A vörös postakocsi: Regény - 01

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
A VÖRÖS POSTAKOCSI
REGÉNY
IRTA
KRÚDY GYULA
HARMADIK KIADÁS
10–15. EZER
BUDAPEST 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem.
De könnyét rég elsírta már.
(_Anyégin._)


_Levél Kiss Józsefhez._
Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája,
amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig
meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek
bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek
miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok,
alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több
ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint
valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól
tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a
vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki
régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a
postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban
közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi
estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek;
apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok;
züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl;
halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések,
amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan
remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az
ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a
gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és
óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a
színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a
villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és
szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz
szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a
történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán
az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca
zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti
szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség.
„Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen
tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson
egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult
asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és
arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon
kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a
nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül
kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn
karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak,
férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik
mindez?
Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott,
kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt
kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy
közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak
frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és
falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek
és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az
író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az
irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy
regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a
történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a
közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most
a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor
enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat
megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem
is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba
essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió,
mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a
regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint
akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a
postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert
ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
Tisztelője és híve
_Krúdy Gyula_.
Budapesten, 1913. vízkereszt napján.


I. Tavaszi vasárnap Budán.
Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két
nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem
hívta őket szerződés.
A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a
tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból
állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt
összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen
elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott
köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a
szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha
temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva
merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább
leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok
mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők
mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a
házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az
ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges,
hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi
Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a
megfojtott rác kupec?
A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el,
miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt,
közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a
lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban
senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán
hagyták el lakásukat.
Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már
meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a
Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A
direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony
botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb.
Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke
volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a
minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek
óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s
azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi
becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom
harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte
tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már
várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes
cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor
könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü
lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik
mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az
olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak,
vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az
utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka
a formásabb női lábbeliket.
Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban
Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg
úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak
szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai
Dunaparton.
Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki
mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit
megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a
hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a
vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó
csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a
füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed
ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha
megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta,
az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja
olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan
nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az
eladásra.
A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia
karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai
gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a
kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat
nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász
keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől
valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori
urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki
úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan
uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam
odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy
megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony
és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak
meghallották kivánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem
alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán
bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán
születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem
volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész,
tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a
Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő
beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas
mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora
területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok…
Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi
életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves,
egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi!
Istenem, csak tudnék közöttük választani!
Egy tennisznadrágos és sárgacipős gavallér meglehetős közelségben
ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg
megvetéssel mérte végig a gavallért.
– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik.
Pedig alig látni valamire való nőt a korzón.
Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.
Husvét előtt a budaiak még nem igen hagyják el házaikat. Ki tudja milyen
lesz a tavaszi divat és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő
siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli
kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve
vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak
hoznak magukkal némi frisseséget, eleganciát, utcai vidámságot, akik
napközben Pestre járnak hivatalba, vagy üzletbe. A kalapos kisasszonyok
egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón, –
egy finom pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt
elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel és a szálloda körül titokteljesen ül
a padon egy feketesapkás, feketefátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi,
de titkon nagyon vár.
A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmes
párokat, a kocsikázásukat, eltünésüket a szállodában, majd távozásukat.
A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél és míg a hídon átdöcögött a
társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az
emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt
ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna,
amely a messziségben elkanyarodik és a bácskai gabonahajókon száradó női
fehérnemüek. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már
felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly,
szemében üde tavasz…
A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért,
mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig
érvényes. „Egye meg a fene magukat!“ mondja a férfiú, leszáll, hogy
konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki
szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhanguan rángatózik, mint a falusi
temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifujja az orrát, megtörli a
szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyujt és
látszólag megfeledkezve az elmult eseményről, közömbösen dől hátra a
kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná
hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon
ibolyacsokrot vesz és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt
szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.
– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a
hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?
A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai
korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból, vagy egyéb hivatalokból
jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi
Dunaparton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és
elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy
mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok-asszonyság kárörömmel vagy
elfojtott dühvel hazavárja őket, – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy
gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki
ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és
gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.
Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajjon nem hallhatnának-e a
szemtelen beszédü leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb
budai gavallér, a simára borotvált arcu Mákosi fogalmazó udvarlását is
visszautasította. Horváth kisasszony arculütést igért Mákosinak, mire a
fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.
– Intek a rendőrnek s bevitetem magukat! – mondta Mákosi, a legelső
donjuan ezidőtájt a hidakon túl.
Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna,
Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan
megszólalt (mert hisz ő nem igen szokott részt venni a
guerilla-harcokban):
– Levelet irunk a Nap-nak!
Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga,
kékszemü, elszánt arcu és csinos ifjú hirlapíróra, aki másnap megjelent
a korzón és messziről kisérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők
kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket
kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte
az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hirlapíró buzgón
jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodták A Nap-ot és a korzó
hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerü
toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen
kitüntették. A férfias arcu osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a
kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több
háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja
Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai
kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a
fogalmazónak és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen
pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.
A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról.
Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket és csufolkodó megjegyzést
sem tett senki estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat és a lábak
hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a
régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki fölvehette
tennisznadrágját és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavaszamult
kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók
tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák
kergetőznek és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről s
a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint
udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti
zsidóleánynak.
Klára és Szilvia a Pattantyus-utcából többé nem merészkedtek át Budára,
ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző
figurákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és
szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A
vacsorázó-asztalon fölállította a figurákat s eljátszotta a budai
korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított,
kis kutyák szaladtak és a nagyhasu tanácsos fölemelt bottal ment a
tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszuérzettel gondolt mindig Budára,
a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a
hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul
csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.
– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenészszagu városrészből
elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgy sem
szokott sétálni a korzón, – mondta vigasztalóan Szilviának, ki vidéki
leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó
katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha
Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy
fönn a várban, a zeg-zugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy
aranysisakos középkori király.
Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a
napokat.
– Jó lenne, ha írnál a néninek, – mondta egy estve Szilviának.
– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt
Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs
mellettünk Dancsfalvi, vagy Kürtös.
A néni egy drávamenti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre
jutott és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahuga
volt s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy
otthon lenyuzta a munkásai bőrét és töltött fegyverrel járt az erdőben,
ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez
pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az
igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a
jövő héten. A férfiszínészek sárga csizmában, mentében, tollforgós
süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok,
görögtüzet fujtak, jambusban beszéltek és tán a sugó is sarkantyus
csizmában ült házikójában.
A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre s özvegy
Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz
selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe és elment
mulatni Magyarországra.
A koromfekete haju, lángoló szemü, pirosra festett arcu délszláv
özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett
meg, a kiéhezett férfiszínészek megborotválkoztak s az igazgató is
el-eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a
vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette és a
cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott. A vacsora folyamán rendesen
beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette,
itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három
napig is eltartott a fekete, farkasfogu asszonyság szerelme, a
vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott és
Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette
ártatlanságáért. A drávántúli nőstény farkas egy-két darab ékszert
emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy
tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.
– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám, – mondta Klára. – A
vénasszonyt megtáncoltatjuk és elvesszük a pénzét.
Szilvia tehát leült, megírta a levelet és harmadnapra csakugyan
megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkora kerékkötő láncok voltak rajta
elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A
Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós és hordárral
vezettette magát a Pattantyus-utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon
kiáltott unokahugára:
– No hiszen ocsmány városba csaltatok engem. Valamirevaló férfiembert
nem láttam az utcán, annyi itt a nyuzottképü komédiás, mint a pelyve. A
nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.
A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel
járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kivánná egész Budapestet.
Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.
– Bizony Zrinyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.
– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zrini volt a világon.
Az a Kürtös nevü színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus!
– megállott a szívem verése. Vajjon hová lett az a fiú?
Szilvia élénken fölemelkedett.
– Itt van Pesten. A multkor találkoztam vele az utcán.
– Ez nagyon derék dolog, – felelt a néni megelégedetten és levetette a
kabátját.
Körülnézett a kis lakásban.
– Szegényesen laktok, ugy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat
az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket
hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta.
Hadd lássalak, Szilvia.
A leányt magához vonta és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a
száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül
barátságosan a hátára ütött.
– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva
mellől. Ötezer hold erdeje van és kétkerekü szekeren nyargalász a hegyek
között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve és gyalog kergeti a
vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De
az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.
– Mikor hozza el néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.
– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a
vad vidéken. Telefonunk van, – nagyszerü találmány! – esténkint
beszélgetünk egymással a Dráván át. Hát te vörös! Gyer ide. Nem hiszek a
vöröseknek!
Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a
vizsgálatnak.
– Aha! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!
Aztán Klárával is végzett s elkomolyodva csóválta meg a fejét.
– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy
keress valamely jóravaló szeretőt.
– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.
– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsunyultak,
elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy
szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan szélesvállu, mint a hegy
háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyuzzák arcukat, hajukat
megnyirják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas,
kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind
elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjjön fel ott egy
nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal
farkassal és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötven
éves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a
befagyott Drávában.
Klára az ujság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte
Urbanovicsné elveit.
Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond
gondolatai is támadtak.
– Mondja néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? –
kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?
A horvát asszony vérvörös lett.
– Mondtam, én már ötven éves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim,
legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi
vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy
jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal szép nő vagy, ennyi minden
vagyonod. S ha egyszer elmult ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki
sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen
kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt
tőlem, meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban.
Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigaretta-papiros. De
mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen
dolgokban!
Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni
hatalmas vállait.
– Megtaláltam. Kürtös Mihály a Városligetben játszik. Meghivjuk
vacsorára?
– Természetesen, – felelt Urbanovicsné és megint Szilviához fordult.
– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki
kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád
korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott és éjjel
zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert
vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg, én ártatlanságommal kedveskedtem
az uramnak és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett
szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg
volt. De belerugtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba.
Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi
mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?
Klára az ujságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett
elő a táskájából, gondosan felrakta és fejcsóválva, örvendező arccal
olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanukban játszik estére a
Városligetben.
– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet multán.
– Gyönyörü, – felelte Klára.
– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz.
A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a
festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint őszhajú
vénasszony, ha már eddig kibírtam?
Szilvia a kezére hajtotta fejét és gondolkozva nézett maga elé.
– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem
volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni
hozzá s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a
szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint
azt, hogy „én drága jó feleségem!“; vagy pedig egy napra, vagy egy órára