A pénz legendája; Gányó Julcsa - 11

Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta
az öreg asszonyt s így szólt:
– Helyesen cselekedtem néném?
– Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd
megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyengeelméjű asszony vagyok, én
csak azt tudom, a mit szívem sugall nékem, én derék lányom, – mondta és
zokogva a nyakába borult.

XXI.
Szerencsére, Tóth András sebe nem volt súlyos. A csapást a fején lévő
kalap felfogta. Aztán meg ő volt a támadója (a csárdai asszonyok
vallomásai szerint), így Bálint csak egy pár hetet kapott.
Tóth Andrást meg áthelyezték a szolnoki csendőrséghez, hogy így minden
zenebonának elejét vegyék.
Julcsa nagy megkönnyebbüléssel hallotta a hírt.
– Mi lett volna velem, ha igazán agyonütötte volna Andrást? – kérdezte
egy izben Jánost.
– Félek, lányom, hogy akkor nem épülhettél volna be soha. Mert nem
számolhattál volna Bálint lelke üdveért a Mindenható előtt.
– De így is? Hogy számolhatok? Ha ki is jut. Holnap újra kezdheti.
– Akkor kell majd térítő munkádat elkezdeni.
– Én Istenem, hogy lesz az? – kérdte a leány szívszorongva. – Hogy lesz?
– A jó Isten segíteni fog ezentúl is, mint a hogy eddig megsegített.
Minden akadályon átjutottál eddig.
– És ha megtérítettem… Azután való cselekedeteiért is én leszek a
felelős?
– Hogy lennél. Csak azért lehetsz, a melyet a te befolyásod alatt követ
el. A mit ezután tesz majd, az az ő és a Mindenható dolga leszen.
– Addig pedig…
– Addig Ányosnét látod el.
Szegény öreg asszony nagy beteg volt már három nap óta. A gyomra
megdagadt és se enni, se beszélni nem tudott már. Meghűlt vagy az
öregség tette, nem lehetett tudni.
Julcsa éjjel-nappal ápolta. El nem hagyta egy perczig se. Oly nyugodtnak
érezte magát a nagy beteg mellett, ki úgy látszik, boldogan néz át a
másvilágba s ki a multkor is, hogy felnyitotta szederjes ajkait,
vigasztalást adott neki: – nincsen halál, csak élet! – rebegte s aztán
ismét visszahanyatlott párnái közé.
Egy nyugodt őszi estén négy hivő asszony látogatott el hozzá, meg János,
ki minden este, úgy most is átjött hozzájok. Az asszonyok énekeltek, az
egyik nehány őszi rózsát hozott, azt hintette az öreg asszony lábához.
Mind nyugodtan beszélt. És ép oly nyugodtan felelt Ányosné is
kérdéseikre. Mint családtagok, kik nagy út előtt állnak, mielőtt
szétválnának, ügybajaikat beszélik meg. Halkan beszélgettek.
Ányosné eközben egyszerre csak felült az ágyában, kimeresztette elhaló
szemeit, ajkai rebegtek valamit s aztán visszaesett párnáira. Meghalt.
Julcsa megborzadt, aztán sírva fakadt volna, de hisz egyiknek se
változott az arcza. Talán meg se halt. Egyik ép oly nyugodtan ült ott,
mint a másik, aztán egyszerre a nélkül, hogy összenéztek volna, mind a
négy egy zsoltárt kezdett el énekelni. Dicsérték az Urat.
János meg odamegy az öreg asszonyhoz és csendesen leszorítja
szempilláit. Julcsa még egyszer odanéz egyikre-másikra, majd elfullad és
zokogva odaborul az ágy szélére.
János nyugodtan megfogta kezét, szinte mosolyogva így szólt:
– Úgy mondta a testvérünk, a ki meghalt, hogy nincsen halál, csak élet.
Emlékezz szavaira. Elment… Mi is elmegyünk nemsokára utána. Jó helyre
jutott.
És ezt mint vigasztalást mondta.

XXII.
Másnap volt a temetése. Négy férfi: János, Fekete a tanító, Ravasz és az
öreg Franyó vitték a gyalulatlan deszkakoporsót. Pár férfi a nyomában.
Asszony nem jár a nazarénusok temetésére. Azoknak lágy a lelkük, ki
találnának törni és sírni találnának akkor, mikor ujjongani kéne, hogy
az elköltözött az Úr színe elé lépett s része vagyon az örök
fényességben. Julcsa nézte, a mint nyugodtan, sírás és ének nélkül
kimentek a ház udvarából. Követte szemével a menetet. Csendesen,
szótlanul elmentek a lombvesztett nagy eperfák alatt. Végig haladtak a
homokháti főutczán, aztán csak mentek, mentek.
Ott a középlakhely végiben van a hivők temetője. Oda vitték. A négy
ember letette a koporsót, aztán sírt ásott a kis terület szélén. A
koporsót átkötötték kötéllel – leeresztették a földbe. Se szó, se hang.
Csak a koporsóra hulló göröngyök tompa kongása. A kis hantot hamar
ráhányták, aztán mindegyik elment a maga útjára.
János a halottasházba indult. Ott találta Julcsát sírva.
– Mit sírsz? Ne sirasd. Üdvözült.
– Tán magamat siratom. Hisz úgy megszerettem. Anyámat nem ismertem. Ez a
jó, csendes asszony meg pártomat fogta.
– Ezentúl se lész árva. Mi mind körülted leszünk.
– De hol leszek ezentúl? Ez a hajlék már most nem lehet az enyém. Az
Ányosné családja eladja vagy bele jő lakni. Hová hajtsam fejem?
– A ház az enyém. Ányosnénak én adtam lakásul. Szegény volt. Nekem meg
ez a ház nagy. Magános embernek az a kis kunyhó is megteszi. Ezért
főzött, mosott reám az elköltözött.
– De én így magával nem lakhatok.
– Nem lakhatnál, ha gányó lennék. De lakhatsz mert Krisztusban hiszek.
Ki illethetne szóval? Tetteinkért Istennek vagyunk felelősek, azt meg
hogy csalhatnánk meg?
– De örökké csak nem lakhatok itt?
– Csak míg beépülsz.
A leány nem kérdezett többet semmit. János azonban folytatta: – Még két
lépést kell tenned. Az egyik atyád felé. Még nem követted meg.
– Vasárnap akartam menni, mikor mind otthon lesznek, hogy így nagyobb
súlya legyen.
– Ez igaz szó volt, a mit ejtettél.
– És a második megpróbáltatás?
– Ez akkor lesz, ha kiszabadult!

XXIII.
Következő vasárnap Julcsa magára vett egy fekete hosszú szoknyát, fekete
derekat s elindult gyalog az atyjához.
Elment a mellett a kis ház mellett is, a melyben akkor takarás idején
először találkozott Bálinttal. De sok idő is telt el azóta. Több, mint a
mennyi négy esztendő keretében elfér.
De Julcsa közönyösen látta a házat, épp oly nyugodtan maradt a láttára,
mintha csak ott soha semmi se történt volna.
A szabad-szent-tornyai főutczát elkerülte. Igen sok kérdésre kellett
volna felelnie. Neki meg már megtudnia valója úgy se volt semmi.
Keresztül vágott a letarolt mezőn s ment. Milyen másnak érezte magát,
mint akkor rég! Pedig akkor is érzéssel volt tele a lelke mindig. Minden
fűszálra, minden hervadó levélre, minden fakadó virágból, nóta ébredt a
lelkében. Most minden, a mi életre ébredt s minden, a mi elmúlik, egy
érzéssé simul a lelkében, de ezt az egyet nem váltja dalra, lenn marad
az, a lelke legbensőbb kamrájában, ott, hová emberi szem nem láthat,
hová csak az tekinthet, ki ezt életre hivta: az Isten.
Lassan haladt, nem mintha félt volna. Tudta, a mit tenni fog,
lealázkodással jár. De hát hogy ezt megteheti, épp erre volt büszke a
hajdani gőgös Gányó Julcsa. Érezte, hogy kicsinyes hiúság, kicsinyes
gúny nem érintheti már lelkét. Egy utat lát maga előtt már csak, a mely
keskeny s tele van göröngygyel, de maga elfér rajta és végén egy világ.
A majorhoz érve, perczre megállott. Ott a hosszú ház, az, a melyben
született. Az ott a kukás pajta meg, a melyben a dohányt fűzték. Hej, de
sokszor elöntötte lelkét benne a keserű bánat, hányszor fent járt a
lelke, fenn… a csillagoknál. Miért? Ma úgy érzi, semmiért. De ezt azok
hogy értenék? Ott állnak a ház előtt mind. Ide rikít a ruhájok. Látja
Terkán az ő régi köntösét. Milyen különös ez neki most. Mire volt azon a
ruháján nyolcz fodor. Mivel ért ő azzal többet? Miben segítette meg az,
hogy a hajában arany gyöngyöt viselt s hogy a nyakán czifra kláris
csillogott-villogott. Ez csak a testét ékesítette… Csoda-e, hogy így
csak a testét kivánták meg. Mit ért azzal, hogy a bálban minden tánczát
elkapdosták? És minek volt maga az a táncz? Tán, hogy forrongó, csapongó
vérét lecsillapítsa? De hát hol az a vér? elfolyt… Vagy vízzé lett a
testében. Megvan, megvan! Harsogja át valami a lelkét… Gyorsítva
lépteit, úgy érzi, épp oly tüzes láva csörgedezik most is az ereiben,
mint azelőtt, csakhogy most… Hol, és hogy fog kitörni?
Megy, gyorsított léptekkel. Körülveszik a leányok, csókolják
arczát-nyakát. A legények is körülzajongják, ő meg csak hagyja. Úgy
érzi, nem egy képet alkotnak véle a boldogságról, hát mit mondjanak így
egymásnak ezentúl?
[Illustration: Lassan haladt.]
– Hát hazajöttél, haza Julcsám! – kiáltja örömujjongva Annus Terka, ki
most még azt se bánná, ha ezt a czifra köntöst vissza is kéne neki így
adni.
– Visszajöttem. De nem azért, a mit ti hisztek. Csak apámhoz jöttem… Egy
pár szavam volna vele. Jertek be ti is mind, hogy tudjátok, mi járatban
vagyok.
– Jertek.
És a lány bement a házba. A legények s lányok meg utána.
Az öreg Manga épp a kemenczénél ült és ebédelt, a mint leánya belépett
az ajtón.
– Hozott Isten, édes lányom! – Az öreg megtántorodva odasietett hozzá.
– Nem apám. Hallgass meg. Nem jöttem vissza hozzád. Nem ez hozott
vissza. Nézd, menyecske lett a lányodból, pedig férjhez nem is ment
soha, (azt eszelte ki reggel, beköti fejét, hogy szemmel látható legyen
szégyene). Bűnbe estem. Gyalázat érte lányodat. Nem érdemli meg többé,
hogy felemeld. Nem is kérem ezt a kegyet tőled. Csak megkövetni
jöttelek. Bocsásd meg lányodnak, a mit tett, mert akkor nem tudta, mit
csinált…
Julcsa meghajtva fejét, odament atyja elé s úgy érezte, most épp úgy
csapong a lelke, mint mikor féktelen szerelemmel, észbontó vágygyal volt
színig tele. De hogy lesz most? Az öreg ember szinte tántorogva odament
hozzá, megfogta a bekötött fejét és odaszorította a melléhez.
– Én szegény, szegény menyecske lányom, – mondta megcsukló hangon.
És most, úgy érezte, most jött a megpróbáltatás nehezebb része.
– Az Isten megáldjon. Az őrködjék a házad felett. Én megyek, mert más a
hivatásom.
– Maradj velem, édes lányom. Öreg, nyomorult vagyok már. Ne menj el.
– Én ide vissza nem térhetek. Közétek nem illik se szavam, se tettem. Az
én életem nem vágna a tiétekhez. Megyek apám. Magamhoz meg úgy se
vehetnélek, mert nincs otthonom.
– Hát kinél vagy?
– A hivő Horváth János házában. Ányosné meghalt. Egyedül lakom most már
benne.
És egyszerre az öreg ember arcza eltorzult, eltaszította a leányt
magától.
– Hát igaz az, a mit mondanak, most meg a Horváth János szeretője
lettél. Te czégéres! Hát ilyen vagy. Minden héten másik, eltakarodj a
szemem elől… Mert össze találom törni csontjaidat, te… te… s odaköpött a
homlokára.
Julcsa lassan letörülte a halántékát, aztán felkötötte a kendőt a
homlokára s nyugodtan így szólt:
– Horváth Jánosnak az élete tiszta. Csak az enyém szennyes. Az ő házába
belát az Isten, ott az őrködik és tudja, hogy mi történik a négy fala
között. Az Isten áldja meg a kelmed hajlékát is, édes apám, az Isten
áldjon titeket…
A gányókon nyugodtan végig nézve, kiment az ajtón.
Mikor letért a rétre, úgy érezte tágul a lelke, mint akkor rég, mikor
néha napján csillagos éjjel dalolva tért haza a takarásból, mint hajadon
lány, szűzi testtel, szűzi lélekkel.
Másnap a gyülekezeten felvették az «utazók» közé.

XXIV.
Egy este egyedül üldögélt a nagy házban, Jánost ma estére nem várta. Pár
nap előtt Kondorosra ment két kocsi hivővel barátkozni, az ottani
nazarénusokhoz. Kinn lassan hullott a hó. Maga se tudta miért, de tán
először, mióta a hivőkkel van, elszorult a szíve. Félt, vagy mi… Maga se
tudta. Elgondolkozott. Milyen furcsa is a sorsa. Egy fél év se telt el s
mennyin ment keresztül. Úgy él ebben a nagy házban, mint valami magányos
özvegy. Pedig még férje se volt. A lemondás útjára lépett, pedig
jóformán még az életet sem ismerte meg. Ha egy sugár volna, mi az
élethez köti, mert hisz olyan az élete, mint a sűrű fehér hópehely alatt
nyugvó világ, csendes és vágytalan.
Egy fény, egy csillag!… Mely a hófehér pusztaságból kivezesse. És a lány
imádkozni kezdett. Nem úgy, mint a szektákhoz tartozók, nem borult le,
nem kulcsolta össze a kezét, nem kért semmit, csak nézett, nézett maga
elé. Látott… Látta maga előtt nyitva az örök világosság birodalmát.
Látott ott maga előtt végtelen fényességet… és egy keskeny utat. És
annak a fehér ösvénynek, a mely olyan fényes, mintha hó lepte volna el,
– annak szélén egy deresedő ember, kinek szürke szemei úgy világítanak
felé, mint maga a fényesség ott a távolban…
– János, – rebegte a leány s behunyta a szemét. Behunyt szemmel csak azt
látta, a mit elébb. Egyszerre egész testében megrendülve, odaborult az
asztalra és szakgatott hangon zokogni kezdett. És volt e zokogásban
valami, a régi időkből. Élet, szenvedély rezegte át minden hangját,
minden könyjét… Vágyakat érzett… Kitágult a két karja… János… János,
rebegte s csak zokogott még mindig.
Egyszerre halkan kinyílt az ajtó és a nazarénus lépett be rajta.
A leány megrettent, letörölte könnyeit.
– Bocsáss meg, bocsáss meg nekem!
– Mit bocsássak meg lányom?
– Nem tudom, mi történt velem, de összezavarodott a lelkem. És úgy
érzem, a régi Julcsa ébredt föl a lelkemben, a midőn… hívtalak.
– És jöttem. Ne félj semmitől. Már ma csak az lehetsz, a mi vagy, nyitva
előtted a boldogulás útja.
– Igen… uram, – felelt a leány és lehajtotta fejét. De érezte, hogy van
még valami, a mi még a véges lény szemében több magánál az üdvösségnél
is. De hát hogy tudná ő azt néki megmondani, hogy mi az!
– Lányom, ma a nagy megpróbáltatás napja érkezett meg. Ma fogsz
győzedelmeskedni fölötte s így végleg legyőzöd a magad lelkét is.
– De hátha nem, hátha nem. – A lány úgy érezte, hogy lelkiereje, a mely
már annyi akadályon keresztülvitte – meggyengült. Úgy érzi, bizodalma
gyengül… úgy érzi, még köze van az élethez is. – Félek, mi lesz velem,
ha ő lesz az erősebb?
– A jövőt csak Isten ismeri.
– És kigyelmed hisz nékem, bízik bennem? – kérdte a leány önkénytelenül.
– Hiszi, hogy lesz belőlem még jó, nemes, becsületes leány, ki még be is
épülhet maguk közé? Kinek nem lesz mit szégyelnie, se az emberek, sem az
Isten előtt? Hej, mert hiszen nem tudja, milyen szennyes házban nőttem
fel, kelmed nem tudhatja, milyen szenvedély emésztheti egy ilyen bűnös
leány lelkét. Nem tudhatja, mi mindent kell felednie, mit tanulnia, hogy
igaz legyen belőle. Hogy csittítsam a háborgó szívet! Nem tudja, nem
tudhatja, mi vagyok, mert hisz jó volt, mindig jó, mi leszek én és mi
voltam én?
A lány szenvedélyes hangon, lángoló szemekkel beszélt.
János oda állt elé, szembe nézett vele.
– De igen, én tudhatom. Húsz év előtt katona voltam. Öreg ember vagyok,
negyven felé járok. Szép szeretőm volt… Szerettem, ő is szeretett. A
lány igérte, hozzám jő, ha visszatérek. Hogy visszajöttem, más kedvese
volt s be volt kötve a feje…
– Mint az enyém, – mondta Julcsa keserűen.
– Mint a tiéd. Kis gyermeket ringatott… Kit törvénytelenül, istentelenül
hozott a világra és én… Én is – s a nazarénus hangja egyszerre mély
lett, mint az orgona hangja – szerettem, szerettem máskép, mint ma. Tele
volt szerelmem mindennel, a mi a földre húz, tele haszontalan vágygyal,
fékevesztett indulattal. A lány megcsalt… én rátörtem, meg akartam ölni…
Julcsa megremegett. Úgy érezte, megindult alatta a föld. – És… és?
– A leány… A Mindenható bölcsesége el nem hagyott akkor sem,
megmenekült… Én négy évet ültem várfogságban. Négy évet… A nazarénus
homlokát kiverte a verejték.
– Aztán – s a lány úgy érezte, tágul, tágul a szive.
– Kijövet elbujdokoltam messzire. Itt nehány szegény ember befogadott
megbélyegzett homlokkal is… És pár év multán bevettek maguk közé… Látod,
én megbocsájthatok. És ők megbocsájtanak.
A leány végtelen boldogsággal hallgatta az ember szavait. Úgy érezte,
visszaadta őt az életnek. Nem azzal, hogy még nagyobb bűnök is meg
lesznek bocsájtva, mint az övé… De hogy így hát ez a szent, ez is ember,
ember, ki szeret s kit szeretni is lehet… Szeretni szabad.
Pár perczig hallgattak.
Julcsa nem mert szólni, hátha elárulja, a mit érez – s mi lesz akkor!
Most még jobban remegett.
– De nem azért jöttem. Bálint ott van a korcsmában. Iszik s húzatja. Épp
most jött, most még tán józan… El ne mulaszd e perczet. Menj át s végezd
be művedet.
– Most, ebben az órában? És hozzá a csárdában? – A leány szemérmesen
összehúzta keblén a kendőt.
– Félsz tán? Félsz tán tőle, avagy attól, a mit érez, vagy attól, a mit
a világ beszél?
– Nem félek se magamtól, se mástól, – felelt rá a lány. – Mit tegyek?
– Azt te tudod, mit kell tenned. Isten sugalmazni fog… tudom.
– És bármit tegyek, ha a bensőm súgja, jól leszen téve?
– Isten fog sugalmazni, tudom, – mondta a hivő a meggyőződés hangján.
A lány magára vett egy nagykendőt. János a ház kapujáig kisérte. Ott
elhagyta… A lány magában maradt a hulló hó közepén, fagyos, hideg téli
éjszakában.

XXV.
A korcsma elé ért. Belülről harsány muzsikaszó hallatszik, tán egy egész
banda húzza. Bele-belebömböl Bálint szava, kemény, durva betyárnóta.
Betyár szilajsága, fékvesztett szenvedélye beszél belőle, ki mindenre
kész, mindenre el van szánva.
Julcsa még egy perczig tétováz… A hólepte tornáczon megáll. Csak a banda
s a Bálint hangja. Lány nincs az ivóban. És ha lenne! Akkor is – mert
másképp nem lehet.
Kinyitotta az ajtót. Bálint háttal feléje. A primás ráhajlik a vállára,
úgy húzza, a banda egész erejével kiséri.
Julcsa egyenesen odamegy hozzá s ráteszi a Bálint vállára a kezét.
– Bálint, – szólalt meg.
– Ki az… A Julcsa… haj… a Julcsa! – és hangosan kaczagni kezdett. – Hát
ide jöttél utánam? Most már kellek neked… Vagy azt akarod megtudni, hogy
milyen a vármegye tömlöcze? Dohos az, penészes, hugám. A ki ott hűsöl,
annak sok mindentől megy el a kedve, még a dalolástól is.
– Bálint, hallgass meg csak pár perczig. Küldd ki a czigányt.
– Nem tetszik a nóta? Tudok én vígabbat is! – Bálint fütyülni kezdett,
majd eldalolta a nóta szavait:
«Nagyváradi váradi vár alatt,
Vasalják a keselylábú lovamat,
Míg a keselylábú lovam keselylábát vasalják,
Szent-Tornyában a babámat csókolják.»
– Hallgass, Bálint, vagy elmegyek s akkor sohse fogod megtudni, miért
jöttem ide.
– Hát ha úgy van, elküldöm őket… Úgy se beszéltünk már kettesben rég.
Lóduljatok ki a tornáczra… Pakoltok hát? Gyorsan!
A czigányok kiváncsi arczczal kisompolyogtak a szobából.
Hogy egyedül maradtak, Julcsa odajött elé és szembe nézve vele,
határozott hangon beszélni kezdett.
– Hallgass meg, Bálint. Ne gúnyolj, ne sérts meg. Sokat szenvedtem
érted, te sokat szenvedtél értem. A jó Isten nem kivánta a frigyünket.
– Nem… Nem kivánta! Hej nem az!
– Ne kivánjuk mi se… Te tudod, tudod Bálint, hogy szerettelek.
Szerettelek egész szűzi szerelmemmel. Szívem minden dobbanása a tiéd
volt, tiéd boldogságom, tiéd lettem volna boldogtalanságban is. Akkor
este életre született a szívem, szívem egész mindenségét te ölelted
által… Szerettelek.
És Bálint szinte megmeredve figyelte. Eltünt a vér arczáról, mind a
szívébe szaladt, látszott rajta. Szinte kifagyott az élet a lelkéből.
– Hogy nem lehettünk egymáséi, annak oka kellett, hogy legyen. Nem így
volt az megírva. De nem is illettünk volna egymáshoz. Szegény lány nem
illik gazdaemberhez. Nem boldogíthat olyant, kinek szerelme csengő
aranypénzre váltható.
– Julcsa, Julcsám, ne mondd! – És most Bálint gőgös szívében is
megmozdult valami. Véghetetlen boldogtalannak érezte magát, hogy oly
közel érzi magát ahhoz, kit szeretett, kit szeret még ma is, de a ki
soha, soha többé az övé nem lehet. Lerogyott egy székre, balkarjára
hajtotta fejét s úgy hallgatta keserű szívvel, a mit Julcsa mond neki.
– Te csak eltántorodtál tőlem. Most már így van jól. De hát… Mit ér
neked, hogy itt dorbézolod át éjszakáidat, itt váltod aprópénzre a
szíved szerelmét? Nem látod, hogy ez méltatlan hozzám és méltatlan
tehozzád?
– Mit tegyek hát, mit tegyek? Legyek tán hivő… Mint te. Nékem nincsen
tanítom, ki oktasson, mint teneked Julcsa.
– Ne káromold az Istent. Azok is a te javadat akarják csak. Addig, míg
te itt dorbézolsz, addig ők a te lelki üdvösségedért imádkoznak.
– Van jó dolguk, törődnek is azok velem, – mondta Bálint keserűen.
– Törődnek, mert a te üdvösségedhez van az enyém is kötve. Értsd meg
jól. Ha te tönkre mész, tönkre kell nékem is mennem. Mert a
pusztulásodnak végre is én vagyok az okozója.
Erre az önvádra Bálint önváddal felelt:
– Nem úgy van. Így cselekszem, mert ez nékem így tetszik. Inkább a te
pusztulásodat idéztem én elő… Tudom, ne tagadd, – mondta a legény
ellágyult hangon.
– Erről ne beszéljünk. Az is szükséges volt a boldogulásomhoz,
üdvözülésemhez. A hiba se tebenned, sem énbennem nem volt. Kiben?
Keresse az, ki tud hozzá. Elbuktam. Hát jól van, erről nem tehetsz… Most
csak arra kérlek Bálint, hogy segíts felemelni.
És a legényben a vele született nagylelkűség kezdett ébredezni.
– Julcsám… én angyalom. Mit tehetnék én te érted?
– A mit tenned kell, az mind a kettőnkért, mind a hármunkért leszen.
Térj haza a feleségedhez.
– És te mondod ezt nékem, Julcsa, te?
– Nézd. Én ismerem azt a szegény asszonyt. Jó lány volt. Gazdalány volt,
de azért soha se nézett le minket. Szelid és téged szeret.
– Mit ér ez nekem?
– Azt még nem érted úgy-e, hogy elérkezik az az idő, midőn a szegények
szegénye lehetünk és ha már tán nem is szeretünk, legalább a szeretetre
vágyunk.
– Én ugyan azt se tudom, milyen szinű a szeme.
– Az enyém színét tudtad, mégis elfordultál tőlem. És ne is azt nézzed,
de hogy milyen a szíve. Az meg néked nagy drágasággal fölér, mert tele a
képeddel színig.
– Szeret… De hát mit tehetek érte?
– Ne tégy ma még érte semmit. Ha majd szeretni fogod, megérted, mi a
tennivalód vele szemben. Ma még csak mikettőnkért tegyél. Te érted és én
értem. Mindkettőnk nyugalmáért egy lépést, csak egyet.
– És te, te elfordultál tőlem örökre, – mondta a fiú hangos zokogással.
Ha így élsz tovább, soha se látsz többé. Ha visszatérsz párodhoz, ha baj
ér benneteket, mindig hozzám fordulhattok, mert én tudom, mi a
szenvedés…
– Bocsáss meg Julcsa, ha megszenvedtél értem, – mondta a gőgös-szívű, de
azért gyenge férfi, feltekintve reá s megfogta a kezét.
– Jere, Bálint, kezem a kezedben… Jere, elvezetlek.
És Bálint, nyitott szemmel, mintegy megigézve ment. A leány kivezette az
ivóból. A czigányok bámulva látták, hogy Bálint, a nélkül, hogy szót
ejtene hozzájuk, megy-megy a lánynyal. Kiértek az utczára, Julcsa mindig
fogta a kezét. Igy mentek az egymás oldalán, a sűrün hulló hó közepén, a
mely elnyomta lépteik neszét s a mely mint fehér fátyol terült el
felettük. Nem hallatszott semmi kelettől nyugatig. Kelettől nyugatig
fehér hó-tenger, a melyet csak itt-ott egy kis fehér ház s az abból
kiáradó mécs fénye pontozott ki.
Mentek…
Egyszerre Bálint szólalt meg:
– És így kéz-kézben haladtunk volna egy életen által.
– És így kéz-kézben mehetsz át egy életen olyannal, a ki szeret, s ki
méltó szerelmedre.
Bálint némán megszorította a kezét. És csak mentek. Most a mellett a ház
mellett haladtak el, a melyben legelébb látták meg egymást.
De nem szólott egyik se. Áthaladtak a nyugvó Szabad-Szent-Tornyán,
mintha ebből is kihalt volna az élet, oly csendes, álmatagon csendes
volt minden. Aztán itt künn a pusztán, csak egymást láthatják már a sűrü
hó közepén. Hó-tenger merre szem lát… és magány.
– Julcsa, mindent megigérek, csak egyet, egyet tegyél meg.
– Mit, Bálint?
– Nyújtsd ide az arczodat, hogy egyszer, egyszer még megcsókolhassam.
A lány reá hajolt. Hideg arczát odanyújtotta a legénynek és a csók,
mintha megfagyott volna. Egyik se érzett semmit.
– És most megigéred, hogy hűséges párja leszel a feleségednek, meg?
– Isten engem úgy segéljen! – S az ember felemelte kezét. A lány hitt
neki.
Csak mentek…
Éjfél után egyre járt az idő, midőn a kisrátai tanyára értek. Még
pislogott benn a mécses.
– Engem vár, reggelig elvár néha, – mondta Bálint.
– Látod, megérdemli, hogy ezentúl része legyen az éjszaka s az élet
nyugodalmában.
Beléptek az udvarra. A kutyák megismerték gazdájukat. Nesztelenül
futottak a pitvarig. Bálint leverte magáról a havat, le a lányról is.
Beléptek a házba. A fiatal asszony sokáig virraszthatott, ott ült
felöltözve egy karos-széken, egyik karjára borult s alszik.
Julcsa csendesen odalépett hozzá.
– Nézd Bálint, milyen szép, mily csendes, nyugodt, tiszta az ajka. Nézd,
milyen nyugodtan alszik. Párod lesz az élet viharaiban s nyugodt szivvel
térhetsz hozzá pihenni bárhonnan is. Örzsi, Örzsi! – ébresztette a
fiatal asszonyt.
Az felriadt, aztán azt hitte, hogy Julcsát és urát az álmában látja maga
előtt, nagyot sóhajtva, visszahanyatlott a székre.
– Ébredj, mi vagyunk. Nézd Örzsi… én meg az urad.
Az asszonyka kitörülte az álmot szemeiből és álmélkodva, szinte
megrettenve, látta őket maga előtt…
– Hazajött s megkért, legyek én nálad a közbenjáró. Kérleljelek meg
téged. Eddig nem szeretett, ezentúl hűséges párod lészen. Úgy-e, úgy
lesz, Bálint?
Bálint, könyekkel telt szemmel, beszélt volna, de szólni nem tudott,
csak a két ujját emelte fel esküre.
– Ne esküdj, Bálint. A pap előtt is esküdtél. De hűséged első pillanatja
csak a mai éjszakától kezdődjék. Legyen a tied, Örzsim. Légy boldog
vele, add a kezedet neki és aztán nekem. Úgy… És most az Isten áldjon
benneteket.
És a leány, a nélkül, hogy amazok megakadályozhatták volna, összehúzta
keblén a nagy kendőt s kiment a házból. Azok meg utána indultak. Az
asszony hálálkodni akart volna, – az ember marasztotta.
[Illustration: Julcsa csendesen odalépett hozzá.]
De Julcsa csak ment… Nem akarta hangjukat hallani többet. Sűrün, sűrün
hullott a hó, nehezen, bajjal lépett. De azért úgy érezte, szárnya nőtt,
a melyet ha kibont, átiramlik véle a mindenségen.
Nem érezte a fáradságot. Mélyen járt a hóban, de mit bánta ő most? A
faluig kis csapáson haladt, onnan meg… Tudja jól az utat.
Ugy háromkor, mikor a falu közepére ért, elállt a havazás. Tiszta,
csillagos éjszaka. Merre a szem lát, hó és hó. Egy végtelen fehér lap a
világ – s benne úgy érzi, egyedül halad… egyedül a révpart felé. Hát ha
itt fagy meg az úton? Nem, nem lehet, nem szabad… Az Isten vele volt
egész éjjel, ezentúl se hagyja el.
Ment.
Erre már tudja, várják itt otthon, otthon van. Négy óra volt, hogy a
János kunyhója elé ért. Benn mécses égett.
Várták…
Kopogtatott. János kijött a kunyhó elé.
– Uram, megtettem, a mit kivántatok. Az Isten igéje szerint történt.
– Akkor add kezedet én feleségem, hagy vezesselek majd én a hivők közé…
És karjaiba zárta a leányt.