A pénz legendája; Gányó Julcsa - 09

hátha egy pohár bor mellett várja… nem akar addig tánczolni, míg
megérkezik.
A táncz végeztével odasiklik az ivó ajtajához. Odabenn csak Tóth András,
meg egy társa isznak. Széles a kedvük, hangzik a daluk, két czigány
húzza nékik, de annak a két czigánynak még a czinczogásából se hall az
ember semmit.
«Mig engemet szerettél,
Piros csizmát viseltél.
De mióta nem szeretsz,
Mezitláb is elmehetsz.»
Így dalolja a csendőr. Érti a lány, ellepi két arczát a vér. Hirtelen a
tánczolók közé vegyül s még feléje se néz többé az ivónak.
Senki… senki. De hát hol lehet? Hát csak ilyen volt a hűsége, olyan,
mint az árvalányhaj virága, a melyet az első nagyobb szél elkap s elvisz
oda, honnan nincs visszajövetel! Eh… annál jobb, hajtja a lány. És
tánczol, tánczol őrült szenvedélylyel. A legények meg majd szétszedik.
Hisz azelőtt csak nagy nógatásra ment el egyik-másikkal. Most meg nem
nézi, ki kéri, megy mindegyikkel és szinte tüzes szenvedélyével lávát
önt annak a lelkébe is, a kivel tánczol. Mert a legény is mind úgy járja
az oldalán, mintha ennek az egy táncznak végeztével már egyenesen az
örök fényesség birodalmába kivánkozna. Julcsa lángszín rokolyája perdül,
kibomlott piros szalagjai körülövezik testét, megrezgő ajka kéjes
szenvedélytől liheg, szikrát hány a szeme, minden izma mozdul, úgy
tánczol, mintha csak nem is a testével, de a féktelen kíntól megtelt
lelkével járná a csárdást arra a hegedű hangjára, a mely boldogságról,
szerelemről húzza ezt a keserűt!
Egy táncz végeztével, egyszer csak odasiklott hozzá Juczi néni s
letörülve az izzadtságtól gyöngyöző arczát nagy piros kendőjével, így
sóhajtott fel:
– Hej, ha nékem ilyen szolgálóim volnának, mint te vagy Julcsa, nem
volna üres az ivóm hétszámra.
Julcsa szürke szeme szinte bogárszínűvé vált, oly sötéten nézett vissza
Juczi nénire:
– Nem fogadna fel tán szolgálójának? – kérdte élesen.
– No, ne haragudj hát lányom. Ennél én ugyse tudtam volna többet mondani
a tánczodról.
De a leány oda se figyelt már rá, odadobta magát egy új tánczosa karjai
közé s csak járta-járta tovább. Késő este lett s csárdása még csak oly
tüzes volt, csak oly szenvedélylyel járta ki a muzsika minden hangját,
mint kezdetben, a mint épp egy friss kellő közepén meglátta, hogy Bálint
lassan… mint a kinek nem sietős a dolga, belép a korcsma kis kapuján.
Julcsa azért csak tánczolt, mintha nem is látná… A csárdás végeztével
aztán felment a ház sötét folyosójára épp az ivó elé s ott várta. Itt
lesz a legjobb hely, mert sötét is, az ivók zajától meg nem hallatszik a
hangjuk.
[Illustration: Julcsa lángszin rokolyája perdül…]
Egy fél perczig egyik se szólt, csak álltak egymás mellett, végre Bálint
törte meg a csendet.
– Egy hétig küzdöttem. Egy hétig – mondta megcsukló hangon. – Nem bírtam
velük és most…
– És most eljöttél úgy-e… Megmondani, hogy velem maradsz és megélünk a
két kezünk munkájából, – szakította félbe Julcsa, hevesen közeledve
Bálinthoz.
– Most eljöttem – s Bálint akadozva folytatta – tudod, hogy szeretlek,
tudod. Nem lesz soha más a szivemben, csak végtelen szerelem… irántad.
De így nem lehet. Nem, nem lehet… Az öregjeim kitagadnak. De nem ez fáj.
Az apámat szeretem, nagyon öreg már és gyönge. Szüksége lesz rám
nemsokára. Látod, mit tehettem… Meg kellett tennem. Akad még néked
vígasztalód, Julcsa. Énnekem nem lesz ebben az életben boldog napom
többet. Koldushoz ne menjél!
Elhallgatott, kereste a szót. A lány meg nem felelt rá semmit. Nem
hitte, nem, a mit hallott. Hát ilyen is lehetséges? Annyira nem várta
Bálint szavát, hogy szinte beledermedt a hallatára. Szinte a szíve
megszünt dobogni, szinte elalélt a lélek benne.
Hallgattak mind a ketten. Az udvaron azok új csárdáshoz kezdtek. Odabenn
meg a két czigány csak czinczogott. Tóth András harsogó hangja meg
elnyomta a két muzsikás visszás hangját – s csak folytatta a nótát
folyton: «Mezitláb is elmehetsz…»
Ismét Bálint szólalt meg:
– Mit tehettem? Voltam Zalaiéknál. Egy hétig kértem apámékat,
könyörögtem egy hétig.
– Egy hétig! egy hétig! – kiáltotta be a hangos éjszakába a leány. – És
egy örökkévalóság fogja bánni, a mit meg én követek el. Kövess! – mondta
tompa hangon Bálintnak. Aztán feltárta az ivó ajtaját, ott András a
czimborájával, odakönyököl az asztalra s csak dalol. A korcsmárosné egy
liter bort tesz éppen eléje.
– Tóth András, tudom, nem kellek már neked hitestársul. Nem is kívánom
ezt a tisztességet. Jobb lánynak való ez, mint én vagyok. A Gányó
Julcsát nem viszik a paphoz, az csak ölelni jó. Leszek a szeretőd, ölelj
át… Kelmed meg, Juczi néni, ha dallos, nótás szolgálót akart, hát leszek
én olyan, hogy még a homokháti pap szava se hallik, fogadjon meg, leszek
a cselédje…
És odament Tóth Andráshoz, lebontotta nyakáról az odakötött kis
selyemkendőt s odanyujtotta néki. Az félig mámorban, mint ki maga se
tudja, ébren van-e vagy álmodik, átfonja karját a leány dereka körül…
Bálint, egyet káromkodva, mint párducz ott terem s ki akarja a karjai
közül tépni. De a leány megnyúlt derékkal, erős karral visszalöki, úgy,
hogy a poharak közé esik.
– András a szeretőm, ne legyen gondja kelmednek rá.
A lármára a tánczolók is bejönnek. Julcsa egyenesen szembe néz a
mindenséggel.
– Vezessétek ki ezt a legényt. Szememre hányta, hogy az András szeretője
vagyok. Hát igaza volt. Az leszek. Vigyétek innen, mert elvesztette a
fejét, megártott neki, hogy gazdalánynyal volt a papnál. Ti meg lányok,
– fordult oda a két gányó lányhoz, Rétes Marihoz meg Annus Terkához, –
mondjátok meg otthon, hogy a Julcsa nem olyan lány, a kit el is lehetne
venni. Az csak csárdába czégernek való. Igazuk volt… Beszegődtem a Juczi
nénihez. Itt majd megbecsülnek…
És a szilaj leány oda vetette magát András karjai közé. Bálintot meg a
gazdalegények körülfogták s erőszakkal kituszkolták az ivóból.

X.
Reggelig dalolt, mulatott az András oldalán, csókolta az ajka, ölelte a
karja… Csak a szívében volt véghetetlen némaság. Mikor aztán a csendőr
mámorosan elhagyta s a két czigány is kilódult a csárda ajtaján, a leány
szinte bambán kérdte magától, igaz volt-e mindez vagy álom? Hová jutott
és hogyan?… Maga se tudta. Egy lépést tett csak előre s ezzel
lecsúszott, le a lejtő legaljára. Miért? Hisz Andrást nem szerette…
Bálint meg nem érdemelte meg a szerelmet. De most már késő a bánat,
késő…
Reggel még munkához se foghatott, hisz nem volt vele egyebe, mint ez a
tarka köntös, csupa selyem, arany a testén. A Juczi néni meg boldog is
volt nagyon, hogy egy ilyen szolgálót kapott, hogy hagyta volna már első
reggel dolgozni! Hisz még így tán el is kedvetlenedett volna a dologtól.
Mig az öreg asszony benn a szobában rendezkedett, porolt, Julcsa leült a
tornácz lépcsőjére és nézett maga elé… A szomszéd szőllőben egy ember
kapált. Nem volt éppen fiatal, haja is deresedett már, ránczok
boronálták be a képét, de azért a szemeiből fiatal, ifjú szív melege
sugárzott ki. Horváth János volt, a nazarénus.
A leány csak nézett maga elé.
Az ember úgy látszik, hallott a históriáról, mert munkája közben nem
egyszer feltekintett reá. Míg egyszer csak, hogy tekintetük összevágott,
megszólalt.
– A Manga András leánya vagy, úgy-e hugom?
– Az, – felelt rá a lány röviden.
– Ismerem apádat. Györgyiékkel laktak egy házba, tudom.
– Azokkal.
– Reggelig tartott a bál?
– Nem, csak az ivóban tánczoltunk.
– Te is? A Manga András lánya.
– Az vagyok. Gányó Julcsának is hínak. Nóta is van rólam.
– Ez nem érdem.
– Nem? Az se, ha az ilyen szegény ember lánya csendőrökkel mulatja át az
éjszakát?
– Az meg már éppen bűnös cselekedet.
– Hát ez nem bűnös, ki ott hagyja szeretőjét s olyat vesz el, a kit nem
szeret?
– Az olyan elkárhozik.
– Mit ér az nékem?
– Csak az Isten malasztja ér valamit.
– Kelmed tán hivő?
– Krisztusban hiszek.
– Én is hittem az Isten igazságában eddig. Most kiben higyjek, ha a
szeretőm szavába se lehet.
– Ne káromold az Urat, lányom, – mondta János szeliden. – A nagy
megpróbáltatásban van ő legközelebb hozzánk.
– Hej, elszakadtam én tőle… igen nagyon messzire.
– Egy megtért bűnös száz jámbor hivővel felér, így mondja ezt a
szentirás.
– Elbukni könnyű… pedig még nem is olyan rég buktam el, csak tegnap.
Ugyan milyen is lehetek így, megváltozott az ábrázatom? – Ezzel oda ment
a lány a kúthoz s belenézett a medrébe. – Olyan vagyok, mint voltam. Úgy
látszik, azelőtt se értem többet.
– Annyit értél, mint a mennyi jó érzés a szívedbe szorult.
– Szerettem Bálintot… szerettem. És most vette észre magát, hogy ennek
az idegen embernek itt, maga se tudja miért, de mindent elmondott.
– A szerelem határa az emberöltőig se tart, csak az az érzés ér valamit,
a mi Istenhez emel.
A lány felnézett rá. Az ember dolgozott nyugodtan, fel se tekintett rá,
a mint ezt mondta.
– Könnyű kigyelmednek. Én nékem üres a világ.
– Nékem telve van azzal, a mit érzek…
– Mit érez… mit? – kérdé a lány kérdő arczczal.
E perczben kocsi állott meg a csárda kapuja előtt, egy rakott szekér.
Rajta nyoszolya, ládák, kocsisa Czombos Mihály.
A mint Julcsa meglátta a kocsit, azt hitte, meghasad a szive. Megismerte
a ládákat, az ágyat. Az ő ruhája… az ő ládája, az ő szűzi nyoszolyája
van rajta. Az, a melyet a Bálintékhoz kellett volna vinni, szüret után…
Így hát kitették az apai födél alól. Nyitva, nyitva előtte a széles
világ…
– Az apád küldött, – mondta Mihály egymásután lerakosgatva a butorokat
földre. – Elküldötte néked a két ládát.
– El? – kérdte a lány szívszorongva.
– Meg ezt az ágast, a ruháidat akasztottad rá, úgy tudom.
– Azokat… aztán mit még?
– Meg a nyoszolyádat. Benne van az ágyneműd is mind. Egy dunyha, négy
vánkos, két derékalj, czihák…
– Aztán még mit?
– Ezt a pár tányért is. Keresményedből vetted. Jó lesz néked… ezentúl.
– Egyebet semmit?
– Egyebed nem volt.
– Aztán… izent valamit még nékem?
– Úgy szólott, hogy hagyjam meg néked, – mondta kérlelhetetlen
nyugalommal Mihály, – hogy soha többé át ne lépd a házuk küszöbét. Hogy
ne tudjon rólad ezentúl se jót, se rosszat. Ne hallja a nevedet
említeni, még a halálos ágyán se, mert ha szegény ember is, meg gányó
is, de eddig becsületben öregedett meg. Csárdás lányt nem tűr meg a
házánál. Így mondta.
– Így mondta?
– Így. Többet nem mondott.
Julcsa odament az egyik szekrényhez s kinyította. Mintha csak rá nézve e
perczben a legnagyobb fontossággal az bírna, hogy minden megvan-e benne.
Aztán odament a másikhoz, kinyította azt is. Abban is rendben van
minden. Majd odafordult Mihályhoz.
– Jól van Mihály. Menj haza… Én meg csak azt izenem néki, hogy a jó
Isten áldja meg minden ősz szál haját. A jó Isten őrködjék minden lépte
fölött… és ne is halljon soha, soha többé rólam semmit. Ezt mondd meg
neki Mihály egyedűl, most az Isten áldjon…
Mihály odament hozzá és kezet adott neki. Összenéztek, egy se szólt
egyet se. Aztán felpattant a fiú a kocsira, közibe vágott a lovaknak s
gyors vágtatással elrobogott.
Julcsa pedig, elfelejtve, hogy Horváth János ott van a kerítésnél és
láthatja, oda rogyott az egyik szekrényre s keservesen elkezdett sírni.
Sírt, sírt soká. Elsírta a tegnap szivében maradt könnyet is, a melyet
csókra, ölelésre váltott az éjszaka.
A mint így elhagyatva zokogott, egyszerre csak egy hang riasztotta fel,
János volt. Átjött a kerítésen. Rátette vállára a kezét.
– Mi bajod van leányom?
A leány felvetette szemét. Hej, ha ezelőtt valaki így sírás közben
találja, de megbánta volna… Vagy tán ennek az embernek szabad?
– Egyedűl vagyok és széles a világ.
– Telve a világ azzal, a mit érzek, és az Isten veled vagyon, – mondta a
nazarénus és lassan elballagott.

XI.
Julcsa mint szolgáló nagyon bevált. Rendes, gyors és pontos volt.
Ellátta a Juczi néni minden vendégét, mindegyik nyelvén tudott szólni,
csak csókolni, ölelni nem hagyta magát többé. Akkor este egyszer – és
soha többé. De ennek a híre csak több vendéget hozott a csárdába. A
legények kerülgették nagyon, mind azt hitte, ő lesz az, a kit kiválaszt
s kinek majd szavára hallgat. Azért aztán a Juczi néni is belenyugodott,
hogy nem tesz eleget a vendégei kivánságának. Egy hétig nyugodtan is
volt. Mind csak azért remegett, hogy Tóth András majd visszajő s jogait
fogja követelni. De az orosházi csendőröket Csorvásra rendelték, hol a
szocziálisták újra zavarogni kezdettek, ott lehetett az András is.
Reggelenkint, mielőtt vendég jöhetett volna, odament a kerítéshez s
elelbeszélgetett Jánossal, ki ott bíbelt szőllőjében.
– Aztán mikor lesz a szüret bátyám?
– Az idén korábban, egy hét multán meglesz.
Egy hét multán. És a lánynak az járt az eszében, hogy pár hét még és
Bálint esküvője is meglesz… és akkor, akkor vége lesz reá nézve dalnak,
vége táncznak. De hát ma is, mit ér! Vissza csak nem térhet már hozzá.
– Hosszú lesz a tél, – mondta a lány. Arra gondolt, milyen lesz a tél.
Hová hajtja majd a fejét? Itt csak nem maradhat örökké.
– Nékem nem. Mert nem fogy el a dolgom akkor se.
– De mi lesz az én dolgom télen?
– A vendéget ellátni, mint tavaszszal, nyáron meg őszszel.
– Tán csak nem hiszi? – pattant fel Julcsa, lángszínre pirulva.
– Tudom, hogy nem. Látom a szemedből. De hát nem találnál jobb helyet?
– Hol, kinél? Urat még nem is láttam.
– Parasztgazda is felfogadna.
– El is szegődök innen, csak találjak helyet. Bár a Juczi néni nem bánt.
Beletörődött már abba, hogy csak félkonvencziónak teszek eleget.
– Az Istennek csak nem tetszik ez a hely.
– Majd elsegít innen… aztán meg – – tette hozzá akadozva a lány – itt
hallhatok hírt amazokról is.
– A Bálintról úgy-e?
– Arról is. De meg a majorosiakról is.
– Ha az én szavamra hallgatnál…
– Nem vagyok én arra érdemes, hogy kigyelmed a szavát pazarolja rám, –
felelt reá Julcsa keserű hangon.
– Ha te megértenéd, hogy Krisztus miért eresztette magához a
kicsinyeket, miért hagyta megcsókolni a lábait a vétkes asszonytól…
A leány figyelte arczát, hangját. Nem tudta maga se miért, de úgy
érezte, mintha más ülne itt, mikor beszél s más hallgatná a szavát, nem
ő. A beszédje alatt, mintha elaludt volna a tűzláng a szivében, mintha
se gányókról, se Bálintról, sem a csendőrről nem tudott volna semmit. De
jó is elhallgatni, a mit beszél.
A szeretet szavát hallotta mindenben. A ki szeret, az nem kárhozik el, a
ki szeret, csak az él.
– De a ki meghal – az szerelmét is elviszi magával. – S a lány úgy
érezte, leg is jobb lenne meghalni – s elvinni szerelmét magával a
fekete föld alá.
– Nincs halál, csak élet, élet volt, van és lesz, – mondta a nazarénus
és nyugodtan feltekintett reá. A lány meg lesütötte a szemét. Bálint
pedig soha se látta szemlesütve. Azzal szembe nézett mindig. Ez meg, ha
reá néz, mintha kinyítná a lelke könyvét s lapozna-lapozna benne úgy, a
hogy a kedve tartja.
A lány hallgatta volna még soká, de Juczi néni kiáltott reá, be kellett
az ivóba mennie. Tán vendég érkezett.

XII.
Utolsó házai csendes faluvégnek, –
Minden kis ablakban piros mécsek égnek.
Kivilágítanak a nagy éjszakába,
Letaposott utcza fehérlő havára.
Amott a hegy felett, tiszta fehér fényben,
Ragyogó nagy csillag a távol kék égen.
Bizalmas a mécsfény – ott emberek laknak,
Betérek hozzájuk – hátha befogadnak?
Ugyan mért térnék be? Engem ott ki várna?
– Csak a csillag után – tisztább a sugárja.
_Czóbel Minka._
Egy este, tán három napra rá, a mint a vendégek elmentek és Julcsa
elrakosgatott, kinyílott az ajtó s Tóth András lépett be rajta. Julcsa
azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a
lelkét, daczosan megállt előtte és szembe nézett vele. András azonban
nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint a ki ismert háznak kapuján
indul befelé, biztosan.
– Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!
– Tán ismersz még hé, Gányó Julcsa!
– Az vagyok, de nem a szeretőd.
– Egy éjszaka az voltál.
– Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.
– Én meg megáldottam minden pillanatát.
– Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.
– Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! –
s a férfi közeledett hozzá.
A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, a mint
azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett s az
asztalt tolta maga elé.
A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott
semmit, csak az a multkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a
lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt s most
előtte állt.
A lány egy perczig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra.
Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal… Mit tegyen? Egyszerre, mint a
macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára s homlokegyenest
felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy
történhetett. Aztán észrevevé magát, utána akart rohanni, de a lány
egyet rántott a létrán s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De
a legénynek volt-e távolság, a melyet át ne lábolt volna, – volt-e olyan
emelet, a melyre ő érte fel ne tudott volna mászni. Egyet gondolt s
aztán gyorsan oda húzta az ivó asztalát a padlás-ajtó elé, egy szék még
reá és fenn van. Ott pedig a padláson az övé, – ott nincs, nincs
mentség.
Eh, ha meghal – czikázik át a leány lelkén – hát meghal. Amott a padlás
hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás és a János szöllőjében
van… Ha kitöri derekát… az is jobb, mint egy pillanat még ennek az
embernek a karjai között.
Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit s egy pillanat
alatt lenn volt a szőllő-venyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap
előtt kapált itt János, puha a szőllő hantja s a lánynak csak a ruháját
tépte el a venyige.
Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít
még ki belőle, – oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki
ajtaját és benn halálra válva, János elé rogy.
– Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.
– Hajad szála se görbül az én kunyhómban, – mondta János nyugodtan.
Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.
Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a
lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arczát, – de azért
nyomában.
Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.
A küszöbnél, szemben egymással, a két ember.
– Itt van, ereszsz be, mert tönkre teszlek.
– Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut
az ember.
– Ereszsz be, mert darabokra zúzlak – s felemelte a kezét.
A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire
elhajítva magától a süveget.
– Itt a homlokom, nincs süveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs
kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen
keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.
A csendőr visszariadt. Maga se tudta miért, de ő, a ki annyi fegyveres
emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni
kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi,
semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy
illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt az Isten ege
alatt?
A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban
haladt s midőn odaért hozzá, megfogta szeliden a kezét s így szólt:
– Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a
kezébe s egy lány odabenn, kit az édes apja elkergetett, mert egy
éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott és a ki ma a szegények
szegénye, nincs egyebe, mint a mit az Úr végtelen kegye reá ruházott:
lelki ereje. Törj reánk András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a
szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a
csillag, a melynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek
sugarainál.
És a csendőr – egész lelkében megrendülve – megrázta a nazarénus kezét s
aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.
A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a
házba.
– Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz
útra vezetlek.
Manga Julcsa felállt s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt
egyik sem.
Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:
– Vezess el bárhová,… csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény
leszen… érzem.
– Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény
szövétnekét tartom.
– Megyek veled, – mondta a lány.
És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig.
Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.

XIII.
Ányosné, kihez vezette, szűkszavú, beteges asszony volt. Már jóformán
nem is élt, csak abban még, a miben hitt. A homokháti főutczán lakott,
tán ötödik ház volt a portája a Juczi néni korcsmájától. Kicsiny ház,
szőllő közepén, a melyet szintén János munkált. Így szokták ezt a hivők,
összetartanak, támogatják egymást. A ki elaggott és maga nem munkálhatja
földjét, azét elmunkálják a «barátai», mint a hogy azokat nevezik, kik
már beépültek.
– Egy bűnös, eltévelyedett lelket hozok a házadba, gondodra bízom.
Meglátta az igaz ösvényt, azon akarná végigjárni ezentúl az élet útját.
Igaz szolgálód leszen.
– Az Úr kedveli azt, ki bűnből tér vissza közénk s megtért. Az Úr
szolgálója vagyok.
– Én járok majd hozzá tanítani. Te istápold.
Az öreg asszony felkelt ülőhelyéből, odament a lányhoz s az egyik
nyoszolyához vezette.
– Itt megpihenhetsz, ha elfáradtál.
– Elfáradtam… nagyon fáradt vagyok, – szólalt meg a lány. Úgy érezte
igazán, megingott alatta a föld s pihenni vágyna.
– De azért még elmondom azt, a mint mondanom kell. Hallgass meg néném,
ki vagyok. A Gányó Julcsa, a nóták Julcsája. Pár nap előtt még fiatal
szeretőm volt, – most hangja éles lett egy pillanatra. – Elhagyott.
Odavetettem magamat a más karjai közé, kit nem szerettem, tisztátlan
testem, lelkem, – tette hozzá most már nyugodt hangon. – Befogad így a
házába?
– Nem azt kérdem, mi voltál. De azt, mi vagy. Ha elfáradtál, itt
megpihenhetsz.
– Maradok, – s a leány körülnézve a tiszta tágas szobában, úgy érezte, e
perczben született.
– Ányosné lát el engem is, Julcsa. Ő főz, mos reám, én meg a szőllőjét
gondozom.
– Majd főzök, mosok én kelmednek ezentúl, tudok én hozzá, hogyha gányó
leány vagyok is.
– Az nem vétek. Lehetsz gányó is, csak hivő legyél. A csárdába meg én
átmegyek, tette hozzá János, és elintézem dolgaidat.
– Mitévő legyek a butoraimmal?
– Ruháidra bizonynyal nem lesz már szükség.
– Ágyamra se, elhálok én a földön is.
– De azért mind elhozom. Odaadhatod ruháidat a lánytársaidnak. Azokról
úgy se tudsz majd ezentúl semmit.
– Ők se tudjanak rólam.
– Isten tudjon rólunk csak s mi róla, – mondta János és kiment.
A lány, hogy egyedül maradt az öreg asszonynyal, munkához fogott s
dolgozott délig. Délután ő vitte ki az ebédet Jánosnak a szőllőbe. A
nazarénus szürethez készült. Holnap reggel kezdik a szőllőt szedni, az
idén hamar lesz újbor. A mint a lány végigment a nagy, tágas, pusztai
szőllőn, meg-megállt az őszi napon. Elmerengett. Merre szem lát, csak
szőllő. Itt-ott egy sugár jegenyenyárfa szakította meg a nyári naptól
oly szinesre perzselt szőllő sorait… Ott az út szélénél kis présház, a
melyet tökéletesen befutott az össze-vissza kuszált venyige, amott egy
csomó pirosra érett riczinus. A szőllő útjain szerteszét ágbogas alma-,
meggy- és cseresznyefák. Itt-ott egy százados diófa, jobb idők emlékeül.
A tőkék oldalán érett, kékelő szöllőfürtök, a tőkék alján meg
szertefutott tök s egyéb vetemények. Mindezen túlért, viruló mindenséget
keresztültánczolta az ősz még szines, de azért már langyos napsugara… s
a levegőt meg-megvonalozták a vén asszonyok nyarának finom, pókhálószerü
ezüstös szálai.
Végtelen nyugalom itt a virulás közepén. Nyugalom, pedig holnap kezdődik
a szőllő pusztulása; a szüret, s aztán letarolva élet, termés. Olyan,
mint a hivők élete. Nyugodalmas, békés… pedig holnap tán már porba hull
az élet gyümölcse és vége a földi létnek.
De jó is itt. Miért is jutott ide olyan későn? Miért nem jöhetett ez
emberek elé szennytelen testtel, lélekkel; miért nem nézhetett annak az
egyszerü embernek a szemeibe akkor, midőn még arczát sem a szenvedély,
sem a szégyen pirja el nem futotta. Midőn még, ha tarka ruha fedte is a
testét, lelkén még rajta volt a harmat, míg a forró nyár el nem
pörzsölte szíve virágait.
– Késő, késő… Most már nem nézhet a szemeibe, csak akkor, ha hibáiról,
vétkeiről beszél neki…
És a lány haladt lassan. Nem sietett, jól esett neki az őszi napfény,
jól, hogy itt olyan távol van attól a másiktól. S egyszerre mintha kigyó
siklott volna át a testén, úgy megborzadt. Eszébe jutott, hogy Bálint
elhagyta, hogy megcsalta, hogy érdemetlen volt szerelmére. Egyszerre
lángba borult a lelke – szilaj vágy fogta el, szembe nézni s arczába
köpni néki még egyszer, utoljára azt, hogy undok, hogy haszontalan
ember! Hogy gyülöli, hogy nem akar róla tudni se jót, se rosszat, hogy
eltemette a szerelmét örökre… De minek azt neki elmondani, ha így van?
kérdte önmagától… És így van-e? A lány összehúzta keblén a nagy fekete
kendőt, (már sötét ruhában volt, mint a hivő asszonyok) meggyorsította
lépteit. Egy pár lépés csak s a János kunyhója. Ott áll a kunyhó előtt s
feni a kapáját. Odamenjen eléje?… Nem, nem, most nem. Úgy érezte, e
perczben méltatlan arra, hogy a szemeibe tekintsen.
Odalopózkodott mögé, a kunyhó túlsarkára. Letette a kosarat és
csendesen, nesztelenül elment…
De, mikor már jó messze volt a kunyhótól, önkénytelenül visszatekintett.
János nem vett észre semmit.

XIV.
Egy délután, a mint künn ült a pitvarajtóban a földön s az öreg
Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, a mint föltekint, mintha
csak a földből nőtt volna ki – Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be
akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.
– Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.
– Miért jöttél, hát nem volt elég, a mit mondtál, még tetézni akarod? –
kiáltott fel a lány.
– Hallgass meg. Megbántam, a mit tettem, meg a mit elkövettem, te tőled
függ csak Julcsa s visszatérek hozzád…
– Nekem nincs már szavam hozzád. A mi mondani valóm volt, megmondtam s
megtettem. Azt is, a mit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd
ezentúl közöttünk.
– Arról… hallgass meg Julcsa… arról, hogy ma és mindig, örökre téged
szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám igérete, pénze, hiába a szülőim
fenyegetései… Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét
maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.
A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett
volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?
– Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel
töltöttem? – vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembe
nézve vele.
[Illustration: Künn ült a pitvarajtóban.]
– Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két
szem fog reám nézni, mint azelőtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar
fog ölelni, mint azelőtt,… az a száj…
– Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint a mennyit a gyomrom
bevenne. Megcsalódtam benned, – mondta a leány, de most már
csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint a hogy Jánossal szokott
beszélni, – és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem
illetett jó szóval…
– El akarod tán tagadni. Hát igaz az, a mit mondanak, hogy a nazarénus
szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! –
kaczagott fel Bálint s végig vágott botjával egy katang kórón.