A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára - 02

mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást
jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi
siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és
dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy
farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt
azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején
védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló
lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott.
– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy
barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor
volt az egyetlen közlegény a hadseregben.
Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki
motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló
végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy
valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most
kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta
Hektort, megint nekibátorodott.
– Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább.
Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:
– Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek.
És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et
mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a
levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart.
– Jesszus! – kiáltotta.
És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre
ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett,
jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts
Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét
lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis
fiúnak:
– Ne félj, Nemecsek.
De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s
együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán
utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:
– Ne félj, Nemecsek!
[Illustration: «Ne félj, Nemecsek!»]
De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri
vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld
zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások
közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet,
hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal.
És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg
Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts
Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén
megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan
illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének.
Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben
mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.
A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak.
Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt.
Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg
Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes
újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy
mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba
állott és feszesen szalutált.
– Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe
kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.
– Borzasztó! – kiáltotta.
– Micsoda?
– Rettenetes!
– Nem fogjátok elhinni!
– De micsoda?
– Áts Feri itt volt!
Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.
– Nem igaz! – mondta Geréb.
Nemecsek a mellére tette a kezét:
– Isten bizony!
– Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a
szavának, rákiáltott:
– Hapták!
Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá:
– Részletesen mondd el, mit láttál.
– Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána
mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam
rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben.
– Fönn állott? A citadellán?
– Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén
volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette:
– A zászlót is elvitte.
Csele fölszisszent:
– A zászlót?
– Azt.
Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt, részben
azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett
tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt
megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott.
Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a
hidegvérét.
– Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon
új zászlót.
– Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még
van, de zöld már nincs.
Boka nyugodtan intézkedett:
– Fehér van?
– Van.
– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz
a színünk.
Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre:
– Közlegény!
– Jelen!
– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a
színünk, hanem piros-fehér.
– Igenis, főhadnagy úr.
És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:
– Pihenj!
A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták,
hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a
kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.
A grundról kiáltások hallatszottak:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és
keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Csele odaintette magához Nemecseket:
– Közlegény!
– Jelen!
– Feleljen a többieknek!
– Igenis, hadnagy úr.
És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis
gyerekhangját:
– Hahó, hó!
Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba
verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még
néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a
kapitány.
– Szervusztok! – mondta Boka.
Kolnay kiállott a csomóból.
– Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt
bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve
lennie.
Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind
Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp
esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány
megszólalt:
– Ki jött be utoljára?
Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott
mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt:
– A kapitány úr jött be utóljára.
– Én? – mondta Boka.
– Igen.
Kissé gondolkozott.
[Illustration: «Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy
úr.»]
– Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az
ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.
Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet
és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó,
melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú
volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt
még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római
jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden
gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a
nyitott ajtót bejelentette:
– Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt
árulkodásért.
A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta
Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis
csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni
kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve.
Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely
minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő
volt az egyetlen közlegény.
És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta
a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide
merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és
elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság
Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta
meg a szenzációs hírt:
– És mondott neked valamit?
– Hogyne! – büszkélkedett Nemecsek.
– Mit?
– Rám kiáltott.
– Mit kiáltott?
– Azt kiáltotta, hogy: «Nem félsz, Nemecsek?»
Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz.
Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha
ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott
és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?»
– És te nem féltél?
– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt.
Elszaladt.
Geréb közbekiáltott:
– Az nem igaz! Áts Feri még soha sem szaladt el senki elől!
Boka ránézett Gerébre.
– Ejnye, de véded! – mondta.
– Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert
az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.
Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek
zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a
középre:
– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást
hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt,
akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a
dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre
elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon
annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a
papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és
aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.
– Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két
ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok
kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon
veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és
Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem
mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros.
Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre
rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában
a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a
közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem
tett túl senki.
Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta
volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy
pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat,
előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt:
– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek
közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt
lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol…
és mindent nekem kell csinálnom… és… és…
Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek
kezdtek végigfolyni.
Csele előkelően szólott:
– Ki kell zárni. Sír.
[Illustration: «Ki kell zárni. Sir!»]
Egy hang megszólalt hátul:
– Bőg.
Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt
szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit.
Zokogott és sírás közben ezt mondta:
– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva…
én… én… én vagyok a kutya…
Boka nyugodtan szólt:
– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk.
Pockokkal nem játszunk.
A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek
nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a
vállára tette a kezét:
– Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet
belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.
A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai
napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek
parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:
– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát.
A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók
közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes
szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni,
hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és
minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a
kettes számú Hardtmuth ceruzába.
– Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr.
Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is
mondott az előléptetésről.
Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment,
mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a
cédulákat és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele
kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt:
– Ez is zsíros.
Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé
min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán
vége a világnak.
Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a
mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta:
Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb
Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt.
Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János
következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb
Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb
zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa
volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat.
Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott
azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán
belenyugodott.
– Tehát engem választottatok elnökké.
Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes
volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát
nagyon.
Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.
– Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz.
Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el
akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették
a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a
zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen
elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni.
Csónakos közbe bömbölt:
– Éljen a grund!
És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal lelkesen kiáltotta:
– Éljen a grund!
Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az
édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis
darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez
a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» –
mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a
szemeik és mindenkinek tele volt a szíve.
Boka pedig folytatta:
– Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a
füvészkertbe!
Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a
lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:
– Elmegyünk!
És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt
kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény úgyis hátul fog menni és cipelni
fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások
felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott
állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk
nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és
ordított:
– Elmegyung!
S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik
gőgösen kiáltott:
– Közlegény, menjen a raktárba és hozza elő a lapdát meg a levattát!
És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt
és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a
tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót
kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt
a legzsírosabb.
Boka odament Gerébhez.
– Te is kaptál három szavazatot, – mondta neki.
– Igen, – felelt büszkén Geréb és erősen a szemébe nézett.


III.
A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt. A
gyorsírási órának ötkor volt vége s az utcán már gyujtogatták a
lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:
– Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan
bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet
és kimegyek velük a füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre és
odaszögezzük a fára ezt a papirost.
Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagy
betűvel ez volt írva:
ITT VOLTAK A PÁL-UTCAI FIÚK!
A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult
gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:
– Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.
Boka tagadólag rázta a fejét.
– Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri
tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy
nem félünk tőlük és oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a
gyűléseiket tartják és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab
piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.
[Illustration: «És odatűzzük egy fára ezt a papirt!»]
Csele is megszólalt.
– Kérlek, – mondta – én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor, este vannak ott
a szigeten és rabló-pandurt szoktak játszani.
– Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon
leszünk. Aki fél, az nem jön velem.
De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott.
Látnivaló volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre. Büszkén
állott elő:
– Én veled megyek!
Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni,
mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma
volt. Csónakos is előállott:
– Én is!
– De igérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!
– Megigérem. Csak most… hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!
– Hát fütyölj!
Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek
visszafordultak az utcán.
– Most kifütyöltem magamat mára, – mondta boldogan.
Boka Cseléhez fordult:
– Te nem jössz?
– Mit csináljak? – szólt szomorúan Csele. – Nem mehetek, mert otthon
kell lennem félhatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a
gyorsírás-óra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged
sehova.
És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a
grundnak, a főhadnagyságnak!
– Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap
reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.
Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:
– Mondjátok, úgy-e Geréb ma nem volt gyorsírás-órán?
– Nem.
– Talán beteg?
– Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.
Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús
volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentően nézett a szemébe,
mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a
társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt
Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; a Boka csöndes,
okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb
legénynek tartotta.
– Tudja Isten, – mondta csöndesen és elindult a két fiúval. Csónakos
komolyan ment mellette, Nemecsek pedig vidám volt és úszott a
boldogságban, hogy végre ilyen kevesed-magával vesz részt egy érdekes
kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:
– Ne bolondozz, Nemecsek. Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk?
Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod! Emlékezzél csak a
Pásztorokra!
Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás.
Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a
reál-iskolából. Erős gyerek volt és hihetetlenül merész. De volt a
szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott.
Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek,
napbarnított fekete fiúk voltak és még soha senki nem látta őket
nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kis legény sietve
ment kifelé a végtelen Üllői-úton. Most már egészen besötétedett, korán
este lett. A lámpák mind égtek már az úton s ez a szokatlan idő
nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők
nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán
mentek egymás mellett s negyedóra alatt kiértek a füvészkerthez. A kőfal
mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek
lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt és ahogy
elterült előttük az óriási füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával,
rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a
kapun.
– Az Istenért, valahogy ne csöngess! – mondta Boka. – Megtudják, hogy
itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük… és különben se nyitják ki
nekünk a kaput!
– Hát hogy megyünk be?
Boka a szemével intett a fal felé.
– A falon?
– A falon.
– Itt, az Üllői-úton?
– Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal.
Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar
deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve
valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az
utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon
belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.
– Ha itt fölmászunk, – suttogta Boka – akkor ezen az akácfán könnyű lesz
lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk s
megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.
Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is
fogtak a munkához. Csónakos leguggolt s kezével a palánknak
támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára és benézett a kerítésen.
Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött
arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével. Nemecsek pedig
odasúgta Csónakosnak:
– Emeld!
És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a
palánk tetejére s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó
alkotmány.
[Illustration: «Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére.»]
– Ugorj be! – súgta Csónakos.
Még néhány roppanás hallatszott s a következő pillanatban tompa
puffanás. Boka benn volt, egy veteményes ágy kellő közepén. Utána
Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az
akácfára, ő értett a fáramászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik
kettő alulról kérdezgette:
– Látsz valamit?
Fojtott hang felelt a fa tetejéről:
– Nagyon keveset, mert sötét van.
– A szigetet látod?
– Azt látom.
– Van ott valaki?
Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt s merően nézett a
sötétbe a tó felé:
– A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól… de a hídon…
Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:
– Most már jól látom. A hídon két alak áll.
Boka csöndesen szólt:
– Ott vannak. A hídon, azok az őrök.
Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben
állottak ott hárman s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek.
Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket s ott
csöndes, suttogó hangon indúlt meg a tanácskozás.
– A legjobb lesz, – mondta Boka, – ha most itt a bokrok mentén valahogy
eljutunk a várromig. Tudjátok… van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb
szélébe van beépítve.
A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.
– A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán
valamelyik fel fog mászni a dombra és körülnéz. Ha nincs senki, akkor
hasra fekszünk és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott
aztán elbújunk a sás között és majd meglátjuk, mit csinálunk.
Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát
szentírásnak vette. Boka megkérdezte:
– Jó lesz?
– Jó! – intette a másik kettő.
– Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam. Én ismerem itt a
járást.
És elkezdett négykézláb mászni az alacsony bokrok között. Alig térdelt a
földre két kísérője, hosszú, éles fütty halatszott a távolból.
– Észrevettek! – mondta Nemecsek és talpra ugrott.
– Vissza! Vissza! Hasalj le, – adta ki Boka a parancsot és erre mind a
hárman lehasaltak a fűbe. Visszafojtott lélekzettel várták, hogy most mi
fog történni. Csakugyan észrevették volna őket?
De nem jött senki. A szél zúgott a fák között. Boka suttogva szólt:
– Semmi.
De ekkor újra éles fütty hasította a levegőt. Ismét vártak, de megint
nem jött senki. Nemecsek reszketve szólt egy bokor tövében:
– Körül kellene nézni a fáról.
– Igazad van. Csónakos, menj fel a fára!
És Csónakos, mint a macska, már fenn is volt megint a nagy akácfán.
– Mit látsz?
– A hídon alakok mozognak… most négyen vannak… most kettő visszament a
szigetre.
– Akkor rendben van minden, – mondta megnyugodva Boka. – Gyere le. A
fütty azt jelentette, hogy a hídon felváltották az őröket.
Csónakos lejött a fáról s azzal elindultak mind a hárman, szépen
négykézláb, a domb felé. A nagy titokzatos füvészkertre ilyenkor ráül a
csönd. A látogatók elmennek a jelző harangszóra s nem marad ott más
idegen, mint csak az, aki rossz járatban van, vagy az, aki haditerveket
forgat a fejében, mint ez a három kis sötét alak, aki gombóccá
gubbaszkodva lopózott egyik bokortól a másikig. Nem szóltak egymáshoz
egy szót sem, oly fontosnak érezték a küldetésüket. Sőt őszintén
megvallva, egy kis félelem is szorult beléjük. Nagy merészség kellett
hozzá: a vörösingesek jól felszerelt várába, egy kis tó közepén álló
szigetre bejutni akarni, mikor az egyetlen fahídon, mely a szigetre
vezet, őrök állanak. «Talán éppen a Pásztorok», – gondolta Nemecsek és
eszébe jutottak a szép, finom, szines golyók, amelyek közt üveggolyó is
volt és még most is bosszankodott arra a gondolatra, hogy épp akkor
hangzott el a borzasztó «einstand» szó, amikor ő gurított és mindezt a
sok szép golyót megnyerhette volna…
– Jaj! – kiáltott Nemecsek.
A másik kettő ijedten hagyta abba a mászást.
– Mi az?
Nemecsek akkor már térden állott és az ujját tövig beszopta.
– Mi történt veled?
Ki se vette ujját a szájából, úgy felelt:
– Csalánba léptem – a kezemmel!
– Szopd, csak szopd papuskám, – mondta Csónakos, de esze volt és a saját
kezét bekötötte a zsebkendőjével.
Csúsztak-másztak tovább és csakhamar a dombhoz értek. Ide, a domb egyik
oldalába, mint már tudjuk, olyan kis mesterséges várromot építettek,
aminőt nagyúri kertekbe szokás építeni, gondosan utánozva a régi várak
építési módját, mesterséges mohával teletűzdelve a nagy kövek közeit.