A rablólovag: Szinjáték három felvonásban - 4

gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt
kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az
ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár
rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad,
mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen
madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén
volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, –
vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert
ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu
vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett
irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az
én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. A
hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az
előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem
tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell,
művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.
(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal,
csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)
_(Függöny.)_


MÁSODIK FELVONÁS.
(Az első fölvonás hallja. Este vacsora után. A terraszon egy szivarozó,
cigarettázó társaság bizonytalan körvonalai. Jóformán csak a cigaretták
parazsa látszik be.)
(A férfiak ebben a fölvonásban – Kürt kivételével – valamennyien
vadászathoz vannak öltözve.)

ELSŐ JELENET.
_Stefi gróf_, azután _Anna_ és _Kürt_.
_Stefi gróf_ (áll a pianinónál és egy dalt ütöget ki rajta).
_Anna_ (bejön a terrasz üvegajtaján és indul jobb felé. Kissé
meglepetve): Mit csinál, Stefi?
_Stefi gróf:_ Hangszerelek.
_Anna:_ Mit?
_Stefi gróf:_ Egy filozófiai költeményt. Egy bölcselmi népdalt. Ma
tanultam. Hallgassa meg. (Nagyon komolyan.) Azt mondja:
Meghalt a juhász; –
Ki mondja most a kutyának: – Csiba te.
(Elhallgat; ránéz.)
_Anna_ (nevet).
_Stefi gróf:_ Gyönyörü, mi? Én egészen melankólikus vagyok tőle. Megyek
friss levegőre.
_Kürt_ (a terraszról nyíló ajtóban): Én meg jövök a friss levegőről.
Egyelőre elég volt. (Félig Annához.) Csakugyan hűvös van már arra, hogy
az ember kabát nélkül üldögéljen odakint.
(A hátsó társaság lemegy a terraszról.)
_Anna:_ Én megyek is föl a billiárdozókhoz.
_Stefi gróf_ (egy pillantást vet rájuk és megy kifelé).
_Anna_ (indul jobbra).
_Kürt_ (mikor Stefi mögött becsukódott az ajtó): Anna! (Közelebb megy
hozzá.)
_Anna_ (aggódva): Vigyázzon. A terraszról belátnak.
_Kürt:_ Lementek sétálni.
_Anna:_ De Stefi még itt van.
_Kürt:_ Ő is lemegy. Egy szót csak, Anna!
_Anna:_ De gyorsan.
_Kürt_ (könyörögve): Anna!… Nem?
_Anna:_ Nem!
_Kürt:_ Anna, én nem várhatok tovább. Nekem el kell utaznom. Nem mehetek
el így. Beszélnem kell magával.
_Anna:_ Eleget beszéltünk. Mindent elmondott nekem.
_Kürt:_ Anna, annyi mondanivalóm volna még. Ezek a töredezett szavak,
ezek a siető vallomások, ezek a gyors és mindig kettészakított
beszélgetések semmit sem mondhattak el. Ma éjjel van az utolsó alkalom,
– ezt is el akarja szalasztani?
_Anna_ (habozik).
_Kürt:_ Ez az elszalasztás egy életre szól. Ne legyen gyáva, Anna.
Nézzen bele a szívébe: hiszen maga is óhajtja ezt a beszélgetést, hiszen
maga is vágyódik utána… Anna, a szeme ellágyult és sóvárgó, maga éppen
úgy eped az után, hogy meghallgassa, amit mondani akarok, mint én, hogy
elmondjam.
_Anna:_ Istenem… Istenem…
_Kürt:_ Anna, hiszen maga már hajlott felém… a keze visszaadta már az én
kezem szorítását, a szeme kivilágosodott, ha szóltam magához. Ne legyen
gyáva, Anna. (Más hangon.) Hiszen a félelemre nincs is oka, nem
történhetik baj, nem érhet bennünket meglepetés, nem tudja meg senki.
_Anna:_ De ez már csalás. Kürt. Én utálom a csalást. Én nem tudok
csalni.
_Kürt:_ Magát ne csalja meg Anna. Attól az egytől féljen, hogy önmagát
csalja meg. Ez a végzetes, az életpusztító, a boldogságölő, az
embergyilkos csalás. Anna, egy óra mulva mind elmennek itthonról. Anna,
nekem ma éjjel beszélnem kell magával.
_Anna_ (összerezzen): Jaj… jön valaki… (A terrasz felé.) Nincs ott
valaki?
_Kürt:_ Senki. De látja, ugy-e egy nyugodt szót nem lehet így elmondani?
Ugy-e hiába akarnék én a szívéhez egészen közel jutni, hiába akarnék
olyan dolgokat elmondani, amelyektől megmelegedne a szíve, amelyek
körülölelnék és átmelegítenék magát, hiába érzi maga, hogy magának is
szüksége van ezekre a szavakra, maga is várja őket, szomjas rájuk, – nem
lehet. Ehhez egyedül kell lennünk, távol a többiektől, teljes
magánosságban, megzavarhatatlanul. Anna, nekünk ma éjjel találkoznunk
kell.
_Anna_ (reszketve): Istenem… de hol?
_Kürt:_ A maga szobájában, Anna.
_Anna_ (gyorsan): Nem, nem. Azt nem lehet. Azt nem engedem.
_Kürt:_ Hát az én szobámban.
_Anna_ (kínzottan): Kürt!
_Kürt:_ Hát itt.
_Anna:_ Itt. (Utálattal.) Nem szeretem ezt a helyet.
_Kürt:_ Nincs más, Anna. Nincs más választás. Itt kell. Ide kell jönnie.
_Anna_ (összerezzenve): A terraszon van valaki.
_Kürt:_ Senki. De jöhet valaki… Figyeljen hát ide, Anna. Ha a férfiak
elmentek… és a többiek lefeküdtek… én itt várok magára. Egész éjjel
várok, ha kell. És ha éjjel nem jönne, még reggel is itt talál. De el
fog jönni. Látom, hogy eljön. Tudom, hogy jön.
_Anna_ (kínzottan): Milyen csúf dolog ez… milyen méltatlan és csúf
dolog. Éjjel… lopva… És ha mégis idetéved valaki?
_Kürt:_ Azért jó ez a hely. Hát aztán? Nem jön ide senki, mert az
asszonyok az emeleten laknak. De ha valaki jönne, messziről meghalljuk.
És ha repülni tudna, még akkor is mi volna benne: – itt vagyunk,
beszélgetünk. Hát aztán.
_Anna_ (rémülten): Valaki van a terraszon. (Jobbfelé indul.)
_Kürt_ (halkan): Anna, ide kell jönnie. Idejön. Mondja gyorsan. Igen?
Igen? Igen?
_Anna_ (elsiet): Igen.

MÁSODIK JELENET.
_Kürt, László gróf._
_Kürt_ (elgondolkozva néz Anna után, azután előre sétál és maga elé néz:
nem diadalmasan, inkább elkomolyodva, úgy mint aki hideg szemmel
mérlegeli a jövő eshetőségeit).
_László gróf_ (kinyitja a terrasz ajtaját és belép).
_Kürt_ (hátra fordul): Hm, – csakugyan volt a terraszon valaki? No, mi
az, – hallgatózunk, hallgatózunk?
_László gróf_ (a Kürt módját utánozza: a vállára teszi a kezét): Kedves,
elég volt a szemtelenkedésből. Mi három héttel ezelőtt egy üzletet
kötöttünk; én a kötés révén rámhárult kötelezettségeket pontosan
teljesítettem. Te viszont pontos liferálást igértél. Adsza nesze. Itt a
pénz… hol az áru? (Leül; mindent a Kürt módjára csinál.)
_Kürt_ (mérgesen, megvetően): Nem buza ez… se nem repce. (Most ő járkál
és László gróf ott ül, ahol ő ült volt.)
_László gróf:_ Nem: nem buza, se nem repce, de – ugy-e – az üzlet üzlet.
_Kürt:_ Ne gyötörj örökké. Ne sürgess minden percben. Majd megadok
mindent, megadok, de sürgetni nem hagyom magamat. Ne gyere mindennap a
nyakamra, mint valami ijedt hitelező.
_László gróf:_ Hm! Mint valami ijedt hitelező… Hm! Nem rossz, nem rossz.
Egy bizonyos: ha az ember hitelező, akkor idejekorán ijedezzék.
_Kürt:_ Mi ez? Mit jelent ez?
_László gróf:_ Ez azt jelenti, kedves, hogy te itt egy csendes kis
hitelezési csalást akarsz elkövetni. A hitelezett áru csendes
eltüntetése… (A lopás mozdulatát mutatja.)
_Kürt_ (rábámul): Te, – te itt csakugyan hallgatóztál.
_László gróf_ (mosolyogva tárja szét a két kezét, mint aki azt mondja:
nem lehet tudni, úgy is történhetett).
_Kürt_ (mélyen fölháborodva): Hát tudod, mit mondok neked: ez aztán a
legeslegutolsó dolog a világon… utolsó… komisz… közönséges…
kapcabetyártempó… szégyelni való… fölháborító…
_László gróf:_ Hja, ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentalizmusnak. Az üzlet üzlet.
_Kürt_ (majd megfullad mérgében, azután hirtelen összeszedi magát.
Nyugodtan végignézi a grófot): De hiszen nem is igaz. Hiszen nem is
hallhattál semmit.
_László_ (nem válaszol, a Kürt módjára vonogatja a vállát).
_Kürt:_ Hiszen nem is hallottál semmit. Hiszen nem is tudod, miről
beszélgettünk. (Gúnyosan): No, nagyon kiváncsi vagy rá?
_László gróf_ (a Kürt módjára): Nem. Egy cseppet sem.
_Kürt:_ Nem? Nem vagy rá kiváncsi?
_László gróf:_ Nem én. Mert te majd úgyis elmondod.
_Kürt_ (előbb ki akar fakadni, azután ismét meggondolja a dolgot.
Vállvonogatva): Elmondom… persze, hogy elmondom. Miért ne? Hát kérlek…
hát én ostromoltam… könyörögtem neki… ahogy tudtam, imádkoztam hozzá, de
édeskevés eredménnyel. Nem akar. Hiszen igen: fő… fő… lágyul, puhul,
melegszik… kis dolgokban enged is valamennyit… amint már mondtam… de
magát az ügyet illetőleg, a lényeget illetőleg úgy áll, mint a Mátra
odakint. Nem lehet… Hát mit csináljak? Várni kell… tovább kell főzni…
_László gróf:_ Szóval a tudományod itt csődöt mond.
_Kürt:_ Még nem tudom… de (maga is bizonyítja:) nem lehetetlen, igazán
nem lehetetlen.
_László gróf:_ Ez a lány a – harmadik fajtából való. Vagy te vagy az,
aki kellesz neki, akkor jó, vagy nem te vagy és akkor hiába beszélsz
neki az angyalok nyelvén is. Hát… hm… úgy látszik: nem te vagy az, aki
kell neki.
_Kürt:_ Hát… úgy látszik… Bizony, úgy fest a dolog. Azért… nem mondom,
minden reményt nem kell még föladni… hiszen azért haladtam én, csak
várni kell egy kicsit, várni, várni. Kérlek, nyugodj ebbe bele. És
nyugodjanak bele a többiek is. Jó?
_László gróf:_ Hát jó… ha nem lehet egyebet csinálni.
_Kürt:_ Nem lehet. Nem lehet. No én most veszem a kabátomat és kinézek
egy kicsit…
_László gróf:_ Nézz ki. Jó mulatást.
_Kürt:_ Köszönöm. (Indul.) Nem jössz?
_László gróf:_ Nem. De várj csak te is egy percig.
_Kürt_ (megáll).
_László gróf:_ Gyere csak ide.
_Kürt_ (odamegy).
_László gróf_ (halkan, nyugodtan): Mondd csak, kérlek, azt hiszed te,
hogy én elhiszek egy szót ebből az egészből?
_Kürt:_ No de kérlek…
_László gróf:_ Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen dolgokba
bebukom. (Föláll, lemosolyogja.)
_Kürt:_ No de hát kérlek, ne akarj itt mindenáron fölébem kerekedni.
Hidd el, amit mondok. Ha mondom, hogy úgy van, akkor…
_László gróf:_ _Akkor_ nincs úgy.
_Kürt:_ De hát végre is hogyan bizonyítsam neked?…
_László gróf:_ Sehogyan. Akármit csinálsz, az ellenkezőjét bizonyítja.
Akárhogy teszel, rosszul teszed. De ne hidd azt, hogy mi mindnyájan
vakok és süketek vagyunk és ne hidd azt, hogy bennünket az orrunknál
vezethetsz. Mi nagyon jól látunk mindent és nagyon jól _hallunk_
mindent. Tudunk mindent, még azt is tudom, hogy te tudod, hogy én tudok
mindent. Hogyan képzelhetted hát, hogy én bedülök neked… _Ilyen_ fiatal
vagy. (Visszamegy a helyére.)
_Kürt_ (elámulva hallgatta): No, de kérlek… (más elhatározással) hát jó…
hát mit akarsz?
_László gróf:_ Azt akarom, hogy teljesítsd a szerződésünkben elvállalt
kötelezettségedet.
_Kürt:_ De ha nem tudom. Ha még nem lehet… Ha egyszer várni kell.
_László gróf:_ De várni nem lehet.
_Kürt:_ Hja… sajnálom.
_László gróf:_ Hja igen… magam is sajnálom. Akkor tehát nincs más hátra,
mint hogy utazz el.
_Kürt_ (meghökkenve): Mint hogy elutazzam?
_László gróf:_ Igen: mint hogy szedd a cókmókodat és – adieu!
_Kürt_ (gőgösen): Hiszen jó, rendben van, – de miféle hang ez?
_László gróf:_ Én ezt bizonyosan nem mondtam volna neked, vagy ha
mondtam volna, másképpen mondtam volna, ha te nekünk vendégünk lettél
volna. De minthogy nem voltál vendégünk, hanem… szóval, minthogy az
üzlet üzlet, – hát ajánlom magamat.
_Kürt:_ De hiszen, ami az üzletet illeti, az még… esetleg…
_László gróf:_ Nem várhatunk tovább. Az esküvőhöz szükséges iratok
megszerzését nem tudom tovább meggátolni, pár nap mulva utazunk innen,
Budapesten már nem lehetsz velünk, le kell tehát mondanunk a dologról.
Mi belenyugszunk abba, amin, úgy látszik, nem lehet változtatni. Próbálj
te is másképpen boldogulni. No, – Isten veled.
_Kürt_ (kissé dacosan): Hát jó. Holnap reggel utazom.
_László gróf:_ Nem.
_Kürt_ (azt hiszi felülkerekedhetik): Mit nem? De igenis. Egy perccel
sem maradhatok tovább. Holnap reggel utazom.
_László gróf:_ Tévedés.
_Kürt:_ Mit? Mi a tévedés?
_László gróf:_ Hogy holnap reggel utazol.
_Kürt:_ Miért?
_László gróf:_ Mert még ma éjjel utazol.
_Kürt:_ Miii?
_László gróf:_ Ne szólj semmit, kérlek, nincs semmi akadály. Most
félkilenc. Félóra alatt összecsomagoltathatod a holmidat. Az autó tíz
perc alatt ott van veled az állomásnál. Féltízkor indul a vonat, még
vársz is egy negyedórát. Reggelre Budapesten vagy.
_Kürt_ (kínlódva): De én… én… én… (hirtelen) nem szeretek éjjel utazni.
_László gróf:_ Hja, sajnálom, akkor… menj le talán a faluba… vagy szállj
ki valamelyik állomáson… de itt nem maradhatsz éjszakára.
_Kürt:_ De miért?
_László gróf:_ Nem maradhatsz itt… mert mi nem töltjük itthon az
éjszakát… és… mert nem tűrhető, hogy akkor te itt maradj… egy fedél
alatt azzal a nővel… aki gróf Cserháti Ferenc menyasszonya és akihez
téged, és akit hozzád régi s új vonzalom szálai fűznek.
_Kürt:_ De hiszen ez őrültség… hiszen Ferenc gróf erről nem tud semmit…
_László gróf:_ Elég, ha mi tudunk. A bátyánk becsülete nekünk van olyan
drága, mint a magunké.
_Kürt:_ De hiszen én mindent megtettem… hiszen a gróf engem nagyon
megkedvelt, mióta jól viselem magamat. Hiszen a grófnak esze ágában
sincs gyanakodni.
_László gróf:_ Légy nyugodt: mi majd fölnyitjuk a szemét. Hát… hm…
_Kürt_ (forr benne a méreg): Úgy?
_László gróf:_ Igen: úgy. Hát hm… Isten veled.
_Kürt:_ Ohó! Ti ki akartok engem innen dobni?
_László gróf:_ Igen. Ki akarunk dobni.
_Kürt:_ Úgy? Hát figyelmeztetlek rá, hogy ez nem fog sikerülni. Ohó,
ilyen könnyen velem nem lehet elbánni. Te ragyogsz az örömtől, hogy
visszaadtad nekem a kölcsönt… hát én az örömedet kissé meg fogom
keseríteni legalább. (A rendes, nyugodt hangján beszél most már.) Ha
lebonyolítjuk az ügyet, bonyolítsuk le egészen. Ha őszinteségre került a
sor, hát legyünk egészen őszinték. Te nagyon jól tennéd, ha kissé
visszariadnál a teljes őszinteség korszakától.
_László gróf_ (vontatottan): N… n… nem! Én… n… n… nem.
_Kürt:_ Nem? Te, úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent az, ha én
őszinte kezdek lenni.
_László gróf:_ N… n… nem!… Én nem felejtettem el. Engem nem zseniroz.
Csak tessék…
_Kürt:_ Úgy? Úgy? (Ingerülten jár föl és le; önmagát utánozza.) Jó, hogy
jön gróf úr. – Jó, hogy jön! (Ránéz Lászlóra.)
_László gróf_ (a legnyugodtabb érdeklődést mutatja): Ah, mi ez?
_Kürt:_ „Uram, én egy megbízást kaptam; belevág a metiermbe, nekem
üzleti ügyem; de neked károd volna belőle, én téged tisztellek,
nagyrabecsüllek, szeretlek, tehát elmondom neked.“ (Szünet.) Mit
gondolsz… mi történik akkor, ha én odalépek Ferenc grófhoz és ezt mondom
neki?
_László gróf:_ Hogy mi történik?
_Kürt:_ Igen, igen, – mi történik?
_László gróf:_ Az történik, jó fiu, hogy úgy kiröpülsz innen, hogy csak
úgy ropog, hogy nem vasúton mégy el innen, hanem repülsz, mintha
repülőgépen mennél. Az történik, jó fiu.
_Kürt:_ Ohó, ezt majd meglátjuk.
_László gróf:_ Majd meglátjuk. Tessék, próbáld meg. Hát te, jó fiu, hát
azt gondoltad te, hogy ezzel a stupid kis fogással másodszor is
boldogulsz? Szegény ember vagy te mégis! – hogy még egy másik ötletre
sem telik neked. Azt hiszed, nem gondoskodtam én róla, hogy ha eszedbe
jutna még egyszer így ugrálni, akkor a saját fejedet verd bele a
plafondba? – Hát menj… mondd el… Ferenc akkor jön én hozzám és azt
kérdezi: mi igaz belőle? Semmi, mondom én. Semmi, mondjuk mindnyájan. Ez
az ember meg van bolondulva, elszédült ettől a levegőtől, részeg lett a
szokatlan környezettől, plebejus, bugris, duhaj, részeg szegénylegény,
pénzt akar, zsarolni akar, – ki vele. (Halkan.) Ki vele! Ki a
zsarolóval! Mars ki innen! – Ez fog történni, öcsém!
_Kürt_ (lihegve): Az… az nem olyan bizonyos. Én elmondok mindent.
_László gróf:_ És mi mindenre azt mondjuk, hogy hazugság. Hazudik!
Zsarol! Ki vele! Szegény ember, csak nem gondolod te, hogy ha állítás
van szemben állítással, akkor Ferenc, Ferenc! neked fog hinni.
(Orrhangon.) Hazudik! Zsarol! Ki vele!
_Kürt_ (mint a fogoly tigris): Én… én… be fogom bizonyítani neki…
_László gróf:_ Mivel bizonyítod? Miféle bizonyítékod van? Szavak…
(Orrhangon.) Hazudik!
_Kürt_ (kétségbeesve töri a fejét): Hahó… van bizonyítékom. Van
bizonyítékom. Az előleg, amelyet adtál. A foglaló. A csekk. Azt nem
tagadhatod le. Az megvan. Az bizonyít.
_László gróf_ (föláll, lemosolyogja): Szegény fiu! Csak nem gondolod,
hogy ilyen fontos dolgokról megfeledkeztem?
_Kürt:_ Mit mondhatsz arról? Mit foghatsz rá? Miért adtad azt?
_László gróf_ (nyugodtan): „Kedves Ferenc… milyen igazad van, hogy
gyűlölöd a kártyát. Be kell vallanom neked, hogy veszítettem… elég
jelentékeny összeget… Olyan ember nyerte el tőlem, akiről azt hittem
korrekt ember. Gentleman. Kifizettem neki. Utóbb már arra nézve is
kétségeim támadtak, korrektül játszott-e… egyelőre nem leplezhetem le,
meg sem nevezem, de vigyázok a kezére és ha rákerül a sor, lecsapok rá.“
_Kürt:_ No… ez sokat fog érni… Ha ezt utólag elmondod neki. Hiszen ez
nyílvánvalóan hazugság. Hát csak tessék. Majd meglátjuk, mit érsz vele.
Én elmondom a magamét, meglátjuk mit ér, ha ezt utólag elmondod neki.
_László gróf:_ Kedves! Én ezt három héttel ezelőtt mondtam el neki.
_Kürt_ (a torkán akad a szó): Há… rom…
_László gróf:_ Három héttel! Egy nappal azután, hogy a csekket átadtam
neked. Hát most csak tessék, próbáld meg…
_Kürt_ (megsemmisülten áll).
_László gróf:_ De siess vele, mert aztán menned kell. Menj! Menj! Nem
vagy ide való, a metierdet sem érted, a fachodban is kontár vagy,
plebejus vagy, szegény szegénylegény vagy, megbuktál, menj.
_Kürt_ (habozik, menjen-e. Már menne, de ekkor):
_László gróf_ (halkan, óvatosan): Ha azonban kiderülne, hogy a metierdet
mégis érted… ha… ha… az üzletünk le volna bonyolítható… akkor a kötésünk
áll. Akkor egyelőre maradhatnál és… amikor mégy, akkor sem mégy üres
kézzel.
_Kürt_ (habozik, rágja a száját, ökölbe szorul a keze.)
_László gróf:_ Én minden kötelezettségemet állom. Én… promptúl fizetek.
Liferálás után. Tehát vagy maradni és… (Kézmozdulat.) Vagy menni.
Rögtön.
_Kürt_ (elszánta magát, kemény, kegyetlen, lelkiismeretlen): Eh! Mit!…
Maradok. Mit kívánsz tőlem?
_László gróf:_ Hogy mondd meg nekem, mit beszéltél a Galambos-lánnyal.
Nem: – hogy mondd meg, mikor találkozol vele.
_Kürt_ (halkan, közömbösen): Ma éjjel. Ha elmentetek.
_László gróf:_ Hol?
_Kürt:_ Itt.
_László gróf:_ Itt? És mikorra lehet ebből a találkozásból… flagrant
delit.
_Kürt_ (vonogatja a vállát).
_László gróf:_ Nem lehetne, hogy innen… átsétáljatok… például a te
szobádba.
_Kürt:_ De… Remélem… Megpróbálom. Lehet.
_László gróf:_ Alkalmazz erőszakot. Ez alighanem a második fajta.
Szeretne, de: „nem“. Alkalmazz erőszakot Rúg, harap, de utólag…
_Kürt_ (fanyarul): De utólag?
_László gróf_ (maga is egy kis mosollyal): De utólag hálás lesz neked.
Nekem egyébként nem kell más, csak az, hogy a szobádban legyen. Ott
lesz?
_Kürt:_ Ott.
_László gróf:_ Ez úgyis alkalmatlan hely… tágas… téres… hideg… Hogyan
tudom én meg, hogy bizalmasabb helyre, intimebb környezetbe kerültetek?
_Kürt:_ Hát ti… hol lesztek?
_László gróf:_ Mi… (gondolkozik) elhajtatunk és… a (kimutat a verandán
túlra) a park végén a kertilakban várunk. Miből tudom meg, hogy?…
_Kürt_ (vonogatja a vállát).
_László gróf:_ Nézd kérlek… ha a dolog komolyra válik… csavard le a
terrasz felé világító lámpákat. (Mutatja a villamos lámpa csavarját.)
Minek akkor már az a nagy világosság… kedves félhomály kell… lágy
tónusok… intim világítás… Hangulat! Stimmung! Jó?
_Kürti_ (elszántan, de halkan): Jó.
_László gróf:_ Akkor hát ez áll. Rendben van. És hogy az én
kötelezettségeimre nézve semmi kétséged ne legyen, itt van egy levél,
(mutatja) utasítottam benne a bankomat, hogy azt az összeget, amelyben
megállapodtunk, írja javadra. Ezt a levelet én rögtön elküldöm… Ha
minden úgy lesz, amint remélem, akkor ez végleges intézkedés; ha te…
valami módon… szóval, ha csalódnám benned, akkor táviratilag egyszerűen
megsemmisítem a rendelkezést. A pénz a markodban van… rajtad áll, hogy
ki ne ereszd belőle.
_Kürt_ (megnézte a levelet): Ezt rögtön elküldöd?
_László gróf_ (megnyom egy csengőt, a belépő inashoz): Ezzel a levéllel
lemenni az esti vonathoz. A postakocsiban expressz föladni. Egy-kettő.
(Leragasztja a levelet.)
_Az inas:_ Igenis, gróf úr. (Elmegy.)
_László gróf:_ Ez az utolsó… és egyetlen próba. Másodszor nem menne.
Vagy megszerzed ma ezt a pénzt, vagy soha. Most rajtad áll… Hát rendben
vagyunk?
_Kürt_ (kezd izgatottá lenni): Igen.
_László gróf:_ Jó. Akkor én most itthagylak. Ne felejtsd el, ha a dolog
komollyá válik… (Mutatja a villamos csavart.) Ez nem feltünő. Ne
felejtsd el. (Menni készül.)
_Kürt_ (izgatottan, de nem külső, hanem belső izgatottsággal): Várj
csak… most te persze ezt megmondod a többieknek… De… mi történik akkor,
ha… az öreg úr fogja a puskáját és a gyönyörüen megkonstruált flagrant
delit láttára egyszerüen belém lő?
_László gróf:_ No de hát… kérlek… attól csak nem tartasz?
_Kürt:_ Dehogy nem tartok. Most már éppen eléggé ismerem. „Házam
becsülete.“ „Nevetségessé tettek“. „Hazudtak nekem.“ „Itélkezni fogok.“
Bizonyos, hogy ez jön.
_László gróf:_ No de kérlek… hiszen most már úgy megkedvelt…
_Kürt:_ Annál inkább.
_László gróf:_ De hát csak nem félsz?
_Kürt:_ Hogy az ördögbe ne félnék.
_László gróf:_ De hát ezt ne mondd nekem. Te nem vagy gyáva.
_Kürt_ (mérgesen): Dehogy nem vagyok gyáva. Minden okos ember gyáva.
_László gróf:_ De hiszen te annyi példáját adtad a vakmerőségednek.
_Kürt:_ Csak az ostobák vakmerőek. Én bátor vagyok, ha kell. Bátor
vagyok, ha nem lehet másképpen és akkor senkinek sem tanácsolom, hogy
velem szembe kerüljön. (Nagyon mérgesen.) Bátor vagyok, ha nem lehet
elszaladni. Érted? Minden okos ember így bátor.
_László gróf:_ Hát kérlek, ha komolyan attól tartasz, én kezeskedem
róla, hogy semmi bajod sem történik. Én meg-fo-gok gátolni mindent, ami
erőszak, bosszúállás, „itélkezés“ volna. Megnyugtat ez?
_Kürt:_ Nem nagyon.
_László gróf:_ Miért?
_Kürt:_ Miért? Mert rád nézve az volna a legkellemesebb elintézése az
ügynek, ha az öreg úr engem olyan alaposan keresztüllőne, hogy meg sem
mukkanok. Akkor sietve telegrafálnál Budapestre… és nemcsak a pénzed
maradna meg és nemcsak a házasság maradna el, hanem az öreg is
elmaradna: őt is bedugnák egy kicsit valami nyugalmas intézetbe.
_László gróf_ (habozik).
_Kürt:_ Erre nem gondoltál eddig, de a tanács megér néhány millió
forintot, mi?
_László gróf:_ Ugyan menj kérlek, csak nem hiszed… én engedem, hogy a
családunkra ekkora botrány zuduljon rá. És minek volna ez nekünk? Ha
egyszer a házasság nem lesz meg, mi elértük a célunkat. És gondold meg:
ha te… te csak megsebesülsz… és ha azután beszélni kezdesz…
_Kürt:_ Légy nyugodt, kezdek.
_László gróf:_ Nohát, hogy tarthatsz akkor ilyesmitől. Légy nyugodt: én
a magunk érdekében meggátolok minden… szerencsétlenséget. _Én_ állok az
útjába. Én vetem magam elébe. Hiszen nekem nagyobb érdekem, mint neked.
Hát akkor: én most sietek, mert nemsokára indulunk. Mindenesetre:
viszontlátásra.
_Kürt_ (elgondolkozva): Viszontlátásra.
_László gróf_ (indul kifelé).
_Kürt_ (gondolkozva áll, azután elmegy balra).
_László gróf_ (várta, míg elmegy, kiszól a terraszra): Stefi!

HARMADIK JELENET.
_László gróf. Stefi gróf. Kürt._
_Stefi gróf:_ Itt vagyok.
_László gróf_ (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek.
_Stefi gróf:_ Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi
lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, _örök, örök_
komédia?
_László gróf_ (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig.
Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl addig, míg én a többiekkel
beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én
Ferenccel beszélek.
_Stefi gróf:_ Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az
élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr
gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van
tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől,
vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani
kezd rajta.)
_Kürt_ (balról jön, felöltő van rajta).
_Stefi gróf_ (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de
szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon).
_Kürt_ (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de
ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul
kifelé).
_Stefi gróf_ (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy
tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem
hallotta?
_Kürt:_ Mit?
_Stefi gróf:_ Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni.
_Kürt:_ Mit?
_Stefi gróf_ (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom,
gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb
hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! –
utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az
ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában.
_Kürt_ (szórakozottan): Igen… van néhány olyan…
_Stefi gróf:_ Ön tud olyat? Például.
_Kürt_ (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a
fák is sírnak…“
_Stefi gróf_ (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom,
subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia
van. Tud olyant?
_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok.
_Stefi gróf:_ De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy
vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg:
Meghalt a juhász! –
Ki mondja most a kutyának: – Csiba te.
(Szünet.) Elragadó, mi?
_Kürt:_ Igen. Ez… ez az egész?
_Stefi gróf:_ Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom,
csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, –
egyszerűen: meghalt a juhász…
_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes.
_Stefi gróf:_ Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri.
Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik
emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja
most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a
kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya
további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges
és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt.
Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te.
Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy
mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan
alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De
(tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a
vonatkozásban maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos
autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és…
(A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.)
_Kürt_ (szórakozottan): És?
_Stefi gróf_ (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi?
_Kürt:_ Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.)
_László gróf_ (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok
reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy
udvarolni neked egy kicsit.