A vörös postakocsi: Regény - 09

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, –
mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok
néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és
pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy
emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes
párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört
mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották
a lámpát! Igy van minden az életben.
– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott
Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel
és frakkos gavallérjaival!
A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember
üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő
szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a
társaság felé fordította.
Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult
tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan
elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.
– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?
A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.
– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk
hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.
– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.
A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések
megismerkedni.
A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben
gyorsan, vidáman locsogott:
– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába
mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem
láttalak?
Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a
szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.
– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.
Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte
Szilviát:
– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?
A színésznő halkan, turbékolva nevetett.
– Igen. De nem mondom meg senkinek.


IX.
A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomhoz érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve.
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.
(_Anyégin_.)
Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt,
gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda
illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon,
feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a
bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből,
sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből
szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva
állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt
lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna.
Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények
összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint
éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó
vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás
folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a
bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd
csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és
léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak
aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette
Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a
lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána
lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár
kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult
századokból való lovag bizonyosan már várakozott.
Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli
sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a
rejtelmeket és az éjszakát.
Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki
városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a
Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok
dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát
hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz
Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és
első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott
táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó
szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene
vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy
gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina
szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal
azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette
volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb
megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a
liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a
vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig
Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.
Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves
ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz
hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok
együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró
Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az
életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt
futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de
szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes
világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország
álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi
Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből
kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint
csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az
Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte
hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte
tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki
professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték),
célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a
körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar
irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez
hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és
szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt,
mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében
csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)
A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária
Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben,
kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett
meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő
mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a
hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben
áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha
valamely bajba estek.
Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott
lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok
hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték
selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor,
józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők
is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből
leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és
ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a
magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya
alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik
százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok
voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem
igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a
férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az
andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és
halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és
göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet
vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony
harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.
A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos
fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint
Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta
Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt.
Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki
törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta
nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon
Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és
halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai
másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan
keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat
tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt
Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és
szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett
jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak
és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel.
Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat
fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán
kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára
gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly
fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is
írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd
bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott
tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a
hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos
francia könyv.
Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon
kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat
hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az
időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és
városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan
gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén
kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.
Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben
vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:
– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és
elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már
férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán
kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek
tetszeni akar?
Rezeda vállat vont:
– Én nem akarok tetszeni.
– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön
azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők
csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy
könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje
meg azonban, hogy elolvassa!
– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.
Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött
szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda
úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a
könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett,
– amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki
leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg
szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni
bizonytalan ily fontos okmányt.
Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő
életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban
agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a
hosszúnak igérkező költeményhez.
Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy
az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között
először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek
tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan
Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan
ki nem könnyezett?
Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit
nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő
lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő
homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő
összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda
úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.
– Tatjána! – mondta.
Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.
– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és
túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét
találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.
– Szeretem.
– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől,
kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány.
Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd.
Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a
dologról.
A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és
Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és
meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi
mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó
bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel
öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva,
töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.
– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.
– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a
városban divathölgynek csúfolnak.
A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék
voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi
szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket
eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.
A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója
annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.
Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot,
amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta.
Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés
hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és
már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a
hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.
A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.
– Ki jár itt?
Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a
villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az
állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán
után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen
húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis
holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és
mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre
szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez
éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett,
vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt
fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma
maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely
erre érdemes volt.
Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda
úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy
hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön
vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába
aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű
pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor
lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett
hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn
Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt,
mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő,
– ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste
restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a
fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen
sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson
talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket
váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága
nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett
ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem
haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit
tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem
tudott olvasni.
Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a
világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte
Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak,
hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki
régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő
udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a
helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál,
máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi
vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és
Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a
spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus
Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson
Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte
Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével
Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában
lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a
budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon
szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel
lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig
mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü
selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a
sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly
fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán
szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa
ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint
legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta
üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.
Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol
lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a
földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét
hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba
járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a
pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép
álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott
rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai
kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven
nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét,
a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh,
korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában.
Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai
kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek
Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog,
miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika
ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt
hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena
Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül,
hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi
skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és
tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu
derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai
nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos
álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy
Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az
orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt,
miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A
csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat,
almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról,
az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt
Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek,
az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…
– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé
elvirult Hortense-t.
Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában
találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben
korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor
hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes,
aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch
kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék
abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor
nagyatyám.
Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők
megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket
fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban
lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy
nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de
sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt.
Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész
Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket
mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az
megvette volna.
A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda
úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét,
a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte
regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi
napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok
illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy,
kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be.
Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.
– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott
fővel járt, mintha halott volna a háznál.
Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a
vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha
hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.
– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.
Rezeda úr gúnyosan felkacagott:
– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője
titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán
csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok,
nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő
nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A
nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a
rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék
Pesten…
– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.
– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. –
Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu
karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia
erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a
cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát
vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak
elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a
szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű
fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a
tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár
mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti
nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára
állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai
cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond
muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az
ingébe!
Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:
– Honnan tudja, uram?
– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba
karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér,
szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt
a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket
megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem
hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai
cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az
órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve,
– mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.
Klára hangosan, teli szájjal kacagott.
– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt
mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a
katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s
az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a
sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és
Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten.
Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva
sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik
ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak
integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az
oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a
tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget
lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes
templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden
Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult
vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett
térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?
– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét,
koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a
hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát
mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt
óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy
Szilvia apácának?
Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a
kezét. Hosszasan az arcába nézett:
– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn