A pénz legendája; Gányó Julcsa - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
53. KÖTET
A KIVÁLÁS GENEZISE
I.
Irta
JUSTH ZSIGMOND
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
[Illustration]
A PÉNZ LEGENDÁJA
*
GÁNYÓ JULCSA
IRTA
JUSTH ZSIGMOND
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


JUSTH ZSIGMOND.
1863–1894.
Justh Zsigmond született Békésmegyében, a pusztaszenttornyai kastélyban,
1863-ban, és meghalt 1894-ben Cannesban.
Ebből a két sorból egész élete konstruálható. Harminczegy évig élt,
előkelő úrfi volt, mert kastélyban született a neczpáli Justhokból;
regényeket írt, mert máskép nem fordulhatna elő e gyűjteményben, és
tüdőbetegségben halt meg, mert mit keresne a békésmegyei ember
Cannesban, ha új tüdőt nem?
Egy bevégzett nagy pálya mindenkor fenséges látvány és kibékítő.
Ellenben egy szép kezdet izgat és keserű hangulatot teremt. Ilyen
kezdetek minden irodalomban vannak és az összetört remények polczán
őriztetnek. Ez a nemzetek tetszelgése, akik kitárván mijök van, szeretik
sejtetni, hogy még mijök lehetett volna.
A nyolczvanas évek elbeszélő irodalmának ilyen alakja Justh Zsigmond.
Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz
ég. Nem úgy indul meg az Olympus felé, a hogy rendesen szoktak az
emberek, hogy a környezetből merítik a kedvet. Az ő barátai a kaszinóban
kártyáznak vagy Alagon versenylovaznak és valamelyik kis szinésznővel
regényt szőnek, melyhez sok csipke és főleg igaz kő, smaragd és rubint
kell; vadásznak, párbajoznak, a mások vérét pusztítják.
Ő pedig tüdőbeteg lévén, a saját vérét hányja és álmodozván véget nem
érő útján a tavaszi napfény nyomában, regényeket komponál, melyekbe a
saját lelkét önti.
Ám a regények építéséhez is sok kő kell, sok drágán szerzett kő, hosszú
élettapasztalat, nagy emberismeret fájdalmakból, csalódásokból leszűrt
bölcseség, éles megfigyelés és roppant látás. Ki látott már harmincz
éves embert, a ki mindent látott? Harmincz év elég a lirikusnak. De mit
kezdjen harmincz évvel egy regényíró? Mi volna Dickens, ha harmincz éves
korában hal el? Hol volna az «_Új földesúr_» és a bűbájos «_Sárga
rózsa_», ha Jókai csak harmincz évet él?
Azért hát nem kell és nem lehet csodákat várni Justhtól. Csak egy igen
érdekes, sőt értékes kezdetről van szó és egy rendkívüli processus
hagyatott megoldatlanul.
Az írók rendszerint úgy lesznek írókká, hogy nem lévén valamely pályához
erős akaratuk, erre sodortatnak. Justh, ki Kielben, Zürichben és
Párisban folytatta tanulmányait, Taine-nek arra a kérdésére, mire
készül, azt felelte:
– Szépíró akarok lenni. Adjon tanácsot, mester!
– Mindenekelőtt egy kérdést kell intéznem önhöz, – mondá Taine.
– Hogy van-e tehetségem? Átfordítom önnek szárnypróbálgatásaimat.
Taine mosolygott:
– Nem azt akarom kérdezni, de hogy van-e erős akarata?
– Van.
– Hát akkor legyen szépíró.
A fiatal Justhban törhetetlen akarat lakott s olyan apparátussal, annyi
szorgalommal készült szakmájára, melynek művelői vadon nőnek otthon,
mint a hogy az orvosi vagy mérnöki pályára szokás.
Négy telet töltvén Párisban, első munkáiban a «_Káprázatok_»-ban,
«_Páris elemei_»-ben, a «_Művész-szerelem_»-ben teljesen franczia
befolyás alatt áll, a secessio iszalagjai, kinövései közé fonódva. Páris
illata, Páris levegője érzik leirásain és elbeszélése módszerén. Nem a
csörgedező patakok mellől hozza alakjait, se a kökörcsines mezőkről. Nem
járja az erdőket, hol vidám koboldok, najádok, faunok mulatoznak. Zola
nyomában jár a modern szörnyek között, – melyeknek egyike (A széngáz)
mesterét is meg fogja fojtani egy napon. A romlott emberiség bűneit,
sebeit górcsövön nézi, mutogatja és mindez csak annyi, mintha a Zolától
elhajigált törmelékeket szedné fel, hogy abból alakokat gyúrjon.
De meddig fog ez tartani? Ábrahám báránya is ott ragadott az indák közt,
mert fiatal volt; nem birta még őket széttépni, hogy kigázoljon közülök,
de ha ideje van hozzá, kigázol, pedig nem voltak oroszlánkörmei, –
Justhnak ellenben voltak.
Úgy kell őt venni, mint egy Párisból elindult utast, a ki hazafelé tart.
Még rajta van kocsija kerekén a párisi sár, lován (pegazusán) a párisi
por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár.
A mint el-elmaradozik a Notre Dame-torony meg a fényes kirakatok, hogy
im felbukkannak a pusztán a muskátlis ablakok, Justh előtt is
halaványodnak Zola és naturalizmusa. 1891. és 1893. közt megjelent
művei, «_A puszta könyve_», «_Gányó Julcsa_», «_Delelőben_», némi
eredeti ízt vesznek fel, a melyből a Justh írói egyénisége fog kinőni,
ha a jó isten megengedi. Mert hát míg ő tolla pengéjével a
halhatatlanság barázdáit szántja s életet ad a gondolatainak, addig a
halál a villogó kaszapengéjével ott áll mögötte és nem lehet többé őt
lekérlelni.
Zolát e műveiben már csak annyiban követi, hogy mélyebben markol bele a
paraszt társadalomba, mint honfitársai, nem elégszik meg a külsőségek,
néprajzi tarkaságok és furcsaságok rajzaival, behasít bonczoló késével
társadalmukba, fölfogásaikba, erkölcseikbe. Ebben az időben más irányban
is foglalkozik parasztjaival. Birtokán parasztszinházat állít, melyben a
néppel magyar szinműveket, Shakespeare-Molière darabokat játszat, ő maga
tanítván be nekik a szerepeket.
Azt lehetne hinni, hogy a nyugati kulturáért rajongott. Dehogy. A magyar
parasztért rajongott. Rendkívüli nemes, érdekes őslénynek tartotta, a
kivel érdemes bíbelődni.
A kis tollacska pengéje lázasan dolgozott – talán az a másik penge a
háta mögött kergette. Egy cziklust akart irni (és itt megint Zola járt
eszében), melyben a _Kiválás genezisét_ előtáró filozófiát akarta
publikálni. Nagy, monumentális munkát tervezett, tizenkét vagy tizennégy
kötetet. Mikor a «_Fuimus_» utolsó lapjait lázasan írta, szerette
elbeszélni az édes őszi napfényben melegedve látogatóinak, hogy mi
minden lesz a még hátralévő tizenegy kötetben. Mind a tizenegy könyv
tartalma benne volt a fejében. Csak még a kis pengének kell leírni.
Csakhogy ahhoz a tizenegy kötethez már akkor nem volt tizenegy napja se.
Következett a másik penge.
_Mikszáth Kálmán._



A PÉNZ LEGENDÁJA
_Első kiadása megjelent 1893-ban._


CZOBEL ISTVÁN BARÁTOMNAK.
Te, ki más utakon ugyanazon czél felé haladsz mint én, engedd meg, hogy
tervezett regényciklusom első kötetét néked ajánljam fel.
Nagy megnyugtatásomra szolgál az, hogy eddigi munkáimmal egyetértettél,
s aláirtad az azokon keresztül vonuló tendentiát.
Tudom, hogy ezentúl is mellettem lész, s tudományoddal, infinitiv
szellemeddel támogatni fogsz müveimben. Mi, mindketten a jövő
Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézletét,
szellemét keressük.
Te biologiai alapon állva, hatalmas kulturtörténeti művedben, (a melyet
eddig csak nehány bizalmas embered ismer, a melyről azonban tudom, pár
év mulva Európa fog beszélni) csak úgy a magyar jövendő kulturát
szolgálod, mint én, ki erre regény formájában akarnék rávilágítani.
Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai
társadalmi testet bonczoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi
a kóros benne, s mi a használható, az a mi újat, jobbat fog teremthetni.
Tanácsodra nevezem el ezt a cyklust is a «_Kiválás genezisének_». Tudom,
ezzel, mint egy kedves regényíró kollegám igen helyesen megjegyezte, –
«riasztgatni» fogom a magyar közönséget, a melynek jórésze az aktualist,
az érdekfeszítőt, a mulatságost keresi.
Jól van, legyen igy. Kevesen fogják olvasni e könyveket, de ki
elolvassa, az lesz, a kinek irtuk. Mert ha, daczára e kissé kemény, s
tán nem is nagyon irodalmi czímnek (hisz a biologia felé huz!),
megteszi, ezzel bebizonyította, hogy érdeklődik tendentiáink iránt. És
egy ilyen olvasó kedvesebb nékem száz olyannál, ki mulatságát keresve s
várva, vette kezébe könyvem. Nem rejtem el, a mulattatás nem volt
czélom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de
meg nem is látom mulatságosnak az életet.
Igy hát nem akarván zsákban macskát árulni, a könyveket tanulmányoknak
nevezem el.
Mint mondtam – életczélomúl a magyar szellemi világnézlet keresését
tüztem ki. Meglehet, hogy tévútra lépek, meglehet, hogy nem fogom
megtalálni soha, de hát, tán egy érdemem lesz, hogy erre a kevéssé
megvilágitott térre forditom a figyelmet.
A néptől már igen sokat tanultam, sokat s újat. Ugy érzem, az ő nyugodt
– mint mondani szoktad – turáni nyugalma biztos, erős alapunk nékünk.
«Józansággal párosult idealizmusuk, népünk rendithetetlen szellemi
egyensulyában s erejében nyilvánul», igy beszélsz róluk, azt a könyvemet
taglalva, a melyet a népről irtam. E világnézletet, a melyet a puszta
könyvében meg akartam állapitani, te felismerted, csak ugy mint nehány
franczia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézlete a
göröghöz hasonlónak tünt fel.
És én éreztem ezt mindig, minden szavukból, minden tettükből. Te voltál
az első, ki e hitemben megerősítettél. Te bátorítottál abban is, hogy a
társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test
legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül, e
világnézlet megállapítását tüzzem ki életczélomúl.
Meglehet, hogy téves útra léptem. Jól van. Ha én nem találom meg,
megtalálja más, nálam hivatottabb. Megnyugtat az, hogy legalább azt
tettem, a mit megtenni kötelességemnek éreztem.
E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló
felsőmagyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest
elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassu pusztulás vagy
fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd
azon világnézlet fejlődéséhez, a mely egy a népével – s igy a
legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán.
Fogadd el könyvem ajánlatát. Kétszeresen a tiéd: mert te is ez úton
indultál az igazság keresésére, s mert az én utamra rávilágítottál…


A PÉNZ LEGENDÁJA.
(Belényesy Mária grófnő naplója).
Budapest, május 3-án.
Ma reggel jött el először hozzánk. Mama azt állítja, ő az egyetlen,
kihez mehetek. Én istenem, hiszen meglehet, de hát akkor miért mondja
meg. Így még lehetőségét is elveszi annak, hogy belészeressek valaha.
Mama pompásan tud számolni. Azt mondja, néked 35 ezer forint jövedelmed
lesz, ha meghalunk (miért beszél haláláról akkor, midőn épp az én
szerelmemről lenne szó, nem tudom). Egy pesti palota, a mely azonban a
senioratus jövedelméből épült, így tehát nagy a ház, kicsi a vagyon, s
így mindenkép gazdagon kell férjhez menned. Nos megteszem. De hát elég
ez? Tegnap este az estély után végig mentem a salonokon. Megnéztem
szegről végre. A tánczterem tele aranyozással tetszik. A parquettáján
úgy siklik az ember, mint madár a légben. A nagy salon ajtajából sok
mindent lát meg az ember. Ezek alatt a nagy bársony függönyök alatt mama
folyton engem figyel. Áldom érte. Anyai gondoskodása sok unalmas órámba
került. Tegnap reggel is nagy predikácziót tartott: Légy mindenkivel
nyájas – mondta. – De? – tettem hozzá nevetve. – No igen, légy
tartózkodó a schmudlival (jő a schmudli magyarázata, Istenem hányadszor;
kik nincsenek egészen benn, kiket csak úgy a nagy estélyekre hivunk, a
noblesse de robe, azok, kiknek nincs censusok s mégis a feleségeikkel
meg (sőt!) lányaikkal jönnek báljainkba, stb. stb.). Aztán kikkel még
nem? – folytattam ártatlan arczczal beugratva a mamát. A tánczosokkal,
kiket csak ágyutölteléknek hivunk meg. Ezekkel legfeljebb tour tánczot
szabad járnod. Tudom. Csend. Mama folytatja, meg a kisebb partiekkal,
ámbár ezekkel igen nyájas lehetsz akkor, ha az _illető_ feltünik a
láthatáron. Ezzel izgatod. Nos, az illető feltünt.
[Illustration: Belényesy Mária grófnő.]
Íme az illető: Bálványosy Sándor gróf cs. kir. kamarás (hozzá teszem,
mintha – mama mondaná – a gentryhez tartozna, ezek mindig accolirozzák),
hat láb magas (az anyja angol volt – Lady Sarah Spencer), olaj-barna
arczbőr (Indiába járt, ott sült le végleg – ezt különben nem szeretem),
szürke szemek, sötét haj, deresedő szakál (hegybe vágva) s hosszu, kissé
túlhosszu bajusz. Egy méter széles vállak, hatalmas mellkas, hosszu,
nagy lábak (de keskenyek) s kezek. Hangja mély, tudom, mert most
mindenki énekel. (Hangját szeretem még legjobban.) Foglalkozása: a
Bálványosy család ifjabb ágának, a grófinak feje. Kora 40 év (kissé vén,
no de mindegy). Tud hajtani, kitünő vadász (hat tigrist lőtt Indiában),
volt azt hiszem mindenütt. Fog utaztatni, – mondja mamám – mert anyja
angol volt, s unja magát. De tán ez nem is igaz, ezt mama csak azért
tette hozzá, hogy érdeklődjem iránta. Nos én érdeklődöm.
Investigátiómmal kideritettem, hogy 250 ezer forint évi jövedelme van
tisztán. Ezzel – az én 35 ezremet hozzácsatolva – megélhetünk. Mint a
mama nevetve hozzá tette, telik lámpaolajra. Ha férjhez mész, majd
minden este minden salonban fog égni a lámpa. Hát ha telik olajra, hozzá
megyek. Basta!
*
Budapest, május 4-én
Tegnap a casinóban mulattunk. A czigány húzta, csak 12-en voltunk. Very
select. Papa adta az ebédet, elég jó volt. Bár, tudja az Isten, de a mi
tót szakácsunk jobban főz, mint az a hires franczia. A kis barna
salonban ettünk. A Bálványosy-család volt még meghiva, Sándor nénje, az
öreg herczegné, ki olyanokat mond, hogy az ebédeknél minden fiatal lányt
hatodik helyre ültetnek tőle, hogy ne hallják, mit beszél. Azt mondják,
Mária Teréziára hasonlít. Vele volt két kiállhatatlan fia. Igazi majmok.
Milyen szerencsém van, hogy papáék nem akarnak hozzájuk kényszeríteni.
No már az egyikhez, t. i. ahhoz, a ki herczeg s a család feje.
Szerencsémre csak unmittelbar leányt vehet el, ez benne van a majorátusi
levélben. S az ilyen szegény magyar comtesse nem elég neki. Bécsből kell
házasodnia. Egyáltalán hiba van a családfánkon, mama sokszor elpityergi.
A papa egyik anyai őse fakereskedő volt, s aztán báróságot kapott s egy
megyét. De ezt a foltot már eltöröltük s jogtalanul bár, de ő is
udvarképes és k. u. k. kämmerer. De – igaz a, az estéről? Volt még ott
egy álmos kinézésü, hosszu haju fiatal ember, Vezekényi Elek. A
Vezekényinek mondom, hosszu haja van, sápadt fakó szinű képe, nagy kék
szemei. Most ez a divat külföldön, mondta az öreg herczegné. S hosszu
előadást tartott arról, hogy a mai asszonyoknak miért nem kell corset s
a fiatal uraink miért sápadtak s miért szavalják Baudelaire-t. Igaz, ezt
az utóbbi poétát susogva ejtette ki – nem nékem való olvasmány, azt
mondta. Megvettem, de még nem volt időm elolvasni.
«Les fleurs du mal.» Majd Vezekényitől megkérdem, minő. Itt még a
Gyallay Lőrincz, ez olyan tiszteletbeli czigány. Hosszu nógatásra
kivette a hegedűt a primás kezéből s primázni kezdett. Szépen játszik.
No de elmondom, még kik voltak itt. A Bajmóczyné férjével. Igen
boldogtalan asszony, a mamája rontotta el, azt mondják, s most már
sehogyse tud boldogulni. Most olyan æsthetical módon mulatja magát. Nem
tudom, miből áll ez a mulatság. Még egy asszony, egy özvegy miniszterné,
nem egészen copurlhic. De a mama ma reggel hivta meg hamarjában, mást
nem mert volna, kisegítőnek. Mert Bálványosy Liza… a gyönyörü Liza!
lemondott. Nékem a családot kellett megnyernem. Ez volt esti teendőm. De
hát jövendőbelim mellettem ült, avval mulattam.
Tegez… Tegez, nem hiszem, hogy rokonok lennénk. De úgy illik (ezt a papa
mondta multkor neki), hogy egy Belényesy s egy Bálványosy rokonok
legyenek. Kimutatták, hogy mindketten Stibor-ivadékok vagyunk. A Stibor
ivadéka igen furcsa lélek. A sauce tartar-t átnyujtva (addig
hallgatott), megszólal: Mini (Mininek nevez, mintha erre feljogosítottam
volna; Mária is megtenné, de 250,000 forintja van évente, gondoltam, s
zsebre raktam a Minit), szereti a czigányt? Ekkor vettem csak észre,
hogy a hangja majd csaknem olyan mély, mint a bőgő hangja. Én
kinyitottam a legyezőmet s mintha igen melegem lenne, egyszer-kétszer
meglegyeztem magamat, majd becsukva kissé szemeimet: igen, elmerengtem.
S tréfán kivül tetszett a muzsika, új nóta volt a Czóbel Minkától. –
Látod Mini, ha az ember messze-messze országokba jár, akkor sokszor
elgondol arra a perczre, midőn először fogja a nótáját hallani! Az nem
volt új, se nem valami igen érdekes s én mégis behunytam a szemeimet s
abbahagytam a tok á la tartar felszelését s úgy hallgattam. Egyszerre
csak észreveszem a mamát, ide néz s érzem a szeme tüzének változó
fényéből, hogy bátorít. Nagyon elszégyeltem magamat. Ejha, csak tán nem.
Józan fejjel fogunk csak azért is leülni a Bálványosy ifjabb ág
dominiumaiba. – Hogy értem-e? s most már komédiáztam. Rövid idő multán
elfogyasztottam a tok á la tartar szeletet.
– Midőn fenn tanyáztam a Himalájában, sokszor elgondolkoztam azon,
leszek-e én még boldog valaha.
– Kin áll, ha nem rajtad, – mondtam nevetve, de – hozzá kell tennem –
ártatlan arczczal.
– De hát a boldogsághoz kettő kell.
– Hiszem… Sándor, de furcsa vagy, hogy azt _te_ mondod. – Az öreg
Bálványosyné minket vizsgált, láttam s ez boszantott, nem akartam, hogy
úgy nézzek ki, mintha…
Sándort nevetésem, úgy látszik, lehangolta. Félreértette intentióimat.
Titokban végig néztem rajta, csak olyan igen sötétbarna ne lenne. Kicsit
vadóczszerű, ki hinné, hogy anyja angolnő volt. Másik szomszédomhoz,
Elekhez fordultam.
– És hát igen messze járt?
– Messze? mindenütt ugyanaz! – volt a gyors, kissé meglepő válasz; ez a
fiu bágyadt és kedvetlennek látszott.
– Nem hiszem, lássa, _már_ a hajviselete is más, mint nálunk. –
Megjegyzésemet elég ostobának tartottam, de nem akartam semmikép sem
belemélyedni a társalgásba.
– Az más, hosszu a hajam, mert utálok fodrászhoz járni.
– Akár csak én – szólott bele Sándor a maga mély hangján – és Elek,
hogyan áll Párisban a világ?
– A moulin rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak s a
Bougival Grenouilliérejének évadja is elkezdődik nemsokára.
A két ember összenevetett.
A Sándor nevetését jobb szerettem, melegebb, férfiasabb. Eleké metszett,
de azért hozzá fordultam, szája ize szerint akartam beszélni, hisz
rokona s legjobb barátja Sándornak.
– Olvas sokat?
– Miért olvasnék, oly ritka a jó könyv. Nézek, látok s ez elég.
– Ugyan ne affektálj – rikácsolt Niki az asztal túloldaláról, – a
multkor is, hogy táskádat kipakoltad, 10 kötet könyv volt benne, meg egy
hálóvánkos. Azzal érkezett meg Londonból.
– Volt más táskám is, Niki! – nevetett Elek.
– Reménylem – tettem hozzá okos arczczal. – És mondja, mik voltak azok a
könyvek?
– Én tudom, – mondta Sándor, – az Elekismus kátéi, egy Baudelaire (már
megint Baudelaire!), egy Huysmans, pár Zola (pfui, mondtam s még jobban
figyeltem rá, mit mond), Berge, Rollinat (megjegyeztem mind, ha a
komornával kimegyek, titokban egyenként megveszem).
– Ugyan hagyd el, én már jó ideje, hogy semmit sem olvasok.
– Akár mint Loti – tette hozzá Sándor.
– Az ám.
– Mondja maga, úgylátszik, rá ért az olvasásra is messzi útjain.
– Nem igen. De egy-két könyvet csak elolvastam.
– Ugyan hagyjátok a sok könyvet – s Bálványosy herczegné egy bécsi dalt
rendelt a czigánynál. Elhallgattunk. Sándor mintha hozzá ért volna
kezemhez… Pedig igen széjjel ültünk. Nem mertem rá nézni, pedig úgy
szerettem volna. Hogy lehet az, ha valaki az emberbe szerelmes? Milyen
arczot vághat. Vigyázva, óvatosan, mintha az asztal túlvégén keresnék
valamit, feltekintettem; tekintetünk találkozott. Egyik szemével mintha
végig simított volna – lágyan. Furcsa, hát ez az? Olyan különös volt,
mikor aztán egy óra multán a karjai között találtam magamat a keringő
hangjánál. Úgy éreztem, erős karjai vannak, meleg lehellete is közel
járt az arczomhoz. Furcsa! eddig még táncz közben nem vettem észre, hogy
ez így szokott lenni.
Később igen meleg lett, kinyitották az ablakot, a hatvani-utcza
járókelői megálltak bebámulni. Úgy éreztem, hogy büszke vagyok, hogy az
ő (ő-nek neveztem, diadal – még belészeretek!) karján járom a csárdást.
Reggel 6-kor párbeszéd a kocsiban.
_Mamám_ (nagyokat ásít, de azért kinyögi): Nos, hogy vagytok?
_Én_ (kissé ártatlanul): Kivel?
_Mamám_ (idegességében felocsudva): Ugyan ne affektálj. Hát Sándorral.
_Én:_ Jól tánczol, erős karjai vannak (no ez igaz is), szépen tud nézni.
_Mamám:_ Ugyan őrült leány, hát nem látod, hogy azért néz szépen, mert
beléd szeretett.
_Én_ (de ezt már csak gondolom): Hát a ki szerelmes, az mind ilyen
szépen néz? Kár!
*
1890 május 6-án.
Az első versenyre! A Sándor meghítt engemet, a mamát, Bálványosy
herczegnét s Nikit, és Stapszit (a két fiut) a coachára. Persze én ültem
fenn a bakon. De leirom toilettemet. Igen szép voltam. Halvány
arczomhoz, sötétkék szemeimhez, ébenfekete simára fésült hajamhoz, igen
jól állt elefántcsont selyem, sima toilettem szürkéskék széles
szalagokkal. Fejemen óriási szürkéskék kalap, rajta halvány csipkefátyol
lebegett, a mely egészen beborította.
A mint felültem a bakra, úgy éreztem, hogy végre is csak uralkodni
születtem, s bolond volnék, ha elmulasztanám a jó alkalmat és hozzá nem
mennék ehhez a 250,000 forint évi jövedelemhez, a melynek Bálványosy
Sándor a neve. Végre is es ist gar nicht ohne egy nagy, hatalmas angol
négyes kocsisa mellett ülni fenn egy 20,000 franc értékü coach bakján,
végig robogni trombitaszó mellett az Andrássy-úton s érezni, hogy most
mind e bámészkodó ezer és ezer ember az én kicsinységemmel foglalkozik.
Mamának mindig igaza van. Sándor kitett magáért. Igazán bámulatos
kocsis, nem lennék apám leánya (pedig erről bizonyos vagyok, mama csunya
volt s csak pénzeért vette el a papa), ha büszke nem lettem volna reá.
Elragadó merészséggel hajtott ki a verseny végén, a kocsik tömkelegéből
s oly nyugodtan és minden henczegés nélkül, hogy meglepett. Ebben angol,
s eddig ezzel a tulajdonával imponál nekem legjobban. Mi – mind egész
családunk, istenem hányan a «mienk» közül, csak szédelgünk. Ruhám igen
szép volt, a mama azt anzágolta Worthtól való; szó sem igaz, a kis szabó
fabrikálta az én rajzaim után (ezért fizetett mama 5 frtot annak a
boglyas festő-művésznek, hogy tehetségeimet erre használjam fel!) a
korona-utczában lakik, hátul az udvaron. A nagy ezüst tálakat, a
melyekről papa legendákat mesél, a Link csinálta, újak. A Belényesi ős
galleriát Bécsben festettük egy zugfestővel. Nem azért mintha nem lenne
– van tán 36 – (az igaz, hogy köztük – a fakereskedő is), de hát ezt
szemmel láthatólag produkálni is kellett. (A mama mindig bécsi
rokonairól beszél, kik nem akarták a papát tegezni s rokonnak
elismerni.) Ez mind schwindli. És Sándorban ebből semmi sincs, úgy él,
mint a hogy hajt, becsületesen. Ezért szerettem volna megszorítani a
kezét. De hát ez avance lett volna, már pedig… no, de hiszen a mama a
papát is megfogta a maga idején, én meg a tanítványa volnék.
A hogy a házunk elé ért a coach, a Sándor felállott, egy félkarjára
vett, úgy emelt le. Furcsa, e perczben szinte kicsinynek éreztem magamat
– én, Mab királynő!
*
Május 9-én.
Igen, megkért. A dolog így történt. Lini tantenál voltunk teán. Ő (hát
legyen ő, Sándor) csak későn jött. Ez izgatott, nem mintha tetszett
volna nekem, hiszen jól nevelt leány vagyok s tudom, mi a kötelességem.
Kötelességtudóan vártam annak jövetelét, kit nekem a sors – és édes
szülőim szántak.
A Bálványosy Niki mulattatott. Nem, már sokat tudok, nem is vagyok
valami prűd kisasszony (ma az ember nem prűd), de azért mégis azt
találtam, hogy a Niki ostoba és szemtelen is, és… no de nem tehettem
semmit. Hisz ő a Bálványosy herczeg, jövendőbeli családom feje – ki csak
unmittelbar kisasszonyt vehet el. Hátrább az agarakkal, meg kell huznod
magad, a 17-ik században volt egy ősapád, – gondoltam – ki nem
«született» s még orrod alá kenhetné. (Bécsben mindenki emlegeti, én ott
lehetetlen lennék – legalább mint komolyan számbavehető leány.) Igy hát
mosolyogtam a Niki ostobaságán.
Istenem és milyen szépen! Szemben velem volt egy tükör, azzal mulattam
magamat, hogy milyen szépen tudok én mosolyogni, még taktusra is.
Elpazarolni ezt a mosolyt ennek a tökfilkónak. No de legalább szép
voltam e perczben. A várakozás kissé pirosabbra «hangolta» arczomat, ez
jól áll. Belépett. Egyenesen oda jött hozzám, s aztán oda szólt Nikihez:
– Menj egy perczre át a szürke szalonba, Minivel fontos beszélgetésem
lesz.
Én tudtam, mire czéloz. Kinyitottam legyezőmet (ezzel mi mindig a
várakozást, csudálkozást jelezzük), s ártatlan arczczal, kissé
mosolyogva (mert mondom, mosolyom jól áll), bámulva néztem reá. Niki még
egy vicczet szalasztott ki száján – s egyedül hagyott jövendőbeli
urammal.
– Mini, mondta mély hangján – maga tudja («magázott» jó jel), miért
jöttem Pestre?
Én a legyezőmet becsuktam s elpirultam. Láttam ezt is a szemben levő
tükörben.
– Sejtem, – mondtam susogva szintelen hangon.
– Lássa – mondta a férfi, mert éreztem, e perczben áll előttem az első
férfi – első percztől fogva szerettem s nem tudok, nem akarok várni.
Mondja – s kezemet nyugodtan kezébe vette s rám nézett, – rám bizza
jövendő életét?
Megint oly csudálatos szépen nézett reám. Hát minden szerelmes így
nézne?
– Sándor – mondtam – hisz alig ismerem. – Mini – ez ügyes volt, sikerült
e perczben igazat mondani s azért bátorítani – erőt adni néki, mama meg
lesz elégedve velem, gondoltam, de – kezemet kezében hagytam.
– Lássa, én egyszerű ember vagyok, de kezem s szivem a magáé lesz.
Legyen feleségem.
Én igazán mélyen elpirultam, de hogyne, ha egy férfi olyan igen közel ül
az emberhez. Viszonoztam kézszorítását.
Így jegyeztem el magamat vele, igen, Sándorral.
*
Május 13-án.
Piknik a budai hegyekben. Mi mint jegyesek. Igen szép látványosság volt.
Lánytársaim (Pesten a kisasszonyok nem mennek férjhez) sárgák lettek az
irigységtől, a mint a 250,000 forint évi jövedelem karján végig
lépegettem a «Szép juhászné» termében.
Az épület előtt a gyepen sok bolondságot követtünk el. Az urak zsákban
versenyeztek, aztán labdáztunk. Végre mi leányok futottunk versenyt. Én
lettem az első, mert szerencsém (majd csak hogy nem «boldogságot» irtam,
nem, ez még nem az) szárnyakat növesztett nékem. Azt hittem repülök.
Sándor aggodalmas arczczal látott a hegynek futni. Beczézgetett, dajkált
versenyem után. Én az ezüst tárczát (ez volt a díj, Stefanie adta, hogy
beszéljenek róla) néki ajándékoztam. Ő kezemet megcsókolta – ez volt az
első kézcsók, a melyet életemben kaptam. Nem égetett. Azt hittem, más
lesz. Erre elmentünk járni, elszöktünk tőlük.
Ez pedig, igen könnyelmü dolog volt, mondta mama, hátha az egész
házasság valamikép nem jő létre, ez a magányos séta nagyon
kompromittálna. Mamának igaza volt, de – nékem is.
Mentünk, mentünk. Egyszerre egy tisztásra érve, Sándor megragadja
fejemet s oda szorítja a melléhez. Istenem, de furcsa volt, éreztem a
mellényén keresztül a szive dobogását, hevesen dobogott – úgy mint a
lázas emberé. Hát értem! Milyen különös ez a szív, ez engem szeret,
ennek én vagyok a világ közepe, ez a nagy ember értem bele ugrana a
tűzbe, mindez itt körültünk mit sem érne nélkülem néki.
– Én vagyok hát néked minden? szerettem volna kérdeni tőle, de nem
tudtam semmit sem mondani. Úgy éreztem, a virágok igen erősen illatoznak
e perczben s amazoknak a lármájuk igen hiába való. A leányok közül csak
én diadalmaskodtam. – Sándor – suttogtam, és ő azt hitte, szerelem
beszélt. Oh nagy férfi, hát egy ilyen kis parányi asszonyka túl jár az
eszeden. De túl járt-e? Ő vele tisztában vagyok, de magammal? ez a
bökkenő. Mintha bizony az én szivem lépést doboghatna azzal a másik nagy
szívvel. Mini! vigyázz magadra. Csak nem lész a vőlegényedbe szerelmes.
Mama szava a szivembe zeng, s e perczben nevetni szeretnék magam felett,
hogy az a szép tájkép, meg az a nagy férfi…
*
Május 16-án.