A vörös postakocsi: Regény - 08

Total number of words is 3902
Total number of unique words is 1917
32.0 of words are in the 2000 most common words
45.9 of words are in the 5000 most common words
53.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral
elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely
izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok
kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És
az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és
gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint
a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag
cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van,
hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni?
Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha
csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye
volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú
fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.
Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit
el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant
föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét
egykedvüen himbálta a karján.
– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.
Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi
szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen
ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.
Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.
– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa
szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem
el magát!
(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)
Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.
– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő
pillantást vetett Rezeda úrra.
Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:
– Louise asszonynál… Az estélyen…
Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek
keserűségével köhintett.
– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a
legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének,
habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet
nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd
szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert
már start van.
Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony
kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek.
Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a
legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.
Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.
– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy
viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán
van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten
vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.
– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára.
– Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa
emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő
is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.
De Rezeda úr nem bocsátott meg.
– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok
föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak
itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal
megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.
– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.
Éles csöngetés hangzott.
A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr
törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant
sétapálcával integetett.
– Nagysádkám!
Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony
kezébe.
– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.
– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B.
bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak,
gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
– Az Alvinczi lova. Ignác.
Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul
megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak.
Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan
visítottak.
– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. –
Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő
arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan
a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak
futását figyelte.
Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a
verseny kimeneteléhez.
A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken
a magasból a paripák futását figyelte.
Azután elvette szeme elől a gukkert.
Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú
arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai
kezüket nyújtották felé.
– Ignác! – ordította ezer torok.
– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth
kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.
– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát
elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű
pejlovacska felé.
– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi
úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…
– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn
hazafelé mentek fáradtan és porosan.
Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a
legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek
különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad
valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket
osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más
lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket
szerencsés ismerősnek számít.
– Nagyszerű ember.
– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta
(hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket
támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak
imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott
ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác
győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása.
Ezért hívják Monte Cristonak.
Klára összecsapta a kezét:
– Imádom, – mondta.


VIII. Az álmok és a kártyák.
Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és
regényeket olvasott Rezeda úr.
Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a
költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry
társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol
mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken
virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek
szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan
tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy
biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és
midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és
álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha
megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén
végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt,
aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt.
Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné
hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu
szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti
álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra
emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt
kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét
vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban
elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők
nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü
apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte
röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a
bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a
kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen
szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken
meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr
szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem
merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor
elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és
rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben
ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy
Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“
Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb
kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a
torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a
pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett
a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj
szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női
álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők
gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két
szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord
verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi
délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.
– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal
Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással
lesznek hölgyeimre.
– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.
De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a
színésznők erkölcseit féltette…
Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü
ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg
részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig
cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.
– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…
De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és
pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj
sűrűségéből, finomságából.
Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották
leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel,
mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a
székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába,
amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes
nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a
hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd
pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok
helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt.
Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület
Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára
emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos
éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát
elérte.
Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.
– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra,
sem Klárára.
Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna,
vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.
– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.
Szilvia fölsóhajtott:
– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna
felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a
Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre
színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a
nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt
hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem
mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem.
Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az
ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom,
hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt
hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami
váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok,
amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy
nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy
költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre
egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve
nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam.
Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az
eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak
akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és
én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…
– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy
csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból,
amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy
dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek
a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt
muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem,
csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart,
hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott,
sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda,
ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou
címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan
emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire
ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a
vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint
tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom
Medvét.
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.
Horváth kisasszony halkan fölnevetett.
– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer.
Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem,
hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot,
aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga
nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?
A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.
– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel.
Kegyedék.
Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.
– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert
boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek
eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én
semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt
az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a
gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.
Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.
– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert
bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe,
Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék,
hogy esténkint imádkozzál érte.
Horváth kisasszony homloka elpirult.
– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.
– Nem is szoktál imádkozni.
Horváth kisasszony letette a varrást.
– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet
és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit
is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem,
Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek
életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más
szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az
övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is
gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki
belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt
érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék
naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?
Szilvia makacsan rázta a fejét.
– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam,
pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt
pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!…
S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé
ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az
asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!
– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz
jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a
szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a
szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre
döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta
meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri!
– mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál.
Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?
– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte
tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az
ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony
magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!
Szilvia elkeseredetten mormogta:
– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára
szerelmese is idegen nők után csavarog.
Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.
– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon
boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja
szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben
harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat,
vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a
szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.
A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk.
Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és
barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné
katonás hangja fölhangzott a folyosón.
A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers
selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a
kalapja mellé tűzve.
– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon,
nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem
reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is
ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.
A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.
– Milyen gyönyörű a néni!
– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen
magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó
divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy
mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár
keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt
veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza
akarok menni.
– Ki az a Tóricsné?
– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az
én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a
Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet
pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést
emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap
elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi
vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet
megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő
megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába
mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor
megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A
kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem
tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan
tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy
nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz.
Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz
tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet
váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az
asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett
feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz
elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja
sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.
Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok
toalettet csináltak és útrakészen állottak.
– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az
özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.
A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet
eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju
házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos
folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné.
Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és
pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az
ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.
– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte,
miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. –
Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani,
amit mondani fogok.
Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az
asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.
– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen
ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?
– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem
tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem
valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.
A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.
– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni,
jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy
nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell
azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem
kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember
után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez
senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen
nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a
házban.
Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két
fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda
úron.
– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.
– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A
jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a
bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át
tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és
akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg
magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a
mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony,
jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor
minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No,
kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!
Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már
levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki
bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors
pillantást vetett a leányra.
– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?
– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.
– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni.
Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek
kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem
különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem
gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá.
Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a
fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az,
aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon
boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát
nézem meg.
Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett
elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt.
Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott
kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról
jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a
furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember
váltakoztak, igazi vetőkártya volt.
– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az
egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap,
találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve.
Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen
rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára
és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.
A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak
volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon
átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a
szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.
Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet
helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte
meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.
A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a
regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a
javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt
magában csendesen.
Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak
egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes
kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a
tekintetét.
– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem
emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé
voltak kopottak és a kávé jobb volt.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A vörös postakocsi: Regény - 09
  • Parts
  • A vörös postakocsi: Regény - 01
    Total number of words is 3863
    Total number of unique words is 2067
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 02
    Total number of words is 3884
    Total number of unique words is 2158
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    38.9 of words are in the 5000 most common words
    45.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 03
    Total number of words is 3731
    Total number of unique words is 1992
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 04
    Total number of words is 3764
    Total number of unique words is 2115
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 05
    Total number of words is 3790
    Total number of unique words is 2057
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 06
    Total number of words is 3916
    Total number of unique words is 1963
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 07
    Total number of words is 3770
    Total number of unique words is 2224
    25.8 of words are in the 2000 most common words
    36.9 of words are in the 5000 most common words
    42.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 08
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 1917
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    53.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 09
    Total number of words is 3924
    Total number of unique words is 2101
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 10
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 2037
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 11
    Total number of words is 3888
    Total number of unique words is 2146
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A vörös postakocsi: Regény - 12
    Total number of words is 1076
    Total number of unique words is 670
    41.1 of words are in the 2000 most common words
    55.6 of words are in the 5000 most common words
    60.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.