A vörös postakocsi: Regény - 04

fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok.
Az egyszerű, szinte katonás ágy fölött kis ezüst feszület: Mária
Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeli szekrényen rövid, vaskos
kis pisztoly, mint egy bulldognak a feje. Régi kis imakönyv, amelyből
egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán
az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal s az első oldalon
világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noel.
Henry.“ S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere
préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztell-képei,
amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy
szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában
aranypénzek sárgállanak elő, billet doux-k és apró, eldobott levelek
közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott és egy
férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös
feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet
valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától és az íróasztalon
sürgönyök és levelek a világ minden részéből. A fejedelem naphosszat az
ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző
követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jóbarátra tett szert.)
Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a
szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott s az
asztalról hosszukás levélborítékot emelt föl.
– Hop, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok.
Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai
terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést
csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el titkodat.
Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült és hosszasan a
téli alkonyatba nézett. Borus vonás támadt keskeny ajka körül.
– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter
elhagyta a szobát.
Katonás komolysággal lépett be a legény.
– Mi ujság, János?
– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.
Alvinczi tunyán kinyujtotta a lábát s féloldalra dőlt, mintha az
öltözködés idejét halogatná.
– Mit rendeltünk mára, János?
– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A
salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.
– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony
otthon, Unghban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!
– Az egész világon a legjobban Unghban főznek, – mondta komoly
meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg
tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.
Alvinczi elgondolkozott:
– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?
– A bajnóci öreg urék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.
A fejedelem a multba nézett.
A legény a gumikádat fölállította a szoba közepén, meleg vizet hozott.
Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az
ágyról és valamely gondolatot jegyzett föl hosszú, szálkás betűkkel egy
könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Azután engedte, hogy a legénye
felöltöztesse.
A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot
freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször
megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, ujságokat a zsebeibe
gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot
vett a kezébe és a hóna alá pezsgős palackot tett, amely olyan réginek
és nemesnek látszott, mint az apátság misés-könyve. A velszi herceg
pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska-nagyságú szivartárcáját
különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint
a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bibornoki övekkel ellátott
csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak
ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában,
mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi
szivarja.“ Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a
legnemesebb szivart jelentette.
A szivarokat a kaszinó bankettek után ujságírók és hercegek zsebre
szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről,
amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt.
Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak, vagy
bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig
vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb
lett a pesti vagyon.
A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János
inas dugta köpenyegébe a havanna-rudat.
– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.
Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyegét.
– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…
… Azután egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt s a belső zsebébe
dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján
heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére
fölváltotta s a komornyik ezüst tálcán fölszolgálta a visszajáró pénzt),
Alvinczi úr előveszi ujságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik
levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek
sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap irandó válaszhoz. Az
éjszaka hosszú s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt
a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.
– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja
nagyuras szeszéllyel és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és
szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg
tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a
fogadó szobaleányai. A vértelenarcú szobaasszony fehér kötényében,
szelid, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros
szőnyegen. „Kezét csókolom“-ot mond s halkan csörgő kulcsaival eltünik.
A fejedelem megáll, mosolyog, – talán Daudet pápája mosolygott így
Avignonban a táncos provencei nők után – s fáradtan mondja:
– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szentasszonyt elcsábítja! Öt
Viktória-fontot!
Igy szól az inashoz, aki a borospalackot utána viszi.
Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.
– Szilveszter, – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon, – tíz
aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.
A szivar- és parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó
előtt ácsorog hosszúlábu orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el,
mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha
kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga
gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.
– Jó éjszakát, János.
A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó
felé, amely ötven lépésnyire fekszik az Arany Sastól.
(„Istenem!“ mondta ismét Horváth kisasszony és a homlokára tette a
kezét, mintha láza volna.)
Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az Arany Sasban. Radics
muzsikált és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A
pirosmellényes öreg úr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra
forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.)
Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehérkaméliás
hölgy“-nek is) színészeket és írókat gyüjtött palotájába, ha rendes
látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi
estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki
egymagában játszott el teljes kis fölvonásokat. Egy régi romantikus
regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehérkaméliás
hölgy“-ről, most csupán annyit, hogy a „Gil Blas“ című jelenet két férfi
s női szerepét egymagában eljátszotta és a vendégek közül Salamon Ödön
író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről.
Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy
pestmegyei főszolgabíró az Arany Sasban muzsikáltat magának. Havas
fergeteg zúgott a Belváros fölött, a gázlámpák ijedten táncoltak, a
borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán
és Beöthy László bolyongtak éjszaka s a Heckenast-féle nyomda (az
ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs
Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből
s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfőmös, kaméliás estélyt, hol
az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az Arany Sashoz ért, kis
pörge kalapját félrecsapta s egy régi, duhaj pestmegyei nóta jutott az
eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)
Már elmult dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres
uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.
– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!
A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és
komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér
füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni
lehetett széles kalapu spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat
és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbócos, a fehér
vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás
szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban
érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös
figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi
országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kinai sárkány és a
japáni gésák, Cuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton
hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában
nagy utazásokra gondoljon.)
A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és
arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszürődő téli
napsugárban.
– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel
nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog,
Szilveszter. A brittek kincses- és éléskamrája hiányosságát nemcsak a
lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt
lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban
hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt és rövid sétát
tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki
mintha a közelgő tavaszt hirdetné.
Szilveszter nyomban félrecsapta a köpönyegét.
– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A
nagyúr parancsolja.
Alvinczi a füstbe nézett.
– Nem, – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való.
Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztell-kép angol
művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyulánkság, erő
és karcsuság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimmal
kopófalka-vadászat után egy Anna királynő-korabeli kastély halljában,
talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő,
mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom, – fűzte hozzá Alvinczi
igen komolyan, – nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.
Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden
jóbaráthoz illik.
– Verset fogok róla írni.
– Nem. Nem arra való, – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint
a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe,
midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pirban égő
aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel
az Alpesekben, körül a pirosló havu szűz ormok, lenn a mélyben a
tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.
– Kész a költemény! – kiáltott föl Szilveszter.
Alvinczi intett a kezével:
– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj
Madame Louisenak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi
kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a
kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem
tudom elfelejteni, amióta láttam.
– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.
– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán
követtem. Öreg asszonyság kísérte és a Mikádó-utcában tüntek el. Kár,
hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben
segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana
az éj sötétjében s Clarencet gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit
jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.
– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a
Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű
urak karjaiba.
– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz,
hogy e váratlan kalandom himporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel
levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt,
mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés.
Például, igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én
gondoskodhatnék.
– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!
Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A Jánoshegyen volt
egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki
purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, muzsájával szeretkezett s a
termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel
telve volt a költő minden zsebe. A jánoshegyi remetéskedés után szinte
megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik,
nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír és kis lapot
alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább
nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta és
fütyörészve jött le a hegyről.
– A füszerest ezentul hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában,
amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.
Csupán harmadnap kopogtatott az Arany Sasban.
– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.
– Már felöltözött.
A fejedelem útrakészen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott
arcán.
– Szilveszter, – szólott lágy hangon – ha kedved van, velem jöhetsz.
Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája
olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idejében is a falon
függött volna.
A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a
duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk
körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt
halmozták volna fel s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot
terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző irnokainak, hogy némi
kis húst vegyenek magukra.
A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka
sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.
– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.
Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.
Egy fekete szalónkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla
volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a
viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín-szoknyás
asszonyság ültek a náddiványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el
végleg a temérdek iratok.
A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor,
lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem
tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő
várható. A spanyolszakállas ellenben egyházgondnokhoz való
ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.
– Jó napot, méltóságos úr.
Azután helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta
szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem
vette föl az ünnepélyes alkalomra veterán-kardját.
Az íróasztal mellett, középre húzott széken lilafátyolos kalapkában,
finom, egyszerű ruhácskában, keztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt
helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása
mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a
szerződést aláírja.
Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen
bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette
zsebkendőjét.
A kövér jegyző sebesen olvasta:
– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső
kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskoru Stümmer Lotti színésziskolai
növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gut-Keled) cs. és kir.
kamarás, földbirtokos…
Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.
A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy
Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének
tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről
gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért
kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony
óhajtásához mérten a színi pályára lép…
Az aláírások következtek.
Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez
alkalommal.
Alvinczi jegyeséhez lépett és megcsókolta a kezét.
– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.
– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.
Alvinczi zsebébe nyult és a Montmorency-ek kis imakönyvét vette elő, e
szárnyas dámvadas címerü könyvecskét, amelyből régen violává lett
francia hercegnők imádkoztak.
– Ime, jegyesi ajándékom.
Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.
– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha
meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.
A Sasban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában
megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott és olyan
hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:
– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába
élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban
szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek.
Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz füzve. Lehet, hogy jó
szerencsecsillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és
angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy
még sok örömöm lesz a kis leányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak
igérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot.
Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kisérended
Clarencet, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá,
mint a két szemedre.
– Igenis, sire.
Egy óra mulva János inas berontott a szobába.
– Méltóságos úr, itt van a hajós.
– Miféle hajós?
– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.
– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.
– Mégis csak hajós, mert vizen jár – felelt vállat vonva János.
A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal
hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját.
Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen
előrenyomult.
– Kapitány, – kezdte Alvinczi – önt megbizható férfiúnak ismerem.
Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik.
Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert s erről nekem jelentést tenni.
A tengerész összeütötte a bokáját s eltávozott néhány jó aranyfonttal.
János ismét a szobába nyomult.
– Csengetni méltóztatott?
– János, a hajóst meg kell figyelni, Kiváncsi vagyok, mit csinál egész
nap.
– Úgy lesz, méltóságos úr.
Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi
kocsija.
A széles ereszü ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villamfényes
ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában
huzódott meg) halkan, szinte jeladásra fölnyitotta kapuját, midőn
Alvinczi a kocsiból kiszállott.
Az érzelmes arcu, szelid, álmodozó tekintetü, könnyü fehér selyembe
öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely
fejedelmet.
– Parancsoljon, Monte Cristo uram?
(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet
csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek
előtt.)
– Kedves Lujza barátnőm, – mondta Alvinczi úr a diványon elhelyezkedve,
ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott
ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben
Louise asszony a Kis Ujságból az ujdonságok címét olvassa föl s a
címeket kommentárokkal kiséri a herceg, míg elszundít s szerepét Louise
tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.“ Az ördög kiváncsi rá, miért nem
vigyázott a ringyó…
– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen
senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyasajtókat a
jobbra-balra nyiló kis szalonok felé – ahol királyok, biborosok és
nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan
bezárta.
– Kedves Louise barátnőm, – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi és
halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott – gyermekkorom
óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna
megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár
vizet!
Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját
alsó ajkára téve nézett maga elé.
Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a
kezébe akadt s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a diványról,
amelynek párnáit Louise asszony sajátkezüleg hímezte.
*
… Horváth kisasszony, aki mindezideig álmodozva hallgatott, megragadta a
szerkesztő kezét:
– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom
látogatni.
Rezeda úr vállat vont.
– Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná.
Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.
– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.
Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:
– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a
nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még
férjhez is óhajtanak menni.
– Furcsa, – mormogta Klára s elgondolkozott.
Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a
bőkező pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a primásnak,
ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a
muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy
kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok
keresztbefektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a
határkőnél. A cigányprimás már nem is muzsikált másnak, mint annak a
vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A
különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos
amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a
horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette föl a szemét. Végre a
Valse de Moscox hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy
festett bajuszu, dagadtszemü kontrás, akinek olyan kimerültség ült az
arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában
virrasztott a sipon valamelyik ősapja!)
Urbanovicsné csakugyan fölemelte a fejét és a cigányok felé nézett.
Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál
volt. A kapitányt Henriknek hívták.
A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van,
csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott
kicsillan a templomok aranyos gombja és a nők acélszürke szemében
mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint
hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi
Eduárd most száll a követség előtt szánjába s a pályaudvarra hajtat. A
hosszúfarkú lovak nyargalva tünnek el e hóesésben… Az expresszvonat
pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron és
jószagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.“
Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket
a Valse de Moscox alatt.
*
Rezeda úr néhány nap mulva személyesen vitte el „A lámpás“-t a
színésznők lakására, a Pattantyus-utcába. Szilvia az utcáról észrevette
a szerkesztőt s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el,
mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a
kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át.
Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.
Szilvián piros, fehérpettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka
meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve s üde illat
áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid
ruha alól.
– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operett-énekesnő. – Benne van
már – a lábam?
– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem.
Csupán hetenkint s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban
helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még
akkor megjelenünk.
– Addig is nagyon köszönöm, – felelt Szilvia és csaknem átkarolta a
Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a
hideg víz s jó egészség olyan jószagúan áramlott, mint a hajnali harmat
fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül
megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére,
aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a
piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.
– Tudom, tudom, – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!
– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha
mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az ujságot
s a szekrény tetejére hajította.
Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla
fölött fölkiáltott:
– Klára, dugd el a nadrágokat!
Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája
alá, azután megint elővette.
– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kiváncsi a mi nadrágunkra,
látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes
polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs
egyiken sem, mert hisz nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.
Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre s a
kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.
– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam,
amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És
a derékon csokorba kell kötni a szalagot.
Amire Klára mégis csak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.
Rezeda úr fölborzolta a haját és a kalapját a földre dobta, mint egy
majálisozó diák.
– Színésznők otthon! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a
színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük,
mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti,
selyemkötéses pasztell-képek, régen elhangzott dalok a spinéten,
ábrándos szemű Dérinék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű
napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a
verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben s bévül egy
név, egy régi grófnő neve. Vékonytalpú selyemcipőcskék fehérharisnyás
lábakon, hol a térd alatt atlasz-szalag leng a megtelő, lassan domborodó
lábszáron; nagyvirágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka
növénye fölött, a derékra kötve drága kincset rejt; kis kalap, amely
rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt s alatta hullámzó fürtök,
mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc;
kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult régi színlap;
így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajjon mi maradt meg a régi
pasztellképből? – Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre
mutatott.
– Ott szoktam varrni.
Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából
fehérfürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait