek életmódjában, mint Flavigneux Anselme, nem
nagy változásokat szokott előidézni. Flavigneux oly gyöngéd, udvarias
volt neje iránt, mintha nem is lett volna neje, rokonszenvet is mutatott
iránta, midőn egy fiúval megajándékozá, de különben változatlanul
folytatta előbbi könnyelmű életmódját.
A házas élet e neme az érzelmes, ábrándos kedélyű nőt azonban ki nem
elégítheté, s Flavigneux asszony házassága ötödik évében meghalt.
Flavigneux gyászt hordott nejéért, mint illett, de tovább folytatá
életmódját. Amint Anatole tizedik évét betölté, intézetbe küldé; s itt
atyját minden félévben egyszer látva élt a gyermek tizennégy éves
koráig, midőn egyszer hírűl hozták neki, hogy atyja meghalt. A
törvényszék gyámot rendelt neki, de a gyámnak alig volt mire
felügyelnie, mint gyámfia személyére: mert az aktivák és passivák
annyira kiegyenlítették egymást atyja halála után, hogy midőn Flavigneux
Anselme a lóról lebukva, nyakát szegte, egy elegáns temetkezés költségei
Anatole örökségét teljesen kimerítették.
Anatole egyedül állt a világban; egy gazdag embernek kényelemben,
bőségben nevelt tizennégy éves fia, egy sous nélkül zsebében. Gyámja
kivette az intézetből, melyben többé nem volt miből fizetni a magas
tandijat, s a fiú rokonaihoz fordult, felszólítván őket, tennének
valamit a gyermek nevelésére.
A felszólítás azonban felesleges vala. Volt Flavigneuxnak egy
unokatestvére s kalandjaiban pajtása, ki azon jószivűséggel és
bőkezűséggel, mely a romlatlan lelkű könnyelműséget jellemzi, sietett
árván maradt öcscsét támogatni. Detrolles György könnyelműség dolgában
szakasztott mássa volt régi barátjának, Anselmenek, kivel két évtizeden
át együtt űzték kalandjaikat; s a különbség köztük csak az vala, hogy
Detrollesnek uralkodni képes és takarékos neje volt, ki férjének
kicsapongásai elé tudott korlátokat szabni. Detrolles becsületes ember
volt és jó családapa, ki nejét és gyermekeit minden könnyelműsége
mellett tiszta szívből szerette. Neje, egy okos, tapintatos nő,
megismerve férje jó és rossz tulajdonait, meghajolt a kényszerűség előtt
s emezeknek engedett annyi szabadságot, a mennyi amazoknak megóvására
szükséges vala. Neje okosságának s mérsékletének köszönheté Detrolles,
hogy Anselme halála után annak fiáról úgy gondoskodhatott, a mint szíve
jóindulata kivánta.
Elhúnyt barátjának vagyoni állásáról értesülvén, Detrolles magához
hivatá Anatolet s azon bőkezűséggel, melyet pazarlásaiban megszokott
volt, kijelenté neki, hogy mindaddig, míg állást és foglalkozást nem
szerez magának, évenként ötezer frankot fog tőle kapni. Detrolles azt
akarta, hogy öccse a lehető legjobb nevelésben részesüljön s hogy a
nélkülözés semmikép ne gátolja tanulmányaiban s a szerint, a mint ő
ismerte az életet, erre évi ötezer frank elkerülhetlenül szükséges vala.
Anatolet erre gyámja vissza akarta küldeni az intézetbe, de a fiú
hallani sem akart többé róla. Terhére volt az intézeti fegyelem s önálló
hajlamú lelke annál inkább megunta a folytonos felügyelet alatt való
életet, mert érezte magában, hogy van kedve tanulni, hogy tehát nincs
szüksége szüntelen ellenőrző szemekre. A fiú nagybátyjához folyamodott s
ez neki adott igazat a gyám ellenében. A gyám kénytelen vala engedni
annak, ki gyámfia nevelésének költségeit fedezte, főkép miután Detrolles
úgy rendezte be a dolgot, hogy az évdíjat havi részletekben magának
Anatolenak adta kezébe. A gyám kifogásokat tett ez ellen, figyelmezteté
Detrollest, hogy ennyi pénzt adni egy gyermek kezébe a legjobb mód azt
pazarlóvá tenni, mire nem lesz módja, ha felnő. De Detrolles nem tudott
ellentállani Anatole kéréseinek, sőt tetszett neki azon önállóság, azon
akaraterő, mely a fiú szavaiban nyilatkozott, midőn függetlenséget
követelt; és a jó nagybátya úgy okoskodott, hogy épen az fogja Anatolet
férfivá tenni, ha minél előbb hozzá szokik saját ügyeit vezetni.
Anatolet tehát szállásra és ellátásra egy szegényebb hivatalnokhoz
adták, ki tanulókat tartott magánál mellékkereset gyanánt. Itt
ismerkedtünk meg egymással. Anatole havi pénzének fele sem volt
szükséges szállása, tartása és tanulmányai költségeinek fedezésére. A
többit tehát mulatságra fordítá.
Nem szükséges ön előtt bővebben indokolnom, mikép lett ily viszonyok
közt Anatole nehány hónap alatt bevégzett korhelylyé, kit a késő éj,
néha a kora reggel vetett csak haza szállására. Lakásadónk kezdetben
megfeddé néhányszor Anatolet, mire ez húsz frankkal megtoldta a havi
díjat s ez áron teljes függetlenséget vásárolt magának. Nem tudom,
meddig tartott volna ez életmód, s mivé tette volna végre Anatolet, ha
egy általa okozott botrány egyszerre végét nem szakítja. Már egy év óta
élte a gyermekifjú e korhely életet, melyben a tanulásból fenmaradt
óráit kártya és bor közt töltötte el, midőn egyszer reggel épen nem jött
haza; de e helyett néhány órával utóbb az iskolából izentek
szállásadójának, hogy vitesse haza. A jó ember futott az iskolába és ott
találta Anatolet félig ittasan, kiterítve, betört fővel, melynek
vérzését még alig tudták elállítani. Anatole ez éjjel reggelig
kártyázott s elvesztvén egész havi pénzét, melyet az nap kapott
Detrollestől, elkeseredésében inni kezdett pajtásaival, kik közül a
szerencsés nyerő ajánlkozott az italok árát fedezni. A nap már fényesen
sütött, midőn Anatolenak eszébe jutott, hogy iskola is van a világon.
Megindult tehát s mámorosan, ingadozó léptekkel a kollegiumba ment.
Midőn a terembe nyilt előadás közben benyitott, a tanár nem nézheté szó
nélkül a tizenöt éves fiút, ki félrecsapott kalappal fején, rendetlen
öltözékben, a mámor félreismerhetlen jeleivel arczán s magatartásában,
ingadozó léptekkel közeledett feléje. Nehány szigorú szóval kiparancsolá
a teremből, de Anatole a helyett, hogy engedelmeskednék, szitkozódni
kezdett s felemelt ököllel rohant tanárára. Ez félreugrott a csapás
elől, mire Anatole elvesztve az egyensúlyt, oly szerencsétlenül bukott a
tanár asztala előtt a földre, hogy fejét az asztal sarkán betörte.
Az esés után néhány hétig az ágyat kellett őriznie. Midőn megtudta a
botrányt, melyet ittas állapotában elkövetett, élénk becsületérzése
pirulni kényszeríté önmaga előtt. Megfogadta, hogy borhoz és kártyához
többé nem nyúl, s én, ki tanúja valék fogadásának, tanúja voltam annak
is, hogy azt lelkiismeretesen megtartá.
Gyámja ez alkalmat felhasználta, hogy meggyőzze Detrollest, miszerint a
fiút okvetlenül intézetbe kell küldeni és pénz dolgában szükebbre fogni,
ha nem akar professionális korhelyt nevelni belőle. A gyám könnyen
igazolható bizalmatlanságból nem hitt Anatole igéretének, miszerint meg
fogja változtatni életmódját; de a fiúban oly erős volt az elhatározás
felhagyni e korhely élettel s annyira meg tudta nagybátyját győzni
szándékának szilárdságáról, hogy ez ismét a fiú pártjára állt. Némi
változást azonban Detrolles is szükségesnek látott életmódjában. Más
iskolába kellett küldeni Anatolet, hogy ne legyen kénytelen szégyene
szemtanúi előtt pirulni. Aztán, úgy okoskodott Detrolles, Anatolet
bizonyosan a rossz példa rontá meg; oly helyre kell tehát adni
szállásra, hol nem lakik más három-négy tanulóval együtt, egy becsületes
család körébe, mely jobban fel tudjon rá ügyelni.
Talált is ilyet csakhamar, mely annálinkább megfelelt igényeinek, miután
rokonságban állt a fiúval. Cotin György távoli rokona volt
Flavigneuxnek. Egykor vagyonos kereskedő, utóbb szerencsétlenül csődöt
mondott s most teljes visszavonultságban élt Páris egy külvárosában.
Detrollesnak e gondolat annálinkább tetszett, mert Cotint és nejét mint
talpig becsületes, reális, erkölcsös embereket ismerte még a régi
időkből s mert azt hitte, hogy nemcsak pénzért, hanem rokoni szeretetből
is jobban fel fognak a fiúra ügyelni, mint bárki más.


II.
Cotinék kaptak az alkalmon, midőn Detrolles őket számos évek múlva ismét
felkeresvén, felkérte, fogadják magokhoz öcscsét szállásra és ellátásra.
Anatole szintén örömmel lépett e család körébe, melyről már
gyermekkorában a legjobbat hallotta. Emlékezett reá, hogy Cotin Györgyöt
és nejét nem egyszer hallá dicsértetni, mint a derék, becsületes
házastársak mintaképét. És nem ok nélkül. A Flavigneux család minden
ismerősei és rokonai közt alig volt ház, mely több tiszteletet érdemelt
volna, mint e derék kereskedőé, ki ötven éves korában egy húsz éves ifjú
gyöngédségével szerette nejét, kinek vágyait a negyven éves nő odaadó
szerelme teljesen kielégíté s ki mindent elkövetett, hogy három
gyermekét a lehető legjobb nevelésben részesítse.
Anatole, azon reményben, hogy e tiszteletreméltó család kebelében annál
könnyebb lesz fogadását megtartania, őszinte örömmel sietett eddig
személyesen nem ismert rokonához; s a most már hatvan éves Cotin György
annál nagyobb, annál igazabb örömmel fogadta az ifjút, mert ennek szőke
fürtei és lángoló szeme őt saját két fiára emlékezteték, kiket éltök
virágában vesztett el. Hasonló meghatottsággal sietett őt ölelni
Cotinné, mondva neki, hogy tekintse őt anyjának s legyen teljes
bizalommal iránta. Anatole csakugyan úgy érzé, mintha második atyát és
anyát talált volna Cotinékban s midőn Hermance lépett a szobába, Cotin
tizennyolcz éves leánya, kora szépségének viruló pompájában és Cotinné
azt mint leendő testvérét mutatá be neki, Anatole ily testvér és ily
anya mellett teljesnek érzé boldogságát.
[Cotin György örömmel fogadta az ifjút.]
De nehány hét alatt be kellett látnia Anatolenak, hogy a Cotin család
kebelében sok, talán minden megváltozott. Minél jobban megszokták őt a
háznál, s minél bizalmasabb lábon álltak egymással, annál inkább
módjában volt észrevennie Anatolenak, hogy a boldogság e házból
elköltözött. Nem egyszer élénk czivódásban találta Cotinnét férjével s
bár e jelenetek mindannyiszor félben szakadtak, valahányszor Anatole a
szobába lépett, fel kellett előtte tűnnie, hogy nem puszta
nézetkülönbségek okozták e heves vitákat. A szállás, melyet Cotinék
birtak, oly kicsiny volt, hogy Anatolenak még külön szobája sem vala s
csak a jövő félévben igértek számára szobát fogadni a szomszéd lakásból,
mely akkor megürülendő vala. Anatole tehát egy szobában hált Cotinnal, a
másikban Cotinné Hermanceszal, míg a harmadik ebédlő, szalon és minden
egyéb vala egyszerre. Ilyen szűk helyre szorulva rokonaival, nem
maradhatott sokáig titok előtte az, a mi a ház békéjét megzavarta.
A szükség volt e család szerencsétlenségének forrása. Cotin és neje
jólétben tölték teljes életöket s a míg ebben tartott, misem zavarta meg
boldogságukat. Egymás szerelmében s gyermekeik szeretetében szívök
minden vágyai kielégítésre találtak. Cotin György ötvenötödik évébe
lépett, midőn egy év alatt két fiát s egy nagykereskedőház bukása
folytán egész vagyonát elveszté. A becsületes csőd után, melyben
hitelezői teljesen kielégíttettek, maradt számára még néhány ezer frank,
melynek kamatjaiból egy nélkülözésekhez szokott család nagy takarékosan
megélhetett volna. De Cotinék jóléthez valának szokva s Cotin György
lelkének minden erejét fiainak s vagyonának veszte annyira megtörte,
hogy képtelen volt megmaradt pár ezer frankjával új üzletet kisértni
meg. Nem maradt tehát számukra egyéb, mint visszavonulni s lehetőleg
meghúzniok magokat. Cotin György lemondott a kényelem minden neméről,
hogy családja existencziáját megkönnyítse, neje azon szent
elhatározással lépett a szegényes szállásba, hogy életét csupán férje
vigasztalásának szentelendi; e két ember lelkében a gyöngédségnek,
szerelemnek és erénynek oly kincse vala felhalmozva, mely nem egy, de
tíz életet boldoggá tehetett volna, – és ők mégis szerencsétlenek
valának. Cotinné nemcsak gyöngéd nő és szerető hitves, de egyszersmind
gyönge nő és oktalan anya vala. El tudta magát a legnagyobb áldozatokra
határozni, mert az elhatározásban szíve támogatta, ez pedig tiszta és
romlatlan vala; de nem birta elhatározását végrehajtani, mert jellemének
gyöngesége képtelen volt az élet keserű valóságával megküzdeni. Bármint
feltette volt magában, hogy fel fog hagyni mindazzal, a mi a
megélhetésre okvetlen nem szükséges, midőn kenyértörésre került a dolog,
nem volt ereje egy vagy más apróságról lemondani, melyet oly magától
értetődőnek tanult ismerni előbbi jó körülményei közt. Férje nem egyszer
figyelmezteté őt, legyen takarékosabb, mire panasz és szemrehányások
következtek. Minden ily családi jelenetnek vége ugyan az volt, hogy
Cotinné férje nyakába borulva bocsánatot kért tőle és könyezve fogadá,
hogy ezentúl máskép lesz minden; – de azért minden a régiben maradt s a
kis tőke, melynek kamatjaival kellett volna a család létezését
biztosítani, koronként megkisebbíttetett a háztartás folyó költségeinek
fedezésére.
E gazdálkodásnak előbb-utóbb válságra kellett vezetnie; s e válságot
Hermance növekedése csak sietteté. A leány szép volt, tele észszel és
élettel; anyja csüggött rajta s nem vette észre, hogy saját hibái, az
élvezetvágy és a jellem gyöngesége, fokozott mértékben vannak meg
gyermekében. Cotinné imádta leányát, ragaszkodott hozzá, mint egyetlen
vígaszához a szerencsétlenségben s nem bírta a szép, de hiú és könnyelmű
leánynak egy kivánatát sem megtagadni. Ez pedig majdnem szívtelenségig
menő könnyelműséggel követeléseit oly magasra fokozta, mintha fogalma
sem volna szülei vagyoni állásáról. Hermance toiletteje s apró
mulatságai ekként majdnem annyiba kerültek, mint az egész háztartás.
Cotin György sokkal gyöngébb volt, semhogy erélyesen közbelépve ez
életmódnak véget tudott volna vetni; a szegény öreg csak panaszkodni
birt. Naponként figyelmezteté nejét, miszerint nehány év mulva teljesen
koldusbotra jutnak s nem lesz meg mindennapi falatjuk; – de a gyönge
asszony, most már leányának könnyelműsége által is tovább ragadtatva,
nem tudott a dolgok állásán változtatni. Az egyetlen, a mit tenni birt,
az vala, hogy el tudta titkolni férje előtt, miszerint összes tőkéjökből
már alig van hátra két-három ezer frank és hogy ez is alig elegendő az
adósságok fedezésére.
E ponton állt a Cotin család, midőn Anatole lépett belé. Az öreg Cotin,
ki előtt neje a végső nyomor közellétét eltitkolá, azzal vigasztalta
magát, hogy azon havi kétszáz frank, melyben vele Detrolles Anatole
eltartására nézve megegyezett, helyreállítandja háztartásában az
egyensúlyt. És úgyis lett volna, ha ama tőke, melyet Cotin számításainak
alapjául felvett, még létezett volna. Ennek hiányában azonban Anatole
havidíja csak tökéletlen segély vala. Anatole nehány hét alatt
felismerte a család helyzetét. Látta, hogy Cotin és neje oly gyöngéden
szeretik egymást, mint egy ifjú házaspár és látta, hogy éltök folytonos
czivódás és keserűségek közt folyt le. Megszerette és szánta e
becsületes, de gyönge embereket s felajánlá Cotinnénak saját erszényét,
melyen az asszony nem is mulasztott el koronként apróbb kölcsönök
contrahálásával könnyíteni.
Anatole azt hitte, hogy azon csekély támogatás, melyben nagynénjét
részesítheti, ép oly jó hatással bír, a mily jó szívből van adva s e hit
némileg ellensúlyozá benne a fájdalmat, melyet szegény rokonai
szerencsétlensége felett érezett. Most már, részben pénzhiányból is,
idejének legnagyobb részét otthon tölté, tanulva, vagy az öreg Cotin
elbeszéléseit hallgatva, vagy Hermanceszal csevegve, kivel csakhamar oly
bizalmas lábon állt, mintha gyermekkoruk óta együtt növekedtek volna.
Rövid idő alatt Anatoleon megtörtént az, a mi ily körülmények közt oly
könnyen megesik egy tizenhat éves tanulón: beleszeretett Hermanceba. A
két ifjú természetében sok volt a hasonlóság, de még több az ellentét.
Anatole természetének egyik uralkodó eleme az élvezetvágy vala, ép úgy,
mint Hermanceénak, de míg az ifjú eszével és elhatározásával tudott
uralkodni e hajlamokon, ha kellett, a leány vagy nem bírt, vagy nem
akart korlátokat vonni kedvtelései elé. Anatolenak nem valának szilárd
erkölcsi elvei. Sem könnyelmű atyja, ki szeretetreméltó
lelkiismeretlenséggel űzte női kalandjait, sem hasonkorú pajtásainak
társasága nem volt alkalmas szilárd erkölcsi elveket csepegtetni
lelkébe, az intézetben nyert nevelése pedig olyan volt, mint minden
iskolai nevelés: erkölcsi elvek helyett a vallás érthetetlen formuláival
terhelte meg elméjét, melynek semmi közük a morálhoz. De ha nélkülözte
is lelke azon erős erkölcsi tartalékot, melyet csak az anya vagy atya
szerető gondoskodása olthat fiatal lélekbe; természete mégis alapjában
nemes, érzelmei tiszták valának s e jó tulajdonok, támogatva azon élénk,
az ingerlékenységig kényes becsületérzés által, mely őt már e korban
kitünteté, szinte kipótolák e tekintetben nevelése hiányait. Hermancetól
a természet megtagadta azon erkölcsi érzéket, mely egyedül képes a nőt
az élet válságos viszonyaiban fentartani s nevelése mitsem adott neki, a
mivel azt pótolhassa. Könnyelmű, hiú gyermek volt már tizenöt éves
korában, ki nem ismer nagyobb feladatot, mint tetszeni és mulatni; s
anyja, példája által, melyet leányának szolgáltatott, midőn életének
főczélját hasonlókép a kellemes időtöltésekben keresé és majomszeretete
által, melylyel őt körülvette, e gyöngeségeket Hermanceban azon határig
fokozta, melyen túl a jellemgyöngeség jellemtelenséggé válik s melytől
csak egy lépésnyire van a becstelenség. Mindkettejökben hiányzott az
egészséges erkölcsi érzék; de míg Anatolet élénk becsületérzése képes
volt oly magasra emelni, hová a puszta erkölcsi elvek fel nem érnek;
addig Hermance, könnyelműsége s azon veszélyes befolyás által, melyet
anyja gyakorolt reá, képes vala oly mély sülyedésre, melyet maga az,
hogy lelke minden erkölcsi tartalékot nélkülözött, nem indokolhatott
volna. Ez éles ellentét oly jellemnél, mint Anatoleé, valószinűleg
lehetetlenné tette volna a Hermance iránti szerelmet, ha mint férfi
ismerkedik meg a leánynyal, mert a férfijellem minden tulajdonai közt
alig van kérlelhetetlenebb, türelmetlenebb a becsületérzésnél. De
Anatole tizenhat éves gyermek volt, midőn a nálánál idősb Hermancet
megismerte.
De mit feszegetem én itt e két ember jellemét? mi köze egy tizenhat éves
ifjú szíve vonzalmának a lélek és jellem határozó tulajdonaihoz?
Kifejlődött, megállapodott természeteknél ezek döntő elemként
határozhatnak a szív érzelmei felett; a férfi szerelmében nagy része van
saját s kedvese jellemének és életnézeteinek is, de egy tizenhat éves
ifjú szerelme az alkalom és a tapasztalatlanság szüleménye.
Anatole gyermek vala, az első fiatal, szép nő, kit ismert, Hermance
volt; naponként órákat töltött a leánynyal, játszott, csevegett vele, –
kell-e több szerelmének indokolására?
Az ifjú szerette a leányt, szerette azon öntudatlansággal, hogy ne
mondjam, gyanútlansággal, mely az első szerelmet jellemzi; szerette úgy,
mintha nem is volna magával tisztában az iránt, hogy vonzalmának tárgya
a másik nemhez tartozik. Anatole önkénytelen hajlamot érzett Hermance
iránt, mintegy magától értetődő, indokolásra nem szoruló vonzódást, mely
őt a leányhoz közelíté; s engedett ez érzelemnek, vagy tán inkább
ösztönnek, a nélkül, hogy azt elemezni megkisértené. Ha tudta volna,
hogy Hermancet szereti, kétségkívül magába vonult volna s nem mert volna
többé oly bátran közelíteni a leányhoz; de így, szerelmének öntudata
nélkül, a mit kora tapasztalatlanságának köszönhetett, oly
elfogulatlanul, oly minden utógondolat nélküli odaadással engedé át
magát a leány társaságának, mintha még fogalma sem volna róla, hogy
ketten oly két nemhez tartoznak, mely két nem csak a szenvedély nyelvén
érti meg egymást teljesen.
A Cotin-házban senki sem vette észre, hogy Anatole Hermancet szereti.
Cotin és neje örömmel nézték a «rokoni vonzalmat» a két fiatal közt s
Hermance csak víg és kedves játszótársat látott az ifjúban. A leány
vígságában féktelen, szeszélyeiben kicsapongó volt, – de modora még
inkább hasonlított egy pajkos fiú magaviseletéhez, mintsem oly
leányéhoz, ki már öntudatával bír nemének. S ez még alig is volt meg a
leányban. Hermance azon lányok közé tartozott, kikben, természetök
elevensége daczára, aránylag későn érvényesíti magát az, a mi a leányt
nővé teszi. S így nem egyszer Hermance játék közben ölébe ugrott az
ifjúnak s Anatole ölelte és csókolta hugát, – mindkettő még minden
sejtelme nélkül annak, hogy élvezet is lehet abban, mi csak a pajkosság
gyümölcse vala.
Vagy öt hónapot töltött ekként Anatole a háznál, midőn különféle
jelekből azt vélte észrevehetni, hogy Cotinék vagyoni viszonyaiban
kedvező fordulatnak kellett beállnia. Cotinné néhány hét óta vidorabb
volt s nem czivódott férjével. Az asztal jobban el vala látva s Cotinné
már három hét óta nem fordult volt új kölcsönért öcscséhez. Hermance
szebb ruhákban járt, mint azelőtt s minduntalan hol színházban, hol
társaságban volt valamely barátnéjával, honnan, hogy mikor jött haza,
Anatole nem tudta, mert olyankor már aludni szokott.
Nemsokára megjött a lakváltoztatási idő, s Cotinék a szomszéd lakásból
nem egy szobát fogadtak fel Anatole számára, hanem az egész lakást, mely
három szobából s konyhából állt. A konyha átalakíttatott előszobává,
melyből egy ajtó nyílt balra egy szobába, egy másik jobbra két szobába.
E második szobának azonfelül külön kijárása is volt a melléklépcsőre. Az
egy szobát Anatolenak adták, a két szobás lakosztály pedig Hermance
számára rendeztetett be, oly kényelemmel, sőt elegancziával, mely
Anatolet rendkívül meglepte. Az ifjú nem tudta magának megmagyarázni a
dolgok e fordulatát, de gyöngédtelenségnek tartotta volna a
kérdezősködést, midőn azt látta, hogy Cotinné és leánya oly egykedvűen
intézik e változtatásokat, mintha mindez nem is lehetne máskép. Anatole
azon könnyűséggel és gyanútlansággal, mely korának tulajdona vala,
csakhamar beletalálta magát e változásba. Elfoglalta szobáját és
teljesen boldognak érzé magát, midőn Cotinné és Hermance megelégedett