A rablólovag: Szinjáték három felvonásban - 6

kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné,
milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen
bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy legforróbb csók az,
amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a
legfurcsábban kinevetve másokat…
_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én
fölmegyek…
_Kürt:_ És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit
megcsalva… nem egy embert, – tízet…
_Emma grófnő:_ Hiszen magának itt kell maradnia.
_Kürt:_ Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van.
Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most
elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü,
egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja
egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó,
közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem
komoly vágy.)
_Emma grófnő:_ Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán.
(Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen
maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután
megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És
hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)
_Kürt_ (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána;
azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz
jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját
komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját
helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület
intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a
liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“).

NYOLCADIK JELENET.
_Kürt, Anna._
(A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az
ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében
van, oda később is vissza-visszatéved.)
_Kürt_ (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna?
_Anna:_ Én vagyok. (Az ajtónál marad.)
_Kürt_ (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem,
sokkal tovább kell még maradnom…
_Anna:_ Nem örül, hogy ilyen korán jöttem?
_Kürt:_ De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet
valaki.
_Anna:_ Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki.
_Kürt:_ Miért olyan bizonyos ebben, Anna?
_Anna:_ Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi
van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk.
_Kürt:_ Igen, igen. Persze… abban nincs semmi.
_Anna:_ De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél
valamitől… akkor visszamehetek.
_Kürt:_ Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb
hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van.
Rossz lett volna, ha nagyon megvárat…
_Anna_ (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem
tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de
két perc mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán…
_Kürt:_ Bizonyosan az…
_Anna:_ Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt
megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban
maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság.
Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget…
Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt
tapintásának.)
_Kürt_ (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és
őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek,
hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel,
igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.)
_Anna_ (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon
szeret engem… Kürt…
_Kürt_ (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki
mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled
összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni…
_Anna_ (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és
elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni…
_Kürt:_ Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna,
menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni,
csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna!
_Anna:_ Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?…
Hozzád?
_Kürt_ (meglepetve): I… igen…
_Anna_ (elfordított arccal): Igen… menjünk…
_Kürt_ (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.)
I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna.
_Anna_ (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt
a helyet.
_Kürt:_ Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő
diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van,
nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni
ezt a beszélgetést.
_Anna:_ Úgy? Korán volna? Miért?
_Kürt:_ Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon
beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna.
_Anna:_ Én is.
_Kürt_ (örömmel): Maga is, Anna?
_Anna:_ Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam.
_Kürt:_ Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy
leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte
leszámolással.
_Anna:_ Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte
leszámolással.
_Kürt:_ Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor…
akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának,
Anna, hogy miért jöttem ide.
_Anna:_ Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való
házasságomat.
_Kürt:_ Igen. Azért.
_Anna:_ És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta?
_Kürt:_ Nem.
_Anna:_ Nem?
_Kürt:_ Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor
először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem
olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan
ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek…
_Anna:_ Nem volt egészen őszinte.
_Kürt:_ Látja, bevallom: nem.
_Anna:_ És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja
gátolni.
_Kürt:_ Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és
egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta
egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem
ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy
forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém
legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje
nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen,
tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el
tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége
legyen…
_Anna:_ Annak egészen vége van, Kürt.
_Kürt:_ Hogy bízzék bennem.
_Anna:_ Én bízom magában, Kürt.
_Kürt:_ Korlátlanul és föltétlenül.
_Anna:_ Korlátlanul és föltétlenül bízom magában.
_Kürt:_ Hogy kövessen engem oda, ahova akarom.
_Anna_ (föláll): Én követem… oda, ahová akarja.
_Kürt:_ Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen…
_Anna:_ Én éppen olyan nagy vágyat érzek…
_Kürt:_ Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk…
_Anna_ (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom.
_Kürt:_ Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom.
_Anna:_ Oda.
_Kürt:_ Menjünk innen… Akarod? Hozzám.
_Anna:_ Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly
után nyul.)
_Kürt_ (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon
kínosan): Igen, Anna… igen…
_Anna_ (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt…
_Kürt:_ Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt
akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen…
_Anna:_ Azt.
_Kürt:_ Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk…
_Anna_ (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk?
_Kürt:_ Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna.
_Anna:_ Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint
máskor.
_Kürt:_ Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást
érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam…
visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől…
_Anna:_ Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy
magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam.
_Kürt:_ Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen
őszintén végre!
_Anna:_ Egészen őszintén! És csakugyan itt?
_Kürt_ (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért?
_Anna:_ Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely…
nem szeretem…
_Kürt:_ De igen, Anna. Maradjunk itt.
_Anna:_ Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt…
_Kürt:_ Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami
idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna.
Nem szereti már az embereket…
_Anna:_ Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy
szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt
mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell
velük szemben állni, nem szabad bennük bízni.
_Kürt:_ Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt
vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna?
_Anna_ (elnéz a feje fölött): Bízom.
_Kürt:_ Hisz nekem, Anna?
_Anna:_ Hiszek. (Az arca mást mond.)
_Kürt:_ Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom
magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam
el én magát…
_Anna:_ Miért?
_Kürt:_ Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves,
nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a…
az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt…
igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony
nyomában voltam… de mindig – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna,
– már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de
én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már
az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de
megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És
mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én
is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az
asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány
csók, azután vége.
_Anna:_ Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat.
_Kürt:_ Én?
_Anna:_ Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán.
Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett
hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat
kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság
szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot
választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy
asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori
történetem, Kürt…
_Kürt:_ Mi az, Anna?
_Anna:_ Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket
elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról.
_Kürt:_ Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most
magáról.
_Anna_ (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy…
Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a
gyerekeim… Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament.
Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt…
A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult
az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven,
lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen,
ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig
kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást.
Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy
könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó
gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló,
toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően
fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen
voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be
a szobámba.
_Kürt:_ És?
_Anna:_ És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit
csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a
könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a
könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan
mosolyog.)
(Hallgatás.)
_Anna:_ Nem érti, Kürt?
_Kürt_ (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna.
_Anna:_ Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam…
_Kürt:_ Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már…
mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna.
Én ismerem magát, Anna.
_Anna_ (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt.
_Kürt:_ Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.)
_Anna:_ Mi az, Kürt?
_Kürt_ (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt
elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna.
_Anna:_ Van még valami, amit ne tudna rólam?
_Kürt:_ Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És
azt most el kell mondania nekem.
_Anna:_ Milyen részlet az?
_Kürt:_ Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen
hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta…
_Anna:_ Azután maga… maga elhagyott engem.
_Kürt:_ Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a
váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni.
De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak.
_Anna:_ És éppen most akarja tudni?
_Kürt:_ Éppen most.
_Anna:_ Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis
történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy
éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát
töltöttem a Cserháti-kastélyban…
_Kürt_ (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az
Anna-villában.
_Anna:_ Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az
apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett
irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a
miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves
mágnástájékozatlanság, – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam
neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven
levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon
elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni
kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám
helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon
rossz. (Elhallgat.)
_Kürt:_ Igen, Anna. És?
_Anna:_ És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide,
az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám
fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló
szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül
lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom.
Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van.
Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint
most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy…
(Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.)
_Kürt:_ Úgy…
_Anna:_ Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal…
megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen
alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített
engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.)
(Szünet.)
_Kürt_ (izgatottan, halkan): És… mi történt?
_Anna_ (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy
nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát itt voltam. Egyedül a gróffal. A
cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf
előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután…
védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós,
nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én
kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az
emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat…
kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte
kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke,
szomoru téli hajnalig…
_Kürt_ (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor!
_Anna_ (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt.
_Kürt:_ Én…
_Anna:_ Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos
harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés
ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a
magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt
a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a
hűség.
_Kürt_ (gyöngéden): Drága Anna…
_Anna:_ Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt
igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én
mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem
az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő
szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket
fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom…
amikor egészen egyedül voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten,
összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy
parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal,
elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet
az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert
azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de
győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé
leszek.
_Kürt_ (szégyenkezve hajtja le a fejét).
_Anna:_ Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben.
_Kürt_ (félve, halkan): Hanem…
_Anna_ (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott…
gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor
láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi,
együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a
bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy
darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még
föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok
hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem
magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell –
fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És –
elvétetem magamat vele.
_Kürt:_ Nem.
_Anna:_ De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt?
_Kürt:_ Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna.
_Anna:_ Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem
szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó,
lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek.
_Kürt_ (könyörögve): De nem Anna, hiszen…
_Anna:_ De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi
vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint
most…
_Kürt_ (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem
akarja.
_Anna_ (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja –
gátolni – ezt – a házasságot?
_Kürt:_ Igen. És én meggátlom. Nem engedem.
_Anna_ (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá).
_Kürt:_ Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek
elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta
látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van
sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt…
_Anna_ (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt?
_Kürt:_ Anna…
_Anna:_ Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud
maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?…
_Kürt:_ Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.)
_Anna_ (hallgatva néz utána).
_Kürt:_ De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna…
én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még
soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal…
mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz senkit sem
eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy
oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az
ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok,
idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a
fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz…
_Anna_ (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt
térdel előttem, Kürt.
_Kürt:_ Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám,
simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg
akarok pihenni.
_Anna:_ Nálam?
_Kürt:_ Nálad. Veled. Bízzál bennem.
_Anna:_ Bízom.
_Kürt:_ Velem jössz?
_Anna:_ Veled megyek.
_Kürt_ (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már
igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal.
_Anna:_ Igen. Most már nyugodtan és bizalommal.
_Kürt:_ Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh,
minden harcot magával, minden küzdelmet magáért.
_Anna:_ Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok.
_Kürt:_ Anna, az enyém vagy… (Megöleli.)
_Anna:_ A tied vagyok.
_Kürt:_ Akarsz velem jönni?
_Anna:_ Igen. Ahová akarod…
_Kürt:_ Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.)
_Anna_ (vele megy).
_Kürt:_ Az enyém leszel.
_Anna_ (lesben állva): Igen.
_Kürt_ (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám…
_Anna:_ Megyek.
_Kürt:_ Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna…
(Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk…
végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor
összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk.
_Anna_ (bámulva): Mi… mit?
_Kürt:_ Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy
parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk…
_akkor_ leszel az enyém.
_Anna_ (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most…
_Kürt:_ Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.)
Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem.
_Anna:_ Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen…
_Kürt:_ El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin.
_Anna:_ És… engem… szeret…
_Kürt:_ Oh!
_Anna:_ És… el akar… feleségül…
_Kürt:_ El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt.
_Anna_ (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a
zsebe felé; megtántorodik).
_Kürt_ (ijedten): Mi az, Anna?
_Anna:_ Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni.
_Kürt_ (megdermedten): Hát tudta?
_Anna_ (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen,
fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt…
_Kürt_ (most egészen tehetetlenül áll előtte).
_Anna_ (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy
maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért…
_Kürt_ (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész
tehetetlenül állok maga előtt.
_Anna:_ Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz
semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul…
kiszolgáltat…
_Kürt:_ Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta,
akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte
fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy
ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem
szerezhet bocsánatot.
_Anna_ (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez.
_Kürt:_ Hát velem jön?
_Anna:_ Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt.
_Kürt:_ Hát itt akar maradni? Felesége lesz?…
_Anna:_ Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi
hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak
mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én…
magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám
lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút
akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy
vadat és várják, mikor hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk…
Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak.
_Kürt_ (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam
a lámpákat. Ott vannak.
_Anna:_ Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit
tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a
hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk…
hadd várjanak…
_Kürt_ (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a
legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az
ölelés mozdulata nagyon diszkréten).
_Anna_ (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a
régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek
rám. Mit csináljak velük?…
_Kürt:_ Hallgasson csak. Jön valaki.
(Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A
jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép
rajta Galambos. Az arca véres.)
_Galambos_ (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg.
Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy…
_Anna_ (bámulva): Igen… miért?
_Galambos_ (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan
Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar,
hogy a gróf meglephessen.
_Anna_ (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt…
_Galambos:_ Igen… ott vannak mind a kerti házban… várnak… én elszöktem…
a drótkerítésen átmásztam…
_Anna:_ Véres az arca…
_Galambos_ (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj
neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni.
_Anna_ (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem…
_Galambos_ (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te
a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem
engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel).
_Kürt_ (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem
akarom én bántani Annát.
_Galambos_ (Annához): Nem?
_Anna:_ Nem apám.
_Kürt:_ Anna tudta ám már ezt.
_Galambos:_ Igaz ez Anna? Igaz ez?
_Anna:_ Igaz, apám.
_Galambos_ (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát
azért… hát azért…
_Kürt_ (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr.
_Anna:_ De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm.
_Galambos_ (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha
megcsókolhatnálak…
_Anna:_ Apám!…
_Galambos_ (megöleli).
_Anna:_ Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak
vissza hozzájuk.
_Galambos:_ Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik.
_Anna:_ Hadd haragudjék.