A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára - 06

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a
felszólítást:
– Aki nem akar résztvenni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki?
Egyszerre kiáltottak mind:
– Senki!
– Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt
lesztek.
Sorra mindenki Boka elé járult és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy
holnap eljön. Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így
szólt:
– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő és az be ne tegye
többé a lábát ide, mert bottal verjük ki.
Leszik kilépett a sorból:
– Elnök úr – mondta – mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.
Erre halálos csönd lett. Mindenki kiváncsian figyelt, hogy ugyan mi is
van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől.
Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt, a többiek előtt
kapja rajta.
Többen kérdezték:
– Mi van Gerébbel?
– Semmi – felelt nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most
egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a
parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek
valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak
egymással, béküljenek ki.
Csönd lett.
– Nos? – kérdezte az elnök. – Nincs köztetek haragos?
Weisz szerényen szólt:
– Én úgy tudom…
– No, ki vele!
– Hogy… Kolnay… meg Barabás…
Boka ránézett Barabásra:
– Igaz ez?
Barabás elpirult.
– Igen – mondta – a Kolnay…
Kolnay meg azt mondta:
– Igen… a Barabás…
– Hát béküljetek ki azonnal, – rivallt rájuk Boka – mert különben mind a
kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan
jóbarátai vagyunk egymásnak!
A két haragos odasomfordált Boka elé és kénytelen-kelletlen nyújtott
egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás
megszólalt:
– Elnök úr!
– Mi kell?
– Egy kikötésem volna.
– Nos?
– Az, hogy… hogyha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg
bennünket… akkor… akkor… én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert…
Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a
szempillantással:
– Hallgass!
Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit és sokért nem adta
volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman
mosolygott…
– Most pedig, – szólt Boka – közlegény, adja ide a haditervet.
Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez és egy papirlapot vett onnan
elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki. A haditerv
ilyen volt:
[Illustration]
Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kiváncsian
várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig
elkezdte magyarázni a haditervet:
– Figyeljetek jól ide. Nézzétek mindig a rajzot. Ez itten a mi
birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint
egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál-utca felől és a Mária-utca
felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva,
jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll
három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három
emberből áll, Leszik vezérlete alatt. A Mária-utcai kaput szintén két
zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay.
Egy hang szólt közbe:
– Mért nem én?
– Ki volt az? – szólt szigorúan Boka.
Barabás jelentkezett.
– Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj
le.
Barabás motyogott valamit és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot:
– A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az
erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgy, hogy két-két ember
elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly
közel vannak egymáshoz, hogyha az egyiket megtámadják, a másik erőd is
bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária-utcai rész
felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B
csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt
később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk
választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?
– Igen! – volt az egyhangú válasz.
A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a
nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő és
buzgón jegyezték azokat, amiket az elnökhadvezér mondott.
– Na már most, – mondta Boka, – ez volt az elhelyezés. Most jön a
tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól. Az A és B csapatok,
mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a
vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.
– Kinyitjuk?
– Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot.
Jőjjenek előbb be és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a
kaput és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött,
megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a
bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál-utcai hadsereg. Ha
lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg,
hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztül
hatoljanak és a grundon maradjanak. A másik hadsereg: a Mária-utcai
hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay.
A C és D zászlóalj a Mária-utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek
másik csapatja a Mária-utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendben
állnak. Mikor a nagy kapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két
zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C
zászlóalj, ez a tied, Richter… beszalad a kocsiszínbe…
Az ujjával mutatta:
– Ide, ni. Érted?
– Értem.
– A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó gunyhójába. Most
vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb. És nézzétek jól a
térképet. A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt és
a gőzfűrész mögött szembetalálják magukat a 1., 2. és 3. számú erőddel.
Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj
előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót gunyhójából és
hátbatámadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt
kutyaszorítóba kerül és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg
magát, beszorítjátok őket a gunyhóba és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor
ez megtörtént, a C zászlóalj a gunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a
farakásokat megkerülve a 6. számú erőd mellett bukkan ki és az A és B
segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5.
számú erődbe megy és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C
és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad és hajtja a Pál-utcai kapu
felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák
az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor
pedig kiverjük őket a Pál-utcai kapun! Megértettétek?
Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak és
kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy
piros horgolt kendőt és náthás hangon kiáltotta bele az általános
éljenzésbe:
– Éljed az eldök!
– Éljen! – volt rá a felelet.
De Boka újra intett:
– Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a
hadsegédemmel. Amit ő általa üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én
parancsoltam volna.
Egy hang megkérdezte:
– Ki a hadsegéded?
– Nemecsek.
Egy páran összenéztek. A gitt-egylet tagjai egy kicsit lökdösték is
egymást, hogy ez ellen tiltakozni kellene. Ilyen hangok hallatszottak:
– Szólj már, no!
– Te szólj!
– Miért én? Szólj te!
Boka csudálkozva nézett rájuk:
– Talán valami kifogástok van ellene?
Leszik volt az egyetlen, aki szólni mert:
– Igen.
– Úgy-e micsoda?
– A gitt-egylet közgyűlésén, a multkor… mikor… Boka elvesztette a
türelmét. Rákiáltott Leszikre:
– Elég. Hallgass. Nem vagyok kiváncsi az ostobaságaitokra. Nemecsek lesz
a hadsegédem és punktum. Aki egy szót szól ellene, az haditörvényszék
elé áll.
Kissé szigorú volt ez a kijelentés, de mindenki belátta, hogy háborús
időben csak így lehet boldogulni. Tehát belenyugodtak abba, hogy
Nemecsek legyen a hadsegéd. Egy kis csöndes sugdolózás támadt a
gitt-egylet vezéremberei között. Azt mondták, hogy ez sértés a
gitt-egyletre nézve. És szégyelték, hogy a háborúban ilyen fontos szerep
jut annak, akiről az ő közgyűlésük kimondta, hogy áruló, s akinek a
nevét ők kis betűvel írták be az egylet fekete könyvébe. Pedig, ha
tudták volna…
Most névsort húzott elő a zsebéből Boka. Felolvasta róla, hogy kicsoda
melyik erődbe van rendelve. A zászlóaljparancsnokok kiválogatták a maguk
két-két emberét. Mindez roppant komolyan ment, s a fiúk oly izgatottak
voltak, hogy egyik se szólt egy szót se. Mikor mindez megtörtént, Boka
kiadta a parancsot:
– Mindenki helyezkedjék el. Hadgyakorlatot fogunk tartani.
Hirtelen szétszaladtak mind, mindenki a helyére.
– Mindenki várjon, amíg újabb parancsot nem kap! – kiáltotta utánuk
Boka.
Most magára maradt a grund kellő közepén Nemecsekkel, a hadsegéddel. A
hadsegéd, szegény, nagyokat köhögött.
– Ernő, – mondta neki szelíden Boka – csavard vissza a kendőt a
nyakadra. Nagyon meghűtötted magad.
Nemecsek hálásan nézett a barátjára és úgy engedelmeskedett neki, mintha
a bátyja lett volna. Visszacsavarta a nagy piros horgolt kendőt a
nyakára, úgy, hogy csak a füle látszott ki belőle.
Mikor ez megtörtént, Boka így szólt:
– Most majd egy parancsot fogok veled küldeni a 2. számú erődbe.
– Figyelj jól…
De Nemecsek ebben a pillanatban valami olyat csinált, amilyet eddig még
soha. Belevágott a följebbvalója szavába:
– Bocsáss meg, – mondta – de előbb szeretnék neked valamit mondani!
Boka összeráncolta a szemöldökét:
– Mi az?
– Itt az előbb, a gitt-egylet tagjai…
– Ugyan kérlek, – kiáltott türelmetlenül az elnök, – te is komolyan
veszed ezeket az ostobaságokat?
– Igen, – felelt Nemecsek, – mert ők is komolyan veszik. És én érzem,
hogy ők buták és én nem bánom, ha ők akármit is gondolnak felőlem, de
azt nem szeretném, ha te… ha te… ha te is megvetnél.
– Ugyan miért vetnélek meg?
A nagy vörös kendő rojtjai közül pityergőre álló hang felelt:
– Mert ők kimondták rólam… hogy… hogy áruló vagyok…
– Áruló? Te?
– Igen. Én.
– No erre igazán kiváncsi vagyok.
És Nemecsek akadozva, fojtott hangon adta elő a minap történteket. Hogy
épp akkor kellett sietnie, mikor a gitt-egylet tagjai titkos fogadalmat
tettek. Hogy ezért rögtön kaptak ezen a véletlenségen és kijelentették,
hogy azért szalad, mert nem mer a titkos egyletbe belépni. Hogy áruló és
becstelen.
És hogy mindez alapjában véve azért történt, mert a hadnagyok,
főhadnagyok és kapitányok kezdik rossz néven venni, hogy az elnök nem
velük pajtáskodik, hanem minden államtitokba az egyszerű közlegényt
avatja be. És végül, hogy beírták a nevét a fekete könyvbe, csupa kis
betűvel.
[Illustration: «Áruló? – Te?»]
Mindezt türelemmel hallgatta végig Boka. Aztán hallgatott megint. Fájt
neki, hogy a fiúk közt ilyenek is vannak. Boka okos fiú volt, de azért
azt még nem tudta, hogy más emberek egészen mások, mint mi s hogy nekünk
ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk. Aztán
szeretettel nézett a kis szőkére.
– Jól van, Ernő, – mondta – csak te menj a dolgod után és ne törődj
velük. Most nem akarok semmit se szólni háború előtt. De ha egyszer túl
leszünk a háborún, majd szétütök én közöttük. Hát most lovagolj hamar az
1. és 2. számú erődhöz és vidd a parancsot, hogy azonnal másszanak át a
4. és 5. számú erődbe a fiúk. Látni akarom, hogy mennyi időre van
szükségük ehhez az átmászáshoz.
A közlegény haptákba vágta magát, mereven szalutált és ámbátor e percben
arra gondolt, hogy milyen szomorú az, mikor a háború miatt az ő
becsületének a kérdése halasztást szenved, – minden keserűségét
elfojtotta és katonásan szólt:
– Igenis, elnök úr.
Azzal galoppozni kezdett. Felporzott utána a föld és a hadsegéd
nemsokára eltűnt a farakások közt, melyeknek tetején az erődökből buksi
gyerekfejek kandikáltak ki, tágra nyitott szemmel. Az arcukon látható
volt az izgatottság, amely a katonákat is előveszi ütközet előtt, mint
ezt a bátor és emberismerő haditudósítók leírásaiból tudjuk.
Boka pedig egyesegyedül maradt a grund kellő közepén. A nagy darab
bekerített sík földre elhatott a robogó kocsik lármája, de azért Boka
mégis úgy érezte, mintha nem volna egy nagy város közepén, hanem valahol
messze, idegen földön, valami nagy mezőségen, ahol holnap egy csata
fogja eldönteni nemzetek sorsát. A fiúk egy kiáltást sem hallattak,
mindenki nyugodtan állott a helyén és várta a parancsot. Boka érezte,
hogy most minden tőle függ. Tőle függ ennek a kis társaságnak a jóléte,
a jövője. Tőle függenek a vidám délutánok, a lapdázások, a különféle
játékok és mulatságok, melyeket itt űzni szoktak a pajtásai. És Boka
most büszke volt, hogy ilyen szép feladatra vállalkozott.
– Igenis, – mondta magában – meg foglak védeni benneteket!
Körülnézett a kedves grundon. Aztán elnézett a farakások felé, melyek
mögűl kíváncsian emelkedett ki a gőzfűrész karcsú vaskéménye s vígan
köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, épp oly vígan és épp olyan
gondtalanul, mintha a mai nap is csak olyan volna, mint a többi, mintha
nem is volna most kockán minden, de minden…
Igen, Boka úgy érezte most magát, mint egy nagy hadvezér a döntő csata
előtt. A nagy Napoleonra gondolt… És elkalandozott a jövőbe. Hogy lesz?
Mint lesz? Mi lesz belőle? Vajjon katona lesz-e s igazi, egyenruhás
hadsereget fog-e vezényelni valamikor, valahol messze, igazi csatatéren,
– nem egy kis darab földért, mint amilyen kis darab föld ez a grund,
hanem azért a nagy darab édes földért, amit hazának neveznek? Vagy orvos
lesz, aki a betegségekkel vív mindennap nagy, komoly és bátor csatát?
Csöndesen szállt le a koratavaszi alkony, ahogy Boka így tünődött.
Nagyot sóhajtott és elindult a farakások felé, hogy szemlét tartson az
erődök legénységén.
A fiúk meglátták a farakások tetejéről, hogy a hadvezér közeledik
feléjük. Az erődökben mozgolódás támadt. A homokbombákat sorba rakták s
mindenki haptákba állt.
De a vezér egyszerre csak megállott a fele úton és hátranézett. Mintha
hallgatóznék. Aztán megfordult és gyors léptekkel sietett vissza, a
palánk kis ajtajához.
Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt és kinyitotta a kis
kaput. Meglepetésében hátratántorodott.
Geréb állott előtte.
– Te vagy az? – mondta zavartan.
Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött és becsukta maga
mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem
volt oly vídám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt és szomorú; kezével
idegesen igazgatta a gallérját és látszott rajta, hogy mondani akar
valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát
néhány pillanatig némán állottak egymással szemben és egyik se tudta,
mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:
– Azért jöttem, hogy… hogy beszéljek veled.
Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:
– Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a
kapun, úgy, ahogy bejöttél.
A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.
– Nézd, Boka, – mondta – én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom,
hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam.
Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jóbarát.
Csöndesen szólt Boka:
– Te ide mint jóbarát nem jöhettél.
Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni
fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen
csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban,
mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:
– Én azért jöttem, hogy jóvá tegyem a hibámat.
– Azt nem lehet, – mondta Boka.
– De én megbántam… nagyon megbántam… és visszahoztam tőlük a
zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen és amit a kis Nemecsek
visszalopott… és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek
kezéből…
Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának
felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve,
látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen ez volt a szép
a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták
hevében rongyolódott el.
– A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi
magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden…
Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk… nem leszünk többé
együtt… De így nem kell a zászló. És te sem kellesz.
Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha a faképnél akarná hagyni
Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.
– János, – mondta elfulladó hangon – én belátom, hogy nagyot vétettem
ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem.
– Ó, – felelt Boka, – én már megbocsátottam neked.
– És visszavesztek?
– Azt már nem.
– Semmi módon?
– Semmi módon.
Geréb elővette a zsebkendőjét és a szeméhez emelte. Boka szomorúan
mondta neki:
– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza és
hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is
elfogyott a becsületed.
Geréb zsebretette a zsebkendőjét és férfiasnak akart látszani.
– Hát jó, – szólt – elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De
szavamat adom neked, hogy nem azért jöttem vissza ide, mert a
vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.
– Ugyan micsoda?
– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te
megtudod…
Nagyot nézett erre az elnök:
– Ezt nem értem.
– Most nem magyarázom meg, – dadogta Geréb és a kiskapu felé indult. Ott
megállott és visszafordult még egyszer. Ezt mondta:
– Hiába kérnélek mégegyszer, hogy vegyetek vissza?
– Hiába.
– Akkor hát… nem is kérlek.
Kirohant és becsapta a kis ajtót. Boka egy pillanatig habozott. Életében
először volt kegyetlen valakivel szemben. És már meg is mozdult, hogy
utána menjen, hogy utána kiáltson: «Gyere vissza, de aztán jól viseld
magad!», – mikor hirtelen eszébe jutott egy jelenet. Az a nevetés,
amellyel Geréb a minap elszaladt előle a Pál-utcában. Amikor kinevette
őket. Mikor ott állottak Nemecsekkel a gyalogjáró szélén, szomorúan,
lehorgasztott fővel, a fülükben azzal a gúnyos, kaján nevetéssel,
amellyel Geréb elugrott előlük.
[Illustration: «János, én belátom, hogy nagyot vétettem.»]
– Nem, – szólt önmagának – nem hívom vissza. Ez rossz fiú.
Azzal megfordult, hogy a farakások felé menjen, de meglepetésében meg
kellett állnia. Ott álltak a farakások tetején az összes fiúk, mind,
valamennyien és nézték ezt a jelenetet. Még azok is ott álltak, akik nem
voltak az erődökbe rendelve. Az egész kis hadsereg némán sorakozott fenn
a szabályos fakockákon, egyik se szólt egy szót sem, mindenik
visszafojtott lélekzettel várta, hogy mi fog történni Boka és Geréb
között. És mikor Geréb kiment s Boka a farakások felé indult, az
elfojtott izgatottság kitört és az egész hadsereg hirtelen, egyszerre,
mint egy ember kezdett el éljenezni.
– Éljen! – hangzott a sok friss gyerekhang a farakások felől és sapkák
repültek a levegőbe.
– Éljen az elnök!
S egy rettenetes fütty hasította végig a levegőt, akkora fütty,
amekkorát talán még a gőzmozdony se tud produkálni, ha még úgy
összeszedi is magát. Harsány, diadalmas fütty volt. Persze, hogy
Csónakos füttyentett. És boldogan nézett szét és vigyorogva mondta:
– Na, soha életemben még nem fütyültem ilyen jóízűet!
Boka pedig megállott a grund közepén és meghatva, boldogan szalutált a
hadserege felé. Most megint a nagy Napoleonra gondolt. Azt szerette
ilyen nagyon az ő öreg gárdája…
Mindenki látta a jelenetet és most már mindenki tisztában volt Gerébbel.
Nem hallatszott odáig, hogy a két fiú mit beszélt a kapuban, de látták a
mozdulatokat és ezekből megértettek mindent. Látták Boka elutasító
mozdulatát. Látták, hogy nem adott neki kezet. Látták, amikor Geréb
sírva fakadt s azt is, ahogy elment. Akkor, mikor a kapuban
visszafordult s visszaszólt Bokának, mindnyájan megszeppentek egy kissé.
Ezt suttogta Leszik:
– Jaj… hátha most megbocsát neki.
De amikor Geréb mégis elment s látták, hogy Boka tagadólag rázza a
fejét, egyszeribe kitört belőlük a lelkesedés. És felharsant az
«éljen!», mikor az elnök feléjük fordult. Tetszett nekik, hogy az
elnökük nem gyerek, hanem komoly férfi. Szerették volna megölelni és
megcsókolni. De háborús volt az idő, nem lehetett egyebet tenni, mint
kiáltani. Azt aztán meg is tették, teli tüdőből, ahogy csak bírta a
torkuk.
– Kemény legény vagy, papuskám! – mondta Csónakos büszkén. De meg is
ijedt és kijavította hirtelen:
– Nem «papuskám»… bocsánat… elnök úr.
S ezzel megkezdődött a gyakorlat. Harsány vezényszavak hangzottak,
csapatok száguldoztak a farakások közt, erődöket rohantak meg s repültek
a homokbombák jobbra-balra. Minden pompásan ment. A kiosztott szerepet
mindenki jól tudta. S ez nagyra növelte a lelkesedést.
– Győzni fogunk! – hallatszott mindenünnen.
– Ki fogjuk őket verni!
– Össze fogjuk kötözni a foglyokat!
– Magát Áts Ferit fogjuk elfogni!
Csak Boka maradt komoly.
– Ne szálljon a fejetekbe a dicsőség, – mondta nekik. – Majd háború után
legyetek jókedvűek. Most pedig aki akar, haza mehet. Még egyszer mondom:
aki holnap idején nem lesz itt, az szószegő!
Ezzel vége volt a gyakorlatnak. De nem volt kedve senkinek sem haza
menni. Csoportokra oszlottak és a Geréb-ügyet beszélték meg.
Barabás rikácsoló hangon kiabált:
– Gitt-egylet! Gitt-egylet!
– Mit akarsz? – kérdezték a fiúk.
– Közgyűlés!
Kolnaynak eszébe jutott a közgyűlés, melyet az imént megigért s melynek
színe előtt neki tisztázni kellett magát ama vád alól, hogy az egyleti
gittet ki hagyta száradni. Szomorúan nyugodott bele.
– Hát jó, – mondta – közgyűlés. Kérem a tisztelt tagokat, vonuljunk
félre.
És a tisztelt tagok, élükön a kárörvendő Barabással, kivonultak a
farakások közűl, előre, a palánk mellé, hogy ott tartsák meg a
közgyűlést.
– Halljuk, halljuk! – kiabált Barabás. Kolnay pedig hivatalos hangon
szólt:
– Megnyitom az ülést. Barabás úr jelentkezett szólásra.
– Khm, khm! – köszörülte a torkát vésztjóslóan Barabás. – Tisztelt
közgyűlés! Az elnök úrnak szerencséje volt, mert a hadgyakorlat miatt
már majdnem elmaradt ez a gyűlés, mely az elnököt le fogja csapni.
– Ohó! Ohó! – kiáltott az ellenpárt.
– Nekem hiába ohóznak, – ordított a szónok, – mert én tudom, hogy mit
beszélek! Az elnök úr a gyakorlattal elhalasztotta a dolgot egy kicsit,
de most már nem halaszthatja tovább. Mert most…
Hirtelen abbahagyta. A palánk kis kapuján erős zörgetés hallatszott s
mostanában nagyon ijedeztek a fiúk minden zörgésre. Nem lehetett tudni,
nem az ellenség jön-e.
– Ki volt az? – kérdezte a szónok. És mindnyájan figyeltek.
Most újra hallatszott az erős, türelmetlen zörgetés.
– Az ajtón zörögnek, – mondta reszkető hangon Kolnay s azzal kinézett a
palánk deszkái közt levő hasadékon. Aztán csudálkozó arccal fordult a
fiúk felé:
– Egy úr van itt.
– Egy úr?
– Igen. Egy szakállas úr.
– Hát nyisd ki neki.
Kinyitotta a kaput. Valóban, egy jól öltözött úr lépett be, nagy fekete,
galléros felöltőben. Fekete körszakálla volt és szemüveget viselt.
Megállott a küszöbön és bekiáltott:
– Ti vagytok a Pál-utcai fiúk?
– Igen, – felelt az egész gitt-egylet egyszerre.
Erre bejött a köpönyeges ember és egyszerre szelidebben nézett rájuk.
– Én a Gerébnek az apja vagyok, – mondta, miközben becsukta maga mögött
a kis kaput.
Erre csönd lett. Ez már komoly dolog volt, ha Gerébnek az apja jött ide.
Leszik oldalba lökte Richtert:
– Szaladj, hívd ide Bokát.
Richter elrohant a gőzfűrész felé, ahol Boka éppen a Geréb viselt
dolgait beszélte el a fiúknak. A körszakállas úr pedig a gitt-egylethez
fordult:
– Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?
Kolnay állott elő:
– Mert elárult minket a vörösingeseknek.
– Kik azok a vörösingesek?
– Az egy másik csapat fiú, akik a füvészkertbe járnak… de most el
akarják tőlünk venni ezt a helyet, mert nekik nincs lapdaterületük. Ezek
a mi ellenségeink.
A szakállas ember összeráncolta a homlokát:
– A fiam most az imént sírva jött haza. Sokáig faggattam, hogy mi baja,
de nem akarta kivallani. Végre aztán, mikor ráparancsoltam, annyit
bevallott, hogy árulással gyanusítják. Hát erre azt mondtam neki: «Én
most veszem a kalapomat és elmegyek azokhoz a fiúkhoz. Beszélni fogok
velük és meg fogom tőlük kérdezni, hogy mi igaz ebből. Ha nem igaz,
akkor én követelni fogom tőlük, hogy bocsánatot kérjenek tőled. Ha
azonban igaz, akkor nagy baj lesz belőle, mert a te apád világéletében
becsületes ember volt és nem fogja tűrni, hogy az ő fia a pajtásainak az
árulója legyen.» Ezt mondtam neki. Hát most itt vagyok és felszólítalak
benneteket, mondjátok meg becsülettel, igaz lelketekre, áruló volt-e
köztetek az én fiam, vagy nem. Nos?
Néma csönd lett erre.
– Nos? – ismételte Geréb apja. – Ne féljetek tőlem. Mondjátok meg az
igazat. Nekem tudnom kell, hogy igaztalanul bántottátok-e a fiamat, vagy
hogy büntetést érdemel-e?
[Illustration: «Hát miért dobtátok ki innen a fiamat?»]
Nem felelt senki. Nem akarta senki sem elkeseríteni ezt a jónak látszó
köpönyeges embert, aki ilyen nagyon féltékeny a kis gimnazista fia
jellemére. Ez pedig Kolnayhoz fordult:
– Te mondtad, hogy elárult benneteket. Most neked kell bizonyítanod!
Mikor árult el? Hogy árult el?
Kolnay hebegett:
– Én… én… én csak hallottam…
– Az semmi. Ki az, aki biztosat tud felőle? Ki látta? Ki tudja?
Ebben a pillanatban feltűnt az erődök alatt Boka meg Nemecsek, Richter
hozta őket. Kolnay föllélekzett.
– Kérem, – mondta – ott jön… az a kis szőke… az a Nemecsek… az látta. Az
tudja.
Megvárták, amíg a három fiú a közelükbe érkezett. De Nemecsek egyenest a
kapu felé ment. Kolnay odakiáltott:
– Boka! Gyertek csak ide!
– Most nem lehet, – felelt Boka – tessék egy kicsit várni. A Nemecsek
nagyon rosszul van, köhögési rohamot kapott… most haza kell kísérnem…
A köpönyeges ember, mikor meghallotta a Nemecsek nevét, rákiáltott:
– Te vagy az a Nemecsek?
– Igen, – mondta halkan a kis szőke és odament a fekete emberhez. Ez
szigorúan mondta neki:
– Én a Geréb apja vagyok és azért jöttem ide, hogy megtudjam, áruló-e a
fiam, vagy nem. A pajtásaid azt mondják, hogy te láttad, te tudod. Hát
felelj igaz lelkedre: igaz ez, vagy nem?
Nemecseknek égett a láztól az arca. Most már komolyan beteg volt.
Lüktetett a halántéka, forró volt a keze. És olyan különös volt
körülötte az egész világ… Ez a szakállas, szemüveges bácsi, aki olyan
szigorúan szólt rá, mint ahogy Rácz tanár úr szokott beszélni a rossz
tanulókkal… ez a sok bámuló fiú… a háború… ez a sok izgalom, minden… és
ez a szigorú kérdés, amely mögött ott volt az is, hogy ha valóban áruló
a Geréb-fiú, akkor nagy baja lesz…
[Illustration: «Kinek köszönsz?»]
– Felelj! – sürgette a fekete ember. – Most beszéljetek! Felelj! Áruló
volt?
És a kis szőke bátran felelt, a láztól piros arccal, a láztól ragyogó
szemmel, csöndesen, mintha ő lett volna a bűnös, aki most bevall
valamit:
– Nem, kérem. Nem áruló.
Az apa büszkén fordúlt a többiek felé:
– Hát akkor hazudtatok?
A gitt-egylet elképedve állott ott. Egy pisszenés se hallatszott.
– Haha! – mondta gúnyosan a feketeszakállú ember. – Hát hazudtatok!
Mindjárt tudtam én, hogy az én fiam becsületes gyerek!