A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára - 11

– Holnapra sok van latinból.
– Igen, – mondta Kolnay.
– Neked könnyű, – sóhajtott Barabás, – mert te tegnap feleltél. De én
már régen nem feleltem, én rám a napokban rám kerül a sor.
Kolnay ezt mondta:
– Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig
kimarad. Ki van jegyezve a könyved?
– Nincs.
– Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek
most hozzád és kijegyzem a könyvedet.
– Jó.
Íme, ezeknek már a lecke járt a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amért
Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, főképpen pedig
életben maradtak ők is.
Elballagtak, eltüntek az est sötétjében. És most végre egyesegyedül
maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az
idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.
Lejött az erődből és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a
Pál-utcai kis kapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt
mellette a Hektor. Megvárta őket.
– Na? – mondta a tót. – Ifiúr nem hazamegy?
– De már megyek, – felelte Boka.
Megint vigyorgott a tót:
– Otthon jó meleg vacsora.
– Jó meleg vacsora, – ismételte gépiesen Boka és arra gondolt, hogy a
Rákos-utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a
két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák
égnek. És ott van a Csetneky úr dupla-sorgombos szép barna kabátja.
Úgy véletlenségből bepillantott a kunyhóba. A deszkafalhoz támasztva
furcsa eszközöket látott meg. Kerek piros-fehér bádogtáblát, olyanféle
korongot, aminőt a vasuti őrök tartanak a rúdjánál fogva, mikor a
gyorsvonat elrobog az őrház előtt. Meg egy háromlábú alkotmányt,
amelynek a tetején sárgaréz-cső volt. Meg fehérre festett karókat…
– Mi ez? – kérdezte.
Janó benézett:
– Ez? Ez mérnök úré.
– Milyen mérnök úré?
– Építészmérnök úré.
Bokának rettenetesen megdobbant a szíve:
– Építészmérnök? Mit akar az itt?
Janó szippantott egyet a pipából:
– Építeni fognak.
– Itt?
– Igen. Hétfőn gyünnek munkások, felássák grundot… csinálnak pince…
fundamentum…
– Mi!? – kiáltott Boka. – Ide házat építenek?
– Házat, – mondta egykedvűen a tót, – nagy háromemeletes házat… akié a
grund, az csináltatja házat. És bement a kunyhóba.
Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szemeiből a könnyek.
Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a
hűtelen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel
védtek meg s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy
bérkaszárnyát vegyen a hátára, örök időkre.
A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el,
örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét
összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás
vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gitt-egylet
bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem,
hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.
És másnap, amikor az egész osztály néma, ünnepi csöndben ült a helyén és
Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a
katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg
Nemecsek Ernőről és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután
három órakor valamennyien fekete, vagy legalább is sötét ruhában
gyülekezzenek a Rákos-utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a
padra és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés
arról, hogy tulajdonképpen mi is az az élet, amelynek mindnyájan küzdő,
hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.