Anatole: Regény - 05

legmindennapibb óvatosságra sem gondolt, s pusztán szíve jóságától
indíttatva teljes szabadságot engedett Hélènenek, nem gondolva meg, hogy
e szabadságot Anatole fogja felhasználni.
És Anatole lelkiismeretlenül visszaélt az anya végzetes jóságával, s a
gyermek tapasztalatlanságával. Elkezdte csábítani a leányt «a művészet
minden szabályai szerint», számító kitartással igyekezett aláásni jobb
érzelmeit; s Hélène szépsége saját könnyelműsége által elragadtatva, a
körülmények kedvezése által támogatva, csakhamar annyira vitte a dolgot,
hogy úgy látszott, mintha Hélène természetében már csak egy érzelem
uralkodnék kizáró hatalommal: a szerelem.
Anatole végre elérkezettnek vélte az időt fáradságának gyümölcseit
szedhetni.
Egy alkalommal, midőn ismét magokra maradtak, Anatole a helyett, hogy
kedvese lábaihoz üljön, vagy őt ölébe ültesse, komor képpel felkelt s
szemét meredten maga elé szegezve hosszú léptekkel kezdett fel s alá
járni a szobában.
Hélène bámulva nézett reá s okát tudakolta viseletének.
Anatole mogorván hallgatott.
Hélène hozzá ment, karjába ölté karját s úgy kérdé, mi baja.
Anatole kitérőleg felelt.
Hélène kedvese nyaka köré fonta karjait, szemébe nézett aggódó
tekintetével s úgy tudakolta, mi bántja, hogy Anatole tanácsosnak látta
megszólalni. Felhordott egy sereg apróságot, oly semmiségeket, minők
szerelmesek közt naponként előfordulnak, s melyek szerinte azt
bizonyíták, hogy Hélène őt nem szereti; elkezdett deklamálni a nők
hűtlenségéről, Hélène kaczérságáról s oly vádakkal illette a szegény
leányt, melyeknek valótlanságáról maga volt legjobban meggyőződve.
Hélène eleinte bámulva mereszté nagy szemét kedvesére, aztán midőn
meggyőződött róla, hogy Anatole mindezt komolyan mondja, midőn azt
hallá, hogy hűtlenséggel, kaczérsággal vádolja őt, ki egyedül benne és
általa élt, kinek egész élete csak egy nagy szerelmi fohász volt az
ifjúhoz intézve, zokogva veté magát egy karszékbe.
– Oh, – kiálta fel Anatole keserű gunnyal, megállva áldozata előtt, –
könnyek! régi eszköz, csak más fegyvere a kaczérságnak! Azt hiszed, nem
látok e könnyeken át lelkedbe, – nem látom benne csalfaságodat?
– Anatole, – rebegé a szegény gyermek, – ne ölj meg! Tudod, hogy
szeretlek, hogy imádlak!
– Azt be is kellene bizonyítani, mondá tompa hangon az ifjú, megállva a
szoba közepén s egy félig lángoló, félig szenvedő tekintetet vetett a
leányra.
Hélène bizalmat, szerelmet látva e tekintetben, felugrott a karszékből s
Anatolehoz rohanva, keblére veté magát, felkiáltva: de hát mivel
bizonyítsam be?
– Mivel? – ismétlé gépiesen Anatole, aztán villámgyorsan felragadva a
leányt a pamlag felé vonszolá.
– Mit akarsz, Anatole? – sikoltott Hélène megrémülve.
Anatolenak nem volt szüksége szóval felelni e kérdésre. Vérben forgó
szemei, idegeinek lázas remegése s azon erőszakos gyorsaság, melylyel
kedvesét a pamlagra vonni igyekezett, egy pillanat alatt megnyiták
Hélène szemeit.
Hélène már kicsinált dolognak tartá, hogy menyasszonya Anatolenak, a
csábító minden mérges szavának hátterét egy hosszú élet boldogsága
képezte volt, s e legitim boldogság rovására és nem annyira reményében,
mint biztosságának öntudatában feledkezett volt meg a szegény leány
annyiszor szavairól, – de most, midőn kedvesét képéből kikelve látta
magára rohanni s érzé homlokán vad kéjt lehellő csókját, – most egy
pillanat alatt átlátta gyöngeségét, s azon gondolat, hogy el van veszve,
és pedig el van veszve önvétkéből, megfosztá eszméletétől.
Anatole nem találva ellenállásra, vérszomjas vadként veté magát
prédájára, s karjába ragadta ájult kedvesét.
Egyszerre megállt. Most vette csak észre, hogy Hélène elájult.
Ez megzavarta minden számítását.
Felhasználni az önkivület tehetetlen perczeit egy gyönge nőnél,
tolvajként lopni meg szerelmét, – ez ellenkezett büszkeségével, s tán
ellenkezett hiuságával is.
– Nem, – kiálta fel magában bosszusan, – ne mondja rólam, hogy
visszaéltem ájulásával. Meg akarlak rabolni, igen, de nyilt harczban,
melyben szenvedélyem s szerelmed győzze le erényedet, nem orv módon,
mint a tolvaj!
A pamlagra fekteté az eszméletlen leányt s maga a szoba másik végében
egy karszékbe veté magát, hideg kezébe nyugtatva forró homlokát.
Végre Hélène magához tért. Midőn egyedül találta magát s érzékeit
összeszedheté, megkönnyebbült lélekkel tekintett körül; s a mint
Anatolet kezeibe rejtett arczczal ülni látta a szoba másik oldalán, első
gondolata volt, hogy kedvese könyörületének köszönheti e kiméletet.
– Anatole, – rebegé hálás hangon, – köszönet, köszönet!
Az ifjú hozzá ment.
– Úgye, nem bántasz többé? – kérdé a leány, kezét megragadva.
– «Bántani?» Nem! De megállj, Hélène. Azelőtt, midőn eszmélet nélkül
láttalak itt feküdni, visszavonultam. Most itt vagyok ismét. Be kell
bizonyítanod, hogy szeretsz!
– Az istenért, Anatole…
– Hallgass rám, Hélène, – szólt Anatole erőltetett nyugalommal. –
Anyádat hallom jönni. Most tudod, mit kivánok tőled szerelmed
bizonyságául. Holnap eljövök és – nemde szerelmem…?
– Nem, soha! – kiálta fel a leány fájdalommal.
– Hélène! Sohsem hallottál még esküdni. De most esküszöm neked
becsületszavamra, hogy, ha holnap igent nem mondasz, sohsem látsz többé
ebben az életben!
Hélène szólni akart, de anyja belépett.
Félóra mulva Anatole eltávozott, a győzelem biztos reményével lelkében.
Midőn útközben elgondolá Hélène szerelmének nagyságát, midőn
visszaidézte lelkébe a csábítás azon lelkiismeretlen eszközeit,
melyekkel hónapok óta aláásta a leány lelkének nemesebb érzelmeit, –
lehetetlennek tartá, hogy győzelme biztos ne legyen.
Másnap, igéretéhez képest elment.


VII.
Anatole megdöbbent, midőn Hélènet megpillantá. E virágzó arcz sápadt
volt, mint a viasz, szép lelkes szemei a könnyektől ki valának
veresedve, tekintetök elvesztette üde lángját, vonásai el valának
torzulva; Hélène úgy nézett ki, mintha hosszú, veszélyes betegségből
kelt volna fel, melyben fájdalmas küzdelmet kellett kiállnia a kór
szenvedéseivel.
A szegény leány egész éjjel nem hunyta volt be szemét. Lelke egy
borzasztó küzdelemnek esett martalékul, egyszerre a legerőszakosabb
érzelmek elkeseredett harcza dulta fel e kedélyt, mely eddig csendes
életörömnél s ártatlan boldogságnál egyebet nem ismert.
Anatole elnyomta megdöbbenését s gyöngéden megfogta kedvese kezét,
érzelmes hangon kérdé:
– Nos, Hélène?
A leány teste minden ízében remegett, arczát halotti halványság lepte el
s elfojtott, alig hallható hangon rebegé:
– Igen!
Anatole a diadal örömével tárta ki karjait, hogy keblére ölelje
kedvesét, de a leány elfordult tőle s székébe omolva szívszaggató
könnyekben tört ki.
Anatole visszadöbbent e látvány elől.
Tegnap, midőn váratlanul megtámadta, s akarata ellenére kényszeríteni
akarta, természetesnek találta, hogy ez fájt neki, s hogy könnyekre
fakadt. Ma, midőn késznek nyilatkozott teljesíteni kivánatát – ma
meglepte Anatolet azon fájdalom, mely Hélène minden vonásából, minden
hangjából hozzá szólt.
Első pillanatban _nem értette meg_ Hélène szenvedését.
A szó, melyet a szerencsétlen gyermek kiejtett, szerelme legyőzhetlen
hatalmát hirdeté; de sápadt arcza s megtört tekintete kiáltó
szemrehányást fejeztek ki, és zokogásának szakadozott hangjai mintha
lelkének gyilkosát vádolták volna.
Anatole látta, hogy Hélène szereti őt ellenállhatlan szenvedélylyel,
látta, hogy kész feláldozni szerelmeért ártatlanságát, de hogy
kétségbeesik az áldozat nagysága felett.
Az erény halálos kínjai valának ezek, mely elszánta magát az
öngyilkolásra.
Most már megérté Anatole kedvese fájdalmát. Lelkében egyszerre
megszólalt egy jobb hang, s természetének eredeti nemessége
kétségbeesett harczba keveredett azon erkölcsi cynismussal, azon frivol
életnézetekkel, melyeket szentségtelen kezek csempésztek beléje.
A küzdelem rövid volt, de szenvedélyes és elhatározó.
Néhány pillanat mulva Anatole térden állva kért bocsánatot kedvesétől, s
midőn szavát visszaadta neki, Hélène újjászületve a boldogságtól borult
keblére s zokogott, – de e zokogás nem többé a kétségbeesés vergődése,
hanem egy terhétől megszabadult lélek megkönnyebbülése volt.
E jelenet forduló pontot képezett Anatole életében.
E pillanattól fogva megváltoztatá Hélène iránti magaviseletét. A leány
önkénytelenül tartózkodóbb lett iránta e végzetes percz óta, s ő szintén
visszavonult az illem korlátai közé. A bizalmasságnak azon veszélyes
neme, mely a szegény leányt az örvény szélére sodorta, többé vissza nem
tért. Anatole s Hélène, mintha összebeszéltek volna, egyszerre
megváltoztak. Anatole, midőn bucsúzott, csak kedvese homlokát érinté
ajkával, s Hélène többé a világért sem tudott volna arczába nézni, midőn
őt ilyenkor gyöngéden megölelte.
A leány lelkéből azon tisztátalan gondolatok, melyekkel kedvese néhány
hónapon át mulattatá, eltüntek, mint egy gonosz álom; s ifjú lelkének
ártatlansága visszanyerte uralmát, megaczélozva azon öntudatosság által,
mely a veszély ismeretéből ered.
Midőn ez estve Anatole Hélèneéktől eljött, s az utczán alkalmat nyert
gondolatait összeszedni, átgondolta magaviseletét néhány hónap óta, mely
a mai jelenetre vezetett, és megborzadt önmagától. A szégyen pírja
futotta el arczát, midőn arra gondolt, mint hazudott szerelmet e
leánynak, mint növelte csalfa szavaival azon érzelmet, melyet viszonozni
nem bírt; s midőn visszaidézte lelkébe azon rendszeresen raffinirozott
modort, melyben az ártatlan gyermek lelkét demoralizálni igyekezett,
hogy testét megejtse, visszariadt az erkölcsi cynismus azon kietlen
nagysága elől, mely saját tetteiben nyilatkozott. Mindeddig
könnyelműségből, mely nem jellemének tulajdona, de szerencsétlen
lélekállapotának következménye volt, sohsem elmélkedett Hélène iránti
viszonyáról, s midőn most a leélt néhány hónapon végiggondolt,
legyőzhetlen undort érzett önmaga iránt.
[Térden állva kért bocsánatot.]
De épen ez bizonyítá, hogy a válság szerencsés véget ért.
Midőn ez estve megvallá nekem a legutóbb történteket, melyeket addig,
míg fel nem adta szándékát, discrétióból elhallgatott előttem,
megrettentem azon aljasság felett, mely viseletét jellemzé, s melyre őt
képtelennek tartám. Nem is kisértém meg haragomat fékezni, s
méltatlankodásomban oly dolgokat mondtam neki, melyek, azt hivém, örökre
véget vetendenek barátságunknak. De Anatole, nagy meglepetésemre,
nyugalommal, majdnem elégedetten hallgatá szidásomat, melyre barátságunk
által feljogosítva érzém magamat.
– Igazad van! – kiálta fel aztán keserűen, – szidj, gyalázz, nincs az a
káromló szó, melyet meg nem érdemelnék, – hisz én oly nyomorult vagyok!
Először életemben, könnyeket láttam peregni szeméből. Inkább ösztönöm,
mint itélő tehetségem sugta, hogy hallgassak el szemrehányásaimmal,
melyeknek el kelle enyészniök Anatole önvádolásának keserűsége előtt.
Anatole csak egy eszközt látott, melylyel Hélène ellen elkövetett
hibáját jóvá teheti, ha kezét nyujtja annak, ki szívét bírni vélte. Én
lehetetlennek tartám a házasságot egy húsz éves vagyontalan tanuló s egy
fiatal vagyontalan leány közt, főkép, midőn az egyik fél nem viszonozza
a másiknak szerelmét, s csak megérdemelt vezeklésnek tekinti azt, miben
a másik boldogságát reméli feltalálni. Igyekeztem őt lebeszélni e
gondolatról, elibe festém a jövőt, mely ily viszonyok közt szerencsés
alig lehet, de Anatole nem hajtott tanácsaimra. Becsületbéli
kötelességének tartá kedvesének kezét felajánlani, s e téren nem
lehetett vele megalkudni.
Másnap megkérte Hélènet atyjától. De az apa, ki leánya viszonyának
természetéről ép úgy nem tudott semmit, mint nem tudott azon indokokról,
melyek Anatolet e lépésre birták, vetóját állítá a «két tapasztalatlan
rajongó szerelmes» elé. Irónnal kezében bebizonyítá Anatolenak, hogy nem
tudna nejével megélni, kivel hozományt nem kap, hogy legalább öt-hat
évig eltart, míg oly állásra tesz szert, melyben szabad a házasságra
gondolnia, hogy tehát egyelőre – a mi itt éveket jelentett – szó sem
lehet a házasságról.
Ekként nem teljesíthetvén azt, a mit becsületérzése követelt tőle,
Anatole átlátta, hogy más kiútat kell keresnie, s tanácsomat kérte e
tekintetben. Véget kellett vetni e viszonynak, de oly módon, mely a
lehető legkevesebb fájdalmat okozza azon szegény gyermeknek, kire már
annyi szenvedést hozott. Hélènenek nem volt szabad megtudnia, hogy
Anatole nem szereti; mert a tudat, hogy rútul rászedetett, ily
körülmények közt életét veszélyeztethette volna az ábrándos, érzelgős
hajlamu leánynak. Anatolenak tehát folytatnia kellett a viszonyt, várva
a kedvező alkalomra, melyben azt felbonthatja.
Anatole kezdetben mitsem akart hallani e tervről, be akarta őszintén
vallani Hélènenek, mily rútul megcsalta, s készebb volt elviselni
gyűlöletét s megvetését, mintsem tovább folytasson oly szerepet, melynek
bűnös voltát most már érezé. De végre belátta, hogy őszinte vallomásával
csak növelné kedvese szerencsétlenségét a nélkül, hogy magának
használna, s elszánta magát bűnhödésül folytatni a játékot mindaddig,
míg befejezhető lesz a nélkül, hogy Hélènet végkép lesujtsa.
És így történt. Néhány hó mulva Hélène atyja más vasuti állomásra
tétetett át, s a távolság, mint annyi mást, ezen viszonyt is felbontá.
Hélène szerencsétlennek érzé magát, midőn a távollét hatását Anatole
lankadó szerelmében tapasztalá, de megmaradt számára a vigasztalás, hogy
szeretett és szerettetett; s bár sokáig nem tudta feledni szívének első
bálványát, néhány évi elválás után atyja unszolására mégis férjhez ment
egy becsületes emberhez, kinek oldalán, ha boldogságot nem is, de
megelégedést talált.


VIII.
Hélène volt Anatole veszni indult lelkének megváltó angyala.
Benne és általa az ifjú a nőnemet oly oldalról tanulta megismerni, mely
eddig rá nézve nem létezett: az igaz érzelem s az erény oldaláról. Midőn
párhuzamot vont a fiatal leány közt, ki szíve első szent, imaszerű
gerjedelmével közeledett feléje; ki azon tartaléktalan, megindító
odaengedéssel bízta magát reá, melyre csak azon nő képes, ki kedvesét
tiszteli, féli és imádja egyszerre; ki a vértanuság költészetével
eltelten kész lemondani arról, a mi szemében egyenértékű az élettel,
hogy követelő szerelmesének egy szeszélyét kielégítse, s ki, midőn ez
kegyetlen kivánatáról lemond, azon kicsapongó örömmel borul kedvese
lábaihoz, melylyel a halálra itélt a vérpad lépcsőjén a kegyelmet
üdvözli, – midőn párhuzamot vont e szerelemmel párosult erény, e lemondó
ártatlanság közt és azon a szerelem nevével takaródzó élvvágy, azon önző
s követelő szenvedély közt, melyet annyiféle alakban tapasztalt a
társadalom legkülönfélébb ranglétráin álló férjes és férjetlen nőknél,
kiknél eddig kereste élvezeteit és szerezte tapasztalásait: Anatole
visszaborzadt azon körtől, melyben eddig forgott, s megundorodott
önmagától, a ki e körben jól tudta magát érezni. Megtanulta Hélèneben
tisztelni a nőnemet, melyet megvetett volt, mielőtt még ismerte volna.
S ez nem csak nézeteiben a nőkről, hanem egész érzelmi és erkölcsi
világában jótékony forradalmat idézett elő. Szerelmi csalódás volt
szerencsétlenségének forrása, s egy jellemtelen nő, kiről a
tapasztalatlan ifjú mértéket vélt vehetni minden nőre, ragadta azon
erkölcsi kietlenség útjára, mely lelke nemes érzéseit már-már
elnyeléssel fenyegette. Most, midőn oly leányt tanult megismerni, ki
iránt lehetetlen volt tiszteletet nem éreznie, ki előtt lelke mélyében
pirulni érzé magát, midőn irányában követett eljárására gondolt, most
világosan állt előtte eddig követett erkölcsi irányának félszegsége, s
be kellett vallania önmagának, miszerint a mit életbölcseségnek gondolt,
csak nyomorult, alaptalan sophismák összege vala. Most azon bizarr
rendszer, melyet az erény és tisztaság megtagadásával a rideg hasznosság
képmutató elveiből alkotott magának, összeomlott, mint egy hazugságokból
rakott kártyavár; az erkölcsi egyensúly helyreállt lelkében, s
természetének nemesebb elemei osztatlanul uralkodtak ismét minden tette,
minden gondolata felett.
Anatole szakított múltjával, a mennyire emberi erővel lehetséges vala,
de, bár egész lénye gyökeres átváltozáson ment keresztül, bár
szellemileg s erkölcsileg mintegy újjászületett: volt egy szomorú
következése e múltnak, mely utóbb élete minden szenvedéseinek forrásává
lett.
Tizenhat éves korában, a mennyiben ily ifjan lehet, Anatole az volt, mit
erős léleknek nevezünk, tele hittel, tele lelkesüléssel. Ha zavartalanul
fejlődhetik férfikoráig, barátom valószinűleg a lélek és jellem azon
óriásai közé tartozott volna, melyeknek irigyelve bámuljuk szellemi
ruganyosságát. De mielőtt még lelke az idő és tapasztalatok apró
viszontagságai közt megérhetett volna, Hermanceban való csalódása oly
csapást mért reá, mely egy megállapodott, erőteljes férfit is
megingatott volna, s mely egy erkölcsi fejlődésének kezdetén álló ifjút
szükségkép lesújtott. Felegyenesedett ugyan e csapás után, de csak
azért, hogy oly viszonyokban keressen vigasztalást, melyek a csalódott
szerelmes beteg kedélyét csak elmérgezék; míg végre megtalálta a helyes
utat, de ismét oly érzelem segélyével, mely mély nyomot hágy maga után a
kedélyben. Az elkeseredés, a gyűlölet, a megvetés Hermance ellen, az
erkölcsi cynismus, melyre a kicsapongás hosszú négy évében szert tett, s
végre önmagának azon megutálása, melyet Hélène iránti eljárása keltett
fel lelkében: sokkal pusztítóbb szenvedélyek valának, semhogy
nyomtalanul tünhessenek el egy ifjú kedélyről, melyet rövid néhány év
alatt, egymást követve, felszántottak. A felnőtt férfi, megerősödött
organismusával veszteség nélkül eltűri ugyanazon csapást, mely ifjú
korában leterítette volna lábáról. Anatolenak elmúlt megvetése a nők
iránt, megtanulta becsülni az erényt, s ellenállhatlan vonzalmat érzett
minden szép és nemes iránt, – de lelke meg volt törve, elveszté azon
ruganyosságot, azon hatalmas szárnyalást, mely az élet bizonyos válságos
pillanataiban egyedül képes az embert azon magaslat színvonalán
megtartani, melyről nem szállhat alá, ha nem akarja önmagát megtagadni.
Anatole _elveszté hitét_. Azon erőtadó fennköltséget, mely az önmagában
és másokban hinni, a saját erejében s szerencséjében bízni tudó
szellemet kitünteti, mindinkább az elme gyakran szőrszálhasogató
okoskodásai, a kutató és soha meg nem nyugvó ész aggódó kételyei kezdték
helyettesíteni; s ez Anatolet modorában _blazirttá_, lelke mélyében
_kétkedővé_ tette.
Egyelőre e szomorú kétkedésnek nem látszottak meg rajta nyomai. Utóbb
gyászos hatalommal lépett az előtérbe, midőn érzelmei és körülményei
tápot adtak neki; de most úgy látszott, mintha Anatole minden
tekintetben újjászületett volna.
Mindenekelőtt elhatározá, hogy életmódját gyökeresen meg fogja
változtatni. S azon mód, melyen e határozatot végrehajtá, bámulnom
kényszerített egyrészt azon mély önismeret által, melyet elárult,
másrészt az önkénytes lemondás azon ritka erélye folytán, melylyel járt.
Anatole belátta, hogy eddigi életmódjában nagyban elősegíté azon bőséges
ellátás, melyben Detrolles által részesíttetett. Ismerte saját
természetének élvezetvágyát, hajlamát a kicsapongásokra, s nem bízott
magában, hogy hosszabb időn át képes legyen önkényt ellenállani a
kínálkozó alkalomnak. Tehát kényszeríteni akarta magát a lemondó életre;
s ennek legbiztosabb útja volt: kevesebb pénzzel rendelkezni és többet
dolgozni. Anatole átlátta, hogy egy kicsapongó mulatságokhoz szokott
ifjúra a szabad idő s teli tárcza ellenállhatatlan csáberővel bírnak,
tehát megfosztá magát mindkettőtől. Néhány hónappal ez események után,
midőn mindketten elvégeztük az egyetemi tanfolyamot, Anatole alkalmazást
keresett egy ügyvéd irodájában, s bár alárendelt, de mégis oly állást
kapott egy szerkesztőségben, mely párosulva az előbbivel, a szükség
ellen biztosítá. Ezzel elment nagybátyjához, megköszönte neki eddigi
gondoskodását s kijelenté, hogy ezentúl nem fogad el tőle semmi
támogatást. A jószivű Detrolles, ki öcscsének még hibáit is szerette,
sehogysem akarta e lemondást elfogadni, s Anatole határozott
nyilatkozatai daczára, csak akkor egyezett az évdíj megszüntetésébe,
midőn Anatole, az igazság erőszakos lábbal tapodásával elhitette vele,
hogy képes három-négyezer frankot keresni évenként, s megigérte neki,
hogy, bármikor megszorul, hozzá fog folyamodni.
Sohsem fogom feledni azon büszke örömet, melylyel Anatole nagybátyjától
hazajőve látogatása eredményét elmondá. A még alig húsz éves ifjú
szemében a legnemesebb öröm lángolt, midőn kifesté magának az életet,
melyet ezentúl követni fog; egy munkával és fáradsággal teljes, de
független életet, mely nem érzi többé a függésnek, önálló lélekre nézve
legnyomasztóbb nemét: a hálát, melylyel érette másnak tartozunk.
És ez élet csakugyan olyan volt a valóságban, minőnek azt Anatole
fantáziája megalkotá. Sohasem láttam még embert, ki ily ifjan, oly
lelkesüléssel, oly meggyőződéssel vetette volna magát a munkára, mint ő.
Midőn főnöke irodájában dolgát elvégzé, a szerkesztőségbe sietett, onnan
haza, s a késő éjfél még íróasztalánál, könyvei közt találta az ifjút,
ki estve csak azért vált meg kedvencz tanulmányaitól, hogy reggel annál
korábban visszatérhessen hozzájok. Élete munka és tanulmány közt folyt
le; arra kényszerítve volt, hogy megélhessen, erre hajlamai vonták,
melyek ellenállhatlan erővel utalták a politikai pályára. De
mindemellett nem esett a másik végletbe, nem lett azzá, a mivé a sok és
rendszeres munka s erős tudományos passiók annyi embert tesznek:
pedánssá, könyvmolylyá. Nem tagadta meg magától az élvezet minden nemét,
nem zárta el magát még a nővilágtól sem. Felhagyott előbbi viszonyainak
túlnyomó részével, jobban megválogatta ismerőseit, más elvekkel bírván,
más elvekre talált, s bár életmódja nem szolgálhatott volna jogczímül a
canonisatióra, jóval magasabban állt a párisi fiatalság erkölcsiségének
színvonalánál. Szóval, a ki csak e három-négy év alatt, meddig ez
életmód tartott, ismerte Anatolet, s elnézte, mint tudja idejét a munka,
tanulmány és élvezet közt felosztani, mint képes mindhárom téren nem
hétköznapi eredményeket felmutatni, mint képes az élet látszólagos
ellentéteit a gyakorlatban kiegyeztetni, – azt kellett hinnie, hogy oly
emberrel van dolga, kiben minden érzelem a maga helyén van, kinek
kedélyéletében minden rugó egy öntudatos terv szerint működik, kinek
lelkében zavartalanul él azon isteni harmónia, melyből a valódi erő és
lelki nagyság születik.
Évek teltek el ekként csendes és kitartó munkában, s Anatole azon
napról-napra fokozódó intensitással folytatta tanulmányait a politikai
téren, mely a valódi hivatottságot jellemzi. Feltünő volt azon lélektani
ellentét, mely barátom politikai nézetei s érzelmi és erkölcsi fogalmai
közt létezett. A laza erkölcsi fogalmakkal biró ifjú oly puritán szigort
fejtett ki politikai nézeteiben, mely meglepőleg s tiszteletet követőleg
hatott másokra; a minden komolyabb érzelemtől irtózó kedély a
politikában oly erős meggyőződéssel bírt, mely már közel járt a
szenvedélyhez; e kétkedő, folyton kutató és tépelődő szellem oly minden
ellenmondást kizáró határozottságot árult el, e hitetlen lélek oly mély
hittel csüggött politikai eszméin: mintha a természet e téren akarta
volna kárpótolni kedélye feldúlt hitéért. Míg érzelem-világán a skepsis
és negatio osztoztak meg, s azt úgyszólván maradandó passivitásra
kárhoztatták, természetének minden positiv eleme politikai eszméiben s
meggyőződéseiben látszott összpontosulni. Anatole mint ember és
politikus – ha szabad e nevet egy e pályára készülő ifjúra alkalmaznom,
– sajátságos párosulását mutatá fel a töprenkedésnek és
apodikticitásnak. Az ifjú, ki már képtelennek tartá magát komoly
érzelemre, s mégis mintegy félt tőle, a politikában megingathatlan
meggyőződésekkel bírt; az erkölcsi elveiben meglehetősen laza férfi,
ösztöneinek, csupán lelki hajlamainak engedve, azon politikai eszmék
zászlaja alá esküdött, melyeknek úgy a politikai életben mint a
társadalomban csak a legszigorúbb magán- és közmorál képes maradandó
alapul szolgálni; az atheista vallásos buzgósággal hitt politikai eszméi
igazságában s egyedül üdvözítő voltában. Anatole testtel, lélekkel
republikánus volt; egyike azon végzetes politikai természeteknek, kikben
minden kedélyvilágukban beállt változás, még a legemésztőbb szenvedések
is csak arra látszanak szolgálni, hogy makacsabbá, kiírthatatlanabbá,
erőszakosabbá tegyék azon lelkesülést, melylyel meggyőződésükhöz
ragaszkodnak.
Nemsokára alkalma nyilt eszméi hatalmát megkisérteni.
Az 186*-dik év őszén Bruxellesben egy addig ismeretlen névvel
alájegyzett röpirat jelent meg, mely szokatlan hévvel támadta meg a
császárságot. A szabad szó deczember 2-dika óta száműzve vala
Francziaországból, s a törvényhozó testület csekély ellenzéke a
szabadszólás jogát inkább csak formailag fentartani, mintsem tényleg
gyakorolni igyekezett. A császári kormány teljes erejében állt fenn,
hatalma varázsával elkápráztatva minden ellenségeit, mintha még
elkövetett hibái is csak új támaszául szolgálnának hatalmának. Az
elégedetlenek száma nagy volt, de még nem mert sorakozni, nem volt
bátorsága fellépni. Sajtóban és szószéken a császárság teremtményei és
bérenczei adták a hangot, kiknek nagy és ragyogó tömegével szemben törpe
minoritásnak tünt fel azon bátrabbak kis serege, kik opponálni
merészeltek. Ezrek és milliók gyűlölték az imperialismust, s a politikai
és társadalmi corruptiónak azon, tőle elválhatlan rendszerét, melyet
ugyancsak a legutolsó háború fedett fel a maga teljes meztelenségében,
de melyet az élesebb látásúak már a cæsarismus nagy gépezetének minden
functiójából kiéreztek. De ez elégedetlenség a lélekben, legfeljebb a
ház falán belől maradt; azonkívül mindenki tisztelettel és félelemmel
hajolt meg a császár mindenható kormánya előtt, mely egy nagy név
monopoliumából jogot derivált magának az omnipotentiára.
Ily viszonyok közt ama röpirat, mely a tehetség félreismerhetlen jeleit
viselte magán, melyben egy mély meggyőződésű, lánglelkesedésű toll szólt
polgártársaihoz, s melynek bátor, sőt vakmerő hangja a nagy forradalom
nyelvére emlékeztetett, korszakot alkothatott a franczia közvélemény
fejlődésében, vagy nyomtalanul elhangozhatott, mint a pusztába kiáltott
szó. A kormány mitsem tett a könyv elterjedésének meggátlására, daczára
annak, vagy tán ép azért, mert az szokatlanul merész hangon volt írva.
Azt hiszem, ha ugyan e dolgokat Thiers tollával és modorában írja le
valaki, nem kerülte volna el sorsát, mely a császárság bírái kezében
kétséges nem lehetett. De azon írót, ki inkább egy Desmoulins vagy St.
Just, mintsem egy Thiers nyelvét beszélte, a kormány tanácsosnak látta
nem bántani. A franczia cæsarismus tán legügyesebb, legraffinirtabb
nyilvánulása volt a tyrannismusnak, melyet a történelem ismer. Azon
kormány, mely a közönséget minduntalan koholt conspirátiókkal hozta
izgalomba, melyeket a legitim absolutismus, még ha igazak is, elfojtani
törekszik, – hogy a társadalmi rend feldúlásától való félelemben okot
találjon hódoló engedelmessége megkettőzésére: sokkal ravaszabb volt,
semhogy ez esetben nyilt erőszakkal lépjen fel és ok nélkül vértanukat
teremtsen. Ok nélkül mondom, mert midőn Anatole fellépett,
Francziaország nem az volt, a mivé a háború alatt és után lett. A
császárság alatti Francziaországot élvezetvágy és szabadság dolgában
mesés türelem jellemzék, s Anatole szenvedélyes fellépése sokkal nagyobb
ellentétben állt a jelen apathikus nyugalmával, semhogy rögtön
veszélyessé válhatnék.
Utóbb a következmények megmutatták, hogy a császárságot sem e
raffinirozott speculatio a közvélemény hangulatára, sem fukar kézzel
mért szabadelvű engedményei meg nem menthették. De akkor a ház még
szilárdan állott s urai üdvösebbnek találták, ha a fiatal izgató
«elpuffogtatja munitióját», mintha azt netán alkalmasabb időre
félretenni kényszeríttetik. A közönség nagy része pedig rosszalta azon
szenvedélyes modort, mely Anatole első fellépését jellemzé.
A hatalom részéről ekként Anatolet mi kellemetlenség sem érte, de annál
kritikusabb következményei valának fellépésének a magánéletben. Midőn
röpiratának kiadatása után való nap a szerkesztőségbe ment, melyben