A vörös postakocsi: Regény - 03

szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt
mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a
cupringerhez.“ De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából
jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben
elszemtelenednek. Gyorsírást tudott és gyorsírással írt leveleket a
fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek s a gyorsírási
jelvényt minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti
a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán
harisnyája, hiába utánozza Jászait.
Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott
volna. Majd az ismeretes színházi szuggeszció folytán észrevette a
bánatos lovagot, aki imént köszöntötte s élénken viszonozta a
köszöntését.
– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
– Rezeda szerkesztő, – felelt Klára s már nagy szemcsatát kezdett a
mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt,
mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz
előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis
ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt s fejtartása megmaradt ugyanabban a
helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után
nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér
keztyűvel folytatott eszmecserét.
– Kiváncsi vagyok, – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné, – hogy miért
nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz,
azt mi is ismerhetjük.
Klára fölemelte hamuszínű tekintetét és élénk mosoly futott végig arcán,
mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják.
– Rezeda úr Debrecenben volt hirlapíró és engem imádott. Nem találok
ezen a tényen semmi csodálkozni valót.
De már intett a szemével a mult ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz
felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről és
hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért
pirult volna arca, hogy félfejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú
embereknél és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem
szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
A drávamenti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben
szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
– Rezeda – mondta – az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én
kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban
ábrándoztam.
– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait
óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan
halkan lélekzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné,
mintha félálomban lesné az álom folytatását.
– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rippben azt írta rólam, hogy a
hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem, – szólalt meg
Szilvia halkan, szótagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok
fontosságát. És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben!
Miért?
– Heh! – mondta a hirlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a
leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok
fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgy sem a szavak
számítanak, hanem a tettek.
S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi
alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hídak és
magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden
emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a
nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott,
amennyire kíváncsi volt.
– Minek? – mondta Szilvia és hangjában csodálkozás csengett. – Annak,
hogy ne mindig csak a régi színészekről merengjen a hasonlataiban!…
Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé
óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt
utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit
rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
– Kisasszony, – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szentsír katonája
föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni, –
akkor járt utoljára a vidéken az operett muzsája, midőn a molett
énekesnők nem szégyelték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban,
hogy a színésznők puderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott
lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka saját kezükkel mostak
hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől
közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis
madárfészek hosszuszáru nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr s gyors kémlelő
pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabujával
mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem
szeret senki, kegyed sem, ugy-e?“
A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
– Mert én voltam Don Kihóte!… Pruty-pruty.
Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a keztyüjével a vállára
ütött.
– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
– Pardon, azt hittem a hölgyek már ismerik a legujabb pesti divatot.
Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
Igy szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon
nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben
a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította,
mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó,
konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar
nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna:
„Reggelre ugyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy
szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?“
– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most
fensőbbséges hangon Klára, mint aki ugyis tudja, hogy csak inteni
kellene a férfiúnak s az fejest ugrana a Duna közepébe.
Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz,
mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez
nyulna: egy revolvergolyóhoz, vagy egy női arcképhez.
– Pesti lakos lettem.
– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
– Nagyszerü – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
– És melyek azok a kedves hirlapok? – folytatta Szilvia.
Rezeda hunyorított a félszemével, mintha Európa legnagyobb viccét
mondaná.
– Az egyiket „A jó borkereskedő“-nek hívják.
Szilvia összecsapta a kezét.
– Hallatlan!
Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
– A másik neve: „Keresztények Ujságja“. És a harmadik…
A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a
vicc-srapnell pusztításától.
– Harmadik lapom „A lámpás“.
Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat s így kénytelen volt
bólintani.
– Persze a lámpagyujtogatók közlönye?
– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az
utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvigabb lap a
világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az ujság mottója: „Jobb
meghalni, mint élni!“ Nemde mulatságos?
Urbanovicsné hátrafordult:
– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint
színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth
kisasszony. – Azt a tehenet úgy sem lehet zavarni a szerepében, mert nem
tudja a szerepét.
Egypár percig azonban mégis csak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr
magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen
mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy
holnapután…
– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott
írni?
– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
– Ej, haj. Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hirlapíró elvét? A
legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a
présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő
uram?
Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna és a
Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkiséri messzire,
amíg meg nem puhul.
– Azonban – kezdte és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából.
– Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a
népszerüségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
– Rezeda, maga komoly, lágy, szomoru és ábrándos fiatalember volt a
vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
– Mikor maga játszott.
– Ferenc József-kabátot hordott.
– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.
– Azt, hogy maga milyen nagyszerüen játszott a Nórában.
– Oldalszakálla is volt.
– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia és gyorsan a színpadra
nézett.
– Tehát mit szokott írni a színésznőkről a Lámpásba? – kérdezte Klára.
– A derék és tiszteletreméltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a
deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen
szaga van a szájának.
– Ah, nagyszerü. Tehát revolver lett?
– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zúglapomban számon tartom
a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását és kereszt- és
vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vizen járó fekete
hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már
joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A muzsája bizonyára nem visel tiszta
fehérnemüt.
– Az én muzsám, nagysád, mezitláb jár szegény, szalmavirágból hord
koszorut és pirománia a betegsége.
Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a
civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett,
míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyuprémes színházi belépőt, amilyent
csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével,
amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt
megszorította a hirlapíró kezét.
– Küldje el nekem a Lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot
közölne.
Majd hangosan megkérdezte:
– Velünk tart?
– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugy-e azt írtátok Kürtösnek? –
szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán,
mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
A színkör előtt egy szürkecilinderes gavallér állott. Szürke redingotján
friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik, – mondta hangosan, – mert ebben a
szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól“.
– Kár, hogy már a Fehér hajóba igérkeztünk! – szólalt meg
bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürkecilinderes úrhoz
intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában
Kürtös és unokahuga miatt.
A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy
szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint
éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak
hazafelé.
– Lányok, vendégeim vagytok, – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. –
Kihuzták a török sorsjegyemet.
Rezeda úr a kocsijukhoz kisérte a hölgyeket.
– Ki volt a nagyszerü gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre
kiváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)
– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója, –
mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt
iszik.
– Tehát várjuk, szerkeszt’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára,
miután négyen nem fértek volna el a divatos fiakkerben.
Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő és hátradőlt az ülésben.
A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak és a falon
tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak és piros
szőnyeg volt a padlóra terítve.
– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas, – mondta Urbanovicsné
fitymáló hangon. – Hé, fogadós!
Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról.
Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetü fiatalember volt, aki
semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.
A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett s mindenképpen
jelezni kivánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte
vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni
mulattatásának szentelte magát.
– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi
jellemszínészre?
– Nem emlékszem, – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól
enni.
– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre
senkinek. Megbolondult. Nagyszerü, ugy-e?
A nagynéni kedvencének szeretetreméltóan bólingatott, majd a két
pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.
– Kár, – mondá sóhajtva, – hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen
mások volnának a férfiak, ha virágos Zrinyiben foglalnának helyet az
asztalnál!
A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús
dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig
elkomolyodott, ha boros poharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan,
temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután
színét és szagát megvizsgálta. A savanyuvizekből csupán a „nőnemüekkel“
keverte borát. „Margit“ és „Ilona“ évek óta kegyében voltak. Pedig még
harminc éves se volt egészen.
– Tudja kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre
Klára a szótlan szerkesztőt.
– Magának.
– Dehogy! Szilviának.
Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
– Lássuk, – mondta. – Huzza föl a szoknyát, művésznő. Majd megírom A
lámpás-ba.
Szilvia engedelmeskedett.
Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt,
kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a
megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb
szakértelem volt jelen.
Szilvia orrocskája rózsaszínü lett, amint kiváncsian várta Rezeda úr
szavait.
– Ügyes, – mondá a szerkesztő, – különösen azt helyeslem, hogy a boka
fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember!
A nagysága molett hölgy ezek szerint.
– Kérem, – szólt közbe Klára, – csupán a néninek van jussa pikáns
dolgokról beszélni.
– Sajnos, én is csak beszélek, – felelt nekividámodva a szerkesztő, –
mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán
sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?
– Mi nem tudjuk e szokást, uram, – mondta némi önérzettel Szilvia.
– Pardon bátorságomért!… Hajdanában még Napoleon hadjáratai előtt, midőn
a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi
ujdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a
társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy
fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a
nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat és a zsákba bujtatott hegedük
mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg
fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom
az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz
szürkeségével bujdosik a hajnal kinyujtott ujja és a szobában parfőm s
éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te
vagy, Henrik?“ – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!“ Heh!
Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok!
– Ami mulik, nem késik! – felelt Klára.
– Urnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihotéskodtam nagyságodért
Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba s az emberek így
üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai
szendéje!“ A cukrásznál a kisasszonyok vaniliával kináltak, pedig
azelőtt egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…“ mondták
fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak
megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl
magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind
„tudták“. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe
súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…“ Éjjel a zsebórám ugyancsak
ezt ketyegte. Fölhuztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már.
Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.
– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos
hangsúllyal Klára s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan
pillantott Rezeda úrra.
– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen
tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Igérjen
például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi
igért Montmorency Clarence-nak.
Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét
kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot
hipnotizálja a művész!“ – gondolta Rezeda úr.)
– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen
érdekes, kitünő férfiú, – füzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki
volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján s
elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.
– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy
tipró. Szívtipró.
A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a
coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.
– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő
cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette
és körülnézett, mintha más társaságot keresne.
Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített
fürteire vetett pillantást. „Jézus!“ gondolta magában háromszor.
– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni és az asztalhoz nyomta keblét.
– Ez a vén disznó, – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak, – azt
hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.
– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen
nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalább is mindennap találkozna a
nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem
kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.
– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte
Rezeda úr.
Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a
kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyuló
réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna.
– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.
– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az
ifjúember, hogy hozzá beszélek.
Klára nyomban elintézte a dolgot.
– Kürtös, ülj őnagysága baloldalára.
– Miért? – kérdezte csufolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés
sorrendje?
A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.
– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni, – mormogta
s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is
vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.
– Én nem tudnék egy hidegszáju férfit szeretni – mondta megnyugtatólag
Klára.
– Nagyon helyes, – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A
férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt
részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.
– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda s halkan hozzátette: – Hogy
égetnének meg, vén bocskor!


III. Indiában rossz volt a termés.
A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik
legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere
Gút-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak
maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló
ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett és büszke volt arra,
hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején,
származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A
Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a
Gút-Keled nemzetségéből származó fiak várkapitányok és bánok voltak. Sőt
a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván
azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten a Don folyó
táján uralkodott és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr
megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a
professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet
lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes
Alvinczi. Diaz Hermanos y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt,
a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású
levél kiséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben
természetesen Oxfordban evezett, majd a párisi osztrák-magyar
követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási
próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi
zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a
párisi attasé diplomata-frakkjára rákerüljön a két kamarási gomb.
(Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán
a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem
jogunkat követelni!“) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele
a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának
bizonyult, a „nemesek klubjában“ egyetlen éjszaka elveszítette azt a
százezer forintot, amelyet nagyasszony-anyja levendulaszagú
ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház
körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan
küldte el fiának a százezer pengőt, amely abban az időben rengeteg
vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam,
most már nincs több pénzünk.“ Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az
olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe,
amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát.
Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát s a szép szomorú orosz
táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia
követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Traveller’s Klubban és a
Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán
selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja
kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor
vágtatott az operába szánkóján a táncosnő s vígan csilingeltek a
csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira
a szív fölött a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár,
elfehéredő arc, megcsukló térdek és a halálnak napja északi fényét
küldte a francia követ homlokára. A nizzai expressz-vonat egy óra múlva
indult és három versztnyire Pétervártól a vasuttársaság barnakabátos
inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd
nyugodtan aludt a szlipingkár fülkéjében és alig várta, hogy Bécsben a
Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre,
megelégelte a diplomatáskodást. A régi Arany Sas-fogadóban szállott meg,
ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most
kettőben, mert a legényének is ott kellett aludni és éjjel levetkőzni,
lábát, kezét megdörzsölni, betakarni és jó éjszakát mondani, mint otthon
Unghban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első
foglalásból maradhatott meg az Alvincziak kezén. Az unghi berkek zúgnak,
rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas
kisértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az Arany Sasban nem
lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel
ugatott volna.
(Midőn „A lámpás“ érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez
érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan fölsóhajtott:
– Istenem.)
Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az Arany Sasban.
Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a
nevét és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá
testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki
kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrinyi Ilonára.
– Fölébredt a fejedelem?
– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.
Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na“ hangzott,
amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang
tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.
– Sire, jó reggelt jöttem kivánni, – mondta Szilveszter.
Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt
elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing fölött selyemkaftán,
amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely
alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekintgetett elő fekete szeme. A
pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő
messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt.
Francia ujságok hevertek a lábánál. Szilveszter fölemelte a „Gil
Blas“-t.
– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louisenál. Én
írtam.
A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.
– Kis jelenet, – ismételte Szilveszter.
– Igen rövid, – tódította később.
Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.
– Nos?
– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.
Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán és elgondolkozva
nézett a sarokban álló porcellánkályha tüzébe.
A porcellán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok.
Alvinczi egy-két darab fát vett föl, amelyet unghi erdőkből hozatott,
amely fával az ősei tüzeltek s a tüzre vetette. Megdörzsölte igen finom,
de erőteljes kezét. Végignézett karcsu ujjain, amelyek a kardot, kantárt
szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe
nyult és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat s
halkan, unottan megszólalt:
– Az angol a legszolidabb náció. Böf-je éppen olyan jó, mint pénze. Az
angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a
névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!
Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyujtott át az öreg
írónak. Az aranyak eszkamotöri gyorsasággal tüntek el Szilveszter piros
mellénye tájékán.
– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette
az ajándékot, ha azt megköszönték.
– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madamehoz.
– Estély lesz, szőr. Szoáré!
– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk.
Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én
nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a
nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának,
régi barátnőnknek.
Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpönyeget
megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a
Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen
köpönyege.)
Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt
benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az inyenckedést!“ szólt s
furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán
elmosolyodik. (Egyáltalán a szobája olyan volt, mint egy
régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény,
amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől-egyig ismert a