A pénz legendája; Gányó Julcsa - 04

keztyűim, azt szeretném, a vállamig érnének, hogy a testemmel semmi
ebből a légkörből ne érintkezzék. Utálom e helyet, de hát mit tehetek?
Nikinek esek neki:
– Hát ezekért a helyekért hanyagoltok ti minket el?
– Ohne Weiber… dalolja Niki az énekesnővel s nem felel.
– Mondd, mit szerettek ti _itt?_
– A salonjaitok zárkózottságát, ha visszatérünk beléjök – felelte
gyorsan Sándor, Niki szavába vágva. Aztán keményen rám nézett. Láttam,
nem szereti, a mit mondok. Én sem szerettem, de mit tehetek róla, ha
szégyeltem, hogy itt szégyellem magamat.
Hogy hazamentünk, Sándor a kocsiban keményen megkorholt, kiéreztem, a
balatonfüredi viselkedéseimet érti alatta. Én boldogan hallgattam, de
úgy tettem, mintha haragudnék érte s nem eresztettem haza érve a
szobámba. Fokozni akartam érdeklődését irántam. Azt szeretném, hogy
őrülésig belém szeressen, akkor talán – lehet, lehet. Vagy tán már ma
is? Valamit érzek itt benn a szívemben, de _mi_ az? s kiért? Ha én azt
tudnám.
*
Augusztus 15-én.
Tegnap óta Weidmannsdorfban. A társaság nagy, 15–20 asszony s ugyanannyi
férfi. De mi asszonyok egész nap egyedül vagyunk, mert uraink vadásznak.
Milyen unalom. De ime egy pár alak. Az öreg Weidmannsdorff herczegné.
Magas, szikár asszony, olyan mozdulatokkal, mintha nyakörvet viselne.
Nem néz se jobbra, se balra, se le, csak mindig egyenesen felfelé.
Szeretném látni ezt az asszonyt egyszer az udvar előtt bókolni, ugyan
hogy törik ketté a dereka? Mindent kimérten, mereven mond el, minden
szó, mi kiszalad a száján, az által, hogy ő mondja, nagy súlyt nyer.
Csak kis ujját adta nékem, mikor megjöttem – tán megérezte rajtam a
bizonyos ősapát? A férfi makog, nyafog s rémítően papucs alatt van.
Leányuk van négy, mind olyan, mint egy-egy dragonyos, rettenetesen
vállasak, szegletesek, de igen jó lányok. Az egyikkel, Marincsival
összebarátkoztam. Minden szívbaját elmondta egy nap alatt. Tudom, kibe s
hányszor volt szerelmes.
Itt még Stachelnitz herczegné, a Pepi, a bécsiek elkényeztetett Pepije.
Játszik minden műkedvelői előadáson, elad minden bazáron, minden
carousselen lovagol, tud fütyülni, dalolni, magas iskolát lovagolni, tíz
nyelvet egyformán jól beszél, énekli a bécsi és párisi kupleteket,
franczia és olasz dalokat. Olvas minden könyvet, mit írtak. Mindig
pattog s nincs soha ideje valakivel egy félóránál tovább beszélni. A
férjével még nem is találkoztam. Itt az öreg Klienigstein, finom mosolyú
öreg úr, kinek azonban azt mondják, csak minden harmadik szavát lehet és
szabad elhinni, mert azt hiszi, jó diplomatának hazudnia kell. Annál
szókimondóbb a lánya, Lolly, ki már két gorombaságot mondott nekem, de
mind a kétszer összecsókolt utána – es war ja nicht bös gemeint – mondta
s egy perczre el nem hágy, mióta megbocsájtottam neki. Roppant férfias
mozdulatok, bizonyos férfiaknak, meg az asszonyoknak tetszik. Én nekem
is… bár egy kicsit olyan, mint egy elszabadult csikó.
Ezek a főbb alakok. Férfiak? Hansi, a bátyja, Niki és Stapszi (Istenem,
de meguntam már őket), egy Gysenburg-Stachberg, a család feje, egy kis
uralkodó herczeg, Ausztria legnagyobb partieja. Míg a férfiak vadásznak,
addig a lányok őt vadászszák, «mert én jobb szeretem a vad libáknál a
szelídeket», súgta nekem ebéd alatt, ezzel igen nagy bizalmat árult el
irántam. De mit folytassam tovább, mind egyformák, legalább nékem.
*
Augusztus 16-án.
Sándort alig látom. Egész nap vadászik. Este halálra ki van merülve. De
hát ez már vadászatoknál így szokás. Ebéd után vele lehetnék, de ha ő
nem, én sem.
Ma este Pepi jött le hozzám. Én fáradt voltam, le akartam feküdni.
Tulajdonkép nem tudom miért, de rosszkedvű voltam. Azt hiszem, a
Katinka-ligetre gondoltam, azért. Pepi leült ágyam szélére.
– Látod, édes gyermekem, ha én te lennék, másképen élnék.
– Hiszen én olyan formán élek, mint te, csak mindenből kevesebbet.
– Néked édes Minim – mondta s hangja színtelen lett – nincs okod arra,
hogy úgy élj, mint én. Te… boldog is lehetsz.
Csodálkozva néztem reá. Kissé furcsa volt, hogy így, első látásra olyan
húrt pendít meg, melyből élettörténetére vonhatok következtetést.
– Látod, te szép vagy, én sohasem voltam. (Ebben igaza van.) A te férjed
derék ember, s nem volt okod, miért ne menj szerelemből hozzá (ez is
igaz), te fiatal vagy… nézd. Én, a híres Pepi herczegné, ki egész Bécset
mulattatja, kinek kalandjairól két ország beszél, hiszed-e, ha elmondom
– soha boldog nem voltam. Mit ér egy ilyen élet? Reggeltől estig hajsza,
hogy a szív csendjét befödje. Mit ér? Menj haza férjeddel, kérd
bocsánatát. Mert a hiba benned kell hogy legyen. Ismertem Sándort rég, a
Bálványosyak között a legtöbbet ér. Menj haza vele s hagyj minket
tánczolni a mi korpára épült tündérvárainkban.
Én megcsókoltam a kezét.
*
Augusztus 18-án.
Sándorral párbeszéd.
– Menjünk haza, Sándor, én már úgy vágyom haza.
– A hogy akarja, pár napig azonban még nem lehet, most, hogy a
vadászatra a meghivást elfogadtam s én egy más vadász helyét elfoglalom,
itt kell maradnunk végig.
– De én… én, úgy akarom!
– Mini maga parancsol s én… cselekszem, – mondta Sándor s megcsókolta
homlokomat.
De azért itt maradtunk, ő győzedelmeskedett.
*
Augusztus 19-én.
Szemtelenség, szemtelenség. Ime Elektől ez a levél:
«Édes Mini!
Tudja, hogy szeretem. Tudja attól a percztől, hogy a Katinka-ligetben
megcsókoltam a kezét. Tudom jól, hogy a maga lelke az én lelkemhez
hasonló, s hogy a Sándor és maga között áthidalhatatlan örvény van, mert
nincsenek egy anyagból. Szeretem. Maga volt az első, ki lelkemet
felgyújtotta. Maga adott vissza önmagamnak. Nem tudja, mily üres volt
életem, mielőtt megláttam. Az egész világban csak a szép érdekelt, s
magában megtaláltam azt, a ki az asszonyban visszaadja ezt nékem. Nem
szépségéről beszélek. Lelkéről. Van valami a tekintetében, a miből
érzem, egy velem, egynek kell lennie, akár akarja, akár nem. Talán
sohasem fog rólam többé hallani. De ezt meg kellett írnom. Tán tudja,
hogy egy nagybátyám meghalt, váratlan óriási vagyon örököse lettem.
Gazdagabb vagyok ma, mint Sándor. Ha ez egy év előtt történik, ma már
nőm. De hát ezelőtt nemcsak szegény, de büszke is voltam. Kerültem
magát. Ma megmondom azt, a mit úgy is tud. Későn találtunk egymásra,
nagyon késő… Ne halljon rólam többet. Egy nagyobb afrikai utat teszek –
az Isten áldja. Elek.»
Ezt a levelet _merte_ nékem írni. Hát azt hiszi, most már majd írni
fogok neki, hogy kérni fogom, térjen vissza. Soha – Sándoré
testem-lelkem. És boldoggá fogom tenni, mert megérdemli. Az Elek útjait
az Isten vezérelje!
*
Augusztus 20-án.
Pepinél.
– Mondd, mit tennél, ha házasságod után 3 hóra a férjed elhanyagolna – a
saját hibádból – s egy más ember üldözne szerelmével?
– Megmondanám férjemnek, – mondá Pepi, – az agyonlőné azt, a ki «üldöz
szerelmével» s ez energikus actiója által ismét visszatérne hozzám.
Ezen gondolkozom.
*
Augusztus 21-én.
Nem, nem. A mit Pepi mond, az mégis lehetetlen. A skandalum, aztán meg
Sándornak is történhetne baja. És Eleknek? Ezzel nem törődnék? Ha
tudnám. Levelét nem téptem el; pedig mindig megbosszant, ha újra
átolvasom.
*
Augusztus 22-én.
A vadászatok utolsó estéjén nagy bál. Roppant körülvettek, szép voltam s
okosabb, mint ezek a jó bécsi dámák, kik gorombaságukkal akarják
szellemi hiányaikat fedezni. Persze az egy Pepit kivéve, ki csak úgy
csillogott-villogott a jókedvtől, szellemtől s a gyémántoktól. Folyton
tánczolt. Tánczközben megérintette toll legyezőjével a vállamat, «menj
haza, Mini… még nem késő», súgta angolul. Pedig milyen szép egy ilyen
bál!
Sándor nem tánczolt, egy sarokban ült az öreg herczegnővel s annyira
elmerült a beszélgetésbe, hogy engem észre sem vett. Megunt volna?
Holnap haza megyünk.
*
Augusztus 24-én.
Elutaztunk. A vasuton Sándor elmondta, hogy Elek nagy örökséget csinált.
Én majd csak hogy a szavába nem vágtam, hogy tudom.
Aztán… észrevettem magamat. És _most_ e perczben közeledjek hozzá?
Hazugságra állva kezdjem el a boldogságot… Nem, nem. Pedig hazudni
tudok, jó iskolában nőttem fel erre. De ilyen esetekben nem. Éreztem,
hogy egy borzasztó árny tolult közénk. Sándor pedig meleg volt velem s
jóságos… Azt mondta, csak azért tartotta távol magát tőlem, nehogy azt
mondhassák: ezek csak úgy, mint a fürediek, hogy én vagyok a dologban a
hibás. Úgy akarta feltűntetni, mintha ez kettőnk közös megegyezése
lenne.
– És úgy-e, ha ez így is volt, ezentúl nem lesz így, – mondta s közelebb
húzódott hozzám s lágyan, olyan lágyan, mint azokban az időkben rég,
nézett a szemembe. És én e két szemében valami olyan igen fájdalmas
vonást láttam meg, és én e két szem kifejezését, tekintetét, melegségét
nem birtam el többet. E perczben igen tudom hogy lehettünk volna ketten
még. De hát az a harmadik! Hátha a Pepi tanácsát elfogadnám… igaz, ha
megmondanék neki mindent. Nem, nem birom. Félek, félek.
Sándor át akart ölelni – s én visszavonulva a kupé egyik sarkába, sírva
fakadtam – s nem hagytam magam. Azt hiszem, hogy nagyon boldogtalan
vagyok.
*
Augusztus 26-án.
Igen, boldogtalan. Átolvasom e naplót idáig. Mi lesz velem? Most itt
vagyok, hol boldog voltam pár napig; hol boldogíthattam volna valakit.
De hogyan? Hiszen egész életem hazugság az első pillanattól kezdve. Ez
az Elek-féle levél csak megvilágította azt, a mit már oly rég éreztem.
Minden a lelkemben, egész életem csak hazugság. Megszülettem. A
gyermekszoba már a hazugság páráival telítve. Hazudtam akkor, midőn
anyám s atyám kezét naponta megcsókoltam, mert nem tisztelhettem őket.
Hazudtam, midőn a myrtuskoszorúval oda álltam az oltár elé, mert ha
testem szűzi volt is, lelkem tele volt szenynyel. Hazudtam a nagy
világban, mert csak mesteri hazudozással lehettem mindig az első.
Hamisnak, hazugnak kellett lennem, hogy nyerjek. Hazudtam, midőn hűséget
s szerelmet igértem ennek a becsületes embernek. Hazudtam önmagammal
szemben, midőn _most_ azóta azt hittem, hogy a mulatság iránt van
érzékem csak, hazudtam néha még akkor is önmagamnak, midőn el akartam
magammal hitetni, hogy boldog vagyok.
Hazudtam Eleknek, midőn úgy tettem, hogy nem ismerem fel szerelmét,
álnok vagyok ma, midőn ezt a levelet folyton magamnál hordom, hogy senki
rá ne találjon, s midőn mosolyogva hazudok _néki_ derült, nyugodt
boldogságot, hogy ne tudjon meg semmit. Hazugságon állok, erre épült
lelkem egész világa, erre jövőm… s most hogy boruljak én egy becsületes
ember keblére s hogy élhessek az oldalán.
Ha bevallanék néki mindent? Pedig ez lenne az egyetlen mód a
boldogulásra. Hogy legyen? Nincs erőm, nincs erőm, hogy gőgös
büszkeségemet megtörjem, hogy kicsinynyé váljak előtte s meghajtsam
fejemet, én, ki mindig s mindenütt az első voltam s ehhez vagyok szokva.
Folyton kerülöm, pedig vele szeretnék lenni, vele, hogy elbirjam azt,
hogy az a levél úgy hiszem kiégeti a szívem egész érzésvilágát…
*
Augusztus 27-én.
Mamától egy levél. Leírom… mentségemül. «Légy mindig jó férjeddel.
Látod, sokat köszönhetsz néki, hallom minden oldalról, hogy debut-d épp
oly jól sikerült Füreden, mint Ausztriában. Ez nem kis dolog; és kivált
így a «mézes hetek» alatt. Büszke vagyok rád, jól neveltelek. Érted,
hogy kell az emberekkel bánni s hogy lehet mindig s minden körülmények
között – nyakukra hágni, s erős kézzel ragadni meg az «elsőség»
kormánygyeplőjét. Örülök, hogy boldogságod mellett «tenni» is rá érsz.
Én tán azért nem értem rá soha, mert boldogtalanságom elfoglalt. A papa?
Olyanabb az olyannál, multkor a bécsi angol követ tiszteletére ebédet
adtam, képzeld, nem jött el, mint háziúr. Nem tudtam hová lenni
szégyenletemben, ismét egy újat kezdett… De hát hogy értenéd meg, mibe
kerül nékem ez a mosoly, a melylyel semmit, de semmit sem akarok
meglátni, s a melylyel mindent, de mindent elfedek…»
Ez a mosoly, ez is hazugság. Hát ez a mi sorsunk? Boldogtalanság,
szerencse, boldogság, minden csak hazug módon viselve?
*
Szeptember 2-án.
Félek tőle. Ma oly jó volt velem, oda jött hozzám, mikor sirtam, rá
tette erős kezét a homlokomra s lassan felemelte fejemet. Szemeim
kifejezését kereste.
– Miért sír? Tán boldogtalan? Lássa, én nem lehetek mindig emberek
között, nem bírom ki a léhaságukat.
– Hát azt hiszi, – akartam kiáltani neki, de megakadt a szó a torkomon.
Ha én most oda mehetnék hozzá, s megcsókolva nyugodt, tiszta homlokát,
azt mondanám neki: «Bocsáss meg, én szegény, bűnös asszony vagyok, ki
hazudtam néked akkor, midőn az oltár előtt álltunk. De ma igaz szívvel
mondhatom néked, hogy szeretlek, s te vagy boldogságom, mindenem.» De az
igazság lenne-e ez? Hisz még az a levél, a mit az a másik írt, mindig
megvan, még megcsalom minden felkelő nappal, még napról napra mélyebben
sülyedek a sárba.
Ha több ember lenne körültünk, igyekezném magamat új alakban mutatni, de
vele szemben az igazságot csak is ezzel a levél felmutatásával kéne
kezdenem. És erre képes soha sem leszek.
*
Szeptember 10-én.
Azt hiszem, igen boldogtalanná teszem. Azt hiszem, tönkre teszem átkos
viselkedésemmel. Úgy hitte, unom magamat; egy hétig tele volt a ház
vendéggel. Ekkor napokig nem is mutattam magamat. Ekkor megkorholt,
kemény volt velem. S még ilyen perczekben érzem legközelebb magamat
hozzá. Ilyenkor nem félek a szemébe tekinteni, ilyenkor oly jól esik,
hogy lágyan, melegen tekint a szavai sulyos értelmeinek daczára reám. De
aztán, s ez a bökkenő, hogy nem szólok ellen s megalázkodom, megteszem,
a mit mond, mintha elszégyelné magát, bocsánatot kér ilyenkor tőlem: s
ez a bocsánatkérés már épp elviselhetetlen.
*
Szeptember 15-én.
Határozottan rosszul néz ki s beteg. Ma elvitt kocsin arra a birtokra, a
melyet nékem szánt még _akkor_. Ott egy új cottageszerű házat
építtetett, azt mutatta meg nékem. A nagy fáczányos szélén áll a kis
épület. A mesterek három hónapig dolgoztak csak rajta. Természetes fa- s
téglából készült kis emeletes alkotmány, gerendás tornáczokkal,
czinóberszínű ajtók- s gerendaszélekkel. A terrasseokon angol piros
fonott bútorok, nehány salon, s egy nagy hálószoba, a főépületben. Az
utolsó szobában – az arczképe. Akkor festette Sargeant, a nagy angol
mester, mikor jegyben jártunk. A hasonlóság feltünő, de a mellett
ijesztő látni, mennyit öregedett azóta. Mi baja lehet? Arczbőre sárgás,
szemei beestek, haja deresedni kezd. Én teszem tönkre? Boldogtalan
volna? Annyira meghatott a kép, hogy a mellére borultam, s nem akartam
sem az eredetit, sem a portrait-t látni.
Pedig ma majdnem derült volt máskorhoz képest arczkifejezése. Látszott
arczán, hogy boldog, hogy e birtokot a házzal együtt végleg átadhatja
nékem. Ha én most ezt igaz szívvel, tiszta szemmel fogadhatnám el, ha
egyenesen szemébe tekintve így szólhatnék neki: – Köszönöm férjem,
ajándékod nagy értékü és nemes, vedd érte szerelmemet, a melynél többel
nem birok.
Ha ezt mondhattam volna néki!
*
Szeptember 20-án.
Nem, határozottan nem irok többé naplót. Ez átkos papiron szoktam rá a
hazudozásra, s most, hogy lelkem igazságos képét irom le, napról napra
nem birom el a sulyát. Bele bolondulok.
Nem jó az embernek igen mélyen tekinteni bele a lelke világába. Addig,
mig külső éltemet írtam le benne, mulattatott a dolog. Aztán – igen,
kimondom, szégyeltem, – ma, megörjít.
Nem irok többet.
*
Október 3-án.
Indulunk. Mától kezdve megint elkezdem az írást. Nem birom ki. Hogy ha
még le sem írom, a mit érzek, úgy egészen egyedül vagyok. Igy legalább
megkönnyit az, a mit énemből kipusztítok az által, hogy papirra vetem.
Indulunk. Tegnapelőtt mondta Sándor, hogy el van tökélve délolaszországi
s algieri útját megtenni. Én eleinte elleneztem (már megint hazudtam,
nem mondhattam, hogy azért nem akartam menni, mert Elek is ott lesz).
Sándor azt hitte, a pesti világot sajnálom, megigérte, hogy Cannesba
visz a tavaszi hónapokra. Pfuj, milyen véleménye van rólam, de
megérdemlem. Legyen ez a bünhödésem. Nem ellenkeztem tovább, nem is
mondtam ellent. Higyjen rólam annyi rosszat, a mennyit lehet. Az sem
lesz elég…
*
Október 6-án.
Az utolsó pillanatban _egyedül_ oda szaladtam a partra, előttem a Körös,
tovább a Katinkaliget, s a láthatárig a puszta. Mit mindent hagyott itt,
a mit nem tudtam életté átváltoztatni…
*
Október 10-én.
Ime Pest: Egész nap itteni barátnőim járnak be hozzám, mindegyik irigyen
nézi ezüst útikészletemet (csak a multkor kaptam Sándortól), megnézték
ékszertokjaimat, elbámulva látják óriás solitair gyémántokból
összefoglalt nyaklánczaimat, diadémjeimet. Egy se volt arra kiváncsi,
hogy itt belül milyen a világ. Mama irigyen megcsodált, azt találta,
sohasem voltam ily szép, még a papa is beczézgetett. Mindenki rontott.
Harmadik napja vagyunk itt s s három ebédmeghívásunk volt.
Én? előkerestem azt a könyvjegyzéket, a melyet egyszer Elek adott nekem,
s rendeltem vagy 50 kötet franczia és angol könyvet. Olvasni fogok az
úton. Én azt hiszem, az olvasás eltávolít majd önmagamtól, pedig erre
szükségem van.
*
Október 12-én.
Fiuméban. Sándor a hogy megérkeztünk, átöltözködött s unokatestvéréhez,
a kormányzóhoz ment. Én a legegyszerűbb ruhámban, a komornám
kiséretében, bejártam a várost. Olyan furcsa, kéjes érzés fogott el. Úgy
éreztem, mintha ébredni kezdene valami a lelkemben, ez az arany
napsugár, ezek a babérerdők, a végtelenség, ez a néptömeg, mely
körülvesz s a mely nem ismer… Ime, tán ez legtöbbet ér. Hisz mióta
megvagyok, üveg szekrénybe voltam kiállítva. Mindig tudta mindenki, vagy
legalább tudni vélte, hogy mit teszek, mit gondolok s érzek. Itt senki,
senkisem ismer. Lementem a horvát part egy osteriájába, leültem a
szőlőlugas szélén, s belenéztem a messzehaladó tenger kék vizébe. Mily
szép, szép az élet! Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe… nini,
szavalok! Most veszem észre. Nem hiába, hogy egész út alatt a Taine
«Italie»-ját olvastam.
Elek, ha látna, csodálkozna rajtam. De tán nem annyira, mint én magam
csodálkozom. Oly jól esett ez a frissen fejt tej, úgy éreztem, az
igazság emlőjéből szivom! Azt hiszem, a mit látni fogok, közelebb fog az
igazhoz hozni. Furcsa, hogy majd a művészetek segítségével kell hozzá
jutnom. Tanulni akarok, fejlődni. Szeretnék az lenni, a mi vagyok,
megszakítani a régi énemmel minden összeköttetést.
A kormányzóéknál igen boldog ebéd volt (ritkán használom e szót
«boldog!»). Igen rokonszenves emberek. A governatore még igen fiatal
ember, van valami igazán fejedelmi abban, a mit mond, abban a mit tesz.
Felesége komoly, szép asszony.
Olyan komolyan nézett rám – hogy lesütöttem szemeimet. És – közvetlenül.
Ez már haladás. Míg férjeink politizáltak, karon fogott, megmutatta a
nagy, de roppant nyomott palota minden zege-zugát. Különös összeállítás,
nagy aerarisch bútorok, s aztán ezek között olasz, velenczei ritkaságok.
Úgy látszik, erre sokat tartanak. Furcsa, ezt soha sem láttam otthon.
Peddig ezzel is mennyit szórakozik, tanul és felejt az ember. Ezeknek
meg még erre sem volt szükségük, mert hisz boldogok, s van teendőjük
elég. A gyermekekhez is bementünk. Komoly gyerekek, szinte már ezek is
reprezentálnak.
Milyen különös, ezeknél minden olyan – igaz benyomást tesz.
Kiültünk egy terrasse-ra s hosszan elbeszélgettünk.
– Mondd, – kértem hirtelen, – hogy tanultad meg az igazság útját járni?
A fiatal asszony jóságosan mosolygott, nem felelt rá semmit, de szeméből
láttam, hogy úgy született benne. Aztán tárgyakról beszéltünk. Minden
egyes bútornak története van, mindegyikről tud valamit elmondani.
Mennyit kellett hogy tanuljon, hogy érezze mindezt, hogy lássa, mi a
szép, mi az összhangzatos.
[Illustration: Kiültünk egy terrassera.]
– Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápoly- s Szicziliába mentek, – mondta.
– Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz, – viszonoztam elszólva magamat.
– Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kivánsz,
férjed szeret, vagyonod nagyobb a mienknél, tehetsz annyi jót, mennyit
akarsz, s élvezhetsz, a mennyit szemed és szád kiván. Mi kell több
ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad
is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.
A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem
is! Tán majd a kis fejére rá tett kézzel még el is mondhatok néki
mindent.
És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem birom, nem tudom
betölteni!
Október 14-én.
_Róma_. Milyen furcsa volt tegnap a kis hajón vele együtt neki indulni a
tengernek. Még soha sem voltam tengeren. Nyolczkor este lassan siklott
ki a hajó a megvilágított fiumei kikötőből, oly csendes, oly nyugodt
volt az éjszaka, és én úgy szerettem volna, ha nagy, igen nagy
veszedelembe jutnék vele. Ha terhes felhők környékeznének, ha villám,
mennydörgés elnyomná a szavunk. Hogy így közel-közel simulhassak hozzá
még egyszer, s elfogadhassam védelmét, őszinte szeretettel,
ragaszkodással.
A tenger bámulatos csendes volt. S Anconától Rómáig napfényes idő. Este
értünk Rómába. A Hotel Quirinalban ember ember hátán, villanyvilágítás,
nyüzsgés. Késő éjjel csendesek voltak az utczák.
Hát ez Róma?
Október 18-án.
Rómáról nem merek írni. Azt hiszem, ostobaságokat mondanék, így hát csak
Stendhalt s Tainet olvasom s azokat igyekszem Rómában feltalálni. Pedig
furcsa, minden más hatást tesz rám. Valószinüleg éretlen vagyok még.
Már két nagy ebéden voltunk. Sándornak mindenütt vannak rokonai. Az
olasz rokonok! Gracié, majd felfalnak, olyan édeskések mind. Voilá une
race qui ne me plait pas! Egy angolnéval, Lady Stanleyval ismerkedtem
meg. Az vonzott hozzá, a mit az olaszoknál nem találtam meg: az igazság.
*
Október 20-án.
Istenem, Istenem, hát nem lesz ennek vége. Elek ismét írt. Azt mondja,
Kairóból az arab pusztába expeditióra készül. S nem bir magával, hozzám
fordul egy kis érdeklődésért. Mit tehetek én érte? Levele tele van
Rómával s Rómán keresztül minden sorából szerelme beszél, a melyet
azonban nem említ. Így hát megmérgezi nékem Rómát. Délután a Campagnában
voltunk… nem birtam magammal, e végtelenül szomorú mezőkből, e szürkés
hangulatból annyira az Elek szavai beszéltek hozzám, hogy megkértem
Sándort, forduljunk vissza, rosszul érzem magamat. S most itthon vagyok
a kis szobámban – a villanyfény besugárzik idáig az iróasztalomig, s
azért csak az a nagy, néma, csendes Campagna előttem… tovább még
keletnek az az ismeretlen sivatag, s azon egy ember, ki megy, tán
vesztét keresve…
*
Október 24-én.
Ha gyermekem lenne Sándortól, minden jobbra fordulna. Ma bementem a
Szent-Péter-templomba, ezért imádkoztam. Meghallgatott-e az Úr? Ah!
hiszen vallásom sincs, ezt is kiölték belőlem. Az a czinizmus, a mely
megölte bennem a szerelem iránti érzéket, elvitte magával vallásomat is.
Senkiben, semmiben nem hiszek. De igen, Sándorban… Hát akkor?
*
November 3-án.
Palermóban. Megyünk, megyünk – az én szemeim nyitva s azért nem látok
semmit, nem hallok semmit, nem vágyom semmire. Olvasom Baudelairet… Mint
a mákony. Szeretném, ha mind e fény, pompa érdekelne. De mi közöm
mindehhez?
*
November 16-án.
Megint egy levél Elektől, megérkezett a Szentföldre. Arra kért már
akkor, hogy oda feleljek neki, s miután semmi hir rólunk, azt mondja,
érzi, _igaza volt_, hogy megirta szerelmét, mert vagy tőlem kellett
volna pár sornak jönni, vagy Sándortól egy levélnek, a melyben
élethalál-párbajra hivja. Egyik sem jött, sem _igen_, sem _nem_. Tehát
szavait félig meghallgattam.
És igaza van, úgy van. Megcsaltam férjemet – és tán – önmagamat is?
*
November 18-án.
Nem, nem fogok mindig ezzel foglalkozni. Ez ostobaság s eredménytelen.
Egy óriási parkban kocsiztunk, a mely Katinka-ligetre emlékeztetett.
Vagy csak minden a mit látok, azzá hasonul át, a mi bennem van. Ma
Verlaine-t vettem meg, az Elek kedvencz költőjét. Mint lánynak megvolt,
hogy férjhez mentem – akkor azt hittem – nem lesz könyvekre, vagy
legalább ilyenre szükségem, nem vittem magammal. Éjjel olvasni fogom.
*
November 19-én.
Egész éjjel Baudelairet olvastam, mint olaj a tüzre ez a könyv. Magamra
olvastam benne. «Comme vous êtes loin paradis parfumé!» Volt-e ilyen
paradicsomom valaha? Voltam-e gyermek, fiatal, mint mások. Rothadás vett
körül, hogy meglettem, s a rothadás légköre tápláló légköröm.
*
November 24-én.
Nem értem, nem ismerek magamra. Napról-napra közönyösebb leszek. A
külvilág nem érdekel. Úgy ülök a nagy ebédeken, estélyeken mint egy
bálvány, szemeim kerekre tágulnak, nem mondok semmit, nem hallgatom azt,
a mit beszélnek, nem látok, nem hallok, semmi érdekem, sem kedvem
semmihez.
Este Baudelaire-re, Verlaine-re örülök.
*
November 30-án.
Nagy jelenetem volt Sándorral. Ez az ember tönkre megy mellettem.
Napról-napra sápadtabb arczkifejezése. Girgentibe mentünk. Én a hajó egy
sarkában egy Zólát olvastam (nagyon érdekel ez az író, ha utamba akadna,
lehet, hogy vissza adna önmagamnak) Sándor a másik sarkában a Times-t.
Így egész Sziczilián keresztül. Este későn érkeztünk.
Kocsin, zekegő úton a szállodáig, ott vár a megrendelt ebéd, en tête á
tête. Ettől most mindig félek. Sándor két üveg pezsgőt megiszik egyedül,
én pár osztrigát eszem, s hallgatunk. Aztán külön-külön lefekszünk.
Másnap nagy szél kerekedik, én nem merek kimenni a szállodából, félek,
hogy nevralgiát kapok. Sándor egyedül nézi meg a görög templomokat. Este
vissza Palermóba.
Így lesz hát ez az út végig? Hogy vissza érkeztünk, kijelentettem neki,
hogy én nem megyek tovább, már unom ezt a hajszát, aztán meg… Elek
Biskrában. El fogom kerülni, bármibe kerül. Sándor nem tágított,
nyugodtan azt mondta, ő megigérte Eleknek, hogy deczember végét ott
együtt töltik s így _megyünk_. Megyünk. Igen… én pár perczig zokogtam,
sírtam, aztán – mintha fénysugár szaladt volna át a lelkemen, végre is,
miért ne, menjünk. Hisz úgy jobb lesz. Jobb szembe nézni az ellenséggel,
így ártalmatlanabb. És aztán ki is fogom magyarázni vele a dolgot úgy,
hogy baj nélkül megértethetem magamat Sándorral. De hát ez már megint
csak nem lesz az igazság…
Sándor meghallgatta végelhatározásomat s ott hagyott: megyünk, volt az
utolsó szava.
Most hát én… igen én, irok Eleknek, ez az egyetlen módja.
*
Deczember. 1-én.
Ime levelem:
«Édes Elek. Reménylem, soraim még Jeruzsálemben érnek. (De hát ha nem!)
Hallgasd meg, a mit mondok. Nem szeretlek, nem is foglak soha. Nem
akarlak látni se élve, se halva. Ne gyere utamba, mert kitérek előtted.
Tudd meg, hogy tisztességes asszony vagyok s az is akarok maradni.
Férjemet szeretem, s jövendőbeli gyermekeimnek akarok élni. Hogy
megközelitesz, az gyalázatos dolog, s egész lelkem felháborodik, ha
rágondolok. Mit akarsz velem? Testem nem lesz a tied, mint a hogy a
lelkem nem az. Nem szóltam Sándornak, nem azért, mintha bármi módon
vonzódnám hozzád, de mert nem akartam, hogy összeütközés lehessen
köztetek. Nem akarom, hogy Sándort baj érje. Te mint könnyelmű lányt
ismertél, mióta a _szerelem_ (igen, az a szerelem!!) átváltoztatott,
azóta sem érzésem, sem gondolatom nem az, a mi volt. Mi megyünk
Biskrába, de megtiltom, _érted_, hogy oda gyere. Nyugalmamat nem adom
semmiért. Az isten megáldjon s ez leszen első és utolsó levelem
tehozzád. Bálványosy Mária.»
Mini helyett Máriát írtam alá. Ebből aztán kiérzi, hogy semmikép sem
akarok vele bizalmas lábon állani. Magam vittem a levelet a póstára,
csak időre érkezne még oda. Jaffáig innen 6 nap, onnan 2 Jeruzsálemig,
ott 8–10 nap alatt. Decz. 12-ére ott lesz a levél s akkor még tudom, ott
kapja, hiszen karácsonyt a Szentföldön tölti.
*
Deczember 3-án.
Átolvastam a levél fogalmazványát. – Istenem, milyen ügyetlenséget
követtem el, hogy azt irom: «nyugalmamat nem adom»; hisz így többet
árultam el, mint kellett volna, lelki állapotomról.
De most naplót sem irok egy darabig, ez is csak hiába izgat. A
tárgyaknak fogok élni. Ugy mint egy utazó, – ki felejteni utazik.