A vörös postakocsi: Regény - 02

elővenni, azután kirugni és kiszellőztetni a szobát s jól megmosakodni.
A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.
Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a
bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajjon nem hamis-e
valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.
– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi
igéri s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy
tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek
jövök!
Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.
– No ugy-e, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. –
Istenem, be jó volna gazdagnak lenni s utazni messzire, fölkeresni az
igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez
sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante
versei és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék
föltámasztani, egy fiatal pápát, vagy, csak egy bibornokot,
zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket
olvasna nekem és közben hűs piros bort iddogálna arany kehelyből. Akinek
nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs
fehér ujjaival a hajamat símogatná, a szóval takarékosan, szinte
ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!“, én már tudnám,
hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit,
akiért érdemes volna akár elrothadni!
Szilvia a zongorához ült.
– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…
– Mi volt az apád?
– Azt hiszem, színházi zenész, – felelt Szilvia s mindketten
elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy
színházi zenészen.
Szilvia a Ripp van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor
kieresztette, majd hirtelen fölugrott és átölelte barátnőjét, aki
bizonyos kis csipkéket készített elő.
– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.
A drámai művésznő nevetett.
– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.
– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor
szerettem életemben és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.
– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor
tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné!
Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!
– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár
háromszáz esztendős sírboltját elhagyja és teljes ornátusban kopogtasson
az ajtón.
– Vagy legalább is randevut adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a
pesti rongy-asszonyok a bakahadnaggyal, vagy az ügyvédjelölttel
találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bibornok kedvéért tenném
be a lábam.
– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.
A vöröshajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.
– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami
ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?
Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett
hozzá.
Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia
azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra
ösztönözte.
– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester, vagy római pápa valaki. Könnyű
neked. A ruháidat magad varrod…
– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a
színésziskolából.
– Mosni, vasalni senki sem tud úgy, mint te.
– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá fölkelni.
– Mélyen alszol.
– Mint egy szakácsné.
– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi
mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni, – amint a néni
mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok s ezért piros az
orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van s
félek a sötétben. Húsz éves vagyok és már tán tízszer is szerettem. Én
nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.
– És vajjon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai
színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.
Szilvia a zongoraszékre ült és a fejét a két karjára szorította, mintha
saját magát ölelte volna meg.
– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak.
Meglátogatnak, megsímogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az
ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába;
Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a
város végén egy tehénistálló mellett, elől korcsma volt a Fehér rózsához
s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kaszirosleány;
ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek
szaga, a cipőm fölrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a
kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek,
pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy“-nak
nevezett.
– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.
– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó
családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt.
Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagyszemű, finom lépésű, igen
elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy
színésznőért vívott párbajban kapott. Óh be szerettem, éjjel mindig
vártam, szakadt a hó és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek
volna a nagy alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot és a friss téli
éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Egy nagyon régi, alig emlékezetbe
hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült
az asztalnál, hosszúszárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az
ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az
ablakot!“ – mondta az apám és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész
életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott volna: „Tedd be
az ablakot!“ Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran
elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes
pintes üveg mellett, vajjon újra ezt mondaná?
– Bizonyára.
– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült,
mintha egy kis ezüstcsengetyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már
kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain s ő szótlanul lehajolt a
kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt.
Azután ő nyult be a két kezével és megsimogatott, ahol ért. Nem
emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de
az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt
voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.
– És én hol lehettem ekkor?
– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl
ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt s mindig a kaszárnyába
hivott!
Klára nevetve forgatta a vasalót.
– Ugyebár, ez Kleinéknál történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák
alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel
álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem
karácsonykor és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy
katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.
– Az én huszárom vitte el emlékbe.
Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít) és
figyelmesen, csomóról-csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája,
foltocskája?
– Hm, – mormogta, – az én ólomkatonámat?
– Elvitte. Nem kérdezte, kié.
– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka
ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A
kapitánynak piros orra volt.
– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia és alattomos
pillantást vetett a barátnőjére.
Klára nem felelt. Dudolgatva hajolt a vasaló fölé.
Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukos óra
ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkisérte őket mindenfelé
vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését és ó, hányszor tapadt reá
reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban
a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis
állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakuk ugrott ki a
kis ajtón és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely
kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett
menni és ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel
letakarva, a cselédleány a színházhoz vitte. A havas utcákra már
leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt az jég s
a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre, meg körbe,
mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött
bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi
színház, itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik
városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház és
a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A
sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt s a fedél megemelésénél
sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő
gyönyörü angol naptárakat akasztott ki, melyeket az egész város
megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr
regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagyétvágyú
Pickwick urat mindenki fölismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller
urat s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba
ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink s a
virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek,
a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott
sövényt vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi
színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott őszi erdő díszlett a
levéldobozon.
– Emlékszel, – mondotta Szilvia, – két hét alatt mennyi varjut láttunk?…
– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos
szerelmi csalódás miatt elbujdosott és csupán varjak laknak az
uradalomban, – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki
előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a
másik felét.
A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire nem serkentette őket. A
városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgős-poháralakú
gázlángok s a zenekar halkan hangol a mélyben, míg a félhomályos
nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad
szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal
világít s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját
viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér
mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.
– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek
voltak, – mondta jó darab idő mulva, hosszú elgondolkozás után Klára. –
Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.
Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó
pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki,
esztendők óta megosztja vele mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom
teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot
viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeli őr volt Máriapócson. Ki
tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant föl egykor Klára a színésziskolában!
Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta és az ujjai alatt a
Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a
tegnapot, mikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz
már többé soha.
… Egy kékbársony, sarkigérő felöltője volt, amelyben meghódította az
egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a
virágkereskedés tükörében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék
karikába bujtak a leereszkedő ködben s a korzó hosszú, elegáns tisztjei,
a puskaporos arcu kapitány feketeprémes mentéjében s a kadét magas
sapkájában kedveskedve szalutáltak:
– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.
– Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia s búbánatos
barna fejét a zongora lapjára hajtotta,
– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az
ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.) – Öltözködj. Megyünk a
színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!
A Pattantyus-utcába a legelegánsabb Gizella-téri fiákeres hajtott be. A
legény világosszürke kabátján nagy gyöngyházgombok voltak és a
sárgakockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás
kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott föl a
lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.
– Mi történt? – kérdezte Szilvia.
– Semmi, – felelt Urbanovicsné, pedig oly erősen be volt fűzve, hogy
leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme
csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyilott és a
fülbevalója akkora volt, mint a dió.
– Igaz, hogy ez már nem divat, – mondta a tükör előtt – mert vajjon
kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény,
pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen
fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony
vagyok, – tette hozzá fennhéjázva, – vidéki parasztasszony. Nem tudom a
pesti hivatalnokoknék divatját.
Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz
ékszereket. (Igen finomművű, talán csupa szent Péter kulcsaiból
összefüzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon
egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medálion s a medálionban egy
rózsaszínü arcu, kékszemű, finom szőkehaju, piros ruhás férfiú arcképét.
Más ékszert nem kivánt.)
Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.
– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők
toldozgatják, foltozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán
a kórházban elpusztult perdita fejéről nyirtak le. Igaz, hogy festem a
hajam, mert még nem akarok öregasszony lenni. Nincs igazam?
– Igaza van, néni – felelt Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és
nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors
elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a
néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna a állótükör előtt
magasztalni, Szilvia már föl is vette hattyuprémes színházi belépőjét.
Urbanovicsné tetőtől-talpig végignézte unokahugát.
– Milyen szép lábad van! – mondta végül.
– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt
mindenki tudja.
A gyöngyházgombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt.
Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent és az
Andrássy-útnak irányította a rövidfarku lovakat.
A fiakkerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.
Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta és szürke, mély szemét jó
darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a
lámpásoktól tündöklő Andrássy-úton egyszerre magához tért és az esti
vásárra gúnyos ajkbiggyesztéssel nézett.
– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja,
hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.
– Tudom. A pesti nők romlottak.
– És ezek a jókedvü, megborotvált urak, lehetséges, éppen
rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.
– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend
legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.
A külső Andrássy-úton, a köröndön tul, ahol csendesebb az utca,
egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A
fiákeres félrerántotta a lovait.
Hat sallangosan fölszerszámozott, hosszufarku pejló robogott el
mellettük. Az ostorhegyesen fehérnadrágos, bársonysapkás lovászlegény
ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási
vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire
sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában
Walesből Londonba, mikor még nem volt vasut. A nagy kerekek ünnepélyesen
fordultak és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és
fehér színekkel volt bélelve s a hátulsó ülésben komolyan ült egy
elszánt képü, ritkás feketeszakállu, tatárfejü uriember. A szeme, amely
addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan
hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.
Prémeskabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt, unott közömbösséggel ült
mellette egy ibolyaszinü szemü, angolosan vöröses-szőke, régi skót
vadászkastélyok pasztell-képeire emlékeztető hölgy.
A feketeszakállas tatár-kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a
hölgyek kocsijában.
Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott
a kocsisnak.
– Kié volt ez a vörös kocsi?
– Alvinczi őnagyságáé.
– Mehet! – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.
Szilvia később halkan odaszólott Klárához:
– Az ibolyaszemü ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az
iskolában.
Klára megvetően legyintett:
– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kaszirnők is lettek.


II. A szinésznő és lába.
A régi városligeti színkör fából volt s Feld Zsigmond szerette
színháznak nevezni intézetét akkoriban. Szinkör volt a neve a bódénak,
nyáron estenden nyitva voltak az ablakok és a környék népe csoportba
verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő szinházi muzsikát.
Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti
arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul
eltünt a tengerben. A forradalmár ifjú hirlapírók, akik már Sardoura,
Dumasra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld
szinkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb
ifjuság, a klerikális vagy konzervativ lapoknál ette a „publicisztika
sótalan kenyerét“, többnyire Budára járt és az ottani
operett-énekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony
tarlatán-szoknyácskája a gellérthegyi alaguton túl igen erős mozgalomra
adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fujta, hogy a budai
polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a
modern irányzatot, szép, szomoru szemét állandóan a bejáróra függesztve,
hogy tán belép a kövér „doktor úr“ s megírja másnapra megváltó cikkét.
Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók, amorettek kagylóajkáról
elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű
trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik
fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával
ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy
régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta
Shakespearet. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik
később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hirlapírásban
szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a
sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak és a
befolyásos emberek csunya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a
minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap
feladta a főnöke kabátját.
De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, pirosszegfüs, lármás
zsidó fiúkhoz, nagyhaju volontair-ujságírókhoz, akik elvből gazembernek
neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala s szegény
Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomoru mosolygás volt
az arcán és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a
halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és
burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák
váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt és
a színésznők, ifjú, rózsaszínü, piszén mosolygó kis báránykák, szűk
nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem.
Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea-arcu Feld Irén a szent
papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze
költözött s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az
aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú
hirlapíró urak télire kőszínházba való szerződést igértek a leánykáknak,
akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a
ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi
estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke
cilinderkalapja pontosan fölbukkant az esthomályban, mert híres volt
arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és
Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház
vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán
napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni
lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor
elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt
szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott
a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a
szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők
nevében Király Gizy költönő vett részt az előadáson és nemes metszésü
feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.
Az ifjú hirlapírói kar ezidőtájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A
redakciókban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge
nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak
színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik,
amely származását, rangját jelöli. A pesti hirlapíró akkor tette le a
vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett
vagy ellen. Jelvényt kapott és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta
meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is
bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony
trilláit számontartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot.
Az őrcsapat vezére a nagyszerü Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán
színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és
csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik
Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép és mosolya, amely
uj és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas
foteljei között.
A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái.
A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi
falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már föltette magában,
hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran
állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei
elszántan itták az ingerlő bowle-t, hisz a Nemzetiben sem játszott
senki. A „szőke csoda“ sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a
budai színkörbe járt Ripp van Winklét hallgatni és előadás után félig
mámorosan keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily
jószaguak voltak. Az utcácskák sötétek… A Lógody-utcában mandolint
pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai
színésznőket az ablak alá vezetni és e helyen elmondani nekik, amit ők
már úgyis tudtak…) A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló
(de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó
aszkéta-barát nyugalmával tartja kezét a vizcsapon. Miklós Andor, a
magyar Pullitzer Armand név alatt ír lírai verseket és a szigorú
műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajjon írt-e azóta verseket?
Hát még a fiatal, névtelen hirlapíró urak! Színésznőszerető nélkül
igazán nem lehetett komoly, számbavehető munkása senki a sajtónak.
Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök-ujságíró
angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még
jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti
operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt,
mint egy intervjut megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben
az időben, hogy már a határmesgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért
nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridgeben
és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége.
A pompás, fiatal ujságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel
egyszerre a világ legjobb ujságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik,
Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő
alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem
szokás verekedni Fodornál. A kitünő mester termében senki sem halt meg
Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné
Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem
igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget
öreg nyárfái alatt, a nagydob puffogása a Stefánia-útig is
elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a
lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött,
a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárúsleányka bolyongott a színkör
tájékán és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias
ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory
kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok,
ebből még baj lesz. A legények vérbenforgó szemmel kapdosták el egymás
kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent
az első számú páholyban, megdícsérte a színdarabokat, míg a tulsó
oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert
lovag szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hirlapírók már
elhelyezkedtek és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt
fölfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az
előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a
fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a
nagybőgös titkon fölhajtott söréből s egy szőke, szemüveges fiatal
zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajjon ki
küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
Urbanovicsné pompázatos ruhájában teli kebellel dőlt előre páholyában.
Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory
lefoglal minden szerepet!“, míg Horváth kisasszony pusztán gyakorlatból
a páholyok mögött álló tüzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai
pillantásokat s nagyon meg volt elégedve, midőn a tüzoltó cserélgetni
kezdte a lábát.
– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni, – mondta
Urbanovicsné narancsot hámozgatva, – midőn a kirohanás van s Jézust!
kiáltanak háromszor.
Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A
kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez
hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával diszített
cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső
részéből volnának szabva, a marabu legyező mint lengő tollbokréta
azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg,
mindenféle illatok, kifésült, puderrel meghintett női frizurák, az esti
világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss
fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott
bajuszu és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A
kalapját kezében tartotta és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára
felé.
Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést,
mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
– Ismerem ezt az Ujhelyit, – mondta félhangon, anélkül, hogy szemét
levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani
játszó barátnőjükről a nézőtéren s szájuk alig észrevehetőleg mozog. –
Sohasem tudta a szerepét és persze most sem tudja, mert folyton
férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között.
Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Ujházinak kezet
csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon