A vörös postakocsi: Regény - 12

úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a füszeresboltban.
Rezeda úr megsimogatta a homlokát.
– Én mindig azt véltem nagyságodról, – szólt elfojtott hangon, – hogy
költői lelkületü teremtés. Ime, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A
haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni,
miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni…
Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.
– A kisasszonyt?
– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol egy
régi kis templomban, szentéletü öreg pap áldását kérjük szerelmünkre,
reszketős egyházfi áll tanúként és a sánta harangozó kíván szerencsét a
templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin
nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme,
amely barnán és hibásan rámpillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a
szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy és bájának testrészeit
megismerni vágyom… Barnaképü, feketerámás szentek néznek a falról és az
Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta
öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni
megtanultam.
A madame összeráncolta a homlokát.
– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt…
bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az
imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerüen imádkoztam. Manapság
néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem
meleg, boldogító áhitattal telik meg. Már ötven éves vagyok.
Napról-napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban
kápolnát építtettem és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket
fiatalkoromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam
a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra
szólítja a föld népét. Louise Pommery Reimsban többé nem az inyemnek
tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerü palackokat, amelyeket egy
Battenberg nevü követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem és a zenéből csupán
Haydn a kedvencem.
Amíg beszélt a madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak
nyujtott.
– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az
életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a
maga ápolására szegődött, – de nem csupa betegápolásból áll az élet.
Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit
fiatalkorából egyébként a régi Somossyból ismerek.
– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.
A madame megcukrozta a narancsot.
– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az
volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam és hónapokig
szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma
vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán
emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak és kényelmes
életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy
Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt
kell mondani… A pamlagon heverésző öreg urak, miután életmüködésüket
csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek,
olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire
lévő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten és
Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns
Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el
segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori
barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért
hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki
a nagyszerü Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz
Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen
eltávozott… De már itt van a kocsim és jó mulatságot kívánok az uraknak.
A madame ünnepélyes eltávozása után nem sokára még egy kis esemény
maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.
Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott és vért hányt. A
szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.
– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth
kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.
Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba és magával vitte Bonifácz
Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és
jó halott. Egy hét mulva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos
ápolónénék.
A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmagnagyságu leányka. Megfogta a
vak ember kezét és elvezette mindennapi szokás szerint a kapás-utcai
mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.
– Szervusz, – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még
élek, meglátogatlak.
A gázt fölgyujtották és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát.
Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen.
Levette a kezét a homlokáról és a szeme tele volt könnyel.
– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.
Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csöndesen, szelíden
megcsókolták egymást, mint a gyermekek.
Szilveszter úr fölemelte a mutatóujját.
– Az öreg emberek jó emberek, – mondta kissé zavaros hangon. – Nem igen
szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra
gyakran, titokban gondolnak. Mi öregek szeretünk fiatal barátaink
dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhágy
téged.
Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.
– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert
Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt
jónak és helyesnek. A déli vasuti állomáson már ott van a kisasszony
podgyásza és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz
visszaviendi ő nagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához,
– mondta Szilveszter úr komoly hangon.
Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.
– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.
A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán.
Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is.
Megragadta a Rezeda úr kezét.
– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon
szeretnék újra színházat játszani.
– Elmégy?
– Elmegyek, mert nem tehetek mást.
Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.
– Isten veled!
Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr
kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta és Klára a tenyerébe temette
arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a
másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.
Monseigneur Rohan így halt meg egykoron…
Aztán még egyszer megcsókolták egymást.
A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró,
könnytől nedves arcát az arcához szorította.
– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tied leszek, – mondta
halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.
– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.
Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán fölött. Hűvös
sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház
ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett és magában
számtalanszor elmondta:
– Isten veled! Reggel papot hivatok.
Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy
tabáni rác-korcsmában csöndesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi
gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint
egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkiz-kő volt a gyűrűben, a
hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.