A pénz legendája; Gányó Julcsa - 10

– Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen
hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én
szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma
látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz
ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten
vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha
ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges
haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan
elfordult tőle s a ház felé indult.
– Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?
– A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is
az lesz. A te nyelveden nem tudok.
– Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd
tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.
A lány visszafordult.
– Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét
várom. Az legyen veled!
A lány bement.
A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az
udvarból.

XV.
Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg
megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt
fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel
végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.
Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha
balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte,
nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt
szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.
– De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi
kő gördült volna le róla.
– Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha
rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a
Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most
fog tenni, azért rajtad a felelősség.
A lány elsápadt.
– Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok
tudni róla.
– Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna.
Az elvadult ember vadakat tehet.
– Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.
– Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd
megorvosolnod a lelkét.
– Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre –
zokogott fel hangosan a lány.
János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.
– Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben
küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?
– Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?
– Szereted még?
– Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan,
megnyugodva.
– Az Úr veled leszen.

XVI.
Vagy tíz nap mulva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre
csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.
– Hát te Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? – kérdte Terka.
– Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.
– Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? – kérdte ártatlan arczczal,
kerekre nyilt szemmel, Terka.
Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:
– Nem nékem való volt a munka… Beleúntam.
– Mondd ki már, ne szégyeld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha
gányó, akkor se, – szólott közbe Mihály.
– Én nem vagyok becsületes…
– Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért
vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod
vitt arra, hogy csaplár-lány legyél.
– Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a
bélyeg a homlokomon.
– Lecsókolom, – tréfálkozott Terka és átölelve Julcsát, össze-vissza
csókolta. – De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?
– Nincsen. Úgy is izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett
volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.
Bementek, a szoba üres volt.
– Hát a gazdasszonyod hol jár? – kérdte Mihály.
– A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.
– Van jó dolga. Különben vén asszonynak való időtöltés.
– Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál… Ne vedd a
nyelved hegyére azt, a miről nem tudsz.
– Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Az ám, most látom, hogy
szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.
– Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, a ki
segítségemre volt.
– A nazarénus János, úgy-e? – kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte
a beszédüket.
– Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék vagy a kopogi temetőben.
– Az Isten megáldja, ha jót tett veled, – mondta Mihály s felkapva egyik
vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa
segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.
Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.
Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros.
Mindegyik emlék,… de szive csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig
mindegyiket Bálint kedviért vette.
– Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszint mindig.
Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy
aranybabokkal.
Terkában elhült a vér.
– Nékem, nékem adod? – Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába
vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva
fakadt.
– Ugyan bolond! Azért, hogy én nékem nem lesz többet tarka viganóra,
tizennyolcz forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a
kopogi határba!
– Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg
azért, mert nem kell neki a babos kendő.
– Ezt meg, – mondta Julcsa, nem figyelve a mit Mihály mondott, – ezt a
violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon…
Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az
orosházi bálba.
– Hát akkor néked mi marad? – kérdte Terka álmélkodva.
– Én nékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert én nékem ezentúl
mindennap ünnep lészen, – válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.
– Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék
kendőt?
– Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.
– Az vagyok tán most is, vagy mi? – s a lány ismét elfakadt sírva.
– Nem,… csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A
dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.
– A Julcsa hivő lett, – mondta Mihály most már a mély meggyőződés
hangján. – Beépült.
– Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint a milyen én vagyok. Nem
vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.
– Julcsa, elhagysz minket? El…
– Ti úgy sem akartok tudni rólam. Az édes apám szava sújtott. De
megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.
– De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édes apád megbánt
mindent, haza hí, vár téged, megbocsájt.
– Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok és más tartja nékem a
szövétneket, késő.
– De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.
– Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.
Terka csak csóválta a fejét.
– Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is.
Keményfejű lány s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd
minékünk is.
– Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság
szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.
Terka ezalatt vállvonogatva, könyes szemmel, de mosolyogva, boldog
arczczal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy
vászon-kendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét
nagy zokogás közt Julcsát s elindult hazafelé.
Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál mégegyszer visszafordult.
– Az Isten segítsen meg, ha haza vágynál, a mi kéményünk füstje után
mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is Julcsa,… ezzel megfordult s
méltóságos léptekkel kiment az ajtón.
A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juczi néninél, midőn
eltüntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Egy lépéssel most már közelebb… Kihez? Talán még Istenhez is.

XVII.
Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset
törődött háza tájával s jóformán másra sem ért rá, mint «barátkozás»-ra.
Ha csak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át s aztán
a vén asszonyok kiültek az őszi napnál az ambitusra és zsoltárokat
énekeltek.
A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen.
Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen
Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az
estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este
átbandukolni egy egész soron.
Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg
az öreg asszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.
Ma is – meleg őszi este volt, – künn ültek az ajtóküszöbön. Az est
lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel
telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a
leereszkedő ködbe. A haldokló ősz, beleálmodik lassan, csendesen az
ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.
Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó
hallgatni.
– Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen
közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az
Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, a mit
ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.
– De örök így a házasság? – kérdte a leány akadozva.
– Az, mert a ki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg,
de mert az Istent.
– De… Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem
nem tart egy emberöltőig.
– A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot, – mondta
tiszta hangon János, – mert nem volt az, a kinek hitted. Ha az lett
volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, a mely Istenhez
vezet, mert az éltet adja.
– Ígazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem s az Bálint nem
volt soha, soha se lesz. Ezt meg is mondtam neki.
– És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap
óta Bálint a Juczi néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.
– A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már
csak egy pár nap telik el…
– Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti s a te
irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rosz útra tért.
– Én Istenem… Akkor hát én tettem tönkre…
– De máskép nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél… De úgy-e üdvözölni
akarsz?
– A kigyelmed szavában bizom csak. A mit kelmed parancsol, azt fogom
megcselekedni.
– Csak arra hallgass, a mikor az Isten beszél belőlem.
– Mit tegyek?
– Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe
s bemutatlak nékik.
– De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.
– Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel
járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.

XVIII.
Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett,
a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis
előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy
szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az
egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak
a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az
Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.
Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. –
Mind leborultak s imádkoztak.
Fekete mondta az imát:
– «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében
emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek,
szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület
boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod
mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük
cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj
erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így
méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi
életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog
gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz
és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk
Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak
úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál
elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a
mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te
változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy
velünk ma és mindörökké!
Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért,
kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.
– Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A
megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.
– Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság
felé, – felelte a tanító.
– Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért
esedezik.
– A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik
bűneid?
Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg
Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek
hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel
közelebb ment a tanítóhoz.
– Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a
tanító hangosan.
Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.
– Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt
megalázni. Nem miközénk való.
– Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta
Fekete az emelvényről.
Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:
– Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra,
gazdagságra vágyakozik.
– Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.
– Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.
– A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett
sohase, gőgből.
– Igaz ez leányom?
Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban
még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.
– Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit
nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem
testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.
– Ki tud még e lányról valamit?
A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:
– A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a
pusztulás útjára lépett.
– Így van ez lányom?
– Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más
világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt
viszi oltár elé, kit sohase szeretett.
Ismét Györgyiné szólalt meg:
– Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében
nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte
néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.
Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan
vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott
hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra:
– Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a
gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet
itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert
megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én
vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér
gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt
a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást,
a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel?
Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az
iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél?
Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta
kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra…
Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…
Horváth János megfogta a kezét s mondá:
– Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.
– Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava,
gondolatja, – felelt reá Györgyiné.
– Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító
s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:
– Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet.
A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti
fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell
tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg
«utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim?
Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s
megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki
miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt
övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott
ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett
testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg
nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével
telve, visszatérsz közénk.
Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki
magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.
János és Julcsa lassan kimentek.

XIX.
Ezalatt Bálint csak ivott.
A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz
mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót
szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt
szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá
a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.
Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért
siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s
mégis október negyedikére tűzték…
A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött,
főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni
vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a
vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a
szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.
– Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó
idő is volt az.
– Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a
mivel az ura tartja.
– Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér
annál.
– Hát mi bajod?
– Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.
– Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se
tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.
– A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!
– Hát mást szeret az urad?
– Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.
– Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg
éhen az oldalán.
– De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.
– Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem
szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a
szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én
férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád
jussát.
– Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.
– Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint
nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai
vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem
átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.
– És aztán, mit ér el vele?
– Azt, hogy most már megvan.
– És ez a boldogság?
– Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki
megfizesse a temetésem árát.
– És ezzel mit ér?
– Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az
urad nem szeret?
– Ezzel könnyítek a lelkemen.
– Úgy, mint Bálint az ivással.
– Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.
– Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az
orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is
megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó
Julcsa volt…
– Mit ér neki, ha nem szereti.
– Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége
hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb
búfelejtő.
Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta
egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és
Bálint lépett be rajta.
– Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.
Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.
– Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.
– Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.
[Illustration: Böske néni beszélt, beszélt.]
– Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa
hangon.
És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni
mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett
említést.
– Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél
van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.
– De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.
– Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem
akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki
se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is
elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.
– Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?
– Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.
– És… Julcsát láttad azóta?
– Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent…
Megutált. Tán hivőnek készül.
– Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba
kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő
Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.
– Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok
rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz
hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék
fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt
daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van.
Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke
üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja
meg mind a két kezivel.
– A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a
mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.
– Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…
A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett
s a kinek föláldozta boldogságát.

XX.
Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége
volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a
felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.
Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.
Ezt is a szerelem vitte az italra.
A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette
poharát az asztalra s odalépett elé:
– Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.
– Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra.
– A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A
tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.
– Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból
éltem.
– Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.
De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal
ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán
egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.
Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva
nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.
András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül,
felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt
tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel
betört.
Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a
csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most
szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér.
A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.
– Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.
A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a
házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal
ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.
A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy
ki az.
– Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta
hangon Julcsa.
– Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta,
csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most
már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már
nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint
valaha.
A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják,
csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme
világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos
bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és
tán reá szorul.
– Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.
– Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy
percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap
előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem
Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok
összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha
már nem szeretlek…
– Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?
– Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem
adhatom a szívemet oda… mert…
– Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy
másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.
– Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a
kit megérdemelek.
– Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a
két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.
– Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp
élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak
is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a
hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral
a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is.
Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.
Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga
után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.
Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva
magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított,
kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a
járásbiróságnál.