Anatole: Regény - 04

Anatole heteken át élet és halál közt lebegett.
Ketten ápoltuk Hermanceszal. A leány nem volt szerelmes Anatoleba, de
szerette azon kedélyes bensőséggel, melylyel barátainkat, örömeink
társát szeretjük, azon őszinte, de más vonzalmat ki nem záró
ragaszkodással, melynek néha bámulva szemléljük önfeláldozási képességét
oly nőknél, kiknek szerencsétlen sorsa az, a mi Hermanceé vala.
Órákat tölték együtt Anatole ágya mellett a leánynyal, kivel azelőtt
csak nehányszor, futólag találkozám, s volt alkalmam kiismerni őt azon
bizalmasság folytán, mely oly gyorsan fejlődik ki férfi és nő közt,
midőn gondoskodásuknak egy közös tárgya fűzi össze őket.
Elmondá nekem is a maga és családja történetét oly modorban, oly
szavakkal, hogy ha akkor láttam volna e leányt először, megesküdtem
volna, hogy igazat beszél. A világ kis és nagy komédiásai közt alig
lehet könnyebben rá ismerni az igazság szavára, mint oly embereknél,
kiknek hivatásuk hozza magával, hogy rendszerint tettetett érzelmekkel
lépjenek mások elé; mert rendesen annyira elszoknak az igazság egyszerű,
természetes hangjától, hogy midőn e hangot halljuk tőlük, meg lehetünk
győződve, miszerint az tudtokon kívül, ösztönszerüleg szól belőlük;
miszerint nem azért beszélnek így, mert akarnak, hanem mert, midőn
valóban igazat akarnak mondani, nem tudnak máskép.
Hermance természetében megvolt minden hiba, minden gyöngeség, mely a nőt
a bűn útjára vezérli, némi nagyítással el lehetett volna róla mondani,
hogy «hivatással bír» azon pályára, melyre balvégzete sodorta, – ha
férjhez ment volna, meglehet, hogy a legágbogasabb szarvakat Párisban
férje viselte volna; de mindezek daczára nem a könnyelműség, nem az
erköcsi elvetemedés vitték a kora bűn útjára. Ugyanily könnyelműséggel,
ugyanily hiányával minden mélyebb erkölcsi érzésnek naponként száz és
száz leány megy férjhez Párisban, tisztán, ártatlanul. Legtöbb nőt nem
szilárdan vallott erkölcsi elvek, hanem a körülmények óvnak meg az
elveszéstől; s viszont alig van nő, kinek bukásában ne körülményei
játszanák a főszerepet. Hermance kedvezőbb anyagi viszonyok közt
csakhamar férjhez ment volna, s ha nem szolgált volna is a hű hitvesek
példányképeül, a gyalázat ama megbélyegző nemétől, mely most érte,
kétségkívül ment maradt volna. Nem akarom a leányt védeni. Azt hiszem,
hogy a legelőnyösebb viszonyok közt is aligha vénült volna meg a nélkül,
hogy egy vagy más botlás emléke ne terhelje lelkiismeretét, de hogy _ily
korán_ és hogy _így_ bukott, azt pusztán a család szerencsétlen anyagi
körülményei okozták; és elősegíté a párisi társadalmi élet romlottsága,
mert alig van hely a világon, hol a szépséget hálásabban lehetne
érvényesíteni, mint itt, hova Európa élvezni jár; és alig van
társadalom, mely egy bukott nőt ritkábban kényszerítene pirulni, mint
volt a párisi a császárság alatt, melyben a demi-monde úgy szólván
bizonyos erkölcsi jogosultsággal bírt, melyet el nem ismerni annyi volt,
mint «elmaradni a világtól.» Ily viszonyok közt, kevesebb könnyelműség
és szilárdabb erkölcsi nézetek mellett Hermancenak nagyobb áldozatába
került volna becsületét szüleiért feláldozni; s miután megtette,
kevésbbé találta volna magát helyzetébe, jobban érezte volna
szerencsétlenségét, s lehet az is, hogy lelke megtört volna a bűn és
szégyen tudatának terhe alatt; de az kétségtelen, hogy a legszebb,
legszigorúbb elvek daczára, e tehetetlen apa és szerencsétlen természetű
anya mellett, kinek vétkes gyöngesége a családot végső segélyforrásaitól
megfosztá, – azon nevelés mellett, melyet kapott, kénytelen lett volna
ugyanez áldozatot meghozni, vagy elnézni, a mint szülei koldusbotot
fogva mások könyörületétől kérik a mindennapi kenyeret. Hermance
veleszületett könnyelműségének csak annyi része volt a leány új
életmódjában, hogy kevesebb önlegyőzésébe került lemondania a jogról:
másoktól tiszteletet követelhetni; s hogy e visszavonhatlan lemondás
után aránylag könnyű lélekkel bírta annak következményeit elviselni.
Ha elgondoltam a család kétségbeesett helyzetét, ha felvettem, hogy
Hermance nem tudhatta előre, miszerint az áldozat, melyet szüleiért hoz,
atyját meg fogja ölni, ha Cotinnéra gondoltam, a jó hitvesre, ki
becsületben őszült meg, tán csak azért, mert nem volt alkalma az
ellenkezőre, a szerető anyára, ki gyermekét a nyomor napjaiban is úgy
kényezteté, mintha még saját négyemeletes házukban laknának, e gyönge,
minden erkölcsi tartalék nélküli lélekre, mely oly készségesen fedezte
leánya bukását anyai beleegyezésével, – nem bírtam megvetéssel nézni a
szerencsétlen leányt, ki aggódó gondoskodással hosszú éjeket virrasztott
egy ifjú beteg-ágyánál, kinek szerelmét sem nem viszonzá, sem
méltányolni nem bírta, s kitől nem remélhetett jutalmul mást, mint hideg
megvetést.
Szántam a szegény leányt, de azért magam sem valék képes viseletével
kibékülni. Meg tudtam volna neki bocsátani mindent, csak azon
könnyelműséget nem, melylyel magát helyzetébe beletalálta. Azon szinte
cinismusig menő objektivitás, melylyel Hermance magaviseletéről beszélni
tudott, s mely Anatole gyöngéd érzéseit tán ép annyira sérté, mint maga
a tett, melyet elkövetett; azon könnyűség, melylyel a leány képes volt,
az élet minden bármily kevéssé ideális felfogását mellőzve, helyzetét
annak _gyakorlati_ oldaláról fogni fel, visszataszítólag hatott rám is.
Ha Hermance lesujtva a szégyenérzet által, hallgatag lemondással viselte
volna sorsát, könnyű lett volna a könyörület terén átlépni a
méltányosság határait; de azon leánytól, ki tudott élvezni és örülni az
életnek, midőn a gyalázat bélyegét viselte homlokán, ösztönszerűleg
idegenkedtem. Szántam, de azon részvét nélkül, melyet az oly
szerencsétlen iránt érzünk, ki azáltal, hogy nem tud megnyugodni
sorsában, tanúságát adja annak, hogy jobbra lett volna érdemes.
Nehány évvel utóbb Anatole teljesen osztá véleményemet Hermánce felett,
sőt elnézésében túl is ment a kellő határon. Azon körökben, melyekbe
balsorsa sodorta, alkalma nyilt a női botlásoknak legkülönbözőbb nemeit
megismerni, de a botlás lehető _indokai_ közül e körökben alig
találkozott mással, mint a test fékezhetlen ösztönével s az anyagi
érdekkel. Tuczatszámra foglaltak helyet emlékezetében oly nők, kik az
erény és kötelesség parancsait lábbal taposták csupán élvvágyból vagy
haszonlesésből, s nem akadt köztük egy is, kinek botlása csak egy
nemesebb, de megtévedt lélek ballépésének lett volna következése. E
körök hatása alatt Anatole rövid idő mulva azon végletbe esett mely
rosszul magyarázott méltányosságból túlkönnyen kész kimenteni a
könnyelműséget. Tapasztalása azt mutatta, hogy az anyagi érdek oly
hatalmas szereplő a női tévedésekben s oly diadalhoz szokott ellensége a
női erénynek, hogy hajlandó volt Hermancet szinte teljesen kimenteni és
bukását kizárólag a sors rovására irni. E felfogás, saját laza erkölcsi
nézetei által támogatva, csakhamar a materialismus azon kietlen nemének
veté karjaiba, mely minden erkölcsi elemet nélkülözhetni vél
okoskodásaiban; s Anatole elméjében két évvel utóbb a női becsület már
oly benső, okszerű kapcsolatban állt az élet financiális oldalával, hogy
azt hiszem, ha mathematikus lett volna, okvetlenül feltalált volna egy
algebrai formulát a – női erény kifejezésére.
De e végletbe csak néhány évvel utóbb sodorták sivár tapasztalatai. Most
szerelmi csalódása elfogulttá tette azon nő iránt, kit nem a szív, hanem
csak a humanitás álláspontjáról lehetett igazságosan megitélni. Anatole
meggyűlölte és megvetette a leányt, ki midőn szerelmét czinikus módon
felhasználta vágyai kielégítésére, pirulni kényszeríté legszentebb
érzelmei felett. Az ifjú szerelmében megcsalatva s becsületérzésében
meggyalázva érzé magát s Hermanceban saját szégyenének megtestesülését
látta. Betegsége alatt nehányszor, midőn magához térve gyakran
visszatérő paroxismusából, Hermancet ágya mellett pillantá meg, oly
szenvedélyesen, a gyűlölet és utálat oly félreismerhetlen kitörésével
parancsolá ki a leányt a szobából, hogy az utóbb csak olyankor mert
bejönni egykori kedvesét ápolni, midőn ez mélyen aludt vagy midőn a láz
megfosztá eszméletétől.
Anatole lelkére mély, átalakító hatással voltak ez események. A gyönge
szív ily csapás által lesujtva, gyakran sohasem képes többé
felemelkedni, egy passiv jellem ily szenvedések után csak arra jó, hogy
emlékoszlopául szolgáljon szerelmese hitványságának. Anatolet a sors e
csapása oly érzékenyen érte, hogy az elkeseredés első perczében fegyvert
emelt önmaga ellen, s idegrendszere nem állván ki e megrázkódást,
veszélyes kórnak esett martalékául, – de midőn ez elmult, erőszakos
reakcziót idézett elő lelkében.
Nem láttam még embert, ki tizenhat éves korában mélyebb megvetéssel
viseltetett volna a nők iránt, s kinek ezt kevésbbé lehetett volna
hibául felróni, mint Anatolenak. Nem bűne, szerencsétlensége volt ez
neki. Testben és lélekben ép, erőteljes ifjú volt, fogékony minden szép
és nemes iránt, szívvel, mely szeretni, lélekkel, mely lelkesülni tud, s
a jellem feltétlen szeplőtlenségével, mely a legszebb reményekre
jogosított a férfi iránt: midőn balvégzete oly nő karjaiba sodorta,
kinél a szerelem csak palástjául szolgált az érzékiségnek. Azt hiszem,
szívünk kincseit alig pazarolhatjuk el hálátlanabbul, mint, ha tizenhat
éves korunk tiszta érzelmét oly szerelem oltárára hozzuk áldozatul,
melynek csak – segédpapjai lehetünk. Alig van valami, a mi oly mérvben
megfoszthat egy fiatal lelket ártatlanságának és költészetének
zománczától, mint az oly nő, ki azt szerelme segélyével cselekszi.
Anatole a fiatal szív első fellángolásával szerette Hermancet. Ez
viszonzá _vágyait_, de nem tudta viszonozni _érzelmeit_. Míg Anatole egy
ifjú szív öntudatlan lelkesülésével borult ideálja lábaihoz, ez őt egy
buja nő mohó élvvágyával ölelte keblére.
Úgy hiszem, misem szolgálhat annyira egy fiatal szívnek
demoralizácziójára, mint, ha oly nőt szeretünk, kit becsülni nem tudunk;
s e pusztitó hatást még qualifikálta Anatolenál azon tudat, hogy
Hermance, amióta csak szerette, _kezdet óta_ érdemetlen volt szerelmére.
Szerelmesünk bukásában gyakran még vigaszunkra szolgálhat egy szebb idő
emléke, midőn még tiszta volt és méltó szerelmünkre. Anatolenak még e
szomorú vigasz sem jutott osztályrészül. Kedvese nem szerette soha, s
már megvetést érdemelt akkor is, midőn először vallá be neki szerelmét.
Ekként az egyetlen érzelem, mely lelkén uralkodott, a megvetés emésztő
érzése volt kedvese iránt. Nem talált Hermancenak sem jelenében sem
multjában semmit, a mi jogczímül szolgálhatott volna becsülésének, nem
gondolt saját tapasztalatlanságára, mely nem látta meg azt, a mi oly
könnyen meg volt látható, szíve fájdalmában nem hallgatott az észre,
mely annyi enyhítő körülményt tudott a leány mellett felhozni, s azt
feltétlenül elitélte, sőt irtózott tőle. A tapasztalatlanság szokásaként
generalizálni kezdte véleményeit; s így a tiszta lelkű, nemes
gondolkodású, minden gyanakvástól idegen, őszinte kedélyű ifjú rövid idő
mulva annyira jutott, hogy a szerelem azon nemén kívül, melyre Hermance
megtanítá, az összes nőnem számára csak egy érzelem maradt lelkében: a
megvetés.
Ugyanazon ifjú, ki két hónap előtt megesküdött volna egy kitartott nő
tisztaságára, most minden nőben a gyalázat és hűtlenség egy-egy papnőjét
vélte feltalálni.
Ez indokolatlan, és csakis egy tizenhatéves elme éretlensége által
menthető megvetés a nőnem iránt azonban azt eredményezé, hogy Anatole
gyorsabban heverte ki szenvedéseit, mint bírta volna különben. Nehány
hónappal azután, hogy betegségéből kiépült, az ifjú visszanyerte előbbi
életkedvét és elevenségét; de a költészet azon isteni hímpora, mely az
ártatlan kedélyt befedi, örökre le volt pusztítva lelkéről. Anatole
ismét az előbbi víg, mulatni szerető ifjú lett, de vígságán
félreismerhetlen volt bizonyos keserűség, s kedélyét érdesebbé tették
azon emésztő érzések és lesujtó tapasztalások, melyeket az ifjú lélek
nem birt nagy veszteségek nélkül elviselni.
Betegségéből felgyógyulván Anatole rögtön elhagyá Cotinék házát, kikről
csak néhány év múlva hallánk hírt és pedig azt, hogy Hermance anyja, a
most már özvegy Cotinné kiséretében Litvániába ment letelepedni egy
gazdag orosz földesúrhoz.
Midőn Anatole a Cotin-családtól elköltözött, bátyja beleegyezésével
együtt fogadtunk szállást s önállóan rendeztük be magunkat. Én,
megvallom, bár egy évvel idősebb valék nálánál, nem minden aggodalom
nélkül határoztam el magamat az önálló életmódra, melyben tetteinkért
csak magunknak vagyunk felelősek, de melyben a felügyeletet is magunknak
kell vinnünk önmagunk felett. Anatole azonban eloszlatá aggodalmaimat, s
oly csábító színekben festé le nekem a független életet, melyben azért,
amivé leszünk, csupán önmagunknak tartozunk köszönettel vagy
szemrehányással, hogy mindketten azon büszke örömmel kezdtük az új
életet, mely a gyermek lelkét eltölti, midőn olyasmit tesz, a miről azt
hiszi, hogy közelebb hozza a férfihoz.
Tanulás és mulatság közt folytak napjaink, s azon kisded bizalmas
körnek, mely kollégiumi társaink közül körülöttünk alakult, mindkettőben
Anatole volt vezére, hangadója. Nem láttam még ifjút, kiben ily korán
ily határozottan nyilatkozott volna az emberi természet két uralkodó
iránya: a tett- és élvezetvágy. A tettek mezejét e korban ránk nézve
tanulmányaink képviselték; s e tekintetben Anatole vala példányképünk.
Nem volt ő a kollégium legjobb növendéke, mert ehhez nemcsak tanulási
kedv és képesség, hanem igen gyakran igénytelen engedelmesség, és más,
eredményeikben problematikus becsű tulajdonok is szükségesek; de ő
tanult és tudott köztünk legtöbbet az iskola rendes tantárgyain kívül; ő
volt köztünk az egyetlen, kinek türelme vala Páris főbb hírlapjainak
minden czikkét elolvasni, s kinek a politikai életben már véleményei
valának; ő tudott már okoskodni és kételkedni, midőn társainak túlnyomó
része még vakon esküdött a mester szavára.
Ép ily, vagy tán még nagyobb mértékben vezéröknek ismerték őt társai,
midőn mulatságról vala szó. Mindnyájan tapasztalatlan ifjak, szinte
gyermekek valánk még, kik mindaddig szülői vagy nevelői felügyelet alatt
álltunk; neki tizenhét éves korában már múltja volt – társai szemében.
Ez bizonyos fölényt adott neki barátai felett, melynek jó következése az
volt, hogy a bor és kártya örömei körünkben soha meg nem fészkelték
magokat.
Kevésbé előnyös volt talán azon hatás, melyet Anatole más tekintetben
gyakorolt társaira. Ő volt köztünk az egyetlen, kinek már «viszonya»
vala. Hermance történetének részleteit ugyan csak én ismertem, de a
többiek is tudtak annyit, hogy egy «szélesebb körökben ismert» nőnek
volt kedvese, s a mi fő, oly kedvese, kiért ama nő egy másik férfit
megcsalt; s e tudat bizonyos nymbussal vette körül Anatolet társai
között, kik közől a legidősebb tizenkilencz éves volt, s kik szerelem
dolgában még alig haladtak tovább, mint, hogy a Théâtre lyrique vagy
Odéon harmadik emeletéről ábrándoztak Thália egyik-másik papnője után, a
mi rendes foglalkozását képezi a tizennyolcz éves siheder tanulóknak.
Ama routin, melyet a hamar érett ifjú Hermance társaságában sajátított
el, mely azonban természetesen csakis társainak ifjúi ügyetlensége
mellett tűnt fel ügyességnek, nagyban imponált a kis társaságnak.
Mindenki őt vette példányképül, tőle kért tanácsot, s miután segélyével
egynek-kettőnek sikerült egy kis grisette szerelmére szert tennie,
Anatolet az egész collégium valóságos Don Juanként tisztelte.
Eleinte azt hittem, hogy szerelmi csalódása után kerülni fogja a nőket;
de nem úgy történt. Hermanceban megveté az összes nőnemet, de nem tudott
róla lemondani. Hermanceszal való viszonya, épen _minősége_ által,
annyira hozzászoktatá lelkét a kicsapongás gondolatához, hogy az ifjúi
kor bátortalansága úgyszólván egy csapásra elmúlt belőle, és eloszlatá
azon elfogultságot, melyből tapasztalatlan kedélyben a nők iránti
tisztelet származik. Nem becsülte a nőket, de élvezni akarta. S ama
tudat, hogy tizenhat éves korában, midőn a nők legtöbb embert még
gyermekszámba vesznek, őt már egy szép nő önkényt kedvesévé választá, s
társainak nagy véleménye, kik asszonyi dolgokban őt valóságos
orákulumnak tekintették, támogatva természeti hajlamai által, melyek
ellenállhatatlanul vonták a női társasághoz, Anatoleba annyi merészséget
s oly önbizalmat öntének, hogy rövid idő múlva már oly körökben kezdett
forgolódni, melyek társaira nézve még a jámbor óhajtások világába
tartoztak.
Könnyen elképzelhető, hogy ez épen nem vált barátomnak hasznára.
Ugyanazon előnyök, melyek őt társai szemében irígység tárgyává tették,
csakhamar oly viszonyokba sodorták, melyek mindenre inkább
szolgálhattak, mintsem azon káros hatás ellensúlyozására, melyet
Hermance esete gyakorolt a mélyen érezni tudó ifjúra.
Azon ellentét, melyet Anatole jellemében egyrészt nemes érzelmei, élénk
becsületérzése s szivének ritka fogékonysága a mély és komoly
érzelmekre, képeztek Hermance bukása folytán meghasonlott kedélyével,
erkölcsi elveinek lazaságával a közönséges asszonyi dolgokban, s azon
aggodalommal minden mélyebb érzelemtől, mely szerelmi csalódásának
következménye vala: az ifjú modorán is meglepő bizarrságban
nyilatkozott. Anatole képes volt a legnemesebbre, midőn szívétől vette
az utasítást; de midőn szíve nem volt a játékban, annyi felületes
könnyűséget, annyi frivolitást tudott kifejteni, mely párosulva korának
természetes félszegségeivel, oly sajátságos jellemet adott az ifjú
társalgásának s egész magaviseletének, hogy nem egy routinirt,
világedzett nő tekintete megakadt a fiatal tanulón, ki korában szokatlan
merészséggel tudott magánál idősebb nőket szóval és tettel sarokba
szorítani, de viszont maga is fülig pirult, ha egy szép asszony erősen
szemügyre vette.
Vajjon fessem-e önnek részletesen azon életmódot, melyben egy
harminczéves nő a másiknak kezébe adja az ifjút, kit merészsége és
tapasztalatlansága kettőzött könnyűséggel visz a kaczérság kivetett
hálójába, – melyben egy tizennyolcz éves ifjú megtanulja a
házasságtörést a lelkiismeret minden scrupulusai nélkül, megtanul
nyugodtan szemébe nézni a férjnek, kinek becsületében gázolt; megtanul
szerelmet hazudni válaszul oly szerelmi biztosításokra, melyek csak az
illem kedveért adattak; belegyakorolja magát az érzelem minden
szójárásába, minden hangjába, a hanglétra minden fokán végig, a
kétségbeesés mély bassusától fel a boldogságával kaczérkodó szerelem
vidám sopránjáig, – a nélkül hogy egy parányit is érezne belőle;
elsajátítja magának az élvezetvágy azon conventionális nyelvét, mely
meghamisítja a szavak becsületes értelmét a külszín kedveért; s végre,
hétköznapi használatra alkot magának oly erkölcstant, melynek csak
ruganyosságából vonhat hasznot: hogy azt, a mit így magánál
tapasztaltabb és romlottabb nőktől eltanult, megkisértse másokra
alkalmazni, hogy a harmincz éves asszonyoktól elsajátított fogásokkal
tizenhatéves leányok csábitására adja magát, – fessem-e részletesen azon
fokozatos processust, melylyel az erkölcstelenség egy fiatal lelket
annyira átalakít, hogy apostolává lehessen?
Anatole is faragott magának ily «erkölcstant» házi használatra, mely a
realismus meztelen elvein alapult s ethikai szempontból beillett volna a
valódi morál paródiájának. «_Élvezni mindazt, a mi másnak aránytalan
megkárosítása nélkül élvezhető_», – volt ez erkölcstan alapelve; melynek
kellő méltánylására azonban hozzá kell tennem, miszerint egy gyanútlan
férjet megcsalni, kivel előbb semmiféle bensőbb viszonyban nem állt,
vagy egy fiatal leányt elcsábítani, ki «körülményei által mintegy
prædestinálva volt e sorsra» – nem tartozott «mások aránytalan
megkárosításai» közé. E veszedelmes morál mellett csak mély
becsületérzésének köszönheté Anatole, ha oly tettekre nem vetemedett,
melyek csak a «jellemtelenség» nevével jelölhetők meg találólag; s ha
daczára annak, hogy ez irányban elkövetett mindent, a mi tőle kitelt,
nem kellett pirulnia a becsület itélő széke előtt; mely azonban, ne
feledjük, a mai társadalomban más codex szerint itél, mint a morál
törvényszéke. Számos kisebb-nagyobb viszonyaiban sohasem áldozott fel
magának oly nőt, vagy nem fogadta el olyannak áldozatát, kit szerelme
«előreláthatólag» szerencsétlenné teendett; sohasem igért házasságot
nőnek, kinél csak mulékony örömeket keresett; s az ifjú, ki irigylendő
hidegvérrel tudott szemébe nézni a férjnek, kinek neje néhány pillanat
előtt karjaiban hevert, habozást nem ismerő határozottsággal utasítá
vissza egykor egy tanárának, ki őt megkedvelve házához hitta, és
feltétlen bizalmával tünteté ki, nejét, ki szellemtelen unatkozásában a
férje gyanujától ment ifjút vétkes szerelmének társává akarta tenni.
Éveken át folytatta Anatole ez önfeledt életet. Óvakodó volt ott, a hol
szíve számára veszélyt sejthetett, de annál nagyobb gondatlansággal
kereste és űzte a szerelem azon könnyebb nemét, mely időtöltésül
szolgálhat, a nélkül hogy a szív belevonatnék a játékba. De ily élet,
ily korban, – van-e nagyobb veszedelem egy ifjúra nézve?
Még alig tölté be huszadik tavaszát, s azon cynikus könnyelműség, azon
szinte rendszerré vált erkölcstelenség, mely csak a kicsapongás
czéljainak szolgált, s azon szerencse, mely Anatolet a nők mellett soha
el nem hagyta, már-már azon útra terelték, melyen a léha kéjenczek
teremnek: midőn a véletlen egy új ismeretségbe sodorta, teljesen
különbözőbe azoktól, melyeket lelke nagy romlására négy éven át
kultivált.


VI.
Hélène egy vasuti hivatalnok leánya volt. Szép és ártatlan, korra nézve
három évvel, lélekben egy fél századdal ifjabb Anatolenál, valóságos
gyermek hozzá, valóságos angyal azon nőkhöz képest, kiknek karján
Anatole eddigi tapasztalásait szerezte. De Anatole sokkal elfogultabb
szemmel nézett minden nőt, semhogy e különbséget észrevette volna. A
leány szép volt, s egy ártatlan kedély jóhiszemű nyiltságával közeledett
feléje. A ki a nőket megveti, a nélkül, hogy kerülni tudná, többnyire
oda jut, hogy már beszélni sem képes fiatal nővel a nélkül, hogy ne
udvaroljon neki. Igy járt Anatole is. Midőn előszöri találkozásuk
alkalmával egy negyed órára egyedül maradt Hélènenel, – tagjával azon
nemnek, melyet megvetett, s a mi több, oly tagjával, ki előtte szemét
lesüté s nem tudta a társalgást megkezdeni, – nem jutott eszébe semmi, a
miről e gyermekkel beszélhessen; elkezdett tehát neki szépségeket
mondani, általános frázisokat, melyek személy- és égaljkülönbség nélkül
a világ minden zugában alkalmazhatók. Nem tudom, észrevette-e más is, de
én úgy tapasztaltam, hogy sok esetben, fiatal férfi és nő közt, azon
modor, melyben megismerkednek, azon hang, mely ismerkedésök alkalmával
első társalgásukon uralkodik, irányadólag hat későbbi ismeretségök egész
folyamára. Oly nővel, kivel első találkozásuk alkalmával Mozartról s
Beethovenről beszélgettek, második találkozásnál könnyebben fognak
Mayerbeerről s Wagnerről, mintsem bálról vagy futtatásról beszélni.
Anatole, ki első ízben a banálissá vált bókok tárházát üríté ki Hélène
előtt, kinek tapasztalatlan lelke készpénz gyanánt fogadta minden
szavát; midőn másodszor találkozott a leánynyal, ki oly élénk örömmel
nyujtá kezét a látogatónak, mintha már alig győzte volna várni azt, ki
oly szép dolgokat mondott volt neki, – Anatole úgy érzé, hogy lehetetlen
másról beszélnie mint azon thémáról, mely először közelítette őket
egymáshoz. Nem akarata ellenére, – mert Anatolenak már volt annyi
«iskolája», hogy szerelem nélkül is tudjon udvarolni, – de akarat
nélkül, önkénytelenül udvarolni kezdett az ártatlan gyermeknek.
Hélène atyja egész napját irodájában tölté; anyja végtelen jó, de
végtelen együgyű teremtés volt, ki leányát imádta s a világért sem
tudott volna ellenére tenni, és így, midőn észrevette, hogy gyermeke
mily türelmetlenül számolja a perczeket azon óráig, melyben Anatole
eljönni igérkezett, nemcsak hogy véget vetni nem igyekezett ez
ismeretségnek egy siheder egyetemi tanulóval, melynek jó vége alig
lehetett, hanem még tőle telhetőleg előmozdítá a viszony fejlődését. A
leány szép volt, vonzódott hozzá, s Anatole látogatásai mind
gyakoriabbakká lettek.
Néhány hét mulva Anatole láthatta, hogy szerettetik. Ő maga nem szerette
a leányt, de vonzalmat érzett iránta, minőt e kedves gyermek iránt nem
érezni lehetetlen volt; és tetszett neki az, a mit még nem volt alkalma
látnia: egy ártatlan szív szerelme. Hermanceszal való viszonya kezdetén
nem egyszer önmagát kapta rajta Anatole, hogy – elpirult ügyesebb és
józanabb kedvese előtt; most mást látott pirulni maga előtt. Az ártatlan
gyermek, ki még önmagának sem tudott számot adni érzelmeiről, kinek
szíve önkénytelenül dobogott, midőn Anatolera gondolt; midőn ez jött
vagy ment, midőn egy vagy más szót ejtett előtte, mely a szív hangján
volt vagy lehetett mondva, gyakran elpirult és földre süté nagy kék
szemét, mint – minden tizenhét éves tapasztalatlan leányka. Ez előtte új
látvány ellenállhatlan hatással volt Anatolera, s ő élvezte azt, nem
mint szerető kedves, hanem mint műértő gourmand.
Fiatal nőnek alig van erősebb fegyvere a pirulásnál, ha forrása az
ártatlanság, s Anatole mindennapos lett Hélène szüleinek házánál. Ily
viszonyban az egyik lépés önkénytelenül követi a másikat, Anatole mind
hevesebben ostromolni kezdé Hélènet, s egy biztos pillanatban, midőn a
mama a harmadik szobában talált magának valami tennivalót, elcsattant az
első csók, melytől Hélène úgy remegett, mint valami veszélytől, melynek
félelmes voltát csak növeli az, hogy kiterjedését nem ismerjük.
[Mind hevesebben ostromolni kezdte.]
Hélène úgy tapasztalta, hogy az első csóknak nem volt semmi rosz
következése, a mama rosszul alkalmazott diskrétióval néha akár egy órára
is magokra hagyta a fiatalokat, s néhány hónapi ismeretség után Hélène
már minden pirulás nélkül nyujtá kedvesének csókra piczi ajkát, midőn az
ajtó a távozó gondviselés háta megett bezáródott. Hála a mama jóságának,
Anatole órákhosszat térdelhetett kedvese előtt, gyönyörködve a fiatal
leánynak szerelemtől ragyogó szépségében, s az ifjú pár oly jól
beletalálta magát e helyzetbe, hogy nemsokára Hélène, a mint egyedül
maradtak, szó nélkül ölébe ugrott kedvesének s átölelte őt, ajkairól
színi azon édes mérget, melynek veszélytelenségéről már meg volt
győződve.
Egy ily délután, midőn a mama ismét nem volt otthon s Anatole néhány
órát együtt töltött kedvesével, egy rút gondolat villant meg lelkében.
Eddig terv és szándék nélkül bolondította a leányt csupán azon okból,
mert az «hagyta magát» bolondíttatni, most, midőn ajk ajkon, szív
szíven, keblére ölelve tartá az angyali teremtést, elhatárzá őt
vágyainak feláldozni.
Nem akarom menteni barátomat. Ocsmány volt e gondolat, s a mód, melyen
valósítása előkészíttetett, a jellemtelenséggel határos, de gondolja ön
magát Anatole helyzetébe, a mint ölében érzé e bájoló gyermeket, kinek
minden szava, tekintete, minden csókja szerelmet lehelt, – gondolja meg,
mennyire kitéptek lelkéből Hermance és utóbbi viszonyai minden nemesebb
erkölcsi felfogást, mennyire meggyűlöltették vele saját nemöket, mily
lélekállapotba taszíták, midőn saját vágyaiknak feláldozták, és fog
mentséget találni szerencsétlen barátom számára.
Nem tudom minő eszmék fordultak meg e pillanatban Anatole agyában,
meglehet, hogy megvillant lelkében a bosszú gondolata is, tanácsolva
neki, hogy adja vissza Hélèneben a nőknek azt, a mit első kedvese rajta
vétkezett; – elég az ahoz, hogy e percztől fogva Anatole rendszeresen
kezdé ostromolni Hélènet, nem szerelemmel, hanem azon szenvedélylyel,
mely tervei végrehajtásában néha makacsabb még a szerelemnél is.
A körülmények végzetesen kezére dolgoztak Anatolenak. Hélène anyja azon
nők közé tartozott, kik míg maguk az erénynek s ártatlanságnak majdnem
idylli magaslatán állnak, ritkán nevelnek a társadalomnak mást, mint
minden botlásra képes tagokat. Azon tulajdonok közől, melyek az «anya»
névnek valódi értelmét megadják, csak kettő volt meg benne: a határtalan
szeretet gyermeke iránt, s a szív feltétlen jósága. Misem állt távolabb
tőle, mint azon szigor, mely ép úgy kötelessége az anyának, mint a
szeretet. Nem volt képes irányt adni gyermekének, ki a közönséges morál
banális szabályain kívül alig nyert más tanácsokat anyjától, mint
közmondásokba foglalt életbölcseséget; nem volt képes kijelölni azon
határt, melyen túl fiatal leány életében a gyermek ártatlan mulatságai
megszünnek, s a nő botlásai kezdődnek. Gyanutlan lelke még a