A pénz legendája; Gányó Julcsa - 06

hosszas távollétünket.
Elek (igaz, ő is hivatalos volt az ebédre) dühös pillantásokat lövelt
rám.
– Ugyan szedd össze kissé magadat, – sziszegte, midőn közel jött hozzám,
– mindenki észreveszi.
– Mit? – mondtam majdnem hangosan, egyenesen a szemébe nézve.
– Azt, hogy hogyan igyekszel a herczeg fejét is elforgatni.
– Férjem vagy? – kérdtem élesen.
– Nem, a szeretőd. Tehát sokkal több jogom van hozzád.
S én, hogy önmagamat büntessem, nem feleltem szemtelen szavaira semmit,
odaadtam néki az egyik rózsát a bokrétámból. Az örökszép Fernande
belesápadt, mikor ezt meglátta. Midőn Elek elment, odasietett hozzám s
élesen markirozott hangon megleczkéztetett.
– A mi időnkben, a második császárság idején, sohasem mertünk volna egy
férfinek – éppen a fivérünket kivéve – egy rózsát nyilvánosan átadni; ti
a század végének asszonyai igazán kissé túl mentek a határon.
– Vous êtiez vieux jeux voilà tout, madame, – feleltem rá én s hátat
fordítottam neki. Észrevettem, hogy az egész salon figyel minket, s
gyors, éles mozdulatomat meglátták csak úgy, mint Fernande elhült
ábrázatját. Meglátta mindenki, hogy _én_ voltam az erősebb. Ha így
halad, én leszek Cannes legünnepeltebb asszonya. Mit ér?
*
Február 11-én.
Elek ma egy Dagnan Bouveret képet hozott nekem ajándékba. 15 ezer
frankért vette, tudom, multkor együtt néztük meg. Igaz, születésnapom
van, 20 éves! és már milyen tapasztalt. Sándor egy egyszerű
ibolyabokrétát küldött. Maga le sem jött szobámba, csak ebédre jő majd
haza, üzentette. Elek már 11-kor itt volt, meg akarta látni, milyen
hatást tesz rám fejedelmi ajándéka. Látszik az ajándékozási módján, hogy
«nouveau riche». A pénzével akar nékem is port hinteni a szemembe.
Furcsa, pedig jó családból van, mégis?… Ugy tettem, mintha el lettem
volna ragadtatva ajándéka által. Mellemen azonban a Sándor bokrétája
volt s ezt nem tudhatta, kitől való. A képről hosszú előadást tartott.
Én figyelemmel hallgattam, szinte várva, mikor mondja majd el, hogy
mennyibe került. Igyekeztem azonban úgy kinézni, mint a falánk gyermek,
ki éhesen falja az édes süteményeket, de ha két tuczat nyalánkságot is
eszik meg, mégse tud betelni vele. Mit adnék érte, ha tönkre tudnám
tenni úgy, mint azok a hirneves párisi cocotte-ok a szeretőiket. Hadd
pusztuljon el az a pénz, a mi engem tett semmivé. Mert végre is ha nem
örököl, sohasem mert volna megközelíteni.
Ugyan gyűlölöm-e, vagy még szeretem? Vagy egyiket sem tettem soha? Ha
meggyűlölném, akkor valóban szerettem valaha.
Az a bajom, hogy az igazság iránt nincs érzékem s így önmagam lelkében
sem látom meg a valót. Sándorral egyedül ebédeltünk. Az asztalon csak én
magam egyszerü fehér ruhában, mellemen csak az ő ibolyabokrétája. Sándor
azt hitte, nagy ebédünk lesz, fehér nyakkendővel, frakkban jött az
asztalhoz. Bámulatát fejezte ki, hogy egyedül vagyunk. Az asztal
ibolyadísze felett udvariasan bókot mondott. Nem mertem néki megmondani,
hogy én magam diszítettem fel. Cannesról beszélt, hogy milyen jól mulat
a tengeren – egyedül. Sohasem járt a yachton, csak mindig a kis vitorlás
hajón. Battiste, a matróza se jő most már vele, egyedül megy, jóval túl
a szigeteken.
– Istenem, ha valami baja lenne?
– Ugyan Mini, mi jut eszébe, hisz tudja, hogy kezemben a vitorlázás
minden csinja, binja…
– Elvisz-e egyszer magával? – susogtam félénken, szinte bámulva, hogy ki
tudtam nyögni.
– Miért ne, – de elébb egyszer barátnéit a yachtra hivjuk meg. Akarja
hogy holnap a nizzai versenyre a yachton menjünk. A szakács meg tudja
addig a hideg villásreggelit csinálni.
– Hogyne, – mondtam örömmel, hogy így egy napot mégis vele tölthetek. –
És kiket hivjunk?…
– Barátnéit – a három inseparablet, aztán azok férjeit és barátait, –
mondta minden hangsúlyozás nélkül.
– De – tettem hozzá zavartan, – igen sok barátjuk van.
– Válaszsza ki közülök azokat, kikre leginkább tart. Carpont, Steatont,
Eggerfeldet, Starzenskyt. Ha akarja, mondta gyorsan, minden habozás
nélkül.
– Hát ha sok lesz? Eggerfeldet talán ki is hagyhatjuk.
– És Eleket? – kérdte nyugodtan Sándor.
Azt hiszem elpirultam. Én Istenem hová jutottam?
– Eleket is, ha nincs ellenedre.
– Eleket is, válaszolt.
Tudja vajjon? Mit gondolhat akkor rólam? Miért nem öli meg, akkor
legalább látná, hogy csak őt, igen, csak őt szeretem. Akkor megmondanék
neki első mámoromban mindent. Akkor nem félnék, akkor látná szememben,
hogy még mindig, mindig őt szeretem… s fogom szeretni, örökké.
*
Február 12-én.
Óriási tömeg a parton, midőn indultunk. Három barátném s Pepi (kit még
hozzá csatoltam a listához) mind tarka-barka ruhákban jelentek meg.
Rengeteg kalapok, toll, legyezők, gyémánt övök s csattok. Az urak fehér
flanell szines ing, nyakkendők. Akár egy marionette-szinház. Elek
halványlila flanellruhában volt. Sándor volt az egyetlen, ki férfinek
nézett ki közöttük. Izmos derekán sötétkék yersey, yachtsapka fején,
vitorlavászon nadrág, sárga bőrczipők. Ő vezényelt.
Mi mind kis csoportokba oszoltunk. Elek persze mellém ült. Szerencsére
hogy Pepi nem hagyott vele egyedül. Sándor onnan felülről az egész
fedélzetet belátta, pedig nem szerettem volna, ha folyton az oldalam
mellett látja halvány lila flanellruha, sárga selyempántlikás,
szalmakalapos barátját. Pepi nagyokat nevetett, mintha csak
csiklandoznák. A szigetekig jól ment minden.
A férjek lementek az alsó szalonba rouge et noirt játszani.
A szigeteken túl már kissé furcsa lett a mulatság. A tenger tajtékos
lett, nyugati szél kezdett felemelkedni (mi itt a zord szél). A dámák
sápadt arczához nem igen állott a tarka ruha. Udvarlóik (kivált a
lengyel Starzensky s a két franczia) savószinű arczán csepp nyoma sincs
a szerelem-hódolatnak. A hajó tánczol, s én egyszerre az angol Steaton-t
kivéve egyedül vagyok Elek- és Sándorral. Pepi, miután öt pohárka
cocnactól tökéletesen becsipett, szintén bement aludni.
De jó, hogy az angol úgy bírja a tengert. Én nem tudom, de nem bírtam
volna ki itt a zúgó tenger közepén egyedül lenni Elekkel, midőn ott
felettünk Sándor kormányozza a hajót. Este lett, hogy Nizzába értünk,
elkéstünk a lóversenyről, a társaság harmadrésze halálra volt fáradva.
Épp csak az amerikai Malthensné, Steaton (pedig ez nem egy pár, Steaton
a Benettné boldogítója), Elek, Sándor meg én éreztünk elég erőt arra,
hogy a London Houseba menjünk ebédelni, a többiek halálra merülve,
átkozva a yachtingot, visszavonultak vasuton Cannesba.
Az ebéd, méltó hozzám. Én, (most egy idő óta nem birok Elekkel lenni a
Sándor szeme láttára) a szó szoros értelmében elforgatom a Steaton
fejét. Aztán, midőn már beleuntam a játékba, karonfogom Malthensnét s
felviszem az emeleti kis salonba a férfiakat egyedül hagyva lenn
dohányozni.
Malthensné azt mondja, nem ért. Nem tudja, miféle anyagból vagyok, sok
asszonyt látott, de olyat mint én, még soha sem. Meg tudnál-e vajjon
érteni akkor, gondoltam, ha a kulcsot jellememhez kezedbe adnám? Tán még
kevésbbé.
Elek, mint visszatérőben Steatontól hallom, erősen belekötött férjembe,
de az nyugodtan visszavágta minden támadását. Mit akar ez az Elek? Ha
összekapnak, mi lesz akkor? Hisz ha Elek megöli Sándort, csak nem
vehetne el, mit ér hát így vele. Ha Sándor megölné Eleket? Ez más, ez
volna az egyetlen lehető mód. De ezt én nem eszközölhetem. Aztán mit
érne most már!
*
Február 13-án.
Sándor elvitt magával vitorlás hajóján. Tán életemben először éreztem,
mi lenne a boldogság. Ha én még az vagyok, a mi tán sohasem voltam, s az
ő erős karjára támaszkodva neki megyünk a viharos tengernek, nem félve a
halált, most boldogan egyetértve, egyet gondolva halunk meg. Egyedül
voltunk, nem volt senki velünk. A hajó lassan hagyta el a cannesi
kikötőt. A szigetek egyikénél kikötöttünk. Bámulatos nyugalom, csak a
fenyők óriási oromja felettünk s csend. Távol egymástól mint idegenek
haladtunk el a fák alatt. Hiába daloltak a madarak, hiába nyiltak az
első ibolyák a nagy fák alján, se madárdal, sem tavasz, sem virágillat
értem nem tehet már semmit. Hogy a szigetet elhagytuk, a tenger
nyugtalanabb lett, viharosan csapdosott. Ugy, hogy Sándor karjain vitt a
vitorlás hajóba. Szinte beleszédültem, oly boldog voltam, hogy ismét
karjai között éreztem magamat. De majd bele haltam a gondolatba, hogy
soha, soha többé máskép nem lehet.
Sándor, hogy a hajóba értünk, megkérdte, kifelé vagy be. Én – szinte
önfeledten – kifelé mutattam. Hátha a tenger hullámaiba vesznék vele. Ha
már vele nem élhetek, hát haljak meg vele. Tán megértette gondolatomat,
mert egyenesen neki vágott a tengernek s a hajó siklott, siklott a
folyton emelkedő hullámokon, eszeveszett gyorsasággal haladtunk le
délfelé, hol száz és száz kilométernyire csak tenger. A hajó orrán
egyenesen állott Sándor s némán maga elé mutatott. Igen, igen, ő is azt
akarta. A tenger zúgott, a szél mind erősebb lett, most már oldalról is
kezdtek a hullámok csapdosni, úgy érzettem, egyik-másik tüstént elnyeli
a járművet. Cannes mind távolodott tőlünk, én úgy éreztem, ezzel
távolodik tőlem is az, a mi szennyes, földi. Zúgnak a habok, haragos a
tenger és Sándor egyszerre visszafordul, elereszti a vitorlát, mereven
szemembe néz.
Igen, elpusztulunk, ezt akarja.
Én e perczben felvetettem szememet reá: hallgass meg, elmondok mindent,
– rebegtem.
De Sándor, mintha mást gondolt volna, hirtelen tagadólag intett kezével,
– megtiltom, – mondta szintelen hangon, vállat vonva a vitorlát
megigazította… s két óra multán a cannesi kikötőben voltunk. Nem talált
érdemesnek arra, hogy vele haljak… hát a vele való életre érdemesnek
tart?
[Illustration: Eszeveszett gyorsasággal haladtunk.]
*
Február 16-án.
Anyámtól egy levél. Elragadtatva ír az én szocziális sikereimről. Hogy
pár osztrák hazatérve Cannesből, a legnagyobb elragadtatással írt rólam,
a mit azután a mamának írtak meg. Hát ilyformán kell élnem, hogy
szocziális sikereket érjünk el! Mama csak szerényen azt teszi hozzá,
hogy igyekezzek _egy_ udvarlót tartani, (hogy udvarló alatt mit értett!)
s ha már kell, hát legyen az a választófejedelem (hát már ennek is híre
ment). «Le sang des roys ne soulle pas» (a régi ortografiával írta le…
de azért még se folytatom).
Anyám tanácsait tudomásul vettem… egy igen megelégedett, szerencsétől
áradó levéllel feleltem neki. Papáról is sokat ír, üdvözöltet s örömmel
lát azon a szocziális magaslaton, a melyre születtem. Enchantée ms. et
mesdames.
*
Február 17-én.
Hogy Eleket boszanthassam, folyton a herczeggel vagyok. Egyik ajándékot
a másik után fekteti lábaim elé. Úgy látszik, vannak férfiak, kik az
amolyanokat is azzal a szerelemmel szeretik, mint a tisztességes nőket
kéne (ilyen Sándor). Vannak olyanok, kik a tisztességeseket akkép
ünneplik, mint a hogy az amolyanokat szokták (Elek). Nini… most veszem
észre, hogy mily nagy igazságot írtam le. Az vagyok, mindkettőből áll a
lelkem. Rosszabb vagyok a legrosszabb párisi cocotte-nál és… lehetett
volna a legjobb hitves anya is belőlem.
Ma Elek egy gyémántkeresztet hozott. Ilyenkor aztán egy napra úgy
teszek, mintha melegebben éreznék iránta. Hadd tegye hát magát értem
tönkre. Ez az egy vágyam van csak ma már. Több nem is lehet.
*
Február 19-én.
Fernande-nál az első garden party. Egy virágzó kamélia-lugasban a
fejedelemmel.
– A multkor be hagytam fenséged által a lelkembe látni. Ma…
– Igen, ma én beszélek. Lássa, grófné, elmondom őszintén. Miért ne
mondanám. Tisztább, jobb a többinél.
– Sem az egyik, sem a másik, fenség, csak tán boldogtalanabb – tettem
hozzá félhangon.
– Miért? nem keresem. De érzem, van valami köztünk, a mi több a
szerelemnél – felvetettem kérdőleg szemeimet – mert nagyon közel áll a
barátsághoz.
– Igen – feleltem nyugodtan – ha ugyan fenségednek és nekem lehetnek
barátjai.
– Éppen azért, mert ez jutott eszébe, látom, hogy igen. Meg fogjuk
érteni egymást. Lássa, tán tudja, hogy a német császár unokaöcscse
vagyok.
– Igen, fenség.
– Az ő udvaránál nevelkedtem… boldogan… gyermekek között gyermekként.
Sok fiatal herczeg volt akkor a berlini udvarban, mind jó pajtásaim…
aztán… tíz éves koromban, hogy szegény atyám meghalt, haza vittek
Degenburgba. Uralkodnom kellett volna. Én katona voltam, azt hittem,
egész életemben csak katonákkal lesz dolgom. A mi udvarunk fekélyes,
rothadó talajra épült. Első perczben elragadtatva láttam a jó akaratot,
mely körülvett… aztán.
… Aztán? itt egy mosoly, elrejtett gondolat, egy tett… lassan beláttam,
hogy az egész udvarban nincs egy jó emberem…
– Aztán?
– Aztán a nép felé fordítottam tekintetem, úgy éltem, mint a nagy
királyok, kik a szalmafödeles kunyhókban keresték az igazságot, én is
bejártam kis országom minden falvát, városát. Azt hittem, megértenek…
azoknak a nagy királyoknak könnyű volt, mert nem a mi kétkedő,
megismerő, mérgezett századunkban éltek… a porból emeltem magamhoz
embereket. Szerettem őket, mert leköteleztem őket. Ők gyűlöltek, mert
hálásaknak kellett volna lenniök… Igy napról-napra, emberről-emberre.
– Hol van hát az igazság? – kérdtem önkénytelenül – ha még a legmagasabb
csúcsokról sem látni meg csillagát?
– Az igazság… gyermekem – mondta, e perczben arcza végtelen jóságos
kifejezésű lett, de egyúttal igen öregnek látszott. – Az igazság? – és
nem felelt kérdésemre.
– Aztán? – kérdtem.
– Aztán? Elhagytam herczegségemet. Úgy sincs szükségük reám. Most itt
töltöm a teleket, nem azért, mintha itt jobb lenne. Itt csak úgy
hazudnak, komédiáznak az emberek, mint másutt, de hát itt legalább
kevesebbet várva tőlem, mint kis országomban, valamivel őszintébbek
velem szemben. Meg hát itt, hol a föld legelső társasága csapódott
össze, többen állnak közel hozzám.
– Legalább társadalmilag, – mondtam s azt hiszem, keserűen mosolyogtam.
– De most grófné, egy vallomást, – fordult hirtelen hozzám – s aztán
mint barátok válunk el.
– Akár kettőt is fenség, – mondtam határozott hangon, pedig zavarba
jöttem, ugyan mit akarhat tőlem
– Barátja önnek gr. Vezekényi Elek?
Bámulva néztem reá – miért kérdi, s aztán nyugodtan felelni:
– Férjemnek rokona, régebben vele utaztunk. Igen okos ember, kitől
jóformán, mit művészi dolgokban tudok, tanultam.
– De hisz ez nem felelet.
– Fenséges uram – mondtam s mélyen meghajlottam előtte, – ha valaki
tőlem azt kérdené, baráti viszonyban vagyok-e fenségeddel, azt hiszi,
tudnék reá felelni?… azt hiszi, tudja az ember, hogy embertársával
milyen viszonyban van?… Egyet tudok csak.
– S az?
– Hogy szeretni tudok, – s egyedül vagyok.
– S ezt rég tudja?
– Feleletem első felét – párbedészünk hozta tudtomra – másodikát pár
napja tudom.
– Mióta? – kérdé a herczeg s szeme felvillant.
– Mióta a multkor a _férjemmel_ – s e szót erősen hangsúlyoztam – egy
nagy viharban voltam együtt a sík tengeren.
S e perczben láttam a szeméből, hogy a herczeg is szeret. – Hát ez is? –
Feleletemre vállat vont s ott hagyott egyedül. Azt hitte, komédiázok
vele. De hát szerelmét csak nem fogadtam volna el. Így mindegy.
*
Február 20-án.
Sándort négy napja nem láttam. Ma a cannesi ujságban nagy betűkkel
hírdették, hogy az itteni árvaháznak 30 ezer frankot adott.
Magyarországon is nagy adományokat tett. Én meg csak hordom az Elek
gyémántjait, felemelt homlokkal lépek a szalonokba, mint Cannes
királynője.
*
Február 22-én.
Ma két ügyvédje volt itt, azt mondja üzleti dolgai vannak vele. Egész
nap nem láthattam.
*
Február 23-án.
Mindnyájan a farsang utolsó napjaira Nizzában voltunk. A kis Bennetné
napról-napra féktelenebb, udvarlójával legképtelenebb dolgokat követte
el A mit már azért sem volna szabad, mert férje Amerikában van. Különben
azt mondják, válni akar s férjhez akar Steatonhoz menni.
Mi mind furcsán viseltük magunkat. Mind egyforma Pierret és Pierrette
jelmezben voltunk. Strazenszky coachán mentünk. Mi négyen egy szabad
perczben, midőn urainktól megszabadulhattunk, felmentünk Malthensé egy
unokabátyjának lakására. Tudtuk, nincs otthon. Bejártuk minden
zegezúgát. A komornyik goromba volt velünk, ki akart hajtani. Nem
hagytuk magunkat, megnéztük fürdőszobáját. Egypár borzasztó lány
arczképe van a tükörben… Könyveinek czímeit nem irom itt le.
A hogy kijöttünk a lakásából, az öreg komornyik dühösen ajtót mutatott
nekünk (az álarcz alatt nagyot nevettem).
– Oda valók vagytok ti is, oda ni! – felmutatott a második emeletre, –
ott is olyan igen víg hölgyek laknak.
– Menjünk fel, nézzük meg, hogy laknak. – Ez a Benettné ideája volt. Egy
a szó s a tett. A még épp csak öltözködő leányok bámulva látnak minket
(félre lökve az ellenálló szobalányt) nehéz illatoktól terhes salonjukba
berontani. Eleinte sikoltnak, aztán azt híve mi is olyanok vagyunk mint
ők, egy csésze theával kináltak meg, meg édességekkel. Elfogadtuk s igy
egy félóráig ott ültünk mi, Cannes divatkirálynéi, azokon a bizonyos
kanapékon, szembe vagy öt hat leánynyal, koczintanak velünk. Igen, mert
cognacot is ittunk.
Csakhogy… s ime a bökkenő, egyre nem számítottunk. Pierrette ruháink
(egyforma fekete-sárga koczkából varrva) elárultak minket. Alig hogy
kimegyünk tőlük, «uraink» (kik szintén lenn voltak előbb), épp ilyen
jelmezben törnek be a «dámák»-hoz. Persze ezek ismerték őket. A
cocotte-ok elragadtatva tudják meg, kik voltak náluk.
Fogadok, hogy ma már az egész Nizza erről beszél. Elek lilaszinű volt a
dühtől, hogy elmondtam neki. Ennek örülök… csak Sándor _ezt_ ne tudja
meg. Vagy miért ne? Tán összetör s ez jó lenne nékem, testem, lelkem
fáradt.
*
Február 24-én.
Az összes nizzai lapok (persze nevek elhallgatása mellett) leírták
kalandunkat. Malthensné sírva hozta az ujságot. Benettné csak nevet… az
okos Dahnstein Marianne büszke, hogy olyat tett, mit a mi világunkból
való asszony nem mert megtenni soha. Én, ahogy a három asszony elment,
otthon maradok, várok… egész nap várom, félek. A hideg lel vagy mi, de
egész testemben reszketek. Este jő meg Sándor. Bejő hozzám. Én felkelek,
eléje megyek, de nem tudom hogyan… ágyamban találom magamat. Ágyam
fejénél komornám, ki ápol. Úgy látszik, elájultam mikor bejött. Istenem,
ha Sándor ezt is komédiának hitte.
*
Február 25-én.
Elek jött korán reggel hozzám. Izgatottan elmondta, hogy ez nem járja, a
mit teszek. Hogy az egész város rólunk beszél. Hogy keljek fel (még csak
a chaise longue-on feküdtem), most esetleg ha ma nem mutatom magamat,
szocziális positiómnak árthatok. Oh Cannes! Oh Elek! Hisz úgy látszik,
csak szocziális sikereim érdeklik, mint a papát és mamát.
Felkeltem, de… de nem az Elek miatt. Halványsárga selyem ruhában szürke
tollakkal díszitve, á la Daumont befogott négyesen, végig a Crozetten.
Mindenki ott sétált, olyan diadalmasan robogtam végig közöttük – hogy
még Fernande is abbahagyta – tudom, a szapulásomat. A czukrászdába
lépve, halk morajjal fogadtak. Mindenki felugrált. Minden tánczomat
elkapták estére a Fernande jelmezbáljára – a mely az utolsó ez idén.
Szerencsére… hisz a Sándor gyermeke már megmozdult a szívem alatt.
Ha a szülés közben elpusztulnék, beszélne-e Sándor valaha majd
gyermekünknek rólam?
*
Éjjel 2 órakor.
A herczeg aggressiv kezd lenni. Igen szemtelen volt. Azóta, hogy a
férjemet emlegettem, engem is a többi közé sorol. Hiszen igaza van más
szempontból – de azért mégis felkeltem mellőle, végig menve az egész
báltermen, ott hagytam egyedül. Második botrány, a melyben részem van a
héten.
Erről még többet fognak beszélni a cannesiak s még kegyetlenebbül,
tudom, mint a nizzai kalandról.
*
Február 26-án.
Szörnyű dolog történt ma éjjel. Benettné haza menve a bálból – még úgy
látszik elfogadta a kis angol udvarlását – elég az hozzá hogy Bennet, ki
váratlanul jött haza Amerikából, rájuk tört s lelőtte Steatont.
Irtóztató skandalum… az egész város erről beszél. Steaton reggel 6-kor
meghalt. Benettné még ma a délutáni vonattal Párisba utazott.
Én Istenem, ha Sándor kezébe is pisztolyt adhatnék. – Persze minálunk ez
lehetetlen. Amerika nagy, s hamar felejtenek. De végre is én egy
jövendőbeli Bálványosy anyja vagyok.
A botrány hírével Elek sietett hozzám, halotthalványan, tán megijedt?
Én, hogy végig hallgattam, mintegy önfeledten – a karjai közé vetettem
magamat. Elek még sápadtabb lett.
– Félsz? – kérdtem.
– Akarja, hogy lelőjjem Sándort? –
– Tudod, hogy ez lehetetlen, – mondtam a lehető legnyugodtabbnak akarva
látszani – mert hisz akkor nem vehetnél el.
– Igaza van – s lehorgasztotta fejét.
Este újabb részletek. Ebéden Pepi volt nálunk csak. Sándor, ha Pepit
hivom, mindig otthon marad – s én is a Pepi oldalán erősebbnek érzem
magamat s ilyenkor szinte még a tekintetét is elbirom. A tegnapi esetről
van szó. Én tréfásan beszéltem a dologról (nem tudom miért, de valami
benső vágy arra ösztökél, hogy még szennyesebbnek tűnjek fel Sándor
előtt, mint a milyen valóban vagyok) elmondtam az «eset» egyik
verzióját. Hogy midőn Benett lelőtte a felesége szeretőjét, Benettné
sikoltva egy székre rogyott s így kiáltott fel: «Jaj Istenem, el vagyok
veszve, többet nem fogadnak Cannesban.» Férje pedig, hogy letörölte
pisztolya csövét a kabátja ujján, csengetett _egy pohár vízért_. Midőn a
pinczér behozta, nyugodtan megkérdezte tőle, hogy át van-e szűrve,
beszéltem nagyokat nevetve.
Sándor némán tekintett rám, aztán, mint ki nem tudja tovább
visszatartani, felpattant.
– Ocsmány história ocsmány verziója. Nem a te szádba való. – Szemei
kifejezése az enyémet kereste s ebben benne volt, hogy megvet, hogy
méltónak tart a Benettné barátságára, hogy elhisz rólam mindent, hogy az
utolsónál utolsóbbnak tart… s a «nem a te szádba való»… annak az volt az
értelme, hogy nincs jogom éppen _nékem_ dobni az első követ Benettnére.
Erre felkelt s kiment szótlanul az ebédlőből. Pár percz mulva
komornyikja lejött, hogy erős szédülése van, azért nem jöhetett le. Én
Pepivel egyedül maradtam, némán ebédeltünk.
Ebéd után Pepi karon fogott s a kis szalonban összeszidott, de úgy, mint
egy kis iskolás leányt. Elmondta, hogy nem érti, mit akarok, méltatlan
vagyok önmagamhoz, méltatlan férjemhez, nevemhez.
– Én bizony kimondom az én bécsies szókimondásommal. Undokság, a hogy
vele bánsz. Hát nem látod, hogy a világon a legderekabb férfi… hogy
többet ér a kis ujja Eleknél, a fejedelemnél s minden udvarlódnál
együttvéve, de hát miért cselekszel így vele, miért?
És én hevesen, élesen, szakgatottan zokogni kezdtem s a Pepi mellén
alig, hogy kitudtam nyögni, mert – szeretem.
Még némán sírtam-ríttam az oldalán, midőn a komornyik lélekvesztve
berohan. – Grófné, a méltóságos úr igen rosszul van, elállt a szava,
levegő után kapkod.
Én esztelenül felrohanok, be akarok menni hozzá, a mint belépek,
összeesik. Szívgörcse volt… Egész éjjel sírtam, virrasztottam oldalán.
Én Istenem, ha elmondhatnám neki, hogy szívem, lelkem a képével van
tele, ha elmondhatnám!
Az orvos azt mondja, már rég szervezeti szívbaja van. És ennek
mostanában kellett kifejlődnie. Reggel neki is megmondta – angol
egyenességével, – hogy vigyáznia kell magára s a nagy izgalmakat
kerülnie kell, mert pórul járhat.
És énnékem ezt _mind_ végig kellett hallgatnom. Én nem szólhattam, nem
törülhettem le a hideg verejtéket gyöngyöző homlokáról.
Sándor nyugodtan mosolygott, – az én életemben már nem igen lesznek
izgalmas napok, – mondta s megfogta a kezemet. Én… igen… megtettem,
volt-e jogom hozzá? megcsókoltam a kezét.
*
Február 28-án.
Azóta nem fogadtam senkit, nem láttam senkit. Elek leveleivel üldöz. Én
egész éjjel Sándor szobája mellett vigyázom minden lépését, tettét. De
nem megyek hozzá, hisz ehhez jogom sincs.
Ma az orvos kijelentette, hogy tengerre mehet, ez jót fog tenni neki.
Én magam mondtam meg neki, – megkérdtem, hogy elkisérhetem-e?
– Magam fogok csak menni, – mondta nyugodtan.
*
Márczius 3-án.
Mindennap kinn vitorlázik a tengeren, és mindig ott várom a parton, a
halászvárostól jó messze, a Golfe Juan mellett. Rendesen indulás után
jövök oda, ott lesem egy halászházban, a melyet erre a czélra béreltem
ki. Ott vagyok, míg elindul, s aztán a parton, míg visszajő.
*
Márczius 6-án.
Pár nap óta egyedül jár. Azt mondja, a tenger nyugodt, így jobb, s csak
épp a szigetekig megy. Úgy szeretnék vele menni.
Ma este bejött a szobámba, úgy mint ezelőtt. Terveimről kérdezősködött.
Elmondta, hogy ha _haza_ megyünk, ott fogunk az új házban, az _én_
birtokomon, a melyet nekem vett, – élni. Elmondta, hogy ő volt a hibás…
– Miben? – kérdem.
– Hogy – de elakadt a szó a torkán.
Tán csak nem hiszi, hogy igazán Elekbe vagyok szerelmes?
*
Márczius 7-én.
Az ágyban lázasan… csak egy pár szót. A hajót a tenger a frejusi úton
vetette ki üresen… Sándor holttestét ma este találták meg a halászok a
Bocca alatt.
Nem tudom, élek-e még, vagy csak álmodom. Én öltem meg! Tudom…
*
Május 6-án.
Majdnem két hónapig ágyban. Azt mondják, élethalál között voltam. Az
élet győzedelmeskedett. Újra kezdhetem.
Ime a helyzet.
A pusztahegyi ház nagy szalonjában fekszem. Chaise longue-omat oda
tolattam az ablakhoz, szemeim előtt a Katinka-liget.
Egyedül vagyok…
Sándor ott a templom alatt a kriptában. Bármit mondjanak, gondoljanak
bármit, _én tudom_, hogy én öltem meg. Nincs mentség sem a földiek, sem
az égiek előtt?
Mit tegyek?
*
Május 7-én.
Napok, heteken keresztül a folytonos lázban. Terhes álmaimban azon
törtem fejemet, mit tegyek, ha felkelek. Első gondolatom volt… Eleket
tönkre tenni. Eh, ha minden baj oka a pénz volt, hát pusztuljon az a
pénz. De ekkor úgy kellene kezdenem, hogy látogatásait elfogadjam, már
háromszor volt itt, sohasem fogadtam. Mama (ki igazán meghatóan ápol),
roppant irigyel. Egy nagy partiet eltemetek, s már egy másik kopogtat
ajtómon.
– S ehhez el is kell menned, – mondja, – már a jó hired miatt is. Igen
sokat beszéltek rólatok már a Sándor idejében. Ezt helyre kell ütnöd…
kérlek… Menj hozzá…
– Igen, édes mamám, hozzá megyek, – mondtam két kezét megcsókolva, – de
elébb tönkre teszem lelkileg, – ismételtem magamban, – s vagyonilag – ha
még akkor is kedve van, hát jó, – akkor hozzámegyek. Tán szegényen még
becsületesek ís lehetünk. Tán még az igazság útjára is rátalálunk…
*
Május 8-án.
És gyermekem? már mozdul a szívem alatt. Hogy fogok a szemébe tekinteni,
ha atyjáról kérdezősködik majd? Mit fogok neki mondani?
*
Május 9-én.
Átvitettem magamat Salamonba. Arra a birtokra, a melyet Sándor nékem a
lakodalom napján adományozott. Ott vagyok a kis házban, a mely
boldogságunknak épült. Itt fog gyermekem is megszületni… itt a képe
előtt. Mert a hálószobámban ágyammal szemben függ a képe. Nyiltan,
derülten, bizalmasan néz le reám. Szeret. És én szeretem. Igen…
szeretem… a tavasz egész bűbájos költészetével, szeretem lelkem egész
erejével; felébresztette lelkem életét. Vissza adott önmagamnak…
Szeretem. És átadom magamat szerelmem egész szenvedésének. Ha őt már
azzal tönkretettem, hogy szeretni nem tudtam, hadd menjek én tönkre az ő
iránta érzett szerelmemben. De előbb Elekkel végzek.
*
Május 12-én.
Ugy tettem, mintha mama szavára hajtottam volna s az ő szaváért engedtem
volna magamhoz Eleket. Mama túlboldog. S én változatlan. Mosolyogva
fogadtam, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lett volna e
gyilkosságban őneki is része. Kezemet forrón megcsókolta, én viszonoztam
kézszorítását. Leült velem szemben, egypár nyájas szó után üzletről
beszéltünk. Elmondtam, hogy szeretném, ha egy palotát venne. Vesz. Hogy
azt párisi emberekkel rendezze be. Megteszi. Beleugrattam, hogy három
díszkocsit rendeljen Párisban, hogy egy gyémánt diadémet vegyen. (Mert
hisz nincsenek családi gyémántjai.) Egy millió erejéig beleugrasztottam.
Gondolom három milliója van, sietnem kell, mert fáradt vagyok.