A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára - 01

A PÁL-UTCAI FIÚK
REGÉNY KIS DIÁKOK SZÁMÁRA
IRTA
MOLNÁR FERENC
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1916
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


I.
Háromnegyed egykor, ép abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem
katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára,
nagynehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen
lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy
az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre
festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont
háromnegyed egykor, ép ebben a diadalmas minutumban megpendült a
szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli s ezzel minden komolyságnak
egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi
napon s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe.
Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott s
olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett hogy az egész osztály
mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is
rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík s ezt valahogyan még
csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az
ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni s a
távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a
nagymutató vígasztalóan haladt a tizenkettős felé. És hogy kifigyeltek
az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be
a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy
cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És
izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a
könyveik közt, a rendesebbek megtörülték a tollaikat, Boka becsukta a
kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes
szerkezete volt, úgy, hogy sohase folyt ki belőle a tinta, csak akkor,
ha zsebre vágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a
könyveket helyettesítették, mert a Csele gigerli volt és nem pakolta a
hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges
lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és
belső zsebeiben, a Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint
valami unatkozó víziló, a Weisz kifordította zsebeit és kiszórta belőle
az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet
Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki
darabonkint, a Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki
úgy tesz, mintha föl akarna állani, a Barabás pedig minden szemérem
nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkos vásznat, nagyság szerint
rakván bele a könyveket s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a
pad is megreccsent és ő maga belevörösödött, – egyszóval mindenki
előkészületeket tett a távozásra s csak egyedül a tanár úr nem vett
tudomást arról, hogy öt perc mulva vége lesz mindennek, mert a tanár úr
végig hordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött és így
szólt:
– Mi az?
Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt
elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét
befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere
mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka
hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve,
rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.
– Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a
helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a
verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári
fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és
így szólt:
– Csengey csukd be az ablakot.
Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő
komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.
E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis
szőke fiúnak:
– Vigyázz, Nemecsek!
Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc
gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. Az egyik oldalára ez volt írva:
_Add tovább Bokának_.
[Illustration: «Mi az?»]
Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi
mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan
jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is
gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki
a két padsor között hagyott utcára és ő súgta:
– Vigyázz, Boka!
És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt
az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik
oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből
nem olvasott el, ez volt írva:
«_Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni_».
Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már
összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett
és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát
eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba,
a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok,
polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s
ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a
rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz.
És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos
lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelidültek
sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó
gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra
csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra
elkezdődött a lefelé való lóverseny.
[Illustration: «És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből.»]
A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra
oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok.
És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy
kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok
vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha
kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a
sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas
városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák,
boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.
A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A
törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül,
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva,
három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós
cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy
krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely
apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van
ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai
szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak
felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.
Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem,
mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény
feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden
cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó
tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.
– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták.
És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium
mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább
nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:
– Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.
És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul hadonászott
a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:
– Vágd a kalapodat a cukor közé.
Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!
Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:
– Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás.
Csele levette a kalapját.
– Ezt a szép kalapot? – mondta.
El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből.
– Sajnálod? – kérdezte tőle.
– Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én
nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.
Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is
fortyant. Ezt mondta:
– Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy
uzsorás. Ha félsz, menj el.
És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette
a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt
rakva cukorral.
De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt
kérdezte tőle:
– Mit csinálsz?
Geréb hátra nézett. Boka állt mögötte.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét.
És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette
a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta:
– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi
értelme nincs. Gyere.
És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve
húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente
a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a
Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt
fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük
maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert
forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak:
– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.
És belenyult finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden – három
krajcár volna? De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint amikor
valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot sújtott a
késsel a törökmézre s a lepattant szilánkot egy kis papirba tette.
Csele keserűen nézett rá.
– Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!
Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva szólt:
– Hát most drágább, hát most kevesebb.
[Illustration: «És egyszerre kapta be a szájába az egész törökmézet.»]
És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal
olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli középkori,
óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek csapkodja le
a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben.
– Pfuj, – mondta Csele az új vevőnek, – ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás.
És egyszerre csapta be a szájába az egész török-mézet, amelyre a fele
papir ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.
– Várjatok! – kiáltott Bokáék után és utánuk szaladt.
A sarkon érte őket utól s itt befordultak a Pipa-utcába, a
Soroksári-utca felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment és
magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy
esztendős volt s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha
kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelid és
komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán
beszélt ostobaságot és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett
csirkefogó-tempókhoz. Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha
bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után
az egyik fél mindig keserűséggel megy el és ezt a keserűséget a bíró
iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj és a veszekedés akkora
lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor
közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik
egyik fél sem. Szóval okos fiúnak látszott Boka és úgy indult, mint aki
az életben – ha sokra nem is viszi, – de becsületes férfi gyanánt fogja
a helyét megállni.
A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári-utcából a
Köztelek-utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a
tavaszi nap s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán
véges-végig húzódik. A Köztelek-utcában mindössze két alak volt látható.
A közepén álltak és vártak. Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos s a
másik a kis szőke Nemecsek.
Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében a
szájába vette két ujját és egy akkorát fütyölt, mint valami gőzmozdony.
Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem tudta utána
csinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban alig volt néhány
fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze talán csak
Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen módon
fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör elnökévé nem
lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör
elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyar-tanár mellett ült a
katedrán, ez nem illett volna.
Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá és megállottak a
csoportban, az utca közepén.
Csónakos a kis Nemecsekhez fordult:
– Nekik még nem mondtad el?
– Nem, – mondta Nemecsek.
A többi mind egyszerre kérdezte:
– Mit?
Csónakos felelt a kis szőke helyett:
– A múziumban tegnap megint _einstandot_ csináltak!
– Kik?
– Hát a Pásztorok. A két Pásztor.
Nagy csönd lett erre.
Ehhez tudni kell, mi az az _einstand_. Ez különleges pesti gyerekszó.
Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy
szent-jánoskenyérmagba – pesti nyelven: _boxenliebe_ – játszani lát
magánál gyöngébbet s a játékot el akarja venni tőlük, akkor azt mondja:
_einstand_. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú
hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót s aki ellenállni merészel, azzal
szemben erőszakot fog használni. Az «einstand» tehát hadüzenet is.
Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a
kalóz-uralomnak rövid, de velős kijelentése.
Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:
– Einstandot csináltak?
– Azt, – mondta erre neki bátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy a
dolog mily hatást tett.
Most Geréb fakadt ki:
– Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit
csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit,
még meg is vernek bennünket.
Csónakos a szájába vette a két ujját annak jeléül, hogy most fütyölni
fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni. De
Boka lefogta a kezét:
– Ne süketíts meg, – szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:
– Hát hogy történt?
– Az einstand?
– Az. Mikor volt?
– Tegnap délután.
– Hol?
– A múziumban.
A múzeumkertet hívják így.
– Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert
nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit…
A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog
középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek
levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az _egy_ a
számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt,
gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen
áldozatnak. Elkezdett beszélni s a fiúk összedugták fejüket.
– Úgy volt, – mondotta, – hogy ebéd után kimentünk a múziumba, a Weisz
meg én, meg a Richter, meg a Kolnay, meg a Barabás. Előbb métát akartunk
játszani az Eszterházy-utcában, de a lapda a reálistáké volt és azok nem
engedték. Akkor azt mondja Barabás: «Menjünk be a múziumba és golyózzunk
a falnál». És akkor mind bementünk a múziumba és golyózni kezdtünk a
falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót és akinek a
golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az
összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy
tizenöt golyó és volt közte két üveg is. És akkor egyszerre csak azt
kiáltja a Richter: «Vége van, jönnek a Pásztorok!» És a sarkon jöttek is
a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük és lehajtották a fejüket és olyan
lassan jöttek, hogy mi mindnyájan nagyon megijedtünk. Hát hiába is
voltunk mi öten, ők ketten olyan erősek, hogy tizet is elvernek. És nem
is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van,
akkor a Kolnay is elszalad és a Barabás is elszalad, hát csak hármat
szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad
számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész
semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban és mink
hiába szaladunk, mert utólérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre
közelebb jöttek és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: «Te,
ezeknek tetszik a mi golyónk!» És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő
mindjárt mondta: «Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand
lesz!» De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi
soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak
odaálltak és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: «Te,
Nemecsek, hagyjuk abba». Azt mondom neki: «Hogyne, majd éppen most,
amikor te gurítottál és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem,
abbahagyjuk». Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze
a félelemtől és félszemmel a Pásztorokra nézett, hát persze, hogy nem
talált. De a Pásztorok nem is mozdúltak, csak ott álltak, zsebredugott
kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes
golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc
golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik és rám kiáltott:
_Einstand!_ Én hátranéztem és a Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a
Weisz a falnál állt és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy
szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam:
«Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.» De akkor már az öregebbik Pásztor
szedte fel a golyókat és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta
a mellemen a kabátomat és rám kiáltott: «Nem hallottad, hogy einstand?»
Hát persze, aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a
falnál. És a Kolnay meg a Kende a múzium sarkából kukucskáltak vissza,
hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat és egy szót
se szóltak, csak tovább mentek. Ez volt az egész.
[Illustration: «Nem hallottad, hogy einstand?»]
– Hallatlan! – mondá fölháborodva Geréb.
– Valóságos rablás!
Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy puskaporos
a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki őt figyelte.
Mindenki arra volt kiváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a
dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta s amiket eddig Boka
nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az esetnek kiáltó
igazságtalansága még Bokát is megindította. Halkan szólt:
– Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott
mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez
hallatlan dolog!
Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt
ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték
okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias tűz
lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is
felháborodott.
Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a
Józsefvárosban, a nap sütött és minden szép volt és minden örömmel volt
teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant a
tettvágy s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz? Mert ha Boka
mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!
Mentek, mendegéltek az Üllői-út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel.
Mikor Boka hátrafordúlt feléjük, mindaketten a dohánygyár egyik
pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegben rakódott le a
finom dohánypor.
– Tubák! – kiáltott vígan Csónakos, újra süvített egyet és
telegyömöszölte az orrát a sárga porral.
Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt és felszippantott
vékony kis ujjahegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonúltak
végig ketten a Köztelek-utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen.
Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis
szőke meg csak prüszkölt, mint a tengeri nyúl, ha bosszantják. És
prüszköltek, nevettek, szaladtak s ebben a percben ez oly nagy boldogság
volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire
Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan.


II.
A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell
lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék
bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a
nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé
ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti
gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a
végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról
düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek
az ég felé. Most már a Pál-utcai _grundon_ is nagy, négyemeletes ház
szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a
darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette.
A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja
a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s
hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette.
Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket
egy gőzfürészelő cég bérelte s a telek telisteli volt farakásokkal.
Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis
utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca
keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog
ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen
keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó
állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház
volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül
pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával,
szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte
volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy
gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni.
A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik
kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A
házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt
ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni
kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba,
olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis
kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy
csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak
elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen,
üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és
megint potyogott az aprófa. És ez így ment évek óta. Ami fát a kis
házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a
telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse
szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház
előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben
lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne
gyújtsák.
Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak
bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk
képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az
amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt
minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval
mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne
higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások
tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell
megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg
Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a
maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg.
Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok,
főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen
közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi
kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt,
a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy
kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is
találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a
sapkájukhoz és azt mondták egymásnak:
– Szervusz!
Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és
némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
– Hogy állasz?!
– Össze a sarkot!
– Ki a mellet, be a hasat!
– Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak,
akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis
parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog
az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a
közlegény.
Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt
lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal
aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik
erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete
kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy
kocsiba.
Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és
bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből,
körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen
majszolni kezdte a kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az
ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak,
hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt
elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai
fegyelem.
Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma
nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy
dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon
büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres
társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni
indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a
tót nagy fekete kutyájával.
– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem