A vörös postakocsi: Regény - 11

Total number of words is 3888
Total number of unique words is 2146
28.6 of words are in the 2000 most common words
40.3 of words are in the 5000 most common words
46.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy
megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal.
Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak
ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné
konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik
nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek
és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok
hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán
elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a
templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán
egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak.
Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a
kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya
növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így
élünk itt, én kedvesem.
Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha
nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely
meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.
Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra
perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos
cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott
asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és
báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a
hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos,
hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi
szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás
öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok
szoktak lenni.
– Steinné apja! – mondta Estella.
És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.
Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a
lángtól, a szeme vidoran csillogott.
– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró
birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga
libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli
kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron…
Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy
elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák
meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell!
Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.
A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan
kifordult a szobából.
Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő.
Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák,
Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja,
mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú
falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti
fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd
pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla,
Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow
cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi
Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből
került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között
szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a
szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor
és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe
egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik
mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak.
Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában,
erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.
– Pszt! – mondta hirtelen Estella.
A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott,
hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat
kiáltott egy női hang.
– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a
férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a
reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az
angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer
ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.
Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem
tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az
arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett
fiatalembert.
Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.
Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.
– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.
– Becsületemre!
Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.


XI. Pillanatnyi elmezavar.
„_Kedd. Reggel 6 óra_.
Úrnő, letérdepelek és Istennek ajánlom a lelkemet. Régi Werndl-féle
fegyver megtöltve fekszik diványomon, csak azt sajnálom, hogy csúnya
lesz a póz, amidőn lábam ujjával meghúzom a ravaszt. Régi íróim és saját
meggyőződésem szerint: hat lat por és tíz deka ólom segít rajtam.
Elutazom, pedig úgy szeretnék élni, mint Toscában a tenorista
szívrehatóan énekli. (Kár, hogy két ballába volt a színésznek.)
Emlékszik Mannheit Jacques-ra gróf Almaviva szerepében? Egymás mellett
ültünk a nézőtéren, de Toscát egyedül hallgattam a nézőtér zugából
hajdanában és elhatároztam, hogy egykor, ha Isten is úgy rendelte,
szomorú képü kisbőgőssel fülembe, szívembe játszatom e dalt, –
hajnalodik az Angyalvárban! – és reggelre meghalok. Fölhúzom a függönyt
és éji pihenőben elárvult ablakomon (hisz senki sem sóhajtott alatta
éjjel, a hold, mint mesebeli jelvény állt a ház régi tetője fölött, hogy
„szeretlek, szeretlek, hozzád kívánkozom, mindenem!“ és erkélyem néma
volt, mint a szevillai regényekben), a napsugár játékos kedvvel jön
Rákos felől, kocsik szaladnak, emberek mozgolódnak odalent, négy emelet
mélységben, hajnali utazásra gondolok tán, midőn gyorsvonaton mentem
északra vagy délre és egész éjszaka a vasúti kocsik láncainak a csörgése
mulattatott, amint összecsapódtak, meg elváltak, tam-tam, betegség elől
futó uriember módjára bújtam el a hálókocsi pamlagán, holott tejfehéren,
alsószoknyában ment a fülkém előtt a kivánatosan borzas román asszony…
Franciául kellett volna hozzá szólni, a navarrai grófnak bemutatkozni,
kis szentséges hugomról beszélni, aki Avignonban a nővérek zárdájában
apácának készül, mert rangjához méltó férfiút nem talál, őseimről: őrült
Fülöpről és a szécsényi rablóvezérekről regélni, a sánta lordot
emlegetni, majd az orleánsi házat és a titokzatos hegyekre, andalító
síkokra, a Hernád furcsa völgyeire, vagy a hajnali homályban pirosló
vashámorra mutatni, félig megtébolyodni versektől és szerelemtől – és
elcsábítani a szép román asszonyt, aki egyébként a hálókocsik Henry
IV.-szakállas kalauzát kereste. Mozdulatlanul maradtam keskeny ágyamon
és csupán önre, az ismeretlenre, az egyetlenre, szívem királynőjére
gondoltam mindig, mindig… Más nők jöttek, sárga selyemruhában, zsidó
asszonyok, akik mozdulataikkal, szemükkel, különös nyakukkal, kéjes
orrukkal, piros nyelvükkel édesített vastag ajkukkal és szerelemre váró,
ringó és emelkedő hátukkal csábítóan vonultak el az ifjú költő előtt…
Sajnálom, úrnőm, hogy ezt leírtam. (Hisz remélhetőleg kiadja A Nap ezen
utolsó levelemet!) Senki sem jött felém: ez az igazság. Szinte félig
haldokolva néztem a gyönyörü nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy
színházban eljártak mellettem. Tovább mentek pocakos és zsiros külsejü
férfiakkal, akik napközben talpalnak rossz szagu üzletekben az
Andrássy-úton, vagy a Király-utcában, sommás keresetet írnak, vagy a
szegény munkások orvosai, míg én hiába néztem meg a házszámot, ahová
betértek. Olykor éjszaka voltam a legboldogabb. A kést a balszembe
eresztem, ameddig csak lehet. A pisztolyból a golyót a két szem közé
küldöm. Kemény öklömmel a gyomorra és az orra irányítom a célzást. Vagy
kardpárbaj lesz az ismeretlen nők ismeretlen férfiaival: midőn is teljes
biztonsággal gondoltam gyermekkori barátomra, Kázmér A. lengyel hercegre
és táncmesterre, aki csupán bordaközi vágásokra, hasra mért, traverzón
sujtásokra és a térdre, az inakat átvágó cselfogásokra tanította a
fiatalembereket. A karcsu flöret egykor oly könnyedén járt kezemben,
mint egy finom cigaretta és a pisztoly célgombját megszoktam ellenfelem
lábához irányítani. Gyilkosság, halál, valakit megölni, esetleg börtönbe
menni, kötelet kapni, a Browningot egyetlen kézmozdulattal használhatóvá
tenni, verekedni, orrot leharapni, fület kitépni, fogsort széjjelzúzni:
egykor úgy tünt föl nekem, mint a világ rendje. Szerettem megvadult
lovakat megállítani, kardot viselő hadnagyokkal szembeszállani puszta
kézzel, tíz erős ujjam tán a bikát is megfojtotta volna, – és most írok
önnek, úrnőm, a Toscából zenehangok járnak át vad szívemen, hogy
reggelre meghalok.
Mindenkinek megbocsátok, úrnőmnek is. Hódolattal, mélyrehajtott fejjel,
szilaj indulatoktól megmenekülten, elcsüggedve és csupán az ólomban
bizakodva vallom önnek, drága hölgy: szeretni többé nem tudok.
Egykor regényhős voltam, most únott, rosszkedvü, fáradt uriember lettem.
Nők is lettek volna tán, akiket megöleltem?… Nem, csupán ön volt az
egyetlen, akit valaha szerettem. Az előbb sírtam kegyedért. Furcsa, hogy
nagysága előtt igazolom magam. Ugyan mi köze az egész dologhoz?
Reggel van. A nap, az élet, nagysága, meg egyéb ostobaságok… Verseket
olvasok majd Anyeginből. A ballet-et, vagy a Tavaszt. Isten önnel,
királynő!“
Horváth kisasszony estefelé kapta meg a levelet. Kocsira ült és Rezeda
úrhoz hajtatott. A hirlapírót ekkor már elvitték a mentők. A
katonafegyver derék sebet vágott a szíve fölött. A kórházban még életben
volt, vén apáca ült ágya mellett és a spanyolfalat előkészítették az
éjszakára.


XII. Ősz a multban.
Ősz volt, Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok
kedvesei lakhattak, mert hisz a földalatti út, amely félig beomlott,
csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét
meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain
is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha
kiváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a földalatti folyosón
vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka
maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel,
mintha a hűtelen kakast óhajtaná helyettesíteni.
Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe
beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba
könyveit, kék frakkját és csipkés mellü báliingeit helyezte, amilyen
ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth
kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban
Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest
égettek a falbavésett feszület alatt és a mécsvilágnál éjjelente
beszélgettek.
Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki
hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnjeperen
Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha
imádatát hozta a földgolyó tulsó feléről. Egy hétig, tehervonaton,
juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott. Bonifácz
Béla kirándulása alatt valahol a kinai határon, ahol kozák helyőrségek
voltak és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek
mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kinai imádságot tanult és
Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen
ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már
elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta föl
boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már
tudta, hogy miért rongyos.
Tehát ősz volt és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház
előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében
ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról-napra
megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei és gyermekes szomorúsággal
nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a
lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük
mesemondását, – hisz a nők oly gyönyörü meséket tudnak mondani! Vagy
talán öreg hercegnők üldögéltek és fiatal lovagok élcein, pletykáin
mosolyogtak és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli
udvarban lábrakapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a
karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nem igen volt szabad
sokat mozognia és Horváth kisasszony minden cigaretta-szippantásnál
szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet
talált magának. Egy gyermekbölcsőbe ült, amelyet az elmúlt lakók itt
felejtettek. Tán meghalt a gyerek és nem akarták magukkal vinni a
szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a
bölcsőből és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé
fölkerekedett és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt,
mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való
meghívást…
Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:
– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.
Klára bánatosan lehajtotta a fejét s megsimogatta a Rezeda úr arcát:
– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor
mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én
királyomnak.
Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta
a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert.
Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel
járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal
traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik
a kedves… És regényt olvasott a képesujságban, amelynek folytatását
mindennap kiváncsian várta.
– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr
ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest…
Mindig alacsonysarku cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, fru-frut és
kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott és a szomszédbeli
Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott…
Rezeda úr csöndesen mosolygott a szempillái alatt. Nem unatkozik a
kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a
helyes kiejtés miatt és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a
tabáni piacról Klára. A kis madár regényes, tornyos, lombfűrésszel
faragott házikóban lakott és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az
őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból fölcsendült a cinke füttye. Klára
az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a
madárkára… Rezeda úr lehúnyta a szemét. Istenem, van valami a világon,
ami a kedvesnek örömet okoz.
Igy éltek Budán, a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta
a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések
hangosabbak lettek az őszi csendességü városrész fölött. Bonifácz Béla
kimászott a bölcsőből.
– Mégis csak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta és másnap nem jött el
a szokott időben…
Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király
ecetfáján. Horváth kisasszony aznap két kis macskát vett a tabáni
piacon, egy csíkos kandurt és egy sárgafoltos nőstényt. A kandurt Rezeda
úr ölébe tette.
– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak
gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.
A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.
– Kisasszony! – szólt és könnyes szemmel nevetett.
Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandurt simogatta
és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hivatni. Milyen nehéz lesz a
búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte
menuette-lépésben keringtek alá a levelek és a rácvárosi háztetők fölött
mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komolyan füstölögtek,
mint az Andersen-mesékben és a sárkányfejü, rozsdás csőcsatornák szinte
alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra,
vajjon mikor jönnek már a hegyekről a köpenyegalaku felhők, hogy ők is
elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben,
mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója
volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre
és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a
napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbe-gurba tabáni
utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, pirosarcu öreg emberek látogatnak
el hajdani szerelmeikhez és délután a szép multról beszélgetnek.
Egy délután madame Louise kényelmes hintaja állott meg az egykori
királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka
volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és
elgondolkozva nyitott be barátaihoz:
– Sajnos, én nem ülhetek a madame mellé, – mormogta, mintha egy
félbenmaradt gondolatot folytatna, – a madame sokkal előkelőbb és
gazdagabb, minthogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A
járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövérhátú lovak véletlenül elütöttek
a Lánchídnál és a jószívű madame most a kórházba szállít kocsiján. Ti
azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a Vörös
Farkasba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.
– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.
– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár
szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét és nagyon elégedetten, ha néha
fölkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel és
hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk
el az öreg úr mulattatására.
A jó madamenak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg
kendőt kapjon a vállára és a térdére, Horváth kisasszony oly kopott és
furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely mult századbeli budai
asszonyságtól kérte volna kölcsön. A keztyűjét összevarrta a kellő
helyeken és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá.
A madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a
színésznőn, aztán könnyedén fölsóhajtott és egy piros rózsát nyujtott át
Klárának.
– Jól áll a szőkéknek! – mondta és a hangjában bocsánatkérés csengett.
A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon és a szárnyas, szürke
bajúszu kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján
ülne, az ostorral megnógatta a széleshátu szürkéket. A madame
fiatalkorában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában és a
bakra egy-egy pepitanadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután
vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat,
amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.
Tehát mentek a girbe-gurba budai utcákon hegynek föl, völgynek le, a
szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok
végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű
kékfátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott,
amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban
erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a
tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből,
messzi hegyek fölött zárójelalaku madarak repültek; – Horváth kisasszony
búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a
nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet
föláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is
szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan
összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka,
stoppolt keztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta:
„Istenem!“
A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert
hisz vágtatni már nem érdemes. A madame néha-néha elszólta magát a
fátyol alatt:
– Néd csak!
A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly,
megfontolt, mondhatni Ferenc József-kabátos urak, – itt-ott egy szürke
bajusz, – oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és
rosszkedvüen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a
helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek
a Krisztinában az útat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi
divat a Budán sétálgató hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan
olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske“ neve alatt
ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az
ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony“ és az „első lépés“. Olykor
feltünő, máskor divatjamult ruháikban olyanformán illegették magukat az
elszántan kifestett bajuszu gavallérok karján, mintha még sohasem jártak
volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben
megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők
bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem
robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető, vagy
koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk
családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy
hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A
bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély és a nők elhervadt
csipkedíszeket vasaltak ebéd után.
– A kapitányné! – mondta a madame. – Már tíz éve látom.
Egy kistermetű, száraz és rövidszoknyás asszonyka szinte egérfürgén
lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,
mint a patkányé és madame kutyabőrkeztyűs kezét alig észrevehetőleg
megmozdította a kocsitakarón és a kapitányné furcsa kis kalapja alól
barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.
A madame az őszi felhőkre nézett és halkan fölsóhajtott:
– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe
találnak.
A hintó megállott egy félig földbeásott vendégfogadó előtt. Nem
messziről, tán a fogadó udvaráról, kovács-kalapácsok zengése
hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az
alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén,
szomorúan áll a patkolásra váró öreg szürke ló…
– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás
arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkés-barna haján a
késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében
ragyogott. Rezeda ur áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a
hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár
fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák
előtt térdepeltek királyleányok a Horváth kisasszony hajával, míg az
avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr
természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspőröly dallamosan,
falusi szomorúsággal zengett nem messzire.
– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla és leugrott a bakról. A madame
méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető
cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszkosvászonnal
bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:
– Fél óra múlva gyere értem, koma.
(Egyszer kiderült, hogy a madame falusi birtokán valamennyi cselédjével
félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a
zsellérházakba és azzal vígasztalta magát, hogy legalább nem idegenek
lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat
gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált és csupán a hideg
beálltával húzta föl a libériát.)
A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni,
hogy Szilveszter úr félrecsapta gombanagyságú kalapját és egy vak, kövér
ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a
kelleténél.
– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen
derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.
Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:
– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész
volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá,
megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongorásnak és egy napig sem
volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző-utcában, a
legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban
odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom
beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a
mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás-utcában
zongorázik.
A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kisérte. Vastag
rézlánc volt a mellényén és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta
gallérja és zsebkendője volt. Vajjon ki látja el a vak embert e
dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastagüvegű poharán
tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a
zongorás poharát.
– Elmegyek az éjjel a Kapás-utcába, – igérte fénylő szemmel. – Mióta
szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.
Madame Louise hangosan nevetett:
– Oh, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a
nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog
az, ha egy férfi tíz esztendeig szentéletü volt.
A madame az asztalfőn ült és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz
Bélát rossz szagú szivarkájával.
– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.
Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a korcsmáros. Piros bort
pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban
fölajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:
– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban
még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a
kis korcsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg
Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat
tartottak a Lisznyai modorában és a költőnek sohasem kellett búsulnia
szerelem miatt. A leányka éjjel a szalon pamlagán heverészve, Reviczky
verseit olvasta föl a vendégnek, de a polgár-kisasszonyok sem
idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágcserepei közül
kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és
színészek gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a
belvárosi házakban és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a
párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.
A vak zongorás biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat.
Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:
– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó
házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül és hangosan olvas a
leányoknak. A multkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. „Levelek,
amiket meg nem írunk.“ És Csergő Hugó írta. A „Fehér nász“: mondta a
költő és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.
Szilveszter úr hevesen intett:
– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a
mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a „Perdita“-ciklust
Reviczkytől. És a fiatal írók a Himző-utcában aludtak, laktak évszámra,
abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam
is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a pestvármegyei dalokra.
Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:
– Mondja, fiatal úr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?
Rezeda úr elkomorodott:
– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.
A madame bánatosan mosolygott.
– Hány esztendős, fiatal barátom?
– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.
– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?
A férfi lesütötte a szemét.
– Van egy öreg barátom, aki megigérte, hogy behoz a most megindult Az
Ujság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az
embereiről, mintha édes testvére volna valamennyi.
– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A vörös postakocsi: Regény - 12
  • Parts
  • A vörös postakocsi: Regény - 01
    Total number of words is 3863
    Total number of unique words is 2067
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 2158
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    38.9 of words are in the 5000 most common words
    45.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 03
    Total number of words is 3731
    Total number of unique words is 1992
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 04
    Total number of words is 3764
    Total number of unique words is 2115
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 05
    Total number of words is 3790
    Total number of unique words is 2057
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 06
    Total number of words is 3916
    Total number of unique words is 1963
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 07
    Total number of words is 3770
    Total number of unique words is 2224
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.9 of words are in the 5000 most common words
    42.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 08
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 1917
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 09
    Total number of words is 3924
    Total number of unique words is 2101
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 10
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 2037
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 11
    Total number of words is 3888
    Total number of unique words is 2146
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 12
    Total number of words is 1076
    Total number of unique words is 670
    41.1 of words are in the 2000 most common words
    55.6 of words are in the 5000 most common words
    60.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.