A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára - 09

De akkor már kifejlődött az egész vonalon a tüzérségi támadás. Az erődök
felülről bombáztak, a sánc alulról. Viharzott a homok és a lármába most
friss hangok vegyültek. Megszólalt a sánc is, mely eddig hallgatni volt
kénytelen. Boka elérkezettnek látta a pillanatot a végső támadásra. Ő
maga állt a sor szélére, melytől alig két lépésnyire birkózott Kolnay
egy vörösingessel. Kiállott a sánc szélére, előkapta és magasra emelte a
piros-zöld zászlót és kiadta az utolsó parancsot:
– Teljes roham! Előre!
És valóban, a föld alól bújt ki egy új sereg. Rohamlépésben támadtak s
gondosan vigyáztak arra, hogy páros birkózásba ne bocsátkozzanak. Zárt
sorban mentek a vörösök felé s szorították őket, el a sánctól.
Barabás lekiáltott az erődről:
– Nincs homok!
– Gyertek le! Roham! – felelt futtában s erre kezek, lábak jelentek meg
az erődök falain és lemászott a tüzérség. Ez volt a második zárt
csatasor, mely lépésben ment az első mögött.
De most már elkeseredett volt a harc. A vörösingesek, vesztüket érezve,
nem nagyon tartották be a szabályokat. Nekik a szabályok csak addig
kellettek, amíg azt hitték, hogy szabályszerű harccal is győzni fognak.
Most azonban sutba dobtak minden formaságot.
Ez veszedelmes volt. Még így is jobban birták, dacára annak, hogy
félannyian voltak, mint a Pál-utcaiak.
– A kunyhóhoz! – üvöltött Áts Feri. – Szabadítsuk ki őket!
És az egész gomolyag, mintha megfordúlt volna, a kunyhó felé kezdett
nyomulni. Erre a Pál-utcaiak nem voltak elkészülve. Kisiklott előlük a
vörösinges had. Mint amikor kalapál valaki s egyszerre csak azt érzi,
hogy elgörbült az ütés alatt a szög, úgy görbült el balra a támadó sor.
Elől Áts Feri, vadúl rohanva, a diadal reményével a hangjában:
[Illustration: «A meglepett vezért a földhöz teremtette.»]
– Utánam!
S e pillanatban, mintha a lába elé gurítottak volna valamit, hirtelen
megállott. Egy kis gyerek-alak ugrott elibe a kunyhó mellől. Megtorpant
a vörösinges vezér és mögötte megállt, egymásnak lökődött a harcoló
sereg.
Egy kis fiú állott Áts Feri előtt, egy kis fiú, aki egy fejjel volt
kisebb, mint ő. Egy vézna, szőke gyerek emelte két kezét a magasba,
tiltólag. És gyerekhang kiáltotta:
– Megállj!
A Pál-utcai sereg, mely már megszeppent a hirtelen fordulat miatt,
egyszerre harsogó hangon kiáltott fel:
– Nemecsek!
És a kis szőke, vékonycsontú, beteg gyerek abban a pillanatban ölre
kapta a nagy Áts Ferit és rettenetes erőfeszítéssel, amelyhez csak a
láza, a forró, lüktető láza, az önkívülete adta szegény kis testének az
erőt, a meglepett vezért annak rendje és módja szerint a földhöz
teremtette.
Aztán lerogyott rá ő is, ájultan.
Ebben a pillanatban minden rend felbomlott a vörösingesek közt. Mintha a
fejüket vágták volna le: mikor a vezérük elesett, nekik maguknak is meg
volt pecsételve a sorsuk. A pillanatnyi zavart felhasználták a
Pál-utcaiak. Összefogóztak, nagy lánccá alakúltak és kifelé szorították
a meglepett sereget.
Áts Feri feltápászkodott és haragos piros arccal, villogó szemmel nézett
szét. Leverte a port a ruhájáról s látta, hogy egyesegyedűl maradt. A
serege már valahol a kapu körűl kavargott, összekeveredve a diadalmas
Pál-utcaiakkal s ő itt állott egyedűl, megverten.
Mellette feküdt a földön Nemecsek.
S mikor az utolsó vörösingest is kiszorították a kapun s a kaput
bezárták mögötte, mámoros diadal űlt az arcokon. Harsogott az éljen, a
győzelmi kiáltás. Boka pedig futva érkezett a gépház felől a tóttal.
Vizet hozott.
[Illustration: Janó óvatosan fektette a földhányásra.]
Most aztán mind a földön fekvő kis Nemecsek köré gyűltek s halálos csönd
váltotta fel az imént még nagyban zúgó éljenzést. Áts Feri külön állott
és komoran nézte a győzteseket. A kunyhóban még mindig dörömböltek a
foglyok.
De ugyan ki törődött most velük?
Janó óvatosan fölemelte Nemecseket a földről és a sánc földhányására
fektette. Aztán vízzel kezdték mosogatni a szemét, a homlokát, az arcát.
És néhány perc múlva felnyitotta szemét Nemecsek. Bágyadt mosollyal
nézett körűl. Mindenki hallgatott.
– Mi van? – kérdezte csöndesen.
De mindenki annyira el volt fogódva, hogy erre a kérdésre senkinek se
jutott eszébe felelni. Értelmetlenűl néztek rá.
– Mi van? – ismételte és felült a földhányásra.
Most Boka odament hozzá:
– Jobban vagy?
– Jobban.
– Nem fáj semmid?
– Nem.
Mosolygott. Aztán ezt kérdezte:
– Győztünk?
De erre már nemcsak hogy nem hallgatott mindenki, hanem mindenki felelt.
Egyszerre riadt a kiáltás minden ajkon:
– Győztünk!
Azzal nem törődött senki, hogy Áts Feri még mindig ott állt egy farakás
tövében és komolyan, bús haraggal nézte a Pál-utcaiak családi jelenetét.
Boka szólalt meg:
– Győztünk és most a végén már majdnem baj történt és hogy nem történt
baj, azt neked köszönhetjük. Ha te hirtelen meg nem jelensz köztünk és
nem leped meg Áts Ferit, akkor kiszabadítják a kunyhóból a foglyokat és
nem tudom, mi történik.
A kis szőke mintha megharagudott volna ezért.
– Nem igaz, – mondta, – ezt ti most azért mondjátok nekem, hogy örüljek,
azért mondjátok, mert beteg vagyok.
És végig simította kis homlokát. Most, hogy visszatért arcába a vér,
ismét piros volt, látszott rajta, hogy égeti, emészti a láz.
– Most – mondta Boka – azonnal haza fogunk téged vinni. Elég ostobaság
volt, hogy ide jöttél. Nem is tudom, hogyan eresztettek ide a szüleid.
– Nem eresztettek. Magam jöttem.
– Hogy-hogy?
– Az apám elment hazulról, ruhát vitt valahova, próbálni. Az anyám pedig
átment a szomszédba, melegre tenni a köménymagos levesemet, nem zárta be
az ajtót és azt mondta, hogy ha kell valami, csak kiáltsak. És én akkor
egyedűl maradtam. És felültem az ágyban és hallgatóztam. És nem
hallottam semmit, de azért mégis úgy éreztem, mintha hallanék valamit.
Zúgott valami a fülembe, lovak jöttek, trombita is volt, kiabálás.
Hallottam a Csele hangját, mintha azt kiáltotta volna: «Gyere, Nemecsek,
mert bajban vagyunk!» – Aztán hallottam, mikor te kiáltottál: «Ne gyere,
Nemecsek, te nekünk nem köllesz, mert te beteg vagy, úgy-e, tudtál
jönni, mikor golyóztunk meg mulattunk, bezzeg most nem gyössz, mikor
harcolunk és elvesztjük a csatát!» Ezt mondtad, Boka. Én úgy hallottam,
hogy ezt mondtad. No és akkor hamar kiugrottam az ágyból. És elestem,
mikor kiugortam, mert már olyan régen fekszem, hogy egészen el voltam
gyöngülve. De föltápászkodtam a földről és kiszedtem a ruhámat a
szekrényből… és a cipőmet is és hamar felöltöztem. És már fel voltam
öltözve, mikor az anyám bejött. Mikor hallottam a lépését, hogy jön,
hamar beugrottam az ágyba, ruhástól és magamra húztam a paplant, egészen
a szájamig, hogy ne lássa rajtam a ruhát. Akkor azt mondta az anyám:
«Csak bejöttem megkérdezni, hogy nincs-e szükséged valamire.» – És én
azt mondtam: «Nincs» és ő megint kiment és akkor én elszöktem hazúlról.
De én nem vagyok egy hős, mert én nem tudtam, hogy az olyan fontos, mert
én csak bejöttem ide harcolni a többiekkel, hanem mikor megláttam az Áts
Ferit, akkor arra gondoltam, hogy én azért nem harcolhattam veletek,
mert ez engem a hideg vízben megfürösztött és akkor nagyon el voltam
keseredve és gondoltam: «Na, Ernő, most vagy soha» – és behúnytam a
szememet és… és… neki ugrottam…
Oly hévvel beszélte ezt el a kis szőke, hogy egészen belefáradt. Köhögni
kezdett.
– Ne beszélj tovább, – mondta Boka, – majd elmondod máskor. Most haza
fogunk téged vinni.
Most Janó segítségével egyenkint kibocsátották a kunyhóból a foglyokat.
Amelyiknél még volt fegyver, attól elvették. És rendre, szomorúan
ballagott ki valamennyi a Mária-utca felől. És a kis fekete vaskémény
most mintha gúnyosan pöfögött, köpködött volna. És utánuk sivított a
gőzfűrész, mintha ő is barátja lett volna a Pál-utcai győztes seregnek.
Áts Feri maradt utoljára. Még mindig egy farakás tövében állott és a
földet nézte. Kolnay meg Csele odalépett hozzá és el akarta tőle venni a
fegyverét.
De Boka rájuk szólt:
– Ne bántsátok a vezért.
Azzal odaállt Áts Feri elé:
– Tábornok úr, – mondta neki, – maga hősiesen harcolt!
A vörösinges szomorúan nézett rá, mintha azt mondta volna neki: «Mit
érek én most már a te dicséreteddel?»
Boka pedig hátra fordúlt és vezényelt:
– Tisztelegj!
S erre a Pál-utcai seregben elnémúlt a csevegés. Valamennyien
sapkájukhoz emelték a kezüket. Előttük állott mereven Boka, ő is a
sapkájához emelt kézzel. És a szegény kis Nemecsekben is fölébredt most
a közlegény. Nagynehezen feltápászkodott a földhányásról s támolyogva,
úgy, ahogy tudott, ő is vigyázzba vágta magát és szalutált. Tisztelgett
szegény annak, aki oka volt az ő nagy betegségének.
És Áts Feri, miután viszonozta a tisztelgést, elment. A fegyverét
magával vitte. Ő volt az egyetlen, aki magával vihette. A többi fegyver:
a híres ezüstvégű lándzsa, a sok ezüstös indián csatabárd ott hevert
halomban a kunyhó bejárata előtt. A harmadik számú erődre pedig ki volt
tűzve a visszahódított zászló. Geréb vette vissza Szebenicstől a
legerősebb harc hevében.
– Geréb itt van? – kérdezte nagyra nyílt, csodálkozó szemmel Nemecsek.
– Igen, – állt elő Geréb.
A kis szőke kérdőleg nézett Bokára. Boka pedig felelt:
– Itt van és jóvátette a hibáját. És ezennel visszaadom neki a
főhadnagyi rangját.
Geréb elpirúlt.
– Köszönöm, – mondta.
Aztán csöndesen hozzátette:
– De…
– Mi az a «de»?
Geréb zavartan szólt:
– Tudom, hogy ehhez nincs jogom, mert ez a tábornoktól függ, de… én úgy
gondolom… én úgy tudom, hogy Nemecsek még mindig közlegény.
Nagy csönd lett. Gerébnek ebben igaza volt. A nagy izgalomban mindenki
megfeledkezett arról, hogy az, akinek immár harmadszor köszönhettek
mindent, még mindig közlegény.
– Igazad van, Geréb, – szólt Boka. – És mindjárt teszünk is róla.
Ezennel kinevezem…
De Nemecsek közbevágott:
– Én nem akarom, hogy kinevezz… én nem azért tettem… én nem azért jöttem
ide…
Boka szigorúnak akart látszani. Rákiáltott:
– Nem az a fő, hogy miért jöttél ide, hanem az a fő, hogy mikor már itt
voltál, mit csináltál. Ezennel kinevezem Nemecsek Ernőt kapitánnyá.
– Éljen!
Ezt mindenki egyszerre kiáltotta. És mindenki szalutált az új
kapitánynak, még a hadnagyok és főhadnagyok is, sőt legelől állott maga
a tábornok és olyan katonásan kapta a kezét a sapkájához, mintha ő lett
volna a közlegény és a kis szőke a tábornok.
Észrevették, egy szegényes ruhába öltözött kis asszony sietett végig a
hátuk mögött a grundon és most egyszeribe elibük került.
– Jesszus! – kiáltotta. – Hát itt vagy? Mindjárt tudtam, hogy ide
jöttél!
A Nemecsek édesanyja volt. Sírt szegény, mert már mindenütt kereste a
kis beteg fiát s ide csak azért jött, hogy kérdezősködjék a fiúknál
utána. A fiúk körülvették és csitították. A szegény asszony pedig
fölpakolta, a maga kendőjét a nyakába kerítette és vitte hazafelé.
– Kísérjük el! – kiáltott Weisz, aki eddig egy szót se szólt.
És ez az ötlet mindenkinek megtetszett.
– Kísérjük el! – kiáltotta mindenki és már szedelőztek is fel. A
zsákmányfegyvereket hamar bedobálták a kunyhóba és az egész raj a
szegény asszony után zúdult, aki magához szorította a fiát, hogy a saját
teste melegéből is adjon neki valamit és sietve vitte hazafelé.
A Pál-utcán kettős rendekbe sorakoztak, úgy mentek utána. Már rájuk
borúlt az alkonyat. Gyújtogatták a lámpákat és boltokból erős világosság
áradt ki a gyalogjáróra. Az emberek, akik az utcán sietve mentek a
dolguk után, meg-megálltak egy pillanatra, mikor ez a különös menet
mellettük elhaladt. Elől egy sovány, szőke kis asszony, aki kisírt
szemmel, sietve ment, magához szorítva egy kis gyereket, akinek csak az
orra látszott ki egy nagy kendőből – s mögöttük egy sereg katonásan
lépő, párosával sorakozott fiú, valamennyi egyforma piros-zöld sapkával
a fején.
Voltak olyanok is, akik mosolyogtak. Egy-egy csirkefogó hangosan
nevetett rajtuk. De ők erre most nem adtak semmit. Még maga Csónakos is,
aki máskor az ilyen nevetést rögtön és a lehető legalaposabban szokta
megtorolni, most nyugodtan ment a többi között, nem is törődve a vidám
mesterlegényekkel. Ez olyan komoly és szent dolog volt az ő szemükben,
hogy ezt nem zavarhatta meg a világ legvidámabb csirkefogója sem.
A Nemecsek anyjának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a
hadsereggel törődjék. A Rákos-utcai kis ház kapujánál azonban kénytelen
volt megállani, mielőtt belépett volna rajta, mert a kis fia
megbicsakolta magát és nem volt az a földi hatalom, amely be tudta volna
húzni a kapu alá. Kibontakozott az anyja karjából és oda állt a fiúk
elé.
– Szerbusztok, – mondta.
Sorra kezet fogtak vele a fiúk. A keze forró volt. Aztán eltűnt anyjával
a sötét kapualjában. Egy ajtó csapódott az udvarban, egy kis ablakban
világosság gyúlt ki. És csönd lett.
A fiúk azon vették észre magukat, hogy egyikük se mozdúlt a ház elől.
Nem szóltak egymáshoz, csak néztek, bámultak be az udvarra, arra a kis
világos ablakra, amely mögött a kis hőst most visszafektették az ágyába.
Végre aztán sóhajtott egy nagyon szomorút valamelyik. Csele azt mondta:
– Mi lesz?
És erre ketten-hárman elindúltak a sötét kis utcán az Üllői-út felé.
Most már mind fáradtak voltak, kimerítette őket a harc. Hűvös szél járta
az utcát, erős tavaszi szél, amely az olvadó havak hideg lehelletét
hozza a hegyekről.
Majd másik csoport indúlt meg, le a Ferencváros felé. Végre nem maradt a
kapu előtt más, csak Boka meg Csónakos. Csónakos feszengett, várta, hogy
Boka menjen. De mivel Boka meg se mozdúlt, szerényen megszólalt:
– Jössz?
Boka csöndesen mondta:
– Nem.
– Maradsz?
– Igen.
– Hát… akkor szerbusz.
És elment szép lassan, csoszogva, ő is. Boka utána nézett és látta, hogy
vissza-visszafordúl. Majd a sarkon eltünt. És a kis Rákos-utca, mely
szerényen húzódik meg a lármás, lóvasutas Üllői-út mellett, most
sötétben, csöndben nyugodott. Csak a szél zúgott rajta végig s erősen
zörgette a gázlámpák üvegtábláit. Egy-egy hevesebb szélrohamra
egymásután végig csörgött valamennyi, mintha valami titkos csörömpölő
jelet adtak volna egymásnak a reszkető, libegő-lobogó gázlángok. Ember e
pillanatban nem volt más az egész kis utcában, mint Boka János, a
tábornok. És mikor Boka János, a tábornok szétnézett az utcán és látta,
hogy egyedűl van, akkor úgy összeszorult a szíve, hogy Boka János, a
tábornok neki dőlt a kapu félfájának és keservesen, szívből, amúgy
istenigazában sírvafakadt.
Ő is érezte, tudta azt, amit egyikük se mert kimondani. Ő is látta, mint
pusztúl az ő közlegénye lassú, szomorú elmúlással. Tudta, mi lesz ennek
a vége s tudta, hogy már nem sokára lesz vége. Nem bánta ő most, hogy
győztes hadvezér, nem bánta, hogy ezúttal először nem volt férfias,
komoly, nem bánta, hogy kitört belőle a gyerek, csak sírt és egyre ezt
mondogatta:
– Kis barátom… édes jó barátom… édes jó kis kapitányom…
Arra jött egy ember és rászólt:
– Mit sírsz, kis fiú?
De ennek nem felelt. Az ember vállat vont és ott hagyta. Aztán egy
szegény asszony jött, nagy kosárral, az is megállt, de az nem szólt.
Nézte egy kicsit, aztán ő is elment. Majd egy alacsony termetű emberke
jött s befordúlt a ház kapuján. Onnan nézett rá vissza. Megismerte:
– Te vagy az, Boka János?
Boka ránézett:
– Én vagyok, Nemecsek úr.
A szabócska volt, hozta a ruhát a karján. Budán volt, ahova próbálni
vitte a fércelt ruhát. De ez az ember már értette Bokát. Ez se azt nem
kérdezte tőle: «Mit sírsz, kis fiú?» – se meg nem bámúlta, hanem odament
melléje, megölelte okos kis fejét és versenyt kezdett vele sírni. Úgy,
hogy fölébresztette Bokában a tábornokot.
– Ne sírjon, Nemecsek úr, – mondta a szabónak.
A szabó megtörűlte a szemét a kezefejével és intett egyet a levegőbe.
Mintha azt mondta volna: «Úgyis mindegy már minden, legalább egy kicsit
kipityeregtem magamat.»
– Isten megáldjon, kis fiam, – mondta a tábornoknak. – Eridj szépen
haza.
És bement az udvarba.
Most aztán Boka is megtörűlte a szemét és nagyot sóhajtott. Körűlnézett
az utcán és hazafelé akart indúlni. De mintha valami nem eresztette
volna. Tudta, hogy nem használ vele semmit, de úgy érezte, mintha szent,
komoly kötelessége volna most itt maradni és díszőrséget állani a
haldokló katonája háza előtt. Néhány lépést sétált a kapu előtt. Aztán
átment a túlsó oldalra és onnan nézte a kis házat.
Most lépések kopogtak az elhagyott kis utca csöndjében. «Valami munkás
megy hazafelé», – gondolta és lehorgasztott fővel sétált a túlsó
oldalon. Tele volt mindenféle furcsa gondolattal, ami eddig még soha nem
jutott az eszébe. Az élet meg a halál járt az eszében. És sehogy se
tudott eligazodni ebben a nagy kérdésben.
A lépések egyre közelebbről hangzottak, de most úgy hallatszott, mintha
az, aki jön, meglassította volna a járását. Óvatosan ment egy fekete
árny a házak tövében s a Nemecsekék előtt megállott. Benézett a kapun.
Be is ment egy pillanatra a kapu alá, aztán megint kijött. Megállt.
Várt. Aztán fel-alá kezdett járni a ház előtt s mikor először ért az
egyik gázlámpa alá, a szél félrefújta a kabátja szárnyát. Boka oda
nézett. A kabát alól vörösing villant elő.
Áts Feri volt.
És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először
álltak egymással szemtől-szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt
a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a
lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást.
Aztán Áts Feri megindúlt és tovább járt fel-alá a ház előtt. Soká,
nagyon soká járt. Addig, amíg a házmester elő nem került a sötét
udvarból, hogy bezárja a kaput. Akkor odament hozzá Áts Feri, megemelte
a kalapját és csöndesen kérdezett tőle valamit. Elhallatszott Bokáig,
amit a házmester felelt. Azt mondta:
– Rosszul.
És becsapta a nagy, nehéz kaput. Ez a dörrenés felzavarta az utca
csendjét, de aztán elhalt, mint hegyek közt a mennydörgés.
Áts Feri elindúlt, lassan. Jobbra ment. És Bokának is haza kellett már
mennie. Süvöltött a hideg szél és az egyik hadvezér jobbra ment, a másik
balra. Még ekkor sem szóltak egymáshoz egy szót sem.
És most végleg elaludt a friss tavaszi éjszakában a kis utca, melyben
most már egyedül sétált, uraskodott a szél, megrázva a lámpák üvegjét,
megtépázva a sárga gázlángok fényes üstökét, megríkatva egy-két rozsdás
szélkakast. Befújt minden hasadékon, befújt még abba a kis szobába is,
ahol az asztalnál egy szegény kis szabó űlt, újságpapirosba göngyölt
szalonna mellett, csöndesen vacsorázgatva s ahol egy kis ágyban egy kis
kapitány lihegett, forró arccal, égő szemmel. Megzörgette az ablakot,
meglebbentette a petróleumlámpa lángját. A csöpp asszony betakarta a
gyerekét:
– Fúj a szél, kis fiam.
A kapitány pedig szomorú mosolygással, alig hallhatóan, szinte súgva
mondta:
– A grund felől fúj. Az édes grund felől fúj…


IX.
Néhány oldal a Gitt-Egylet nagy könyvéből:
=BEJEGYZÉS=.
«A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk és bejegyezzük őket
ezennel az egyleti nagy könyvbe.
1. §.
A nagy könyv 17-ik oldalán van egy beírás, mely így hangzik: nemecsek
ernő, kis betűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás
tévedésen alapúlt és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett
tagot ok nélkül sértette az egylet és ő ezt tisztességesen tűrte, a
háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet
ezért kijelenti, hogy a multkori beírás az egylet hibája és hogy ezennel
a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagy betűvel.
2. §.
Ezennel beírom végig csupa nagy betűvel:
_NEMECSEK ERNŐ_
_Leszik, jegyző_, s. k.
3. §.
A Gitt-Egylet közgyűlése egyhangúlag köszönetet szavaz Boka János
Tábornokunknak azért, mert a tegnapi harcot úgy vezette, mint egy
hadvezér a történelemkönyvben és tiszteletünk jeléül elhatároztuk, hogy
a Gitt-Egylet minden egyes tagja köteles otthon a történelemkönyvében a
168-ik lapon fölülről a 4-ik sorban «Hunyadi János» cím mellé tintával
odaírni: «és Boka János». Ezt azért határoztuk el, mert megérdemli
tőlünk a hadvezér, mert ha ő nem csinálta volna olyan jól, akkor a
vörösingesek megvertek volna minket. És mindenki köteles a «Mohácsi
vész» című fejezetben Tomori érsek neve fölé, mert őtet is megverték,
ceruzával odaírni: «és Áts Ferenc.»
4. §.
Miután Boka János Tábornok tiltakozásunk dacára és erőszakkal lefoglalta
az egyleti vagyont (24 kr.), mert hadi célokra mindenkinek oda kellett
adni amije volt és pedig ebből csak egy trombitát vettek 1 forint
40-ért, pedig a Rőser-bazárban lehet kapni 60-ért és 50-ért, mégis
muszájt nekik a drágábbat venni, mert erősebb hangja van és pedig
elfoglaltuk a vörösingesektől az ő harci trombitájukat és most már van
két trombita, pedig már egy se kell és ha éppen kell, hát elég egy is,
hát elhatároztuk, hogy az egylet kérje vissza az egyleti vagyont (24
kr.) és inkább a Tábornok adja el valahol a trombitát, de nekünk a
pénzünk kell (24 kr.), amit ő meg is ígért.
5. §.
Az egyleti elnök, Kolnay Pál ezennel megrovást kap a tagoktól, mert az
egyleti gittet ki hagyta száradni. Miután a vitát jegyzőkönyvbe kell
foglalni, a vitát ezennel jegyzőkönyvbe foglalom:
_Elnök:_ Én a gittet azért nem rágtam, mert a háborúval voltam
elfoglalva.
_Barabás tag:_ Ja, ez nem kifogás.
_Elnök:_ Barabás mindig heccel és én rendreutasítom, én szívesen
megrágom a gittet, mert tudom, mi a tisztesség és azért vagyok elnök,
hogy rágjam az alapszabályok szerint, de heccelni nem hagyom magamat.
_Barabás tag:_ Én nem heccelek senkit.
_Elnök:_ De heccelsz.
_Barabás tag:_ De nem.
_Elnök:_ De igen.
_Barabás tag:_ De nem.
_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó.
_Richter tag:_ Tisztelt egylet! Én azt indítványozom, hogy az elnök
ellen írjunk be a nagy könyvbe egy megrovást, mert elmulasztotta a
kötelességét.
_A tagok:_ Úgy van! Úgy van!
_Elnök:_ Én csak arra hivatkozom, hogy most az egyszer bocsásson még meg
nekem az egylet, legalább azért, mert tegnap olyan jól harcoltam, mint
egy vad oroszlán és én voltam a hadsegéd és én a legnagyobb veszélyben
kirohantam a sáncra és lenyomott a földre az ellenség és szenvedtem a
birodalomért, hát most mért szenvedjek még külön is, mert nem rágtam meg
a gittet.
_Barabás tag:_ Az más.
_Elnök:_ Az nem más.
_Barabás tag:_ De más.
_Elnök:_ De nem.
_Barabás tag:_ De igen.
_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó.
_Richter tag:_ Kérem indítványom elfogadását.
_Egylet:_ Elfogadjuk, elfogadjuk.
_A baloldalon:_ De nem fogadjuk el.
_Elnök:_ Szavazzunk.
_Barabás tag:_ Kérek névszerinti szavazást.
_Elnök:_ Névszerinti szavazás.
Szavazás megejtetik.
_Elnök:_ Három szótöbbséggel kimondta az egylet, hogy Kolnay Pál elnök
megrovásban részesül. Ez disznóság.
_Barabás tag:_ Az elnöknek nincs joga gorombáskodni a szótöbbséggel.
_Elnök:_ De van.
_Barabás tag:_ De nincs.
_Elnök:_ De van.
_Barabás tag:_ De nincs.
_Elnök:_ Jó, legyen tied az utolsó!
A napirendnek nem lévén több pontja, elnök az ülést bezárja.
Aláírva:
_Leszik_, jegyző s. k.
_Kolnay_, elnök s. k. még most is fenntartom, hogy disznóság.


X.
A Rákos-utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik
rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most
lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt. A cselédek hátra
vitték porolni a ruhát, meg a szőnyeget az udvar legvégébe és ott is
csak kíméletesen bántak velük, csakhogy a beteg meg ne hallja a lármát.
Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna
azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük…
És be-benéztek a lakók az üvegajtón:
– Hogy van a kis fiú?
Mindenik ezt a választ kapta:
– Rosszul, nagyon rosszul.
A jó asszonyok hoztak egyet-mást:
– Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort…
Vagy:
– Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle…
A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a
jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem
nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:
– Nem eszik szegényke, már két napja alig hogy belé tudjuk önteni azt a
pár kanál tejecskét.
Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott
haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába és nem is kérdezett
semmit a feleségétől.
Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten
értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se
tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.
Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kis fiú
feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál-utca egykor vidám
közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az
arca beesett. Nem volt halavány és talán éppen az volt a dologban
szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság
volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül
égette.
Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok
bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem
sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel és a földet nézték. Aztán
nagycsöndesen megkérdezte a szabó:
– Alszik?
Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent.
Mert most már úgy feküdt az ágyban a kis fiú, hogy még azt se lehetett
tudni: alszik-e vagy ébren van.
Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.
– Talán a doktor, – súgta az asszony.
A férje küldte:
– Nyiss ajtót.
Az asszony kiment és ajtót nyitott. Boka állott a küszöbön. Az asszonyka
arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta.
– Bejöhetek?
– Be, fiam.
Bejött.
– Hogy van?
– Sehogy.
– Rosszúl?
Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És
most hárman állottak az ágy mellett és hárman nem szóltak egy szót sem.
S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg mintha megérezte volna,
hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a
szemét. Előbb az apjára nézett nagyszomorúan, aztán az anyjára. Mikor
azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge
hangon mondta neki:
– Te itt vagy, Boka?
Boka közelebb lépett az ágyhoz.
– Itt vagyok.
– Itt is maradsz?
– Itt.
– Egészen addig, amíg meghalok?
Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán
mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor
már háttal fordúlva állott és a köténye csücskét valahova a szeme
közelébe emelte.
[Illustration: «Egészen addig, amíg meghalok?»]
– Bolondot beszélsz, fiam, – mondta a szabó és köszörülte a torkát. –
Khm! Khm! Bolondot beszélsz.
De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott.
Bokára nézett és intett a fejével az apja felé.
– Ezek nem tudják, – mondta.
Most már Boka is megszólalt:
– Dehogy nem tudják. Jobban tudják, mint te.
Megmozdúlt, valahogyan nagynehezen föltápászkodott a vánkosáról és
felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a
levegőbe és komolyan mondta:
– Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom,
hogy meghalok.
– Nem igaz.
– Azt mondtad: nem igaz?
– Azt.
Szigorúan nézett rá:
– Hát én hazudok talán?
Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De
ő ezuttal szigorú volt és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki.
Tekintélyes arcot vágott és kijelentette:
– Hát szavamat adom neked, hogy meghalok.