A nap lovagja: regény - 09

lágy jóságra nem adok semmit; fütyülök rá! Inkább legyen valaki rossz,
de határozottan! Azzal ütközni lehet. A mazna, alkalmi, szánalmi és
isten tudja miféle puha jóság: egyenesen ártalmas. Ezt nem bántom, mert
vemhes, beteg, öreg, fiatal, barátom, rokonom, a szeretőm egykori
szeretője – nem volna szép! – nem tudja védeni magát, – visszabánthat! A
bőrét kell lehúzni! Nem leszek hóhér! – mondja az ujságíró. – De az
legyél, ha arra jelöltettél. Volt egyszer egy szerkesztőm, azt mondta:
János úr az én lapomban dicsérhet megkérdezés nélkül, bántani azonban
nem szabad senkit, ha csak előbb nem szól nekem. Jószívű volt, ravasz
volt, azt hitte, hogy akkor őt sem bántják? Büntetni az emberek nem
mernek a maguk bűne miatt. Ha nekem hatalmam volna, vértörvényszéket
állítanék fel…
– De rossz magának! Maga gyűlöli az embereket.
– És senki jobban nem szereti őket, mint én. Fájdalommal, szerelemmel,
elkeseredéssel és hittel. Néhány évvel ezelőtt én is úgy éltem a
világon, mint maguk. Én is belekerültem az áramlatba: jól élni, finoman,
pénzt szerezni, mutatni, hogy valaki vagyok. Közelébe jutni
szinésznőknek. Befolyásos politikusoknak. Tolni az alapjukat, neki
támasztva fejet és annak finomabb részleteit. Nem voltam azért olyan
ízléstelen, mint maguk. Azért izgágáskodtam. Közben neki is lelkesedtem.
A rendőrök néha megvertek, olykor átengedtem magam egy-egy gyönyörű
könyv hatásának. (Milyen könyveket írtak már!) Fontoskodónak,
összeférhetlennek és affektánsnak tartottak – hiszen tudja. Egészben
mégis rossz voltam, mint maguk. Akkor egyszerre szerencsétlenség ért.
Életem egyetlen szenvedése.
Mindkét fiatalember ült az ágyban. Hevesen szivaroztak, úgy hogy a füst
szinte láthatatlanná tette őket egymás előtt. Ha valaki bejön, megfúl az
atmoszférában. Ők belé nevelődtek, megszokták. Jánosnak azonban gyenge
szemei voltak, törülgette. És halkan beszélt, úgy hogy barátja egy-egy
szót meg is ismételtetett vele. Egyébként – alighanem azért, mert fáztak
– lassankint egészen összebujtak. János vendégének a vállán nyugtatta a
karját.
– Volt egy kedvesem: mosó és vasaló leány. Ő hordta haza fehérnemüimet.
Egyszer aztán végleg nálam maradt. Délben a vendéglőbe jártunk,
egyébként otthon kotyvasztottunk. A szoba nem volt nagyobb, mint ez. Egy
kis lányunk lett, köztünk aludt. A kis bolond akárhányszor
összetévesztett engem az anyjával: tőlem kért enni. Negyedfél évig volt
velünk. Az anyja mindig mondta: ez nem marad meg, olyan okos! Egyszer
meg is vertem szegény asszonyt ezért. Neki volt igaza. A kis lány
egyszerre néhány hét alatt annyit fejlődött lélekben, hogy valósággal
nagy lány lett. Gyengéd volt hozzám, kényeztetett. Kefélte a ruhám, kis
tiszta rongyocskával surolta, mosta az arczom. Úgy szólítottam, hogy
«anyuska». Az is volt: az édes, jó, szép anyám. A testvérem, a
szerelmesem, a ki a bút kikaczagta a lelkemből. Ha a gond megalázott, a
szegénység, betegség, vagy fáradtság lenyomta a vállam, ő meglátta,
felkúszott az ölembe és – nem mondta, mert a közönséges beszéd silány
eszközére nem volt szüksége – éreztette velem, hogy én vagyok az erős, a
tökéletes, a kedves, a jó, a gazdag, az egészséges. Nem is volt fogalmam
arról, hogy emberi lény ilyen nagy és bájos, ennyire nagylelkű és
tökéletes lehessen. A földön kúszó, gyönyörűségben tomboló, nagy
kínokban vergődő földi lényeket az előtt mindig csak erősen kifejlett
értelmes és ravasz férgeknek néztem, a föld időszaki terményeinek, a kik
csak maguk fontoskodnak azzal, hogy valamik és istent is azért
gyártottak maguknak, hogy mesterségesen túlozzák a saját jelentőségüket.
De mégis kell valaminek lenni annak a fajtának, a melynek ilyen
jelensége van, mint az én anyókám. Így lett értékes és jelentőségteljes
előttem az ember. Ám egyszerre a kicsiny beteg lett, érthetetlen
okokból, a melyeknek az orvosok gaz és ostoba magyarázatát adták. Hogy
vele született halála is és tökéletessége csakugyan pusztulásának
kezdete volt. Ott ültem mellette, a mikor elmult. Halódva rám-rám nézett
és bánatos tekintete elhamvasztott lelkemben mindent, a mi alacsony
hitetlenség… Valaminek kell lenni, hogy ilyen nagy szomorúság van, mint
a milyen rám borult! És a mikor szemeit behúnyta, nem volt többé:
bensőmben leborultam a jelenség előtt, a kit színről-színre láthattam,
magaménak mondhattam.
– Nézvén pedig virágok közé helyhezett szelid, de fáradt arczát, hogy a
belső sírásban kifáradtam, csaknem összerogytam, mégis gyüjtöttem annyi
erőt, a mivel lebirtam önző fájdalmamat. És mind csak gyermekemet nézve,
így szóltam: az ember mégis csak valami! Szenvedni, küzködni érte
érdemes. Egyebet mit is lehet tenni, a mig e földön vándorlunk?!
– A gyűlölség pedig megkisértett akkor. Voltak olyan pillanataim is, a
melyekben minden élőt szerettem volna halott leányom lábai elé
kiteríteni. De az őrület hangulatai elcsittultak. Valami küldött: menj
és légy jó azokhoz, a kiknek fajtájához tartozott gyermeked. Tégy, ha
tudsz – az egész emberiségért. A mennyit tudsz, parirozz ki jövendő
szenvedéseiből. És keressed az alkalmat, hogy friss véreddel frissítsed
föl a talajt, a melyen házai épülnek…
– De mire képes egy rossz riporter, mint én!?
Az ujságíró egyszerre komikumba csapott át. Nyilván megbánta, hogy – egy
éjszakára vállalt – barátja előtt kibontotta a mellét és túltengő
szívét, a vérezőt megmutatta neki. De hiába próbált humorizálni, bizony
sirt. És az állásbeli ujságíró is könnyezett és – ha lehet hinni az
ilyesmiben – nem a saját baján többé!
– Az én bajom még kicsiny a magáéhoz képest! – mondá, mindazonáltal már
nem teljes meggyőződéssel.
– És milyen szivesen verekednék én maga helyett! – szólt a másik.
Elcsendesedtek. Aludtak is egy kicsinyt. A zsandár tiszt verte fel őket:
– Föl, föl, hajnal van! Még aludnak. Csak czivilekkel ne kezdjen az
ember.
Fölugrottak, hamar fölöltözködtek. Asztalos Aurél fáradt volt; de
nyugodtnak látszott. Kérdezte, van-e még ideje néhány levelet írni.
– Nincs, – mondta a túlbuzgó tiszt.
– Nem baj. Így ilyenkor látja az ember, hogy nincs is kinek írnia. Az
anyámnak – esetleg – üzenek valamit. Ráérek urak. Mit gondolnak?
A hogy felültek a hotel előtt várakozó landauerre, a bolondos János
ismét majmosdit játszott a barátjával. Mimelte, hogy szedi le róla a
kellemetlen élősdieket. Valami kómikustól láthatta ezt a tréfát. Nevetve
indultak neki a völgynek…
A havas hegyek hátán már nyújtózkodott a nap, sebbel-lobbal siettek el
az éjjeli árnyak: egy pillanat és eltünt utolsó sátorfájuk. Az éjszaka
hivessége maradt még egy darabon. – A cognacos üveg járt szájról-szájra.
Hajnali párbajnak kissé fázós, de nagy hangulata leszállt a landauer
fölé.
– Van-e valami szebb, mint egy ilyen hajnali út? – mondá az egyik. Igaz,
a segéd volt. János folytatta tovább kissé következetlen, csak
madártávlatból összefüggő és harmonikus nyilatkozatait:
– Én szeretem a párbajt, főképpen odahaza Magyarországon, a hol az
egyetlen fix társadalmi intézmény, az egyetlen őszinte érintkezési pont
az egymástól elzárkózott osztályok között. Van nekem alkalmam kezet
fogni egy gróffal? Jó, lelövöm, aztán odamegyek hozzá: gróf úr, nem úgy
akartam, megbocsásson! «Gentleman kötelesség, Ön mást nem tehetett!» és
azzal meghal. Meg van az összeolvadás, mi? Tréfa nélkül, van-e valami
nagyszerűbb hangulat, mint ez a mostani. Ennek a kartársnak a foga
vaczog belül; de leküzdi, mert ez férfias és szép és bár erőlteti, mégis
megneveti az én buta viczczeimet. Az ilyesmi neveli a karaktert!
Nem szólt senki a dologhoz; az emberke folytatta szabad előadását:
– Hová lennének a jellemek, ha a párbaj intézményét is beszüntetnék
odahaza? Minden jellemnevelésünk, összes bátor és férfias igazságunk ez:
ha sértenek, vághatsz, lőhetsz; ha sértel: kiteszed a bőröd, ott
hagyhatod a fogadat. És vannak, a kik még ezt is el akarják venni, az
egyetlen módot, az egyedüli valamire való eszközt. Hogy nagy baj? Ha
három ember hal meg benne egy esztendőben! Mi ez? Kedvezőtlen ez? Három
áldozata egy nagy társadalmi korrekturának. Három halál, kevés, semmi.
– Köszönöm szépen!…
– Hogy nem demokratikus társadalmi intézmény. Hosszú lefolyású
sorvadások, évekig tartó, ágyhoz kötő lassú betegségek pusztítsák el
azokat a demokratákat, a kik legelsőbben is a maguk bőrét akarják
megóvni, egy úri baj ellen keresik az óvószert, az ellen harczolnak,
kiabálnak és ellopják az időt ezalatt magának a demosnak megóvásától,
szörnyű betegségeinek a fölismerésétől és meggyógyításától. Tíz év alatt
nincs annyi áldozata a nemes párbajnak, mint a mennyi egy hónap, egy hét
alatt az aczélköszörülésnek. Mert az aczélt köszörülni kell. És gyorsan
kell. Sajátkezűleg. Igen gyorsan. Már most az a munkás, a kinek ez a
kötelessége: folyton és erősen rezeg ebben a műveletben. És a kinek –
közöttük – nem elég erős a veséje, vesebajt kap. Belehal. Hogy kell
gyorsan köszörülni és még sem rezegni folyton belé: ezt vizsgálják most
külföldön, ezer hasonló czélú kisérlet között. Nálunk: a párbajt akarják
kikezdeni, meggyengíteni, eltörölni, ha lehet. Ez a mi életmentésünk, ez
a mi új berendezkedésünk. A ki kezdi, a ki csinálja, ki kellene kergetni
az országból, de rőffel!
– Agyonlövetni mind! – nyilatkozott kellő rövidséggel a zsandár.
– És még ujságírók is akadnak! – méltatlankodott tovább az ifjú János. –
Azt mondják, nem lehet kimondani az igazat a párbaj miatt. A ki fél –
annak nem is lehet igaza. A ki nem kész meghalni az igazságáért, az
menjen és süsse meg. Ha egy igazságnak az a pointeje, hogy az illető, a
ki kimondta, meghal érte, az annál erősebb és hatékonyabb. Hogy egy
politikai spadassin egy maga feltartóztathat egy áramlatot? Tisztelem én
azt a jó áramlatot, a mely el nem tudja söpörni vagy a maga részére meg
nem hódítja ezt az egyet, kettőt, tízet vagy százat is. A fiatalságot
féltitek? Legalább néha egy kis friss levegőt szí. És legalább – ha kis
adagokban is – beveszi a halált. Megismeri – kényszerítve bár – hogy
ebben az életben nem maga az élet a legbecsesebb. Hogy megalázva,
megbecstelenítve, önérzet nélkül élni nem lehet és nem szabad. A kik a
nélkül élnek, azok korrumpálnak a legjobban… Csak egyet utálok igazán:
azt az embert, a ki ideges a megsemmisülés gondolatától. Butaság! A ki
nincs már, azt nem érheti semmi malheur. Nem halhat meg – példának
okáért – senkije!
Beszélt tovább, de alkalmasint észrevette, hogy nem igen hallgatják és
így magában gondolta tovább a párbaj dicséretét, a melyet talán
dicsőíteni nem szabad; de finom ízlésű embernek nem szeretni – nem
lehet. És sajnálni kell előre is a jövendő nemzedékeket, a
megléniázottat, a csak ököllel verekedőt – mert verekedni verekedünk for
ever – a melynek becsületét ügyvéd viszi utána fekete bőrtáskában. (Hogy
ez a hervadó és különben szimpatikus fiskalitás mindent magához ragad!)
Szegény jövendő nemzedékek, kik csak messze hírből ismerik azokat a nagy
érzéseket és ha majdan össze-össze akadnak – mert összeakadni kell
mindörökön – mindhalálig elmarakodnak, a helyett, hogy
kiengesztelődnének egy kis vérbocsájtásban, egy-két üres puffogtatásban,
nehány jegyzőkönyvben, mert olykor az is elég, az előtt is vannak
idegnyugtató, vért tisztító, magába térítő álmatlan éjszakák!
… A friss hangulat azonban mindjobban melegedett a landauerben. A
cognacos üvegben alig volt egy csepp, hogy a völgybe egy ismeretlen kis
falu – vagy csak nagyobb majorság – határába leértek. Elsők voltak.
János ennek örült és a zsandártiszt is így szerette. Asztalos Aurél –
legalább úgy látszott – nem bánja az egészet. Apathikus volt, nem igen
hallotta, a mit beszéltek és mind arról panaszkodott, hogy sajnálja, a
miért épp ma beteg, rossz napja van. Alighanem sápadtságát akarta
kimenteni segédjei előtt, a kik egyszer-egyszer összenéztek, alkalmasint
azt kérdezték egymástól – szótlanul – vajjon jól fogja-e ez magát
viselni?
A kis ujságíró nem ijesztgette többé, inkább biztatta, élénkítette:
– Ezek talán el sem jönnek. Megijedtek tőlünk!
De jöttek. Csendesen, nyugodtan közeledett a három úr. Kettő köszönt. A
harmadik is egy kicsinyt, de hamarosan külön állott.
Az ujságíró önkénytelenül ránézett ellenfelére és a szó szoros
értelmében, fizikailag rosszul érezte magát, látván e kis ormótlan, de
elasztikus férfit, a ki úgy hatott rá, mint gyermekkorában az első
ázsiai vadállat, tigris vagy még inkább hiéna. Ösztöne azt mondta neki,
hogy ez egészen más faj. Ime nyugodtan, biztosan sétál, nem is törődik
velük, az arcza közömbös, kialudt. Várja, a míg rá kerül a sor.
Asztalos Aurél e pillanatban bizonyára nem analizálta sem magát, sem
mást. Csak félig volt. Ámde az a lény, a ki a nagy lelki nyomás ellenére
is virrasztott benne: nem a társaságban kitanult egyéniség, a hosszú
éveken át elsajátított, kinevelt és felvett. A mesterember fiú volt, a
ki fél az úri fiútól, főképp, ha azt nagyobbnak és erősebbnek látja. És
ehhez képest ügyetlenül, sőt szabálytalanul viselkedett, beleszólt a
segédek tanácskozásába és a kelleténél nagyobb czimeket adott az
ellenfél segédeinek. A zsandártiszt elküldte:
– Menjen arrább; magának nincs most itt semmi dolga!
Elment mechanikusan, mind kevesebb öntudatossággal. Szeretett volna
leülni, de megelégedett azzal, hogy neki támaszkodott egy fának és onnan
nézte a készülődéseket. Nagyon is gyorsan folytak. Ez ujabb pozitiv
rossz érzést keltett benne. Homályosan bár, azt gondolta: ez nagyon
felületes munka. Most ezüst tallérral sorsot vetettek a helyért. A
karjai és lábai egyszerre forróra váltak e látványtól. Egyszer vagy
talán kétszer is vetettek már így sorsot miatta, nem először állott ki
pisztoly csöve elé – akkor sem esett jól ez neki – de mindig csak
hasonszőrű emberrel volt dolga és csaknem biztosra vette, hogy együtt
fognak reggelizni egy óra múlván. Most nem tudott mást gondolni, mint
ezt: «Megöl, megöl, biztos, hogy megöl!»
A mennyiben eszméletén volt: az állami berendezés némely közegére
gondolt: a biróságra, a rendőrségre. Hogy ezek most nem jönnek, hogy nem
lép közbe valaki. Lázas képzeletében megjelent Juli, sőt Annie is. Fehér
ruhájuk szélét vélte látni a szénakazalok mögött. Valami – fölriasztott
– majorság fehér szőre volt. Majd egy fekete ruhás mesterasszony rohant
elő a mindjobban melegedő zöld háttérből: az anyja. Bőrczekkerét lóbálta
a levegőben és rohanvást kiáltott: «Relli, Relli, mit akarnak veled?
Zsiványok, mit akarnak a fiammal?!» Képzelődés volt ez is. Egy félig
elszáradt fára rátűzött a nap oly hevesen, hogy szinte megmozdította.
– Rosszúl vagyok, határozottan beteg vagyok! – mondá az ujságíró
kartársának. Az ránézett, de úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Nem lehetne ezt elhalasztani, ha csak egy nappal is… Én nem akarok
kitérni, hanem…
János végig nézte egy kevés utálattal és sok szánalommal:
– Menjen haza. Takarodjék, majd én megverekszem maga helyett! – szólt
elfojtott hangon.
– Azt nem akarom. Nem lehet, tudom. Én nem vagyok gyáva. Ennek az úrnak
igaza volt. Elismerem. Megsértettem és nem volt hozzá jogom. Elismerem.
Akarok verekedni, de előbb el akarom ismerni.
A zsandár, a ki a tábornokkal éppen kimérte a distancziát, odakiáltott:
– Mi az?
– Semmi, diszkrét üzenetek!
– Kezdhetjük?
– Kezdhetjük.
Mégis nem kezdték mindjárt, ha felerészt katonák voltak is, de magyarok:
erkölcsi toszt, rövid szónoklat nélkül nem mulhatott el ez sem. A biró
tartotta a kibékítő és békülésre felszólító beszédet, a melyet Aurél
megfeszített figyelemmel hallgatott végig. A nyitott ajkaival
hangtalanul bár, helyeselt is benne egy pontot. Az Annie bátyja alig
hallgatott oda és a hozzá intézett felszólításra fejének egy tagadó
mozdulatával felelt és elsietett a helyére. Aurél viszont szónokolni
akart:
– Uraim, az tény… – kezdte, de nem folytathatta. Helynélküli János – e
csúfnéven is ismerték a kis ujságírót – megfogta a kezét, helyére
vezette és meggyőződvén róla, hogy a környezet nem hallhatja, suttogva
szólott:
– Szerencsétlen. Húzza ki magát! Szégyent hoz magára a mesterségre, a
mit képvisel. Ezek hazamennek, elterjesztik a hírünket. Haragudjon az
ellenfelére!
– Én nem haragszom!
– Pedig bátran haragudhatik. A pisztolyok nincsenek megtöltve. Van
eszem, hogy engedjem megtölteni. Ki verekszik ma már töltött fegyverrel.
Kiloptam a golyót. Ezek az öregek vakok. Talán észre is vették,
alkalmasint helyeselték. Nem vagyok én gazember. Azért a pénzért bátor
is lehet. Fuj, hogy lehet valakinek ilyen csúf természete? És ha ilyen,
minek jön közénk? Mindegy! Most ki a mellel, lássák meg ki az az
ujságíró?!
Asztalos Aurél arcza kiszinesedett, föllélegzett:
– Istenem! – mondá sóhajtva – tehát nem kell… Különben ha már itt
vagyok, mindegy lett volna!
Mégis hevesen megszorította kartársának kezét és mosolyogva, az élet
örömétől eltelve, a diadalmas jövendőben bizakodva fogott kezet a kissé
későn érkezett orvosokkal. Szép svádáját is visszakapta: szép frázisban
dicsérte a friss széna illatát és úgyszólván ő kommandirozott, hogy
kezdhetik.
Kezdették. A tábornok számolt… Asztalos Aurél fegyvere dördült el előbb.
Az Annie bátyja nem látszott egy pillanatig. A másik pillanatban a
kristálytiszta levegőben egy élesen rajzolt fejet látott Asztalos Aurél.
Ugyanazt az arczot látta, mint a mit egyszer kis fiú korában: egy
közkatonáét, a ki az udvarukon agyonlőtt egy kutyát. A gróf félszemét
behunyta, czélzásában kegyetlenség és egyszersmind nyugodt bizonyosság
volt. Az ujságíró kissé fázott, de azért mosolygott, fejét fölemelte…
Dördülés, füst, aztán egy lélegzetvételnyi csend. Asztalos Aurél
megingott.
– Megvan! – hangzott föl a tábornok minden izgalom nélkül való hangja.
– Találva van! – kiáltott János és feléje futott.
– Nem, valami kavics fölpattant, megü…
Asztalos Aurél karcsú alakja most felszökkent, megfordúlt maga körül és
fehérre változott arczát megmutatta az összes résztvevőknek. Aztán
arczczal előre bukott. A mikor fölemelték, leszaggatták róla a ruhát,
hogy sebét megkeressék: az életnek már csak annyi jelensége volt meg
benne, a mit e földön többé föl nem ismernek és halálnak mondanak. Az
orvosok kivették órájukat és úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése
hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a technikus terminust, a
másik, ama rendes szókimondó pedig szólt:
– Biz’ ez meghalt.
[Illustration: – Meghalt.]
Az urak levették kalapjaikat, a katonák is. Helynélküli János letérdelt
mellé még mindig kellemes tekintetű nyitott szemét megcsókolta és mondá:
– Szegény, érezte, hogy ez lesz a vége. És mégis. Egy asszonyért, a ki
senkije, ideállt. Ismerjék el az urak, hogy ez valami. Szépen viselte
magát, úgy-e? Gróf úr – folytatá emeltebb hangon – nem tiszteli meg
magát azzal, hogy kezet fogjon vele?
Az Annie bátyja kezet fogott a halottal. De vajjon az volt-e csakugyan?
Lehet-e, hogy az életnek ennyi akaratát megállítsa egy piszkos kis darab
ólom? A szőke fürtös jól ápolt fej nyitott szemeivel közömbösen nézett.
Lehet, hogy körülötte és benne még viadalok folytak. Ki tudja, hogy a
míg friss a halál, a míg a lélek nem szokott hozzá, mint verdes fekete
szárnyaival? Milyenek lehetnek a vég első pillanatai? Keserves
leszámolás-e vagy könnyű és boldog átmenet?
– Ezt föl nem élesztjük! – mondá az okosabbik orvos János felé fordulva,
a ki a halott mellett térdelt és szólongatta:
– Még sem hittem, hogy így lesz. Nézzék, milyen fiatal. Nagy ember lett
volna belőle. És most fuccs! Nekünk kár, neki nem… Nézzék, olyan, mint
egy leány… Lehajolt hozzá, a fülébe sugta…
– Ha az enyémet látja, a nyakát csókolom!
… Aztán kocsira tették. A zsandártiszt és a bajtárs ölükbe fogták a
fejét, hogy ne rázódjék. Vitték be villámgyors diadalainak a
színhelyére, abba a sokadalomba, hol a természetes halált is oly szép
sikerrel kerülik el. És útjok a herczeg palotája előtt vitt el. A kocsis
épp az előtt kötött kereket.
A fenség már ébren, hálóköntössé alakított katona köpönyegben föl és alá
sétált, élvezte a kora reggelt; mindig szeretett igen korán felkelni.
Koronként ki is tekintgetett kertjének aranyozott vasrácsán, mert
ilyenkor már jártak-keltek arra tiszteletteljes, de inkább a jómódú
polgársághoz tartozó kiváncsiak. Szalutált nekik vissza és szintén igen
szivélyesen köszönt vissza a zsandártisztnek, a ki a kocsiban – tőle
telhetőleg – kihúzta magát, a mint meglátta ő fenségét, a ki egyszerre
rosszat sejtett. Megállította a kocsit, fölintette a katonát:
– Mi az, mi történt, mit csináltak?
– Találták, meghalt.
– A publiczista?
– Az.
Ő fensége rövidre nyirt haja alatt elvörösödött, úgy meg volt hatva.
– A szentségeket sem lehetett neki föladni?
– Nem.
– Szegény fiatalember!
Ő fensége könnyezett, hangtalanul bár, de határozottan könnyezve sírt.
És a hangja is el volt fogódva, a mint megszólalt:
– A magyar nemzet lovagias nemzet. Ez a fiatal ember lovagias tagja
volt. Feljogosítom, hogy megmondhassa mindenkinek. És a barátjai, ha
akarják, ki is írhatják ezt a salzburgi napi közlönyben!
A herczeg szalutált, sarkon fordult és megindult a Juli szobája felé.
Juli szívből jövő althangja fölverte a herczegi palotát, a fürdőt, a
havasokat:
– Minek avatkozott bele, miért avatkozott bele? Megmondtam, hogy ne
avatkozzék bele! – kiáltotta és a tulajdon haját kibontva alig
felöltözködve járt-kelt, fuldokolt, zokogott és könnyei úgy ömlöttek,
buzogtak, zuhogtak, annyi zaj közepette és oly bőséggel, valamint a
gasteini vizek. Jó volt e nő, de miért lett volna jobb a kelleténél és
nem vette a más szerencsétlenségét magára. Önvádjának s könnyeinek
árjában, hogy el nem merült, attól megőrizte az egészséges és bátor
természete, valamint a fenség ellágyult hangja, bölcs figyelmeztetése:
– Gavallér volt, igazi magyar gavallér. Írni fogok az anyjának.
Sajátkezűleg. A mit megígértem, azt meg is tartom. Kötelesség. De te
halálos betegre sírod magad. Sok időre ágyba kell feküdnöd. Szívbajt
kaphatsz. Mi lesz akkor velem? Öreg ember vagyok és az eset megrázott.
Valóban.
Még a fenség kapaszkodott az asszonyba, a ki a fájdalomban megpuhulva is
erős, kemény és bátor maradt. Kisérő nélkül egymagában ment el a
halotthoz, hogy megnézné, rendesen imádkoznak-e mellette s ő maga is
mondana érte egy Miatyánkot. Más szerető ilyen energikus lépésre csak
akkor képes, ha visszaveendő és megsemmisítésre váró leveleket keres. De
Juli sohasem írt, csak sürgönyzött s kisebb aranytárgyakat küldvén,
azokkal üzent. Nem volt mitől tartania, sőt szive belsejében mind azért
lázongott, hogy vajha kisült volna reá minden, az a mit a gyilkos –
Annie bátyját így nevezte – mondott róla, csak ez a szép és kedves
magyar fiatal ember maradt volna meg! És a mikor a hotel szobában
fölállított ravatal mellett végre egyedül volt, gyengéden megölelte a
halottat és ama magyar szavak közül, melyeket tőle tanult, ezeket
suttogta a néma fejnek:
– Szeretlek… Te… vagy… enyém!
Aztán behivta az apáczát és azzal együtt kicsinosította az elmult
kedvest. Fésüt kért, megfésülte, ujra megkötötte selyem nyakravalóját.
Végül megcsókolta kezét, ámde a maga brillántos ujjait is hozzáértette a
hideg ajkakhoz. Miért cselekedte ezt? Így szokták azelőtt vagy szimbolum
volt ebben is? A kölcsönös kézcsók azt jelentette, hogy kölcsönösen
megbocsájtanak egymásnak? Senkinek másnak, csak az apáczának lett volna
joga erről kérdezősködni. Az egyszerű stájer lány azonban csendesen
imádkozott és néma alázatosságát egyformán osztotta meg az ismeretlen
halott és az ismert courtisane között.
… Elkövetkezett azonban a temetés. Csakugyan ama rikítóan zöld hantok
alá tették, a melyekre nemrégen olyan határozott ellenszenvvel nézett
Asztalos Aurél. A temetésre a fenség is majdnem elment, de bizonyos
titkos sürgönyváltások után mégis otthon maradt. De ott voltak összes
szolgái és természetesen maga Juli is, balján egy jezsuitaatyával, a
fenség gyóntatójával, a kit külön ez alkalomra ide sürgönyöztek. A
fiatalabb nemzedékből való atya fehér kezét a fenség barátnőjének fekete
keztyüs kezén nyugtatta, nyilván a vigasztalás szavait intézte az
asszonyhoz, a ki fájdalmában csaknem vigyázatlan kezdett lenni, hangosan
sírt, sőt a gyűlölet legmagasabb és legkeresetlenebb hangján emlékezett
meg a gyilkosról.
[Illustration: A vigasztalás szavait intézte az asszonyhoz.]
És elmondta mindenkinek:
– A fenség gondoskodni fog róla, hogy ezek után az az ember
Magyarországon ne játszhasson szerepet. Karrier kell neki? Kötél!
És ezen a ponton, bárha legkevésbbé sem beszéltek össze, tökéletesen egy
véleményen voltak egy fiatalemberrel, a ki szokatlan szabású
szalonkabátjában mindenkinek feltünt. A halottas kocsit – Helynélküli
Jánossal együtt – legelsőnek követte és lázító szavaknak az intonálása
közben hangosan sírt, mint szegény asszonyok. Samu volt, a becsületes
Samu, ki eljött lassan működő barátját siettetni és a mikor megérkezett:
barátjából, terveiből, pénzéből, egész életének föláldozásából nem
talált semmit. Mind benne volt egy csukott koporsóban. Még halálában is
hitt barátjában, de mivel anyagiakban most már absolute nem volt
tehetős: körülnézett az Aurél szobájában, nem talál-e valami megmenthető
értéket? Két nagy doboz föl sem bontott finom parfumeot talált,
elpakolta és félig sírva, félig nevetve mondá:
– A tejeldét – elvitte. A trafik – füstbe ment. Ebből nyitok egy kis
parfume üzletet… De minek volt ennyi szagos viz?
… Annie pedig… Igen, Annie! A bátyja bizonyára vasutra tette a
családját, a mikor ő lehajtatott a völgybe, hogy nagy mértékben
exponálja magát. A családját e férfi bizonyára szerette és volt még
benne annyi gyöngédség, hogy előre is óvja őket mindenféle
kellemetlenségtől. És a kis szeszélyes, bájos és vakmerően kiváncsi
comtesse a nagy dolgot bizonyára a messze távolban tudta meg. Oly
messziségben, a hol az ilyesmit a legokosabb női fejecske is alig érti
meg. Csak megrebben, összerázkódik, belebámul a csúf titkokkal teli
világba: mi ez, mi történt, lehet-e igaz és az ő bátyja éppen!
– Miért tette? Tudni akarom. Mondja meg?
– Egy asszonyt védett.
– Egy asszonyt?
– A ki a szeretője volt. És magához tolakodott.
A bátor leány és a protestáns mágnás lehettek olyan határozott
karakterek, hogy ilyen egyenesen beszéltek az egészről. Vagy bujkáltak
egymás elől és két egy húsból való szívet mindörökre elválasztott egy
idegen kiontott vére? Minden oly komplikált és minden olyan egyszerű, a
mi emberekkel és azok körül történik. Történhettek: kanapén való
fekvések hónapokon át, le nem vetköződések, a végtelenbe való gyásza egy
leánynak, a kivel birni nem lehet. A papszabó fiának árnyéka fekete
posztóval borít be egy eddig patriarchalis boldogságban élő rendkívül
önérzetes mágnás családot. És a folyton lefüggönyözött szobában
fölvillannak vad vallomások:
– Maga megölte. Tudja meg, hogy az uramat ölte meg, a felesége voltam
egészen!
– A sírból kivenném, ujra megölném ezért!
– Megölheti. Én mégis az övé maradok.
És marad. Kivágott, nagy toiletteben látni gyönyörű mágnás leányokat, a
kik úgy bánnak kérőikkel, miként Portia. És szépségüket, virágzó
életerejüket őrzik mosolyogva és kegyetlenül. Mért hogy lányok maradnak?
A kezüket bírja egy árnyék?
Mindez azonban egy másik regény. És mert nincs minek sem kezdete és
nincs vége sem, habár silány pointeok magukat végnek nevezik és árulják
is, ime:
A könnyárban fürdő és a bánattól nem látó szempár fölszárad és lát
egyszerre a mikor nyilvánvaló lesz, hogy más asszony csókját csókolta le
egy büszke ajak egy hazug szájról. És a teli, szüziességében megzavart
gyönyörű test egy darabon még utálja és szégyenli magát; de
lassan-lassan kifárad a rossz érzésekben; elcsittul a jó egészséges
álmokban, megujhodik az ábrándozásokban és erőltetnie kell magát, hogy
emlékezzen. Aztán jön a férj… Mennyivel, de mennyivel több titok
nyugszik a szívekben, alszik el: indulataiban, múlik el: elmúlásában!
Sokkal több, mint a mennyit e szívek sejtenek!
… És a föld alá helyhezett hősünknek anyja? Az író itt nem tud semmit
mondani, – a hangja elfogy.


A BÖLÉNY.

Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett