Anatole: Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
34. KÖTET
ANATOLE
Irta
TOLDY ISTVÁN
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906

ANATOLE
REGÉNY
IRTA
TOLDY ISTVÁN
CSERNA KÁROLY RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


TOLDY ISTVÁN.
1844–1879
1844-ben született, s minthogy a Toldy Ferencz fia volt, nevezetes irók
és államférfiak környezetében nőtt fel, szabadabb, nyitottabb
gondolatvilágban. Szép szál barna ifju volt, hatalmas vállakkal, mint
egy Herkules, fekete szemeiből izzó fény lövelt ki, izmait erő
feszítette. Ha a regebeli erős Toldy fia volna, akkor sem esik vala
messze a fájától.
De így sem esett. Már joghallgató korában elárulta hajlamait az irodalom
iránt és a tehetségét hozzá. Mindamellett nem hanyagolta el a komoly
tanulmányokat sem, felváltva mélyedt el Európa nagy gondolkozóinak és
szépiróinak remekeibe; irónak készült, de olyan fajtának a minő az atyja
házánál megfordult Eötvös József vagy Kemény Zsigmond volt, hogy egyébre
is lehet használni.
Különben sokoldalusága, úgy testi mint lelki ügyességekben úgyszólván a
Jókai hőseihez tette hasonlóvá. Bálban első tánczos, a kávéházi
asztalnál első disputáló, asszonyok közt a fő-fő udvarló, víg pajtások
közt a legbohóbb fiu, tanácskozó helyen a leghiggadtabb fej, párbajnál a
legjobb vivó, szóval mintaképe a fiatal óriásnak, akiből egykor nagy
portentum lesz – ha az isten is úgy akarja.
Az isten azonban nem akarta úgy. Megadott neki mindent, a mihez a nagy
szereplésnél szüksége lehet, csak időt nem adott neki eleget.
De az aránylag csekély idő daczára is szinte teljesen bevégzett
egyéniséget és jelentékeny nyomokat hagyott. Pedig abból a kis idejéből
is, ami számára engedve volt, elcsipegetett valamennyit a gondviselés.
Mire iskolai tanulmányait bevégezte, nyélbe ment a Deák-féle kiegyezés a
király és nemzet közt, megnyilt a közpálya a magyar ifjak előtt. Az
pedig olyan furcsa idő volt, hogy nem a hivatalokat keresték, hanem a
hivatalnokokat. A fogalmazni tudó művelt ifjakra kötelességűl hárult
odaülni az üres asztalokhoz a bürókban és végezni az ország dolgát.
Toldy Pista is beállt 1867-ben fogalmazónak a belügyminisztériumba,
nehány hónap mulva titkár lett (akkor még egy hónapból állt egy esztendő
a ranglétra világában). Később a miniszterelnökségben, majd az új
törvényelőkészítő-bizottságban szolgált. E közben állandó munkásságot
fejtett ki a lapokban, Pulszky Ágosttal együtt szerkesztette az «1848»
czímű lapot, melyben úgy a publiczistikai, mint a szépirodalmi
közlemények közt kicsillogott az, amit ő írt. Temperamentumos író volt
erős egyéniséggel, élénkség, bátor határozott hang és bizonyos francziás
esprit jellemezte irásait. Nem az óvatos vagy tétovázó emberek sorához
tartozott. Egyenesen csörtetett a czéljai felé ungon-berken keresztül,
nem törődve vele, hogy útközben valamit, vagy valakit feltaszít.
Különösen a klerikalizmust és jezsuitizmust üldözte hevesen. A
Pulszky-féle lap megszüntével a _Századunk_ majd a _Reform_
főmunkatársa, de itt se fejthetvén ki eszméit szabadon, saját lapra
vágyott, a mit végre 1875-ben Lónyay tett neki lehetővé, miután a
_Választások előtt_ czímű röpiratából megismerte, mekkora erő lüktet
tollában. 1875-ben kilépett az államszolgálatból, s alapította a
_Nemzeti Hirlap_-ot abban a kis formátumban, melyet azóta úgyszólván az
összes magyar ujságok felvettek.
Toldy előtt a _Figaro_ lebegett mint minta, de teljesen utánozni nem
akarta, mert érezte, hogy a magyar ünnepélyes természet nem veszi be a
bohó tréfa alakjában feltálalt komoly dolgokat, tehát bizonyos
mérséklettel kezdte a reformot, hogy a politikai és társadalmi kérdések
hagyományszerűen végtelenűl unalmas, száraz és élvezhetlen pertraktálási
módjába egy kis zamatot, elevenséget, játsziságot, színt, sőt illatot
vegyítsen, úgy akarva fokozni a lanyha olvasási kedvet, mint a fortélyos
franczia szakácsok az étvágyat, azzal, hogy a nem kivánatos, megunt
husokat különböző izű és szinű mártásban adják fel. Hogy a politikai
czikkek szürke, nehézkes, ódon ruháikból kiszabadultak, az ő – nem merem
mondani – érdeme, mert talán kár volt úgy nem hagyni, de legalább
jelentőségének bizonyítéka.
A hirlapírói teendők mellett lázasan dolgozott szépirodalmi művein,
mintha tudná, hogy sietnie kell, roppantul sietnie. Irt novellát,
regényt, színművet, a jezsuiták bűneiről elterjedt vaskos könyvet,
rőpiratokat a kiegyezésről, a katholikus autonomiáról, a politikai
szónoklatról kézikönyvet adott ki, az akadémiának lefordította Mommsent.
Legnagyobb sullyal esnek a serpenyőbe müködésének mérlegelésénél
színművei, melyek francziáskodó modorban egy-egy társadalmi kérdést
vetnek fel. Toldy nem szövevényesen font meséket alakít át
színdarabokká, hanem liberális vezérczikkeket önt át mesékké. Egyik
drámája _Livia_ plane valóságos antiklerikális támadás. Színművei
jelentékeny sikert arattak a Nemzeti Színházban, némelyek hosszú időkig
maradtak a repertoir-on mint az _Új emberek_ _A jó hazafiak_. Elbeszélő
művei, s ezek közt kivált _Anatole_ regénye, mely 1872-ben jelent meg,
élénk hatást keltettek a közönségben és az irodalmi körökben. A
Kisfaludy Társaság mindjárt az _Anatole_ megjelenése után, 1873-ban,
sietett őt egyik üres székébe ültetni.
Egy másik szék pedig (s erre vágyott nagyon) a parlamentben szinte
elkerűlhetetlen volt már – hiszen a politikusok egy Gambettát vártak
benne, ahogy az írók egy ifj. Dumast. És mindez szépen lassan kezdett a
teljesűlés felé menni, midőn 1879-ben egy zuzmarás téli reggelen
váratlanul rálehelt a kaszás csontember és se Dumas sem Gambetta nem
jöhetett többet elő – hanem Toldy István is elment.
_Mikszáth Kálmán._


ANATOLE.
_Első kiadása megjelent 1872-ben._
A múlt őszön Rómában hivatalos valék T* M* marchese és bankárhoz,
egyikére azon estélyeknek, melyeket a háziúr hiúságból ád a világ minden
tájékáról hozzá «ajánlott» ismeretlen barátoknak, s a vendégek
kiváncsiságból látogatnak; s melyeken idegennek, mint magam is valék,
alig lehet magasabb ambitiója, mint némi méltósággal és elegancziával
unatkozni.
E lélekemelő czélt hajhászva egy mellékterembe vetődtem, mely véletlenül
épen üres volt, s itt egy csalogató tekintetű karszékbe vetvén magamat,
belemerültem egy pompás Tizián szemléletébe, mely velem átellenben
függött a falon. Nehány pillanatig foglalkozhattam a nagy mæstróval,
midőn egy idegen lépett a terembe, körülnézett, aztán könnyed üdvözletet
bólíntva fejével, nagy fáradtan egy másik karszékbe veté magát, mely egy
szép művű rózsafaasztal mellett az enyémnek mellékdarabját képezé.
Tekintetem Tizián vásznáról önkénytelen az újon jöttre esett, s félre
kellett fordulnom, nehogy az észrevegye azon akaratlan mosolyt, mely
fölött első perczben nem tudtam úrrá lenni. A szék, melyen ült, a szoba
szögletében állt egy alacsony étagère előtt, melynek legfelső polczára
egy tán Pompéjiban kiásott ó-római váza volt állítva. A váza az ókori
edényvilág azon, majdnem gömbölyű alakzataihoz tartozott, melyeket csak
két hatalmas fogantyújok biztosít azon félreismerés ellen, nehogy a
földteke sikerületlen utánzásainak tartassanak. Az öblös edény alig egy
arasznyival állt az ismeretlen feje felett, s midőn tekintetem ráesett,
akaratlanul elmosolyodtam azon bizarr hasonlatosságon, mely az
ismeretlen fejének s a pompeji vázának alakja közt szembe tünt.
Átellenesem alacsony, tömör termetű ember volt, széles, de nem idomtalan
vállakkal; s e vállakon meglehetős nagy fej ült, melynek kerekdedsége
bármely hevesi görögdinnyének becsületére vált volna. Barna haja rövidre
volt nyírva, bajusza rövidre volt nyírva, szakálla, mely álla
kivételével arczát befedte, rövidre volt nyírva; s a haj és szakáll e
szabályos megnyírtsága még tökéletesebbé tette fejének gömbalakját. Első
perczben hajlandó lettem volna a tüneményt esztergályosi műremeknek
tartani, ha a gömb két oldalán egy-egy terjedelmes fül nem tolakodik
kifelé, mely illuzióimat tönkretette, s meggyőzött róla, hogy csakugyan
emberfő áll előttem. E két széles, kifelé törekvő, s ennek következtében
szétálló fül volt anyja azon udvariatlan mosolynak, mely ajkaimat meg
látogatta. Emberem épen nem volt rút, házassági ajánlatban bátran
«kellemes külsejünek» hirdethette volna magát; sőt volt arczában valami
jószívűség, mely a kedély túlnyomóságát árulta el az elme felett, s
inkább volt vonzó, mintsem visszataszító: de mesésen kerek feje,
szétálló, hatalmas füleivel szerfelett komikus látványt nyujtott, főkép
egy arasznyival azon pompéji fazék alatt, melyhez oly meglepően
hasonlított.
Elkezdtem emberemet szemmel kísérni. A fazékfejű úr sehogysem találta
magát helyében. Hol jobb lábát veté a balra, hol megfordítva, kezét hol
nadrágja zsebébe, hol mellényébe dugta, egyszer órájára nézett, másszor
szemüvegét törölte meg, keztyűjét lehúzta, hogy ismét felhúzza, s ez így
tartott öt perczen át, melyet végtelen hosszúnak kellett találnia.
Nehányszor felém fordult, mintha szólni akarna, aztán ismét
visszavetette magát ülésébe. Észre kellett vennem, hogy bántja valami.
Ajka mozgott, újjaival valami melódiát vert kalapján, szóval oly
benyomást tett rám, mintha türelmetlenül várt volna valakit, vagy
hiányát érezné valaminek, s nincs még tisztában magával a mód iránt,
melylyel baján segítsen.
Végre egy ránézve kétségkivül kínos pauza után nagy elhatározással
hozzám fordult s megszólalt.
– Bocsánat uram, mondá udvariasan, ön itt szintén idegen, nemde?
– Az vagyok.
– Nagyon örvendek! kiálta fel a fazék oly mosolylyal, mintha legalább is
rég nem látott barátot fedezett volna fel bennem, s székén egyet
taszított az enyém felé.
Csönd állt be, melyet én készakarva nem szakíték meg, kedvem telvén a
fazék arczának tanulmányozásában. Ez arczról, midőn én hallgatással
feleltem felkiáltására, a fentidézett örvendetes mosoly ép oly gyorsan
letünt, a mily indokolatlanul jelent meg rajta az előbb.
Nehány másodpercz múlva ismét felém fordult.
– Bocsánat uram, – ön nemde angol?
– Nem.
– Orosz?
– Nem, magyar vagyok.
– Ah, magyar? mindjárt gondoltam! – kiálta fel a fazék második
kiadásával az előbbi oknélküli mosolynak, s székét ismét közelebb
biztatá az enyimhez. – Örvendek, nagyon örvendek. Oh uram, ön nem is
tudja, miért örülök ezen annyira. Nemde nem tudja?
– Nem is sejtem.
– Hja persze! – de ez már így van. Magyarország, – az szép ország!
– Volt ön már Magyarországon?
– Még nem. De elmegyek, – fogadni mernék, hogy elmegyek; és – lássa uram
– ezért örvendek annyira, hogy most szerencsém van önnel megismerkedni.
Hol is lakik ön Magyarországon?
– Pesten.
– Mindjárt gondoltam! Hisz az természetes. Aki Francziaországban él,
csak Párisban lakhatik, aki Magyarországon, csak Pesten. Mert lakni
egyáltaljában csak fővárosban lehet. No, annál jobb. Lássa uram, így, ha
egyszer Pestre jutok, legalább nem leszek idegen, legalább találok egy
ismerőst az ismeretlen városban. Ah, higyje el uram, borzasztó dolog az,
ismeretlen emberek közt lenni, – az ember nem beszélhet senkivel, –
aztán néha oly nehéz megismerkedni.
– Ha e nézeten volnék, jegyzém meg, otthon maradnék.
– Otthon? hehehe! röhögött a fazék jelentékenyen. Hát azt hiszi ön, nem
szívesebben ülnék én otthon Párisban, saját házamban a Rue Caumartinban,
mint hogy egyik városból, egyik országból a másikba vándoroljak; ugy
hogy mire az egyiket megszoktam, odább kell mennem új világba új emberek
közé, kikkel ismét előlről kell kezdeni az ismerkedést? Oh én szép
nyugalmas házam Párisban, mikor látlak ismét!
A fazék kebléből oly mély sóhaj tört ki e szavakra, hogy úgy hivém,
embertelenség volna őt megfosztani az alkalomtól, hogy szívét
kiönthesse. Elhatározám tehát, hogy lehetőleg indiskrét leszek és
kérdéseket teendek neki mindaddig, míg látom, hogy van kedve felelni.
Fecsegő emberek megbántásnak veszik, ha nem érdeklődünk ügyeik iránt, s
nekem ez alkalommal volt időm a fazék ügyei iránt érdeklődni.
– Bocsásson meg uram, mondám, de e szerint az ön tettei és vágyai közt
oly ellenmondás van, melyet nem bírok magamnak megfejteni. Ki
kényszeriti önt egyik helyről a másikra vándorolni, ha nem akar?
– Ki? – hát a feleségem! – kiálta fel a fazék nagy emphazissal, s ismét
felém taszítá székét egy araszszal. – Ah uram, különös egy asszony az én
feleségem! Az ő kedvéért kopizálom a bolygó zsidót már két év óta. Ah,
ha ön ismerné a feleségemet!
– Tehát annyira szeret utazni?
– No, – utazni épen nem –
– Akkor hát nem értem –
– Nem úgy-e? tudtam, hogy nem érti. Természetes! Hisz az én feleségem
oly különös egy asszony! Lássa uram, házassági szerződésünkben csak egy
pont van, mely tőle ered, de ez egy pont azt mondja, hogy tartózkodási
helyünket mindig ő fogja meghatározni.
– Valóban különös.
– És ha ön tudná, mikép hajtatik végre e pont a gyakorlatban! Két éve,
hogy összekeltünk Párisban. Ősz volt. Alig estünk át a mézeshetek
szokásos kéjutazásán, nőm kijelenté, hogy a telet Londonban fogjuk
tölteni. Képzelje el ön, – meg kellett tanulnom angolul. Persze – az
angol nyers nép, – nem érti nyelvünket. Nőm már tudott, – persze! hisz ő
mindent tud. Megtanultam angolul, hogy nőmet a télen át huszonkilencz
bálba elkísérhessem. Megtettem. Tavaszszal bejártuk Skóciát. A nyarat
Schweitzban töltöttük. Itt aztán megtudtam, hogy a legközelebbi télnek
Sz.-Pétervárt lesz hozzánk szerencséje. No, ide legalább nem kellett új
nyelvet tanulnom. Az oroszok tudnak franciául. Elmentünk tehát
Sz.-Pétervárra, s a farsang hosszabb levén, harminczhét bálba kisértem
feleségemet. – A nyáron megnéztük Svédországot és Norvégiát, de nőm úgy
tartja, hogy az unalmas vidék, ott nem érdemes egész telet tölteni.
Onnan ide jöttünk. Nőm azt reméli, hogy az olasz udvar átköltözvén
Rómába, az első farsang az új fővárosban különösen fényes lesz. Hova
megyünk innen, még nem tudom; mert nőm csak az utolsó hetekben szokta
magát elhatározni. De annyit tudok, hogy Nápoly, Madrid, Bécs,
Bruxelles, Pest és Moszkva rajta vannak a programmon. Berlinbe nem
megyünk, nőm nem szenvedheti a poroszokat. De Pestet – azt már látom –
előbb-utóbb el nem kerülhetjük. Apropos, ismerős ön a pesti
társaságokban?
– Bizonyos körökben, – egy kissé –
– És szeret mulatni?
– Nem tagadom.
– Ah pompás! – kiálta fel a fazék, – így mi önben valóságos oázisra
fogunk találni Pest ismeretlen sivatagában. Ön lesz szíves bennünket
megismertetni s bevezetni a társaságokba. Majd bemutatom nőmnek, ha
megengedi. Higyje el, ha őt meglátja, meg fog neki tenni mindent, a mit
akar, – mert szép, a bolondulásig szép!
– Meg vagyok róla győződve.
– Sőt többet mondok, – folytatá a fazék lelkesülten, – ön udvarolni is
fog neki. Oh ne tagadja! Ez a sorsa mindenkinek, a ki őt megismeri. Ön
is fog, oh bizonyosan. Csak egyre figyelmeztetem uram; bele ne szeressen
valahogy, – nem menne vele semmire! Oh, próbálták már elegen, – hiába!
Láttam, hogy a fazék iránt lehetetlen indiskrétnek lenni.
Megkoczkáztattam tehát még egy kérdést.
– Az ön neje e szerint szívtelen?
A fazéknak eszébe sem jutott észrevenni, mennyi impertinencia van e
kérdésben.
– Oh a világért sem! viszonzá, hamiskásan csiptetve szemével. Ah uram,
ha ön tudná, miért kell nekünk így élnünk, miért kerüljük mi Párist, nem
mondaná róla, hogy szívtelen!
– De hát miért?
– Ah uram, mi kerüljük Párist, mert az szomorú emlékeket kelt fel
szívében. Oh, mi közönséges emberek az ily gyöngéd érzéseket nem is
vagyunk képesek felfogni!
– Szomorú emlékek?
– Ugy van; szerencsétlen szerelem, – egy elhalt kedves, – oh az igen
szomorú dolog!
– Tehát az ön neje –
– Szeretett! – oh uram és hogy szeretett? – Úgy csak ő tud szeretni! Ah,
ha ön ismerné feleségemet, ha tudná, mikép lett nőmmé, – az igen érdekes
dolog!
Ez nyílt felszólítás volt a kérdezésre. Kérdeztem.
– Tehát hallgasson meg uram, – szólt a fazék, nagy lélekzetet véve s
hátraveté magát székében. – Ezelőtt négy évvel ismerkedtem meg nőmmel. A
legszebb leány volt Párisban. Két hét múlva megkértem, – kosarat adott.
De ez engem el nem csüggesztett; én nem ijedek meg egyhamar valamitől.
Bírtam atyja beleegyezését s nagynénje hő pártfogóm vala. Egy héttel
utóbb, ennek biztatására újból megkértem. Az igaz, hogy ismét kosarat
adott, de most már bizalmasabb volt irántam, mint első alkalommal.
Kiönté előttem szívét, megvallá, hogy mást szeret és kijelenté, hogy azé
lesz vagy senkié. És szerette, – oh mennyire szerette! Megvallom, ekkor
úgy kezdtem látni a dolgot, mintha ügyem rosszul állna. De ez el nem
csüggesztett. Visszavonultam egy időre, hogy egyszerre váratlanul ott
teremjek ismét, újra kezdeni az ostromot. És képzelje ön, mi történik
ekkor? – Nőm kedvese egyszerre agyonlövi magát. A bolond! Agyonlőni
magát, mikor oly nő szereti az embert, mint az én feleségem; és – a mi
fő, – minden józan ok nélkül! Ok nélkül mondom, mert ha lett volna rá
komoly oka, kedvesének csak tudtára adta volna. Nem tette. Egy szép
reggel szíven lőve találták szobájában, a nélkül, hogy valakinek
megmondta volna, miért lett öngyilkossá. A világ persze kisütötte, hogy
szerencsétlenül szeretett, – tíz öngyilkos közől kilenczből az ujságirók
szerencsétlen szerelmest csinálnak, – de ő nem volt szerencsétlen, őt
szerette a legszebb nő, az én feleségem. No, de elég az ahhoz, hogy e
veszélyes vetélytárstól megszabadultam. És mit gondol ön, mit tettem én
erre? Azt hiszi, hogy rögtön előálltam ismét és harmadszor megkértem? Oh
nem uram! Tiszteltem nőm fájdalmát. Megvártam, míg kibúsulja magát
elhalt kedvese felett. Vártam egy egész hónapig. Ekkor ismét megkértem
és képzelje, – ismét kosarat kaptam. No, ekkor, az igaz, már veszteni
kezdém reményemet, hogy valaha enyimnek nevezhessem. De máskép vala
megírva a sors könyvében! Egy évvel utóbb atyja meghalt, s nőm árva
lett. Atyja temetésén megjelentem, de nem újítám meg kérésemet.
Tiszteltem nőm fájdalmát. Nehány hónappal e szomorú esemény után azonban
egy furfangos gondolat támadt agyamban. Hátha, – gondolám magamban, ha
most, hogy egyedül áll a világban, minden támasz, minden védelem nélkül,
hátha most legyőzhetném ellenállását?! – Másnap megkértem. Az igaz, hogy
ismét kosarat adott, de nagynénje kért, ne tekintsem ezt végleges
válasznak, engedjek neki gondolkozási időt, s jőjjek el két hét múlva;
azalatt ő majd meggyőzi róla hugát, miszerint hozzá illőbb férjet nem
talál Párisban. Megtettem és két hét múlva nem kaptam kosarat! Ő
beleegyezett, – ah uram, mily boldog voltam! ennyi viszontagság után,
négyszer kikosarazva, végre mégis enyém lett ő, a legszebb, a
legimádandóbb nő! Nőm igen szépen viselte magát irántam. Csak egy
föltétele volt, melynek be kellett igtattatnia házassági szerződésünkbe.
«Ön be fogja látni, mondá nekem, miszerint Párisban nem maradhatok. Itt
minden kő, minden arcz reá emlékeztet. Itt nem tudnám feledni. Önnek
pedig épen úgy érdekében áll, mint nekem, hogy feledjem. Ha tehát azt
akarja, hogy neje legyek, szerződésünkben ki fog mondatni, miszerint
mindig ott fogunk lakni, a hol én akarok. Nem mondom, hogy sohsem térünk
vissza Párisba. Ha egyszer szívem megnyugodott, ha őt elfeledtem,
visszatérhetünk. De addig nem, – addig szórakozásra van szükségem.» –
Igy szólt ő, s szeme könnybe lábadt, midőn meghalt kedvesére gondolt. Oh
lássa uram, magam is elérzékenyedem, – folytatá a fazék, szemét
kíméletlenül megdörzsölve. – De hogy is ne? – mikor nőm annyira
szerette, sőt még most is szereti, mert esze ágában sincs visszatérni
Párisba! – Oh uram, sajátságos asszony az én feleségem!
A fazék oly mélabús sóhajjal kísérte e szavakat, hogy emberbaráti
kötelességemnek tartám a részvét nehány szavával áldozni fájdalmának.
– Értem fájdalmát uram. Ön tehát nem boldog?
– Micsoda! – kiálta fel a fazék nagy kerek szemét rám meresztve, – én
nem boldog? mit gondol ön? szebb, okosabb, erényesebb nő az enyimnél
nincs a világon! Hogy engem nem szeret? mit tesz az, mikor mást sem
szeret? A halott vetélytársak pedig nem veszedelmesek, – tevé hozzá a
biztosság boldog önérzetével. Higyje el uram, ily nő mellett az ember
csak boldog lehet! Ah, ha ön ismerné, nem kételkednék boldogságomban. De
igaz! én meg akarom önt nőmmel ismertetni, hogy ha Pestre jövünk, már
ismerje, – várjon kérem egy perczig – megnézem, hogy hol van, aztán
rögtön felkereshetjük – sietek –
Szólni akartam, de a fazék nem adott rá időt, s nagy gyorsan kilábalt a
teremből.
Nem tagadhattam meg magamban, miszerint a férjek ez eszményképe fényesen
megczáfolja azokat, kik a mai világ romlottsága felett panaszkodnak.
Nem! a mely században még ily kedélyek teremnek, telve a legártatlanabb
jósággal, a legönfeláldozóbb szerénységgel, azon kor nem lehet a romlás
százada.
Az emberi nem ilyetén tökélyesedése feletti elmélkedéseimből egyszerre
egy ismerős hang térített magamhoz, mely nevemen szólított. C… Achille
volt, egy fiatal franczia, kivel útközben ismerkedtem volt meg. Nehány
héten át együtt mászkáltunk be egy tuczat olasz várost s ez idő alatt
annyira megkedveltük egymást, hogy csak nehezen tudtunk megválni. Neki a
Campagnában lakó rokonokat kellett meglátogatnia, minek végeztével
Rómában találkozót adtunk egymásnak.
– Kár, hogy nem jött csak öt perczczel előbb, – mondám néki, midőn
mellém leült, – egy nagyszerű példányt lett volna alkalma látnia. Darwin
theoriájának élő bizonyítványa, ideálja a férjeknek, ki megérdemelné,
hogy spiritusba tegyék az utókor számára. Itt volt, e karszékben ült a
megbecsülhetlen ember, ki oly kultust űz nejéből, hogy ha az inquiziczió
korában születik, menthetlenűl máglyára vitték volna, mint
bálványimádót.
– Miféle ember! kérdé Achille közönyösen.
– Önnek földije, mint mondá. Párisban lakik, ha jól emlékszem a Rue
Caumartinban.
– Rue Caumartin? kiálta fel Achille meglepetve. Csak nem ő? És neve?
– Azt nem tudom. Annyit beszélt, hogy nevét nem volt ideje megmondani.
– Mondja, hogy nézett ki? – kérdé társam érdekelten. – Nem alacsony,
széles vállu ember, kerek fejjel?
– A kétségbeesésig kerek fejjel, – de ime!
E perczben a fazék ismét feltünt a láthatáron.
– Ah bocsánat uram! – kiáltá már az ajtóból, – nem férhettem nőmhöz, –
egészen körülvették, – no már ez így szokott lenni, – de majd később,
majd kilesek egy kedvező alkalmat. De mit látok, – folytatá Achillet
megpillantva, s mindkét kezét előrenyújtva hozzásietett, – ön itt?
Mióta, mit csinál, meddig marad? látta már feleségemet?
– Még nem, viszonzá Achille.
– Beh kár! Nőm nagyon fog örülni, ha önt meglátja, – ily kedves, régi
ismerőst, sőt barátot! – magam is nagyon örvendek –
A fazék nyelve ismét megeredt; de Achille bocsánatot kért tőle, hogy ez
alkalommal meg kell magát fosztania társaságától: de sürgős beszéde van
velem, mely nem tűr halasztást. Elhagytuk a termet.
– Bocsásson meg, – szólt Achille, midőn a szomszéd szobába értünk, – ha
ily erőszakos módon magammal ragadom, de ki akarok egy találkozást
kerülni, s ha az ön barátsága szíves lesz fedezeteműl szolgálni –
– Menjünk tehát, kísérem önt.
Karonfogva mentünk keresztül nehány termen, midőn egyszerre az egyikben
egy alak tünt szemembe, melynek láttára önkénytelenül megálltam. Egy
22–23 éves nő állt ott, vagy öt-hat férfitól körülvéve, kikkel vígan
társalgott. Megvallom, e pillanatban nem tudtam volna megmondani még azt
sem, szőke volt-e, vagy barna. Vannak nők, kiket elnézhetünk sokáig, a
nélkül, hogy hajok s szemök színe iránt tisztába jöjjünk magunkkal. Az
új tünemény azon nők közé tartozott, kiket látva nem jut eszünkbe
szépségöket elemezni; kiknek bájai, andalító harmóniájukban oly egészet
nyújtanak, melylyel szemben elvesztjük azon hidegvért, mely az öntudatos
szemléléshez szükséges. Elnézhettem volna órákig, s csak azt tudtam
volna, hogy soha még ennyi bájt egy nőben nem láttam. Vannak nők, kikről
hívebb fogalmat adhatunk az olvasónak, ha nem is kisértjük meg
leírásukat; ha fantáziájokra bízzuk elképzelni ama női eszményképet,
melyet lelke egyszer megálmodott; s megvallom, soha sem érzém a toll
elégtelenségét annyira, mint most, midőn oly szépséget kellene az
olvasóval megértetnem, melyet csak látni és ha teljesen élvezni akarunk,
még érezni is kell. Mert e nő szépsége olyan volt, melyet nemcsak
szemünkkel, elménkkel, hanem lelkünk, kedélyünk minden ízével élvezünk.
Vonásai nem voltak szabályosak, s az ó-kori szépség királynője
valószínűleg megtagadott volna vele minden rokonságot; de ha bámuljuk
Vénust, melynek szépsége a vonások szabályos tökélyében rejlik, vajjon
nem kell-e vele egy polczra helyeznünk az oly nőt, kinek szépsége nem a
vonások anyagában, hanem az arcz szellemében, kifejezésében, a tekintet
bájában s mosolya tiszta költészetében vakítólag lép elénkbe? Igy
mosolyogni még nem láttam. E mosoly, mely szemében, ajkán s arczának
minden izében honolt, ragyogott, mint a nap, s káprázatos glóriával
vette körül az egész alakot, melynek fényében a körülötte sürgő fekete
frakkok úgy tüntek föl előttem, mint egy csapat oktalan moly, mely
meggondolatlan ösztönét követve, körülrepkedi a tüzet, hogy lángjában
megperzselve szárnyait, lehulljon.
[Egy 22–23 éves nő állt ott.]
– Nézze ama nőt! kiáltám társamnak.
– Ah jöjjön, jöjjön, – szólt Achille türelmetlenül.
– Megálljon, ne foszszon meg e látványtól.
E pillanatban szemem találkozott a modern Vénus szemével. Tekintete
elsiklott rajtam azon igézetes mosolylyal, melytől előtte már hat ember
feje szédelgett, de egyszerre elsápadt, valami ideges remegés futott
végig ajkán s arcza elborult.
– Kérem, jöjjön! sürgetett Achille karomnál fogva, s nekem akaratlanul
követnem kellett. De azért nem állhattam meg, hogy a terem ajtajából ne
vessek hátra még egy pillantást. E perczben a fazék fölhasználva egy
rést, mely az udvarlók bástyáján támadt, odafurakodott Vénushoz.
Szótlanul haladtunk Achillelal nehány termen át s már a tornáczban
valánk, midőn a fazék hangja üté meg fülemet, ki nagy lihegve futott
utánunk.
– Ah uram, – szólt a fazék nagy búsan Achillehoz, – nőm önt meglátta s
ez oly szomorú emlékeket idézett föl lelkében! Szegény asszony! Mindjárt
gondoltam, hogy nem lesz jó önt látnia. No de mi nem tehetünk róla, – a
véletlen – – Ön már megy? – Tehát isten önnel! – De ah – folytatá aztán
hozzám fordulva – majd máskor lesz alkalmam önt nőmmel megismertetni.
Addig is – most jut eszembe, hogy még be sem mutattuk magunkat egymásnak
– oly szórakozott vagyok! – de hogy is ne, mikor a feleségem –?
A fazék kivett tárczájából egy névjegyet s átadta. Cserébe odaadtam neki
a magamét, s az övét zsebre dugva siettem Achille után, ki már a lépcső
közepén várt reám.
Csak ekkor vettem észre, hogy kalapomat fenn hagytam. Megkértem
Achillet, várjon rám nehány perczig s visszasiettem azon terembe, hol a
fazékkal találkoztam.
Ezalatt a zene ismét megszólalt volt.
A tánczterem ajtaján alig tudtam áthatolni. Egy sereg ember állta el,
bámuló, elragadt tekintettel szemlélve valamit. Oda néztem.
Egy ifjú hölgy táncza vonta magára az egész társaság figyelmét.
Baljával gyöngéden és mégis biztosan tánczosa karjára támaszkodva egy
merész galopp ütenyeire szédítően gyorsasággal lejtett körül a termen.
Keble lázasan pihegett, majdnem ki-kitörve selyem korlátain, arcza
mosolygott, valami túlvilági fenköltséggel, szeme mosolygott, de nem
csábítóan, nyugalommal, mint az előbb: tűz lángolt e szemben, erőszakos,
emésztő tűz, mely türelmetlenül követeli az oltó kezet, de büszke
tekintete mintha hirdette volna, hogy nincs élő ember, ki e tüzet oltani
bírná, – erei megdagadtak, s az egész alak, homlokára boruló fürteivel,
arczán a kéjvágy kétségbeesésével, szemében amaz olthatatlan,
otthontalan lánggal, megdöbbenté a szemlélőt. Ugy nézett ki, mint egy
elitélt istennő, ki leszáll a halandók közé, hogy agyontombolja
elveszett életét, – – ott forog, tánczol és élvez velök együtt és senki