A pénz legendája; Gányó Julcsa - 03

gyermeket, magasan emelve a férjem, _az uram_. Nem tudtam, mit teszek, a
mi nálam volt az a pár forint, mind kiosztottam köztük s aztán sírtam,
sírtam soká. Egy óra multán ott ült mellettem a kocsiban piszkosan,
rongyosan, mint amazok. És én? Szeretem hát már mégis? Így hát boldog
lennék?
*
Julius 17-én.
Elekért ment a kocsi, én vártam jövetelét, tudja Isten miért. Úgy
éreztem, hogy szinte büszkén fogom majd megmutatni ennek a kételkedő
gúnyos mosolyú uracskának, hogy igenis _boldog, boldog_ vagyok. De végre
is, most hogy leírom, azt kérdem, hogy miért éppen neki? Mi köze hozzá?
De nem jött. Villásreggeli után érkezett a távirat, hogy csak két nap
mulva jöhet és én, ki boldogságommal kérkedni akartam, úgy vettem észre,
hogy most, hogy nincs nézőnk, valami után vágyakozom. Szóval _ő_ még nem
elég.
Csak lenne asszony barátném, kivel az én furcsa lelkiállapotomat
megbeszélhetném. De kivel? nincs senkim…
*
Julius 19-én.
A várva várt Elek megérkezett. Leszállva a kocsiról, jóakarólag a Sándor
vállaira vert. Nekem kezet csókolt. De kézcsókjában volt valami, a mi
bántott. Ajkain folytonos gúnymosoly, úgy éreztem, a mint megláttam,
hogy a pesti Mini ébred fel bennem.
Hát legyen à la guerre comme à la guerre. Villásreggelinél folyton
Pestről beszélt. Ez mit tett, az mihez kezdett, ennek mik a tervei. Hány
házasság van készülőben, ki kivel. A Szent-István-díjra melyik ló a
favorit, a Katinkát a Feri veszi-e el, vagy a Tóni. Bánom is én, hogy a
Tökfilkó lesz-e a favorit, vagy a Starlight. Bánom is én, Feri lesz-e,
vagy Tóni a nábob veje. Egyformák vagytok ti ott mind, arra valók csak,
hogy az orruknál vezessünk titeket. Pedig azt hiszem, ez a fiú zavarban
volt, mert annyi mindent összehordott. Mi lehet az oka. Hát igazán
szerelmes belém? Én rám mindig olyan gúnyosan néz, mintha keresztül
látna rajtam, de hisz akkor nem szeret?
Délután Sándor elvitte kocsin, én visszavonultam s lefeküdtem a chaise
longue-ra. Fáradt vagyok, magam sem tudom, hogy miért.
*
Julius 20-án.
Ma délután Sándort a sándorlaki majorba hivták. Én Elekkel egyedül
mentem járni. Furcsa kiváncsiságból a Katinka-ligetbe mentem vele. Itt
mintha más ember lett volna belőle. A gúnyos mosoly lefoszlott ajkáról s
szemei fáradtak, szomorúak lettek. Tehát amaz csak álarcz? Miért?
– Mondja, – kérdeztem hirtelen, – maga miért komédiázik a világban, nem
olyan rossz maga, mint a milyennek látszani akar. (Most vettem észre,
hogy magázom, pedig tegeznem kellett volna, hisz unokatestvérek vagyunk
– Sándoron keresztül.)
– Én…? – s felelet helyett egy kóró fejét ütötte le.
– Lássa, magának nincs joga szomorúnak lenni. Hiszen azt mondják, annyi
tehetsége van, hogy ebből tiznek is juttathatna.
– Mindenből valami s egyféléből semmi…
– Aztán látott, tanult, tapasztalt. Ha olyan gúnyosan néz reám, azt
hiszem, tudatlanságomat neveti. Tanultam volna, de kitől. A nevelőnőktől
– épp úgy, mint a társaságtól, csak felületességet tanul az ember.
Szüleimtől? Anyámtól talán megtanultam volna a tűrés mesterségét, lássa,
magának ezt is el mertem mondani. Papa? szeretett s megtanított
lovagolni. Kitől tanulhatnék, – s aztán egyszerre észrevéve magamat,
hirtelen hozzá tettem: – Sándortól még nem volt időm.
– Maga tanulni akar? Én feledni szeretnék.
– Eh, ez szépen van mondva, de sok értelme nincs. Sokat olvasott s
megcsömörlött belé, hát jó, nyitva az élet, tanuljon meg küzdeni. Legyen
férfi, – mondtam önkénytelenül.
E perczben Elek felvetette rám szemeit, s én nem mertem tovább
folytatni… tehát ez is. Hogyan, hisz alig látott, alig tudott rólam
valamit. Önkénytelenül felkeltem ülőhelyemből s elindultam lassan,
lassan, szótlanul, végig mentünk a Körös partján s én félni kezdtem
önmagamtól. Eh, minek jött ez az ember utamba – Sándor szeret s én
szeretem. Látom ott fenn a töltésen lóháton, mily férfiasan ül a
nyeregben, mily bátor, nemes, csak ő és senki más. Szeretni akarom s
szeretni fogom. Petit fin de siècle, jó éjszakát.
Vacsoránál a két férfi barátságáról beszélt. Ifjúkori kalandjaikról.
Arról az időről, midőn mindketten még olyan «zöld» ifjú urak voltak.
Különös generáczió volt nagyon, mindegyik tanároknál lakott, de azért
kiki azt tehette, a mit akart. Mindennap másnál jöttek össze. Sándor egy
családi házat lakott egyedül a Stáczió-utczában. A bolond fiúk néha a
ház födelén cziczáztak. Egy éjjel, egy első májusi éjszakán, mind a
legcsodálatosabb jelmezekbe öltözve, bejárták a Ferenczváros legalsóbb
rendű butikjait, s reggel tértek csak haza. Egy izben Sándor és Elek
eloltottak egy utczai lámpát, a rendőr bekisérte őket, épp midőn a
legtöbb ember járt az utczákon, elég furcsa lehetett, midőn a Ferencziek
terén levő fiakkerstand előtt haladtak el s a kocsisok mind
megsüvegelték a két «gavallért». Meg mikor a Sándor házának tűzfalát
teli lövöldözték flobert-pisztolyaikkal, meg az utczákon lakáshirdető
czédulák, a szállodák, felcserélt czipők, s egyszerre egy este a két fiú
egy nagy orgia kellő közepén, a Sándor lakásának egy hátulsó
kamarájában, reá talált az egymás lelkének magjára. A dolog így történt:
míg az első szobában a pajtások majd csak hogy az egymás fejét nem
verték be széles jókedvükben, Sándor, ki dulakodva Elekkel, esett be
inkább, mint lépett a kis szobába, így szólalt meg:
– Te Elek, – kérdte Sándor.
– No.
– Mulattat ez?
– Engem nem, és téged?
– Engem se.
– Akkor?!
S a két fiú letelepedett egy kerevetre, elmondta, hogy mit élt eddig s
mit látott az életben. Egyszerre bele láttak az egymás lelkébe s ott
«másfélekép» álltak a dolgok. (Ej, hát ez a férfiaknál is lehetséges!)
Mindkettő már szerelmes volt s a szerelemtől (mint Elek mondja) a
legmélyebb filozófiához csak egy lépés. Reggelig beszélgettek. Amazok
hiába keresték a háziurat, elszéledtek, a nélkül, hogy reá találtak
volna. A szobák lámpái elaludtak. A két fiú meg beszélt, beszélt. Én
Istenem, ha én egyszer úgy istenigazában kibeszélhetném magamat
valakivel. Egy hétre rá valami angol egyletfélét alapítottak, tudom,
sokat hallottam még én is kislány koromban a Bálványosyék
«bating»-jéről, mint a hogy az egyletüket csufolták. S ott kezdődik az
Elek és társainak működése. A sok zöld filozofia, a sok kék
szappanbuborék! Sándor csakhamar kivált közülök s ment a maga magányos
útjain. Elek a fait son chemin aussi. És ez emlékeken alapult
barátságuk. A hogy felkeltünk a vacsorától, Sándor átölelte Eleket s
karon fogva őt, oda vezette hozzám.
– Fiatalságom legjobb évei még is csak hozzá vannak fűzve.
Mindketten kezet csókoltak nékem, egyszerre. Hogy Sándor a zongorához
közeledett, Elek oda fordult hozzám:
– Lássa, – mondta alig hallhatóan, – ezért nem kellett volna jönnöm.
És Sándor énekelt, de én csak e pár szót hallottam, hallom most is.
Nem, nem szabad. Hiszen ott van előttem Sándor, a mint a tűzből
diadalmasan felém tart, átölel. Megyek, megyek feléd… hozzád!
*
Julius 21-én.
Átolvastam újra tegnap irt naplómat. Mini, Mini, te melodramatikus
kezdesz lenni. Őrültség, hát nem tanultad meg a papa jelszavát: –
glissez mortel n’appuyez pas! – Sándor jó, komoly ember, szeretem. Elek:
polichinel en bleu lilas. Mini, te pedig: szedd össze magad s légy méltó
nevelésedhez. Ma lefeküdtem s ágyban irom e sorokat. Azt mondtam nekik,
hogy fáradt vagyok, pedig szó sem igaz, untatnak, pihenni akarok. Egy
Zola-regényt olvasok az ágyban. Eddig nem volt szabad. Mennyivel többet
ér egy ilyen regény a valóságnál.
Mini, tudod-e, hogy nagy ostobaság naplót vezetni?
*
Julius 23-án.
Ma reggel Sándor bejött hozzám, hogy keljek fel, ha csak lehetséges,
mert Elek bucsuzni akar tőlem. Lini néninek igaza van, a férfiak s
kivált a férjek mind egyformák.
– Nem megyek.
Oly idegesen mondtam, hogy Sándor észrevette, hogy a pár napi
gyöngélkedésem csak szinlelés volt s hogy nem igaz, hogy beteg vagyok.
Csodálkozva nézett reám. Aztán én idegesen, éles hangon kikeltem Elek
ellen (oly jól esett!), elmondtam, hogy nem szivelem, hogy nem állom az
arczát, hogy ki nem állhatom, hogy így, hogy amugy. Sándor nyugodtan
odajött ágyamhoz s megfogva kezemet, így szólt:
– Keljen fel, jőjjön ki, – mondta határozottan! nyugodtan, egy csepp
harag nélkül. Úgy látszik parancsolni akart nékem, mint egy gyermeknek.
– Nem fogok, mert utálom, mert nem tudok szemeibe tekinteni.
Sándor leült ágyamhoz s végig simította arczomat.
– Figyeljen reám, gyermekem. Elek legrégibb barátom, tudja, s így
magának is jó barátja kell, hogy legyen. Érti, _kell_. Sokkal tartozom
neki, fiatalságom első derült napjait mindenesetre néki köszönhetem, így
hát értse meg… máskép nem lehet, nem szabad lennie. Annál is inkább,
mert az idei tél (s ezt tegnap határoztuk el) egy részét együtt fogjuk
tölteni. Mi is Algierba megyünk s ott találkozni fogunk. Tehát keljen
fel, s legyen nyájas vele… hisz tudom, elég ostoba, unalmas emberrel
volt életében az. Erőszakoljon ajkaira mosolyt, ma egyszer az én – s a
maga kedveért. Ezzel még egyszer megsimította arczomat, s kiment. Én még
utána kiáltottam: – nem, nem megyek – s aztán (hogy szégyellem magamat
még most is, hogy leirom e sorokat) felkeltem, s egy félóra multán lenn
voltam az ebédlőben. Sándor arczára tekintettem, nem mozdult egy vonása
sem. Úgy látszik, _áldozatomat_ egész természetesnek tartotta. Ez ismét
felingerelt s rossz kedvemet Eleken töltöttem ki.
– Így hát hallom, – mondtam élesen, – a tél egy részét együtt töltjük,
szép, hogy velem is közölték terveiket.
– Ha néked ellenedre van (most tegezett a szemtelen), mehetek én Indiába
is Algier helyett.
– Óh miattunk – már-már gorombaságot mondtam volna neki, ha Sándoron nem
akad meg szemem (hát félnék tőle?) – miattunk ugyan mehet Indiába is, de
azért jere oda, a hol mi leszünk – mondtam kellemesen mosolyogva (mamám,
még mindig méltó tanítványod vagyok.)
[Illustration: – Figyeljen reám, gyermekem.]
Elek kezet adott nekem, szerettem volna visszahuzni… (nini, most meg az
én kezem reszketett, akár csak mint az övék) de nem lehetett.
Mosolyognom kellett. Elek elment s én Sándorral egyedül maradtam. Mit
tegyek? Elek Füredre utazott.
*
Julius 24-én.
Mióta Elek elment, nyugtalan vagyok. Valami kimagyarázhatatlan idegesség
vett rajtam erőt. Ki nem állhatom ezt az embert, s érzem, utamba veti
magát. Szeretnék elbánni vele, hogy így nyugalmamat visszakapjam.
Szembe kell hogy nézzek vele. Aztán attól is félek, hogy Sándor észre
veszi, hogy érdekel. Érdekel, nem, nem ez a szó illik lelki állapotomra.
De mi? Érzem, ha Elekről van szó, hangom nem közvetlen.
*
Julius 25-én.
Ma Sándor egy általa telepített faluba vitt. Hogy szereti a nép. Ezt még
legjobban értettem, faire le bon roy, jót tenni, s megfürdeni az
általános szeretet langy fürdőjében. Értem a nép-jótevőket. Igen
mulatságos lehet jót tenni. Tréfásan akarnék irni, de nem megy,
bevallom, meghatott…
*
Julius 26-án.
Határozottan nem megy. Napról-napra jobban bosszant ez az ember. Eh, ha
máskép nem lehet, ám legyen. Megyünk mi is a füredi regattákra. Hisz
Sándor augusztus közepén ugyis a weidmannsdorfi vadászatokra akar menni,
hát egy pár nappal előbb mit sem tesz. S e pár nap alatt annyi
szemtelenséget mondok majd neki, hogy minden bizonynyal elmegy a kedve
velünk Biskrába jönni.
*
Julius 28-án.
Reggel a kissé meglepett Sándornak kijelentettem, hogy Balatonfüredre
_akarok_ menni. Az akarok szót hangsúlyoztam. Ő egy pillanatig
csodálkozva nézett reám, aztán egész nyugodtan beleegyezett. Ez
bosszantott, azt hittem, nagy ellenzésre fogok találni. Így hát
holnapután megyünk. Megyek, mert tisztázni akarom Elekkel a helyzetet.
Megyünk, itt hagyjuk ezt a szép ódon házat, itt a Katinkaligetet, kettős
boldogságom boldog szinhelyét. Mini tu es atroce!… Megyünk. Ha látom,
meg kell hogy utáljam Eleket. Megyünk s mégis!… Egy perczig vártam s reá
néztem Sándorra. Azt hittem, megszán s itt tart. Semmit sem akart
észrevenni. Közönynyel megcsókolta homlokomat s kiment a gazdaságba.
Egész nap egyedül hagyott. És én sirtam, nem is tudom mérgembe, avagy
szomorúságomba. Ha megkérhetném? Nem, nem, megyünk, ám legyen.
*
Augusztus 5-én.
Hogy Füredre értünk, Elek állt a hajóállomáson s vele egy egész füredi
társaság. Fékvesztett jókedvet mutattam, kaczérkodtam, úgy viselkedtem,
mintha végtelen örömöt éreznék, hogy ismét a nagyvilágban lehetek. Csak
azért, hogy Sándor észre ne vegye, hogy zavarban vagyok, s Elek azt ne
higyje, hogy az ő kedvéért jöttem idáig. Elekhez különben alig szólok. A
többiek előtt csak nem mennék vele semmire. Majd egyedül más lesz. Csak
legyek egyszer egyedül vele…
*
Augusztus 6-án.
Első nap már ostobaságot követek el. Sándor el akar vinni yachtján, s
mert Elek is velünk jött volna, nem megyek velük! Kijelentem, (ideges,
éles hangon) hogy jobb szeretem a Balatonnál a füredi társaságot. A mi
megint hazugság volt. Sándor elkomolyodott, nem szólt.
*
Augusztus 7-én.
Egész a régi Mini lett belőlem. Hat udvarlóm van, meg a férjem, meg
Eleket is gyakran látom. Ezek ketten folyton együtt az egész napot a
Balatonon töltik. Furcsa élet. Reggel fél nyolczkor felkelek,
matrózkalap, könnyű vászonruha a testemen. Egyenesen a Tomiék villájába.
Ott lenni egész ebédig. Igen mulattat, mert legjobban játszom köztük.
Ebéd a terrasseon, czigány húzza, s én nem figyelek arra, a mit játszik
(quelle discipline), hanem a Niki ostobaságaiban gyönyörködöm. Igen, a
Bálványosyak feje most lábaim előtt fetreng s halálosan szerelmes belém.
A multban a maga kedves ékes bécsi dialektusában tudtomra is adta, hogy
daczára annak a bizonyos ősnek, elvett volna, ha tudta volna, hogy
annyira homogének vagyunk. (Atrappe!) A füredi leánysereg ezért gyülöl,
azt mondják, hogy a partiekat mind elvonom tőlük, s kivált Nikiért
dühösek, kit legtöbben akarnának, miután néki közülök úgyse kéne egy se.
A Niki egy pesti kisasszonyra rá se nézne! Ezt mondta nékem a maga fakó
mosolyával, mintha ezzel nékem a legnyájasabb dolgot mondaná a világon.
Második udvarlóm _Bálványosy Stapszi_. Mindig annak udvarolt, a kinek a
bátyja. Nem tudom, illedelemtudásból, vagy mi? Azt mondják, az öreg
herczegné szoktatta őket így. Niki t. i. mindig a legfashionableabb (s
így legpénzesebb) lánynak szokott udvarolni, kit azonban ő, ki csak
«unmittelbar» herczegnőknél kezdi a világot, soha sem vesz el… s az így
felültetett szépség aztán (ki tudja) hátha Stapszihoz megy majd férjhez,
kinek ugyan csak évi járuléka van, de végre mégis csak a Bálványosyak
herczegesített ágából való. És Stapszi annyira megszokta ezt a
«pót»-udvarlást, hogy most az én uszályomhoz is odaszegődött. A Stapszi
majd csak nem olyan, mint a bátyja. Kissé nagyobb fogakkal, a melyek
(mint a hogy Elek szokta mondani) tökéletesen hozzá vannak bőréhez
hangolva s azért oly sárgák. Szintelen, halványkék szemei, kopaszodó
homlok, hegyes szakáll, hegyes vadászkalap, s hegyes «academia».
Orrhangon beszél és sokat. Mindig utamban van, azt hiszem, egyszer igen
goromba leszek vele.
_Harmadik udvarlóm_. Ez yachting. Egész nap fehér sapka, jersey, fehér
ing, fehér czipők. A mellett feketére sült arczbőr, fekete torzonborz
szakáll, sötétzöld szemek. Beszél: hajózásról, a szelek járásáról stb.
Neve: Denghelegy Sándor. Kora 34 év. Foglalkozása: ismétlem yachting.
Télen pedig Monte-Carlo. Családja: fejedelmi sarj. Ezt el is mondja
néked a harmadik találkozásra. Snobis. Családja azért nem gróf, mert nem
kellett nekik. Este lábaim előtt szokott ülni, sokat nem beszél, de jól
hallgat. A mit (sajnos) többi udvarlóimról nem éppen mondhatnék.
_A negyedik_. Hans Graf von Klienigstein stb. stb. Különben huszár
főhadnagy. A Gyallay Tominé és a Lolly bátyja. Ganz aerarisch. Olyan
pozsonyvidéki bécsies úr. Igen gyakran emlegeti a pratert, a Ronachert s
a kamarabálokat. Minden nap szerelmet vall nékem, katonai műszavakat
használva, de azért mindig értésemre adja, hogy egy bécsi wäscherballi
Mariankában több van, mint ezekben mind… ezek alatt, az összes jelenlevő
kisasszonyságot érti, magamat is beleszámítva. Ostoba, de jó fiú. A
napernyőmért szoktam küldeni, ha elhagyom, s nagy barátságot kötött
Lindorral, a dán doggommal, a melyet ötödik udvarlómtól kaptam. S azt
hiszem, Lindorral jobban meg is értik egymást, mint velem.
_Az ötödik_. Rittmeister Kappel. Egy Rittmeister. Igen szeretem, hisz
annyira «ártatlan». Meg fog a magas iskola lovaglására tanítani. A
kutyáról, lóról senki sem tud jobban, szebben előadni annak, a kibe
szerelmes, mint ez a jó kapitány. Különben szép fiú. Mindenesetre a
gárdának legszebb tagja, – jól áll – a ruhámhoz.
_A hatodik_. Ez erdélyi. Neve: Bélhiday Döme. Kicsiny, zömök, széles
vállú fiú. Négyszegletes arcz, sűrűn összenőtt szemöldök. Rémséges erő.
Multkor a terrassemon ülve panaszkodtam, hogy ott egy kis ákáczfa
elveszi a kilátásomat. Döme (a «négyszeglet», így csufolják) leugrik a
terrasseról, s egy pillanat alatt kicsavarja a fát tövestől. Különben
medvevadász. Czélba lő, voltigerozik, kitünő csárdástánczos, s alapjában
jó fiú. A legjobban őt sajnálom, hogy hozzám szegődött. Valami jó
erdélyi kisasszonyt boldogíthatott volna… Én egy pár hónapját, tán
esztendejét rablom el. Pedig az úristen a megmondhatója, hogy nem vagyok
kaczér. De mit csináljak, ha Sándor mindig Elekkel van, s Elek meg a
Balaton vizeit járja. Magamban meg nem tudnék maradni és kivált most
nem.
Esténként aztán udvarlómmal és Kálnay Melaniéval a Denghelegy Sándor
yachtján elibök vitorlázunk. A Melanie a legcsunyább asszony, kit
életembe láttam, de roppant okos. S van annyi esze, hogy mindig olyan
asszonyhoz szegődik, kit szépségeért ünnepelnek. Ennek napsugarainál
aztán ő is melegszik. Azt mondják, már nem egy kétségbeesett – s hoppon
maradt udvarlónak volt a villámhárítója. Az én oldalamon aztán hat
mennykő is üthet belé. Illetőleg hét. Mert hisz – végre is – Elek nem
tetszik nékem. Azaz, hogy Eleket csak azóta birom kiállani, mióta látom,
hogy kerül. Vajjon a Sándor a saját kedvéből yachtozik mindig, vagy az
Elek viszi magával? Ha ez igaz, – de nem, hisz tudom, Elek nem akarja.
Tudja jól, hogy ezzel önmagának ártana az én szemem előtt.
Nos, – Melanie – s én, meg a hatos. Melanie igen okosakat mondott,
annyira okos volt, hogy szinte rosszul esett. Hisz a Balaton oly szép
volt, s az én uram oly távol. Nem találkoztunk velük, rosszkedvűen
visszavitorláztunk. Sándor és Elek egy víz volt, hogy haza értek,
valamiféle baleset érte őket, elmondták nékem, de az ő yachtnyelvüket
nem értem.
*
Augusztus 7-én.
Reggel a Melanie volt nálam. Mig a komorna kifésülte a hajamat, furcsa
dolgokat kérdett. Angolul beszéltünk, hogy a Mari ne értse.
– Mondd – kérdte, – nem szereted te a férjedet?
– Furcsa kérdés, miért?
– Hogy jóformán már a mézes hetekre ide jöttetek.
– Azért jöttünk ide – mondtam hatalmas applombbal, – hogy az még tovább
tartson.
– Vigyázzatok, így a méz el is száradhat. És ezek közül ki tetszik
neked? – kérdte tán abból a czélból, hogy a «többi» vigasztalásához
kezdjen.
– Ezek közül… _én_ nekem? Te tán tréfálsz. Hisz tudod te is, meg tán
veled az egész világ, hogy szerelemből mentem férjhez.
– Nem, azt sem én, sem a világ nem tudja. Azt mondják, szerencsétlen,
lehetetlen szerelmed volt. S azért mentél volt gyorsan az _elsőhöz_, ki
elvett.
– Édes Mélanie, tudd meg, hogy egyáltalán nem ez volt az első kérő, még
a gyermekszobából kértek. Sándorhoz mentem, mert ép ő tetszett
legjobban. S ma már szeretem is.
Azt hiszem, tökéletesen őszintén beszéltem e perczben, az ilyen
kérdésekre adott őszinte feleletet azonban soha sem hiszik el. Melanie
sem hitt nékem – megint a hatra tért át – hogy hát mégis melyik érdekel
közülök.
– Édes Melanie, ha ez a hat egyedül lenne velem a világon, még akkor sem
kellene közülök egy se.
– És Elek?
Hirtelen rá néztem, hát azt hinné…? Nem, csak azért kezdte, hogy éppen
kérdjen valamit.
– Férjem legjobb barátja, – mondtam oly hidegen, hogy még önmagamat is
megleptem vele.
– Te Mini, megmondjam? – s aztán oda hajlott egészen reám, – ez az
egyetlen férfi, ki itt engemet érdekel.
– Nincs rossz ízlésed, – mondtam még impersonelebb hangon, – okos ember,
de azt hiszem, nincs szíve. – Szeretném tudni, hogy miért tettem hozzá
ezt a hazugságot.
Erre Melanie egy félórai védbeszédet tartott, ezer példával
illusztrálva, hogy igen is van, mély szív és csupa érzés és így és úgy,
– de már mindezt nem írom le, mert fáradt s álmos vagyok.
*
Augusztus 8-án.
Ma reggel Melanie megint eljött hozzám. S megint a házasságomról
beszélt. Hogy jó barátném és a saját érdekemben fel kell említeni, a mit
Füreden rólam pletykáznak. Hogy férjem nem szeret s azért hanyagol el.
Hogy rég megunt stb. stb.
– Mit? hogyan? – Még egyszer elmondattam magamnak, hogy időt nyerjek. –
Te, mondd, melyik udvarlómra vetetted magadat, hogy erővel össze akarsz
a férjemmel hozni?
Melanie erre goromba lett. Én meg kiutasítottam. Az egész ebből áll.
Pedig hiányozni fog nékem a parthiekon. Hisz rajta kívül más
asszonybarátném nincs is, minddel össze vagyok veszve.
De… ez nem minden. Szavainak mérge is volt. Hátha igaz, hátha? s éppen
ma este Tihanyban maradnak. Eh, unalmas estém lesz.
Pedig nagy czigányozás volt készülőben. Arra is kell gondolnom, hogy
kivel menjek, hisz alig ismerem az itteni asszonyokat. Majd csak meglesz
valahogy.
Esti hétkor.
Hatkor táviratot kaptam a férjemtől, hogy haza jő félkilenczre. Vacsorán
tegyek el számára egy helyet. All right! Magam mellé őt nem ültethetem,
hátha kedveskednénk neki s Eleket venném asztaltársamnak?
Jó van, úgy lesz. Hm. Mini, valld be, nem bánod ezt a combinátiót.
Éjjel háromkor.
Itthon ülök, ablakom előtt éjjeli zene, tudom, az erdélyi követte el,
náluk van ez így szokásban; s míg a muzsika szól, írok; Sándort kértem,
jőjjön be hozzám, s ő megtagadta, azt mondván fáradt, nem lehet; holnap
hajnalban indulnak Elekkel. Ah! De hátha ez csak számítás? Ez nem tehető
fel tőle. De mit jelent mindez? Mióta itt vagyunk, tökéletesen
elhanyagol, rám se néz. Mintha csak a felesége sem lennék. Holnap
beszélni fogok vele… És a zene csak szól. Ni, a zene. Hogy írtam, már
egész el is felejtettem. Egy dalt játszik, a melyet Sándor annak a
napnak az előestéjén énekelt, a melyen Elek Pusztahegyre jött… Multkor
mondtam a négyszegletnek, hogy ez a kedvencz dalom, azért huzatja. S
erre feküdjek le? Nem, ez tűrhetetlen, holnap beszélni fogok Sándorral.
De igaz; ezt még nem mondtam. Elek nem jött el a vacsorára. Na bizony,
nagyon elvoltunk nélküle. Sándor énekelt is a czigányokkal. Ez az édes
úr igen nagyon furcsa módon viseli magát.
*
Augusztus 9-én.
Este, hogy Sándor hazajött, egyenesen bementem szobájába.
– Ez nem mehet így tovább, – kezdtem éles hangon, – végre is a felesége
vagyok, miért hanyagol el olyan nagyon. Hiszen már egész Balatonfüred
ujjal mutat rám. Ez hallatlan, ezt nem tűrhetem, – aztán sírva fakadva
egy székre omlottam. Éreztem, hogy végtelenül nevetséges vagyok. Sándor
egész nyugodtan leoldozta nyakkendőjét s oda fordulva hozzám, így szólt.
– Elhanyagoltam? Hisz azt hittem, maga igen jól eltöltötte idejét a
Melanie társaságában. (Hát a hat Sigisbéről miért nem teszen említést,
mi!)
– Melaniet tegnap kiutasítottam, nem állhatom tovább szemtelen
megjegyzéseit.
– Ha csak ebből áll a dolog, keresünk magának más barátnőt.
– Ne keressen senkit, de vigyen el innen.
– Hisz úgy is ezt akartam. Tudja, hogy egy hét mulva nyilnak meg a
weidmannsdorfi vadászatok. Oda megyünk, majd ott bemutatom osztrák
rokonaimnak is.
– Hát még? – mondtam félhangon, – nem megyünk haza?
– Mindent a maga idején. – És megcsókolta a homlokomat.
Ugyanaz este Elektől búcsúztam el, kit az egész füredi létem alatt
jóformán alig láttam. Úgy intéztem a dolgot, hogy egyedül fogadhassam.
– Téged igen ritkán láttalak, – tegeztem, igen közönyösen.
– Füreden nem igen látnak az asszonyok!
– Kár, pedig az asszonyok egy eszes férfira mindig rászorulnak.
– Mini, maga nagyon udvarias, – mondta kissé gúnyosan mosolyogva.
– Kérlek, tegezzél, – mondtam kissé hevesen, – ezt a _módját_ a
magázásnak ki nem állhatom.
Elek, mintha nem értette volna meg szavaim értelmét, terveimről
tudakozott.
– Tudod tán, hogy Ausztriába megyünk az én nagy szomorúságomra.
– Hát mulatod magadat ott is, egy szép asszony mindenütt jól mulat.
Aztán tudom, Niki, Stapszi is: meg Klienigstein Hansi is veletek mennek.
– Ezzel vígasztalsz?
– Mindenkit azzal, a mivel lehet.
Ezt meg én nem akartam elérteni.
– Mikor látunk?
– A tél derekán Biskrában, én már őszszel oda megyek… addig, – s most
egyenesen a szemembe nézett, – vigyázz a szívedre, – mondta élesen s
felkapva kalapját, ott hagyott. Mit értett ez alatt? S miért mondja
éppen _ő_ nékem ezt. Hát tehetek én arról, hogy ő odajött Pusztahegyre,
tehetek arról, hogy belém szeretett, tehetek, hogy férjem legjobb
barátja, tehetek, hogy férjem… eh nem igaz, én a férjemet szeretem,
hűséges felesége leszek, s néki fogok élni s boldog leszek. Úgy legyen!
Nem fogunk Biskrába menni.
*
Augusztus 11-én.
Bécs. Na hiszen, ez megint kedves úr volt. Sándorral nem voltunk egy
perczig sem egyedül. Velünk a Klienigstein Hansi, a Niki s a Stapszi.
Szép kompánia. Sándor, Stapszi s Hansi átmennek az étkező kocsiba
kártyázni, én meg egyedül Nikivel. Nikivel! Ezzel éppen csak akkor
hagynék igazán udvaroltatni magamnak, ha féltékenynyé akarnék általa
valakit tenni.
Közel ült hozzám, czigarettájának füstjével körül ölelt. Pfuj! én is rá
gyújtottam egyre, hogy kibirjam. Ha nem megyünk Weidmannsdorfba, hát
goromba lettem volna vele, de így nem mertem. Ott szükségem lesz reá.
Hisz alig ismerek egy-két osztrákot.
Mondom, oda ült hozzám egész közel, a karjával majd csak hogy nem a
vállamhoz ért. S úgy beszélt. Ime udvarlása:
– Mini, te szép vagy.
– Tudom.
– Milyen kár, hogy Bálványosy herczegnővé nem tettelek.
– Igen szép, hogy így gondolkodol, de kérdés, vágytam-e vajjon én erre a
végtelen tisztességre.
– Ha, ha, nem rossz. Azt hiszed, elhinném. Végre is gazdagabb is volnék,
mint Sándor.
– De hát úgy látszik, azt hiszed, hogy én nem szeretem Sándort.
– Hiszek azt, a mit hiszek.
– Szemtelen, – nos és most én ügyetlen, a Sándorról dicshymnuszt
zengedeztem el neki. Hogy milyen jó, milyen okos, milyen derék… s mikor
mindezt elmondtam, igen elszégyeltem magamat. Végre is ez senkire sem
tartozik. Úgy éreztem, mintha éjjeli pongyolába mutattam volna előtte
magamat.
– Eh, lárifári! – vágott a szavamba, – azért te sohasem szeretted, s ő?
ő róla sem tudom, hogy szeretett téged. Ez olyan illő házasság volt,
végre is neked férjhez _kellett_ menned, Sándornak meg _kellett_
házasodnia s így – megegyeztetek.
Nem és nem. De hiszen én szeretem őt, miért ne szeretném? Én szeretem,
csak alkalmam lett volna akkor neki megmondani. Ha ebben a pillanatban
belép a kupé ajtaján, tudom, hogy a nyakába borulok s össze-vissza
csókolom mindenki előtt. Mit bántam volna, ha ez a három majom meg is
ütődik viselkedésemen. De Sándor nem jött be Marcheggig. Egyedül voltam
az egész úton Nikivel. Este Sachernál ebédeltünk. Mindig Hansi, Niki és
Stapszi társaságában. Sándort még ilyennek nem láttam. Unalmas, fáradt
volt. Alig beszélt s hagyott engem ezzel a három rüpőkkel!
*
Augusztus 12-én.
Este az orfeumban voltunk. Hát ilyen? Repülő, félmeztelen lányok, meg
lányok, kik illedelmesen vannak ugyan öltözve, de a mit mondanak,
öltözetlenebbek az amazok meztelenségénél! Ostoba fonnyadt arczú urak a
páholyokban, monoklival belenézve a semmibe, füst, lárma, lenn a szörnyű
plebs, a maga rettenetes sörszagú bántó lármájával. A szomszéd páholyban
«eine unmittelbare!» valami kis herczegné három udvarlójával s a
férjével (nini, csak úgy, mint én) épp oly hangosan nevet s lármázik s
iszsza a sört, mint azok ott lenn. Én leeresztem fátyolomat s hosszú