A pénz legendája; Gányó Julcsa - 10

  – Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen
  hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én
  szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma
  látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz
  ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten
  vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha
  ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges
  haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan
  elfordult tőle s a ház felé indult.
  – Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?
  – A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is
  az lesz. A te nyelveden nem tudok.
  – Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd
  tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.
  A lány visszafordult.
  – Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét
  várom. Az legyen veled!
  A lány bement.
  A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az
  udvarból.
  
  XV.
  Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg
  megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt
  fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel
  végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.
  Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha
  balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte,
  nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt
  szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.
  – De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi
  kő gördült volna le róla.
  – Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha
  rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a
  Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most
  fog tenni, azért rajtad a felelősség.
  A lány elsápadt.
  – Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok
  tudni róla.
  – Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna.
  Az elvadult ember vadakat tehet.
  – Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.
  – Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd
  megorvosolnod a lelkét.
  – Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre –
  zokogott fel hangosan a lány.
  János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.
  – Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben
  küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?
  – Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?
  – Szereted még?
  – Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan,
  megnyugodva.
  – Az Úr veled leszen.
  
  XVI.
  Vagy tíz nap mulva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre
  csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.
  – Hát te Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? – kérdte Terka.
  – Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.
  – Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? – kérdte ártatlan arczczal,
  kerekre nyilt szemmel, Terka.
  Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:
  – Nem nékem való volt a munka… Beleúntam.
  – Mondd ki már, ne szégyeld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha
  gányó, akkor se, – szólott közbe Mihály.
  – Én nem vagyok becsületes…
  – Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért
  vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod
  vitt arra, hogy csaplár-lány legyél.
  – Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a
  bélyeg a homlokomon.
  – Lecsókolom, – tréfálkozott Terka és átölelve Julcsát, össze-vissza
  csókolta. – De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?
  – Nincsen. Úgy is izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett
  volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.
  Bementek, a szoba üres volt.
  – Hát a gazdasszonyod hol jár? – kérdte Mihály.
  – A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.
  – Van jó dolga. Különben vén asszonynak való időtöltés.
  – Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál… Ne vedd a
  nyelved hegyére azt, a miről nem tudsz.
  – Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Az ám, most látom, hogy
  szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.
  – Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, a ki
  segítségemre volt.
  – A nazarénus János, úgy-e? – kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte
  a beszédüket.
  – Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék vagy a kopogi temetőben.
  – Az Isten megáldja, ha jót tett veled, – mondta Mihály s felkapva egyik
  vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa
  segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.
  Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.
  Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros.
  Mindegyik emlék,… de szive csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig
  mindegyiket Bálint kedviért vette.
  – Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszint mindig.
  Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy
  aranybabokkal.
  Terkában elhült a vér.
  – Nékem, nékem adod? – Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába
  vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva
  fakadt.
  – Ugyan bolond! Azért, hogy én nékem nem lesz többet tarka viganóra,
  tizennyolcz forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a
  kopogi határba!
  – Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg
  azért, mert nem kell neki a babos kendő.
  – Ezt meg, – mondta Julcsa, nem figyelve a mit Mihály mondott, – ezt a
  violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon…
  Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az
  orosházi bálba.
  – Hát akkor néked mi marad? – kérdte Terka álmélkodva.
  – Én nékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert én nékem ezentúl
  mindennap ünnep lészen, – válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.
  – Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék
  kendőt?
  – Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.
  – Az vagyok tán most is, vagy mi? – s a lány ismét elfakadt sírva.
  – Nem,… csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A
  dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.
  – A Julcsa hivő lett, – mondta Mihály most már a mély meggyőződés
  hangján. – Beépült.
  – Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint a milyen én vagyok. Nem
  vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.
  – Julcsa, elhagysz minket? El…
  – Ti úgy sem akartok tudni rólam. Az édes apám szava sújtott. De
  megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.
  – De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édes apád megbánt
  mindent, haza hí, vár téged, megbocsájt.
  – Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok és más tartja nékem a
  szövétneket, késő.
  – De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.
  – Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.
  Terka csak csóválta a fejét.
  – Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is.
  Keményfejű lány s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd
  minékünk is.
  – Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság
  szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.
  Terka ezalatt vállvonogatva, könyes szemmel, de mosolyogva, boldog
  arczczal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy
  vászon-kendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét
  nagy zokogás közt Julcsát s elindult hazafelé.
  Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál mégegyszer visszafordult.
  – Az Isten segítsen meg, ha haza vágynál, a mi kéményünk füstje után
  mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is Julcsa,… ezzel megfordult s
  méltóságos léptekkel kiment az ajtón.
  A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juczi néninél, midőn
  eltüntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.
  Egy lépéssel most már közelebb… Kihez? Talán még Istenhez is.
  
  XVII.
  Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset
  törődött háza tájával s jóformán másra sem ért rá, mint «barátkozás»-ra.
  Ha csak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át s aztán
  a vén asszonyok kiültek az őszi napnál az ambitusra és zsoltárokat
  énekeltek.
  A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen.
  Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen
  Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az
  estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este
  átbandukolni egy egész soron.
  Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg
  az öreg asszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.
  Ma is – meleg őszi este volt, – künn ültek az ajtóküszöbön. Az est
  lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel
  telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a
  leereszkedő ködbe. A haldokló ősz, beleálmodik lassan, csendesen az
  ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.
  Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó
  hallgatni.
  – Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen
  közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az
  Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, a mit
  ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.
  – De örök így a házasság? – kérdte a leány akadozva.
  – Az, mert a ki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg,
  de mert az Istent.
  – De… Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem
  nem tart egy emberöltőig.
  – A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot, – mondta
  tiszta hangon János, – mert nem volt az, a kinek hitted. Ha az lett
  volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, a mely Istenhez
  vezet, mert az éltet adja.
  – Ígazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem s az Bálint nem
  volt soha, soha se lesz. Ezt meg is mondtam neki.
  – És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap
  óta Bálint a Juczi néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.
  – A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már
  csak egy pár nap telik el…
  – Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti s a te
  irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rosz útra tért.
  – Én Istenem… Akkor hát én tettem tönkre…
  – De máskép nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél… De úgy-e üdvözölni
  akarsz?
  – A kigyelmed szavában bizom csak. A mit kelmed parancsol, azt fogom
  megcselekedni.
  – Csak arra hallgass, a mikor az Isten beszél belőlem.
  – Mit tegyek?
  – Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe
  s bemutatlak nékik.
  – De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.
  – Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel
  járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.
  
  XVIII.
  Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett,
  a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis
  előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy
  szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az
  egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak
  a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az
  Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.
  Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. –
  Mind leborultak s imádkoztak.
  Fekete mondta az imát:
  – «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében
  emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek,
  szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület
  boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod
  mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük
  cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj
  erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így
  méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi
  életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog
  gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz
  és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk
  Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak
  úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál
  elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a
  mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te
  változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy
  velünk ma és mindörökké!
  Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért,
  kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.
  – Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A
  megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.
  – Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság
  felé, – felelte a tanító.
  – Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért
  esedezik.
  – A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik
  bűneid?
  Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg
  Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek
  hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel
  közelebb ment a tanítóhoz.
  – Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a
  tanító hangosan.
  Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.
  – Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt
  megalázni. Nem miközénk való.
  – Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta
  Fekete az emelvényről.
  Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:
  – Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra,
  gazdagságra vágyakozik.
  – Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.
  – Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.
  – A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett
  sohase, gőgből.
  – Igaz ez leányom?
  Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban
  még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.
  – Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit
  nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem
  testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.
  – Ki tud még e lányról valamit?
  A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:
  – A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a
  pusztulás útjára lépett.
  – Így van ez lányom?
  – Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más
  világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt
  viszi oltár elé, kit sohase szeretett.
  Ismét Györgyiné szólalt meg:
  – Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében
  nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte
  néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.
  Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan
  vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott
  hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra:
  – Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a
  gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet
  itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert
  megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én
  vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér
  gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt
  a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást,
  a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel?
  Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az
  iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél?
  Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta
  kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra…
  Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…
  Horváth János megfogta a kezét s mondá:
  – Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.
  – Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava,
  gondolatja, – felelt reá Györgyiné.
  – Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító
  s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:
  – Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet.
  A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti
  fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell
  tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg
  «utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim?
  Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s
  megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki
  miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt
  övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott
  ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett
  testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg
  nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével
  telve, visszatérsz közénk.
  Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki
  magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.
  János és Julcsa lassan kimentek.
  
  XIX.
  Ezalatt Bálint csak ivott.
  A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz
  mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót
  szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt
  szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá
  a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.
  Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért
  siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s
  mégis október negyedikére tűzték…
  A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött,
  főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni
  vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a
  vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a
  szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.
  – Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó
  idő is volt az.
  – Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a
  mivel az ura tartja.
  – Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér
  annál.
  – Hát mi bajod?
  – Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.
  – Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se
  tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.
  – A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!
  – Hát mást szeret az urad?
  – Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.
  – Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg
  éhen az oldalán.
  – De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.
  – Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem
  szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a
  szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én
  férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád
  jussát.
  – Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.
  – Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint
  nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai
  vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem
  átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.
  – És aztán, mit ér el vele?
  – Azt, hogy most már megvan.
  – És ez a boldogság?
  – Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki
  megfizesse a temetésem árát.
  – És ezzel mit ér?
  – Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az
  urad nem szeret?
  – Ezzel könnyítek a lelkemen.
  – Úgy, mint Bálint az ivással.
  – Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.
  – Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az
  orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is
  megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó
  Julcsa volt…
  – Mit ér neki, ha nem szereti.
  – Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége
  hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb
  búfelejtő.
  Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta
  egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és
  Bálint lépett be rajta.
  – Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.
  Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.
  – Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.
  – Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.
  [Illustration: Böske néni beszélt, beszélt.]
  – Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa
  hangon.
  És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni
  mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett
  említést.
  – Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél
  van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.
  – De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.
  – Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem
  akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki
  se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is
  elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.
  – Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?
  – Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.
  – És… Julcsát láttad azóta?
  – Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent…
  Megutált. Tán hivőnek készül.
  – Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba
  kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő
  Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.
  – Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok
  rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz
  hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék
  fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt
  daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van.
  Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke
  üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja
  meg mind a két kezivel.
  – A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a
  mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.
  – Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…
  A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett
  s a kinek föláldozta boldogságát.
  
  XX.
  Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége
  volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a
  felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.
  Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.
  Ezt is a szerelem vitte az italra.
  A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette
  poharát az asztalra s odalépett elé:
  – Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.
  – Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra.
  – A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A
  tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.
  – Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból
  éltem.
  – Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.
  De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal
  ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán
  egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.
  Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva
  nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.
  András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül,
  felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt
  tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel
  betört.
  Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a
  csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most
  szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér.
  A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.
  – Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.
  A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a
  házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal
  ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.
  A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy
  ki az.
  – Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta
  hangon Julcsa.
  – Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta,
  csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most
  már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már
  nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint
  valaha.
  A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják,
  csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme
  világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos
  bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és
  tán reá szorul.
  – Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.
  – Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy
  percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap
  előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem
  Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok
  összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha
  már nem szeretlek…
  – Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?
  – Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem
  adhatom a szívemet oda… mert…
  – Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy
  másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.
  – Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a
  kit megérdemelek.
  – Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a
  két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.
  – Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp
  élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak
  is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a
  hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral
  a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is.
  Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.
  Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga
  után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.
  Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva
  magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított,
  kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a
  járásbiróságnál.