A rablólovag: Szinjáték három felvonásban - 1

BIRÓ LAJOS
A RABLÓLOVAG
SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
BUDAPEST 1912
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Copyright 1912 by dr. Márton Miksa_
_Budapest._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


SZEMÉLYEK

_Ferenc gróf_
_László gróf_
_Emma grófnő_
_Mihály gróf_
_Margit grófnő_
_Stefi gróf_
_Viktor gróf_
_Galambos_
_Anna_
_Kürt_
Történik ma; a második felvonás három héttel az első után.


ELSŐ FELVONÁS.
(Egy nem nagy, nem éppen pompásnak berendezett kastély hallja. Van benne
íróasztal, fegyverállvány, zongora, karosszék-gruppok stb. Hátul
üvegfal, rajta túl veranda. Jobbra és balra hátul, folyosóra nyíló
ajtók. A veranda a parkra néz, a parkon túl szelíd hegyi táj.)

ELSŐ JELENET.
(Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.)
_Stefi gróf_ (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség
gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy
diványra).
_Anna_ (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas).
_László gróf, Emma grófnő és Kürt_ (elől, a jobboldalon ülnek, egy
ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek).
_Kürt_ (halkan László grófhoz): Nem mondod meg?
_László gróf_ (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem.
_Ferenc gróf_ (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék
még mindég nincsenek itt!
_László gróf:_ Igen… nincsenek…
_Ferenc gróf_ (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után
itt lesznek.
_Emma grófnő_ (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták.
_Ferenc gróf:_ Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig
nincsenek itt.
_Stefi gróf_ (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő
ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél
tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy
füstfelhő mögé rejtőzik.)
_Ferenc gróf_ (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek
még itt?
_Kürt_ (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon,
halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik.
_Ferenc gróf_ (fenyegetően): A vonat!
_Kürt:_ Igen.
_Ferenc gróf:_ Ez már a mult héten is megtörtént.
_Kürt:_ Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni.
_Ferenc gróf:_ A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent
Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom.
_Stefi gróf:_ Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.)
_Ferenc gróf:_ A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy,
hátra a verandára.)
_Stefi gróf_ (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána
néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot.
_Emma grófnő:_ Ugyan Stefi!
_László gróf:_ Kérlek Stefi!
_Stefi gróf_ (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar
királyi államvasutakat. (Kis szünet.)
_László gróf_ (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek
annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok
folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni.
_Kürt_ (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit?
_László gróf:_ No hallod! Amikor lopják!
_Kürt:_ Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés:
nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét
hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a
szegény-ötöd. Ezt hagyni kell.
_László gróf:_ Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt.
_Kürt_ (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös
egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy
kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek.
Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék
föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki.
_László gróf:_ Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg
ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte…
_Kürt:_ De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; –
megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem?
_László gróf:_ Várj még… egy kicsit… még ma!
_Ferenc gróf_ (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer
késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát.
_Stefi gróf_ (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől
a székbe egy füstfelhő mögé).
_Ferenc gróf_ (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem
tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt
vándorolt ki Amerikába.
_László gróf:_ Hm, hm! Hallatlan.
_Emma grófnő:_ Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom
kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni.
_Stefi gróf:_ Szegény, szegény, szegény…
_Ferenc gróf:_ Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a
következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni
valamit?
_Kürt:_ Igen.
_Ferenc gróf:_ Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak?
_Kürt:_ Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is.
_Ferenc gróf_ (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt
sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál).
_László gróf_ (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha
mondtam…
_Stefi gróf_ (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem?
_Emma grófnő_ (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére,
ülj már le.
_Stefi gróf_ (megnézegeti őket, azután visszaül).
(Szünet.)
_László gróf_ (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után):
Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő…
_Ferenc gróf_ (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról?
_László gróf:_ Igen… itt…
_Ferenc gróf_ (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz,
szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot.
_Kürt:_ Én sem.
_Ferenc gróf_ (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a
király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a
buza ára, más nekem nem kell.
_Kürt:_ Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok
kíváncsi.
_Ferenc gróf_ (otthagyja, kimegy a verandára).
_László gróf_ (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt
dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek.
_Kürt:_ Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket?
_László gróf_ (vállat von).
_Kürt_ (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját
jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet
dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy
fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig…
_László gróf:_ No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület.
_Kürt:_ Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok
nyugalmát.
_László gróf:_ Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha
úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi
lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend.
_Kürt:_ Bánom is én.
_László gróf:_ Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia…
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Bánom is én.
_László gróf:_ De hát végre is…
_Kürt:_ Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat?
_László gróf:_ De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A
társadalom alapjai, a család… a…
_Kürt:_ A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs!
_László gróf:_ De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így?
_Stefi gróf_ (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf
vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil.
Biztosan Mihályék.
_László gróf_ (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar,
meggondolja a dolgot, kimegy).
_Stefi gróf_ (utána sétál).
_Emma grófnő_ (ránéz Kürtre).
_Kürt_ (előrehajlik, visszanéz rá).
_Emma grófnő_ (elmosolyodik).
_Kürt_ (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő
vitatkozó.
_Emma grófnő_ (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt,
mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan
beszél-e, vagy tréfál.
_Kürt:_ Nem lehet tudni?
_Emma grófnő:_ Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami…
az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte,
amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél…
_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek…
_Emma grófnő:_ Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja
komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például.
_Kürt:_ Grófné, mondja meg komolyan, _van_ női erkölcs?
_Emma grófnő_ (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már
meggyőződni róla.
_Kürt:_ Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze
után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az
ideje…
_Emma grófnő_ (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a
házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára.
_Kürt_ (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De
nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy
ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst
ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt
való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom
alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki
legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki
(megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban
szeretné.
_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét.
Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom
komolyan beszél-e.
_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek.
_Emma grófnő:_ Utálom a hazugságot.
_Kürt:_ Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a
parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán
éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék…
Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor
komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, egyetlen sóhajtásból
megértene mindent, akkor hinne nekem…
(Kiáltás kívülről: Emma!)
_Kürt_ (gyorsan): Akarja?
_Emma grófnő_ (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok
magának hinni, Kürt…
_Anna_ (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma.
_Emma grófnő:_ Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.)

MÁSODIK JELENET.
_Kürt, Anna._
_Anna_ (bejön; végigsétál a hallon; keresetten távol tarja magát
Kürttől, a tulsó oldalon babrál ujságokkal, könyvekkel).
_Kürt_ (nagy figyelemmel nézi; fölállott, nem közeledik feléje, de
minden mozdulatát figyelemmel kíséri): Nagyon kedves, Anna, hogy bejött.
_Anna_ (nem néz rá, szinte ellenségesen): Vendégek érkeztek. Be kellett
jönnöm.
_Kürt:_ Hát csak azért? Anna, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam
magával egyedül.
_Anna_ (nem néz rá; lenézően): Nem is igyekezett valami nagyon.
Szenzációsan el volt foglalva.
_Kürt:_ Ah, mi ez? Egy kis féltékenység?
_Anna_ (feléje fordul a legnagyobb lenézéssel): Ne képzelődjék.
Féltékenység? Maga most éppen ott van, ahol lennie kell… majd sorszámot
kap… azután nemsokára helyet csinál az utódjának… Féltékenység? Inkább
utálat, hogy ezt néznem kell.
_Kürt:_ Hm… szeretné Anna, ha elmennék?
_Anna:_ Szeretném tudni, minek van itt?
_Kürt:_ Hja… azt még magam sem tudom bizonyosan… És maga, Anna? Miért
van itt maga?
_Anna:_ Azt… nemsokára megtudja.
_Kürt:_ Jó. Várjunk türelemmel. (Szünet.) Milyen furcsa ez, Anna, hogy
itt vagyunk. (Anna nem felel.) Milyen különös, hogy itt találkoztunk.
Nem? (Válasz nincs.) Akárhol találkoztunk volna, nem lepett volna meg
engem… vasúton, fürdőn, szállodában, Pesten akárhol… de éppen itt… Nekem
furcsább volt, hogy én idekerültem, mert hiszen maga… magát már bizonyos
tradiciók fűzik ide…
_Anna_ (ideges mozdulatot tesz).
_Kürt:_ No… nem akarok róluk beszélni. A maga dolga. (Szünet.) De
tudja-e, Anna, hogy ez nem az igazi? Ez csak olyan vadászkastélyuk
nekik, három éves az egész, ide eljutni nem sokat jelent. A cserháti
kastélyuk, vagy a budai palotájuk: az igen. Anna, mit gondol, eljutunk-e
mi oda is?
_Anna_ (makacsul hallgat).
_Kürt:_ Én azt hiszem, igen. (Nagyon nyugodtan, sohasem kiélezetten.)
Tudja, Anna, én azt hittem róluk, hogy _ilyen_ öregek (mutatja), de most
látom, hogy _ilyen_ fiatalok. (Anna elmosolyodik.) Anna, én azt hiszem,
mi ketten _tutira_ vesszük őket, nem?
_Anna_ (megfordul): Kürt, maga egy pesti csirkefogó.
_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Persze, éppen azért. Nincs igazam, Anna? –
ezt mondja meg.

HARMADIK JELENET.
_Voltak. Viktor gróf._
_Viktor gróf_ (fölhevülten bejön, Kürthöz udvarias gőggel): Bocsánat, én
Anna kisasszonnyal akarok beszélni. (Kürt elé áll.)
_Kürt_ (elébe lép): Én is. (Odamegy Annához, halkan, nagyon nyugodtan):
Csak ezt: mit szól ehhez a kis grófhoz Anna, most bujt ki a tojásból és
már olyan orrhangon beszél, mintha husz esztendeje ülne a főrendiházban
és olyan arrogáns, mintha negyven esztendeje volna tagja a Nemzeti
Kaszinónak. Egyébként átengedem neki. (Mosolyogva meghajlik Anna előtt,
kimegy.)
_Viktor:_ Mit mondott ez az ember magának, Anna?… Ne higyjen ennek az
embernek. Mit akar ez itt? Minek hozta ezt ide a papa? Ez… nem korrekt
ember, én érzem rajta, ez nem tisztességes ember… maga ismerte már
azelőtt is… ugy-e nem lehet benne bízni…
_Anna:_ Igen, ismertem.
_Viktor:_ És? És olyan ember, akiben…
_Anna:_ Nem… Nem olyan ember, akiben bízni lehetne.
_Viktor:_ Látja, én rögtön megéreztem. Ez gazember.
_Anna:_ Nem, Viktorka… az talán nem. Gazember…? Istenem, bízni nem lehet
benne, de azért nem gazember még. (Viktor szólni akar.) Mutassa mit
hozott?
_Viktor:_ Igen, hisz ezért jöttem. Nézze, most megjött a posta és
megjött ez a pisztoly is, amelyet rendeltem. Most megtanítom majd rá,
hogy kell vele bánni: a szerkezete nagyjában olyan, mint azé az ismétlő
puskáé, amelyet tegnap mutattam. (Mutatja.) Így nyílik… nem, nem úgy…
fegyvert mindig a föld felé kell fordítani, még akkor is, ha az ember
bizonyosan tudja, hogy nincs megtöltve. Mert a bizonyos sem bizonyos… és
maga nem akar embert ölni.
_Anna:_ Nem, Viktorka, azt én nem akarom.
_Viktor:_ Azon is fölháborodik, ha mi vadászunk.
_Anna:_ Én utálom az ölést Viktorka.
_Viktor:_ Hát miért akarja akkor mégis megtanulni, hogyan kell
fegyverrel bánni?
_Anna:_ Azért, Viktorka, mert ezt minden nőnek tudnia kellene. Minden nő
rá van szorulva, hogy néha maga védje meg magát… és a nők azért
tehetetlenek, mert nemcsak gyöngék, hanem olyan gyávák is, hogy fegyvert
sem mernek fogni a kezükbe.
_Viktor:_ És… és volt már úgy, hogy maga szerette volna, bárcsak lenne
töltött fegyver a kezében?
_Anna:_ Volt úgy Viktorka.
_Viktor_ (mutatja a fegyvert): Nem, nem, nem úgy záródik. Így. Látja… az
első patront kiveti a robbanás és automatikusan jön a helyébe a másik…
És… és… hiszen maga nem tudna egy élőlényt megölni, Anna!
_Anna:_ Egy őzet nem. Egy gyönyörü fácánt nem. De embert, igen.
_Viktor:_ Nem.
_Anna:_ De igen. Viktorka maga még nem tudja, de látja, vannak árulások
a világon… tőrbe csalások… olyankor ölni is szabad… olyankor annál
inkább kell ölni, minél jobb és minél becsületesebb az ember.
_Viktor:_ Maga… maga jó Anna.
_Anna:_ Igen, Viktorka, én azt hiszem, jó vagyok.
_Viktor:_ Én… én… (gyorsan, elszántan:) én szeretem magát, Anna.
(Megöleli.) Én szeretem magát.
_Anna_ (védekezik, ki akar bontakozni, meglepetten): De Viktorka, na…
nézze…
_Viktor:_ Anna… én szeretem… Nem tűröm, hogy mással beszéljen… már egy
hete meg akarom mondani…
(A veranda felöl megjelenik Emma grófnő. Mögötte Margit grófnő.)
_Anna:_ De kérem… hát hagyjon… hát ez mégis… (Kitépi magát.)
_Viktor:_ Anna…
_Anna_ (meglátja Emma grófnőt, felindultan, szinte sírva): Kérlek…
kérlek, mondd meg a fiadnak, hogy… hogy… nem jól viselte magát.
(Kimegy.)

NEGYEDIK JELENET.
_Viktor, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Viktor nélkül voltak, László
gróf, Mihály gróf és Stefi._
_Emma grófnő_ (fölháborodottan): Viktor, meg vagy te őrülve?
_Viktor_ (magánkívül): Én nem vagyok megőrülve és előre is megmondom,
mama, ne leckéztess most engem. Ne tarts nekem most szent prédikációt.
_Emma grófnő:_ Viktor, hogy mersz így…
_Viktor_ (magánkívül): Soha többé áhitatosan velem ne beszélj, mert te
neked arra semmi jogod, sem neked, sem a papának.
_Emma grófnő:_ Viktor, te elfelejted…
_Viktor:_ Én nem felejtek el semmit, én most már tudok mindent. Ne
kívánd, hogy elmondjam, kínos és szégyenletes volna nekem is. De egyet
mondok: nem fogom tűrni, hogy ez a fráter, ez a Kürt, akivel legujabban
láthatólag kellemesen szórakozol, itt maradjon tovább is.
_Emma grófnő:_ Viktor, most rögtön hallgass…
_Viktor:_ Nem hallgatok. És én nem fogom tűrni, hogy a mamám
szórakozásai kedvéért tovább is kis fiu maradjak… Te én nekem
megengednéd már, – igen, – hogy Stefi bácsival elmenjek a Folies
Bergèresbe, de én nem akarok olyan házaséletet élni, mint ti és ezért
kijelentem neked, hogy feleségül veszem Annát.
_Emma grófnő_ (a felindultsága eltünt, inkább álmélkodik): Kit?
_Viktor:_ Annát. Galambos Annát. A Galambos lányát.
_Emma grófnő:_ Ah, _te_ is?
_Viktor_ (dacosan): Én… Csak én. Aki még akarná, azzal leszámolok.
_Emma grófnő:_ Viktor, én csak egy szót fogok neked szólni…
_Viktor:_ Ettől a szándékomtól el nem térít semmi.
_Emma grófnő:_ Csak egy szót mondok neked.
_Viktor:_ Ha nem engeditek, én majd megmutatom.
_Emma grófnő:_ Csak azt mondom meg neked, ki akarja még ezt a lányt
elvenni.
_Viktor gróf:_ Akárki akarja (mind a két kezét ökölbe szorítja és
fölemeli) _én_ keresztülmegyek rajta. Hát ki akarja?
_Emma grófnő_ (halkan, diadalmasan, de nem mosolyogva): Ferenc bácsi.
_Viktor gróf_ (összeomlik, a keze lehull): Fe… Fe…
_Emma grófnő:_ Ferenc bácsi. Ostoba!
_Viktor gróf:_ Ferenc…
_Emma grófnő:_ Ferenc bácsi. Szállj szembe vele. Tökfilkó.
_Viktor gróf:_ Ferenc bácsi…
_Emma grófnő:_ Igen. És most takarodj.
_Viktor gróf_ (egészen összeomlott, küzd a könnyeivel, a szeméhez emeli
a kezét, habozik, szólni akar, azután kirohan).
_Emma grófnő:_ Láttad! Ezt míveli ez a lány velük. Meg vannak
bolondulva.
_Margit grófnő:_ És Ferenc csakugyan elveszi?
_Emma grófnő:_ Igen, el.
_Margit grófnő:_ Ferenc! Ferenc! Éppen ő… Ilyen szégyen, ilyen
gyalázatosság. És nem lehet vele beszélni?
_Emma grófnő:_ Próbáld meg. Mered?
_Margit grófnő:_ Én megpróbálom. Én merem. Én megmondom neki.
_Emma grófnő:_ No erre kíváncsi vagyok.
_Margit grófnő_ (másról beszél): És hát nincs törvény, mely ezt
meggátolja? Egy hatvanéves ember… hát szabad ezt… Szabad annak
megházasodnia?
_Emma grófnő:_ Szabadni szabad, csak illeni nem illik.
_Margit grófnő:_ Hát lehet egy hatvanéves ember a férje egy húszéves
lánynak?
_Emma grófnő:_ Lehetni lehet.
_Margit grófnő:_ De micsoda férje lesz…
_Emma grófnő:_ Hja, az már az ő dolguk. A törvény ebbe nem szól bele.
_Margit grófnő:_ Mert a törvényeket is a fiskálisok csinálják. De hiszen
ez rablás. Te azt hiszed, ugy-e, hogy majd nem lesz gyerekük és Cserhát
mégis a tietek lesz?
_Emma grófnő:_ Hát Istenem… Ferenc hatvanéves…
_Margit grófnő:_ De az asszony húszéves. Tudod, az majd gondoskodik
róla. Tudok én olyan eseteket, amikor az asszony örököst akart és…
_Emma grófnő:_ És?
_Margit grófnő_ (haragosan): És szerzett magának.
_(László gróf, Mihály gróf és Stefi gróf jönnek. Mihály grófnak szakálla
van.)_
_Margit grófnő_ (elébük siet): Laci, én föl vagyok háborodva… én ezt nem
fogom türni… és nem értem, hogy viselitek el ti ilyen nyugodtan ezt a
szégyent, ezt a rablást.
_László gróf:_ Kedves Margit, mi megtettünk mindent, amit tenni
lehetett. Egyébként még semmi sem késett el. Ha ti tudtok valamit, most
rákerülhet a sor.
(Hallgatás.)
_László gróf:_ Nos?
_Mihály gróf_ (óvatosan): Számos példa bizonyítja, hogy az ilyen kései
föllángolások nemcsak az aggkor gyöngült akaraterejével, hanem teljes
fizikai… teljes szellemi leromlásával vannak kapcsolatban, és nem merész
az a következtetés, hogy az ilyen váratlan, egy egész életet
meghazudtoló elhatározások egy bomlott és a szolgálatot fölmondani
készülő agynak a szülöttei.
(Nagy hallgatás. Vizsgálódás, félénk pillantások, szemlesütések, senki
sem mer szólni.)
_László gróf_ (lassan): Vagyis… te azt akarod mondani, hogy az öreget…
jó volna… teljes gyógyulásig… egy… hm… alkalmas (suttogva)
gyógyintézetben elhelyezni.
_Mihály gróf, Margit és Emma grófnők_ (megkönnyebbülten, lelkesen): Úgy
van! Persze, hogy azt! Természetes, hogy azt! Hiszen ez a tiszta téboly.
Persze, hogy azt.
_Stefi gróf:_ Persze, hogy azt. Csukjuk be egy kicsit a bolondokházába a
család tiszteletreméltó fejét.
_Mindnyájan:_ Stefi, hallgass. Izetlen vagy. Ne beszélj.
_László gróf:_ Szóval, azt gondoljátok…?
_Mindnyájan:_ Persze, hogy azt. Természetes.
_László gróf:_ Hát – én is gondoltam már erre.
(Elhallgatás.)
_László gróf:_ Nagyon sokszor gondoltam rá.
_Margit grófnő:_ És?
_Mihály gróf:_ És?
_Emma grófnő:_ És?
_László gróf:_ És – próbáljátok meg ti, ha meritek. Menjetek, mondjátok
neki, hogy… megvizsgáltatjuk, elszállíttatjuk, vagy fogjatok hozzá
másképpen, – csak forduljatok egy orvoshoz és tudja ő meg. Csináljátok,
ha meritek. Én nem merem. A vége az volna, hogy ő csukatna be bennünket
valahová, arról nem is szólva, hogy akkor azután igazán vége mindennek.
Akkor azután búcsúzhatunk mindentől, ami Cserháti-birtok volt valaha.
Hát azért próbáljátok meg, ha meritek.
(Szünet. Elszomorodás.)
_Mihály gróf_ (méltóságosan): Ah… hát én nem… én ilyesmire nem is
gondoltam… én mindössze egy tudományos jellegü föltevést kockáztattam
meg, de távol állott tőlem az a gondolat…
_Stefi gróf_ (méltóságosan): Tá-á-vol állott tőle ez a gondolat…
_László gróf:_ Jó. Hiszen én nem mondom meg neki. A vége azonban, ugy-e,
az, hogy ti semmit sem tudtok, amivel ezt a házasságot meg lehetne
gátolni.
_Mihály gróf, Margit grófnő_ (szomoruan): Nem.
_Stefi gróf:_ Te azonban tudsz.
_László gróf:_ Talán.
_Mihály gróf, Emma, Margit grófnő:_ Mit? Mi az?
_László gróf:_ Nyugalom. Egyelőre terv az egész. Talán sikerül.
Mindenesetre pénz kell hozzá. Sok pénz.
(Hallgatás.)
_László gróf_ (Mihály grófhoz): Az a kérdés, hajlandó vagy-e áldozatokat
hozni arra a célra, hogy Ferencnek ezzel a… Galambos-lánnyal való
házassága meggátoltassék.
_Margit grófnő_ (határozottan közbeszól): Igen.
_László gróf:_ Sok pénz kell hozzá.
_Mihály gróf:_ Kérlek, én korlátlan mennyiségben hozzájárulok – addig,
ameddig te.
_László gróf:_ Korlátlan mennyiségben, – ameddig én? No így is jó.
_Margit grófnő:_ Járuljon hozzá Stefi is.
_Stefi gróf:_ Én? Eszemágában sincs.
_Margit grófnő:_ Hát te rendben levőnek találod azt, hogy ez a lány
Cserháti Ferencné legyen?
_Stefi gróf:_ Azt nem.
_Margit grófnő:_ No látod.
_Stefi gróf:_ Én nem találom rendben levőnek, mert sajnálom ezt a kedves
lányt, hogy közénk kerül. No jó helyre jut.
_Mindnyájan_ (a rendes fölszisszenés hangján): De Stefi! Kérlek! Már
megint!
_Emma grófnő:_ Hát ez a megszokott blague. De csak neked is érdeked,
hogy Ferenc el ne vegye ezt a lányt.
_Stefi gróf:_ Miért?
_Emma grófnő:_ No hallod… majd… majd gondoskodik ez a lány róla, hogy
gyereke legyen.
_Stefi gróf:_ Bánom is én.
_Mindnyájan:_ De Stefi… No hallod!… És Cserhát?
_Stefi gróf_ (unottan): Kérlek, engem egyszer és mindenkorra hagyjatok
békén ezekkel a dolgokkal. Az enyém már úgyse lesz a hitbizomány, ha
pedig nem az enyém, én nem bánom akárkié. Azt az éhbért, amit most
Ferenctől kapok, mindig megkapom. Még tőletek is, ha rákerül a sor. Mert
ha nem, akkor én Budapesten bérelek egy boltot és kiirom rá: „kis- és
nagycserháti, ompolyi, fegyverneki és poroszlai gróf Cserháti István, –
szatócs.“ „És… leánykereskedő.“ Ezt vegyétek tudomásul. A többihez nincs
közöm. Pénzt nem adok. (Ledől egy karosszékbe.)
_A többiek_ (fölháborodva, sértődötten, utálattal összenéznek,
vonogatják a vállukat, elfordulnak).
_László gróf:_ Stefi javíthatatlan. (Mihályhoz:) De veled rendben van a
dolog, igen?
_Mihály gróf:_ Igen. De szeretném tudni.
_László gróf:_ Később. Most…
_Margit grófnő:_ De általában miféle állapotok vannak itt. Kik jutnak
ide! Ki ez a Kürt például? Mi ez? Hogy kerül ez ide?
_Mihály gróf:_ Ki ez? Mi ez? Tolakodó egy fráternek látszik. (Emmához:)
Nem?
_Emma grófnő_ (vonogatja a vállát): De igen… meglehetősen tolakodó.
Szemtelen.
_Stefi gróf:_ Mulatságos egy ripők.
_László gróf:_ Tűrhetetlen.
_Mihály gróf:_ De már mért van akkor itt?
_László gróf:_ Várjatok egy percig. Mindjárt elmondom. Ne szidjátok
Ferenc előtt, inkább dicsérjétek. Előbb gyorsan megmondom (Margit
grófnőhöz) neked, mit kíván tőled Ferenc. Nemsokára idejön és bemutatja
neked a Galambos-lányt. Azt kívánja tőled, hogy – csókold meg, – tegezd,
– fogadd rokoni szeretettel és mondd neki, hogy reméled, jól érzi majd
magát a körünkben.
_Margit grófnő_ (minden kívánság külön kígyócsípés volt a számára): Hát
ezt nem. Hát ez mégis csak sok. Ezt – én – nem – teszem. Azt a luxust
nem engedem elvétetni magamtól, hogy ezzel a perszonával éreztessem, mi
róla a véleményem. Hiszen ez kétségbeejtő. Ez hallatlan.
_László gróf:_ Emma megtette.
_Margit grófnő:_ Emma megtehette, ha akarta, én nem teszem. Én nem
csókolom meg, én nem tegezem, én nem mondom neki, hogy örülök, hanem
megmondom neki, és megmondom Ferencnek, hogy mi a véleményem arról, ha…
_László gróf:_ Csönd! Itt jönnek. (Halkabban.) Én átadtam az üzenetet, a
többi a te dolgod.

ÖTÖDIK JELENET.
_Voltak, Ferenc gróf, Anna._
_Ferenc gróf_ (előrebocsátja Annát, a veranda felől jönnek).
_Anna_ (a bejárat közelében megáll).
(Feszült várakozás.)
_Ferenc gróf_ (beljebb jön): Kedves Margit és Mihály, bemutatom nektek
Galambos Annát, akit én menyasszonyomnak kiválasztottam. Fogadjátok őt
rokoni szeretettel.
(Kis szünet.)
_Margit grófnő_ (nagy küzdelmet vív magával): Isten hoz… hoz… hozott
közöttünk… kedves Anna… Remélem jól érzed majd magadat… a körünkben.
_Ferenc gróf_ (aki összehúzott szemmel, szinte hipnotizálóan nézte a
grófné viaskodását, most odafordul Annához és egy mozdulattal előbbre
invitálja).
_Anna_ (odamegy a grófnéhoz): Köszönöm a jóságtokat és én rajta leszek,
hogy hálával viszonozzam.
_Ferenc gróf_ (még mindig nézi őket).
_Margit grófnő_ (ismét keserves harc után odahajlik Annához és
megcsókolja; azután bágyadtan fordul el és omlik be egy székbe).
_Ferenc gróf_ (ránéz Mihályra).
_Mihály gróf_ (kezel Annával).
_Ferenc gróf:_ Igy. Most még csak egyet akarok tudomásotokra hozni. Ezt
a mátrai kisebb birtokot, összesen kilencszázhúsz katasztrális holdat,
kétszáz hold szántó, kétszáz hold szőllő, százhúsz hold erdő és
vadaskert, menyasszonyomnak ajándékoztam a rajta lévő kastéllyal együtt.
A kastély ezentúl az Anna-villa nevet viseli. (László grófhoz.)
Értesíteni kell róla a hadügyminisztert.
_László gróf_ (bámulva): Kit?
_Ferenc gróf:_ A hadügyminisztert.
_László gróf:_ Miért a hadügyminisztert?
_Ferenc gróf:_ Két évvel ezelőtt, mikor itt katonai térkép készült, a
kastélyt, amely akkor egyéves volt, Cserháti-kastély néven vették föl a