A nap lovagja: regény - 04

igazi tehetsége, svádája nem akarta szolgálni. Alig tudta kinyögni:
– A szoczializmus megölné a művészetet, a poézist!
– Akkor én nem szeretem! – mondá a leány egyszerűen és nyakát nyujtotta
a férfiúnak, hogy megcsókolja. Az megcselekedte, még pedig most már oly
hévvel, hogy a lány fölsikoltott. De nem haragudott. Sőt rajongása még
csak most tört ki igazán:
– Azt akarom, hogy maga valaki legyen, erős, bátor, első. Valami nagy
dolgot vigyen végbe!
– Azt, azt akarom! – mondá a férfi az izgalomtól rekedten. A kis
comtesse csinálta számára a programmot tovább.
– Kitünjön valamiben. Ha államférfiú lenne, azt szeretném. Ha tenne
valamit a szabadságért. A mi körünk oly zárkózott, unalmas és buta. A
férfiak este frakkot öltenek, a nők délben felkelnek, kimennek
kocsikázni, ez az egész. Magának reformálni kellene valamit.
– Reformálni fogok.
Annie mégis meggondolta magát, megfogta a férfi fejét, mélyen a szemébe
nézett és szólt:
– Ha pedig semmi sem leszel, szerencsétlen leszel, akkor még jobban
szeretlek. Akkor is a feleséged leszek. – Éhezel még?
A fiatal ember most sorsának nagyszerű megváltozását adta elő. Rajzolta
jövendőjét, a ragyogót, a biztosat. Előadta a herczegnek hozzá való nagy
ragaszkodását, természetesen, a mellékes körülményekből nem mondott el
semmit. Annie mindezt nem hallgatta nagy figyelemmel: mindezek tényeknek
látszottak, közeli dolgok, tehát kicsinyek voltak. Kedvesen mosolygott,
de ezalatt a szivében a jövendőre való készülődések óriási hullámokat
vertek, ismeretlen partok felé törekedtek. Egy tizennyolcz éves leány
előtt mily végtelen is az előtte elterülő élet, még a gondolatától is
elfárad a kéjben, a repülésben elzsibbad a lelke. Mennyi világ, mennyi
szépséges és új stáczió.
Valójában pedig lehet, hogy törött szárnynyal már az elsőnél lehull. Jön
egy férfi, jön egy szopós kis gyerek és mindennek vége!
… Annie megfogta a férfi kezét:
– Az esküt nem szeretem. Kézfogással mondja: más leányt meg nem csókol
soha, inkább meghal, ha engem feleségévé nem tehet!
A fiatalember utána mondta. A leány a maga részéről nem ismételte a
fogadást.
– Én már megmondtam! – szólt s a férfi karjába öltötte a karját.
– Jó lesz vigyázni!
Annie megvető mozdulatot tett a vállával, de ő is belátta, hogy bár
fürdőn minden szabad – jó lesz hazamennie. Hivták a misset, a ki
ezerszerte izgatottabb volt, mint ők. Mintha a közelében, közvetetlenül
a háta mögött lefolyt szerelem hirtelen lefogyasztotta volna. A szó
szoros értelmében lelte a hideg. Sietni kellett vele haza. A kapuban a
leány egy papirosdarabba jó erősen bepakolt tárgyat adott át Aurélnak:
– Csak otthon szabad felbontani:
Az ujságiró azonban azonnal fölbontotta a mint elváltak: egy Napoleon
d’or volt a papirosban. Fölnevetett és becsusztatta az aranyat az óra
mellé. «Tehát kitartott férfi vagyok!» – mondá magának, nem gunyosan,
hanem inkább kedveskedve. És – daczára a sajátságos délutánnak – meg
volt elégedve a saját személyével, a melylyel ma oly sok és előkelő
dolog történt. Fáradt is volt, a feje bizony zsibbadt egy kissé.
Lemondott hát arról a szándékáról, hogy a kis ujságirót felkeresse és
hazament lefeküdni. Az asztalon már ott várta az anyja levele. Egyszerre
kényelmetlenül érezte magát.
A levél jó vaskos és bélyeg sincsen rajta. Képzelhető, milyen állapotok
lehetnek otthon.
Föl nem bontotta, úgy nézegette az anyja irását és elhatározta, hogy
reggel olvassa el; mért rontaná a mai nap finom izét, az egész
éjszakáját!
«Milyen furcsa is, hogy az embernek anyja van!» gondolta nem egész
önzetlenül, de nem rosszakaratúan. Volt benne valami gyengédség az öreg
asszony iránt, a ki – csakhogy őt fölnevelhesse – természetével teljesen
ellentétes, heroikus életpályára adta magát. Nem lehet tagadni, mert így
igaz: a hősnek édes anyja élte delén megtanulta azt a mesterséget, a
melynek főfogása: az ujszölötteket előresegíteni első utjokban.
Szüz-Máriás kis bádog czimtáblája azonban nem volt soha a hervatag, az
erőtlen és ehhez képest igen silány keresetű nőnek. Ha nem lett volna
egy családja, a szorgalmas, tevékeny és jómódú Polla familia, ha ezeknél
nem számíthatott volna minden esztendőben legalább egy jövevényre: a kis
fekete czekkert és hozzá tartozandó – fia által úgy gyülölt –
szerszámokat akár a Dunába is dobhatja. Polláék azonban fentartották a
fonalat és még előleget is adtak néha.
«Ha Nuszi tudná, hogy az anyám bá…» Még magában sem merte kimondani a
szót. «Valamikor mégis csak meg fogja tudni és ezt nem bocsájtja meg
nekem soha. Ismerem a leányokat; mindent, csak ezt nem! Majd teszünk
róla, hogy megbocsássa. Hogy késő legyen haragudnia érte!» Így füzte
tovább félénk, majd elbizakodott gondolatait a fiatalember, a ki másnap
reggel akarta elolvasni az anyja levelét. Meggondolta mégis, hát ha
előérzete csal és a levél üdvös, kellemes dolgokat tartalmaz?
Fölszakította borítékát és olvasta a mi bent foglaltatott:
«Tisztelt fiam! Itt Pesten nagy a meleg, ajtót, ablakot ki kell nyitni
éjszakára, még sem tudunk aludni. Csak annak örülök, – és azzal hűtözök
– hogy te jó friss és hives helyen vagy és hogy a lábaid már nem fájnak.
Tisztelt fiam, kedvesem, ha én neked volnék, abban is hagynám azt az
egész ujságirást, mert mit ér, ha csak a fejedet erőlteted meg vele.
Könnyelmű és tisztátlan embereknek való az, neked inkább valami szolid
hivatal, a hol csak délelőtt kell dolgozni, délután magadnak
sétálhatnál. Lehetnél vasuti, vagy pénztárnok akárhol, valami finom és
nagy üzletben.
A mi engem illet, én csak meg volnék, ha a lakással nem volna annyi
bajom. Elsején, tudod innen már már menni kell, az egész bajt a
házmesterné csinálta, attól, hogy mindég rendetlenül fizettünk, el
lehettünk volna. Ki fizet itt rendesen, ebben az ordináré házban.
Örülök, hogy megszabadulhatok tőle, csak tudnám már, hogy hová megyünk?
Most valamiért meg fogsz haragudni rám, drága Aurélom. Voltam bent a
szerkesztőségben és éppen a miatt, hogy a fizetésedre valami kis
előpénzt kapnék, hogy aztán a lakásra én is adhatnék. Lakni kell. Sok
urak voltak bent a szobában, javarészt fiatal gyerekek, mind nagyon
elrongyollott kabátokban, szegények. Egy sincs közöttük olyan, mint
Asztalos Aurél. Vissza nem köszöntek, csak, a mikor a nevedet kimondtam,
egy borotvált fejü vissza fordult és azt mondta: meghalt! Hogy abban a
pillanatban meg nem haltam, azért van, mert a mesterségem engem a halál
ellen megerősített. Csak a szemembe szökött a könnyü, mire vigasztalni
kezdtek, hogy ez tréfa, szokás-mondás a hitelezők ellen. «Rossz tréfa,
mert én vagyok az anyja!» Akkor egyik-másik kezet is csókolt, bevezettek
egy vikszes szobába, de előpénzt nem kaphattam, mivel Te – úgy mondták –
sürgönynyel mindent kivettél. Azonfelül nyár van, a lapnak se igen van
ilyenkor pénze.
Baj azért nincs, mert nekem csak az kell, hogy az én tisztelt fiamnak
minden meglegyen. A szobaurakkal azonban sok a kinlódásom, nekik sincs
ebben a forróságban és ha mégis követelem tőlük, némelyik haza nem jön
napokig, künn éjjelez, ellumpolja magát. Csak már megszabadulnék ezektől
a fiatal uraktól, a kik, különben is egészen napon át ölik egymást.
Hitelbe kártyáznak és aztán közben mindig verekesznek. Mind az öt –
tudod – egymásnak földije, de kettő izraelita. Mondom nekik, mért laknak
akkor együtt. A békesség közöttük ezentúl még kevesebb lett, mert én, a
míg te távol vagy, azért is, hogy el ne unjam magam, egy kisasszonyt
vettem szállásra magam mellé. Ruhatárosnő a szinházban, de a szinház
most zárva van. Hogy mit visznek véghez e leánynyal, szegénynyel!
Most pedig tisztelt fiam meg ne ijedjen, ezt a két czédulát hozták, a
miket idezárok. Az egyik az adó miatt van és a szolga, a ki hozta,
szóval is elmondta, hogy ha hamar nem fizetünk, az én kis rongy
butoraimat elviszik egy nagy raktárba, úgynevezett városi depóba, a
honnan vagy visszakerül vagy se. Az a zsivány szabó – az isten
sülyeszsze el – megint árverési czédulát küldött, holott te a mivel neki
tartoztál, régen kifizetted. Csak a mit én tudok, abból kétszer is
kitelt. Ezt a két czédulát, ha elintéznéd. Szégyelném – miattad – ha a
házban valamit is megmozgatnának. A mivel csókol, ölel boldog anyád!»
Baj tehát volt szépen. És a mellékelt czédulák mind olyan természetűek,
hogy azokat csakis személyes kunyorálással lehet elintézni. Mennie kell
hajnalban, azonnal, ha csak azt nem akarja, hogy öreg anyját a száraz,
puszta pallóra ne tegye ki a törvény!
Sírt dühében, az államot szidta, a nemzeti államot, a kit annyi
körmondatos czikkben dicsőitett. Mit adott az neki? Semmit. És most
fogja magát, hátul kerül, beleavatkozik a dolgaiba, gáncsot vet neki,
elkivánja a sváb-bogaras butorait! Felugrott az ágyból, felöltözködött.
[Illustration: Sírt dühében…]
A postakocsi hajnali négykor indult, nem mert tehát aludni sem, nehogy
lekéssék. Kiszámította, hogy csak abban az esetben mentheti meg anyját
az «utolsótól» – az öreg asszony nevezi így az árverést, – ha akkor
indul és sehol sem késlekedik. Elhatározta, hogy mennie kell, csak a
mikor elálmosodott, kezdett alkudozni:
«Eh, hát vigyék el azokat az utálatos rongyokat, majd veszek én
helyettük mást!»
«A polituros rozoga ágyat, a melyben apám meghalt! Az egyetlent, a mi
megmaradt mamának, hagynám? Pfuj, én vagyok a világon a legnagyobb
gazember!»
«Ellenkezőleg. Csak okos és előrelátó. El a szégyenletes, az alacsony
multtal. A városi depóba vele. Ne maradjon belőle egy fonott és
hajlított – utálatos – szék sem!»
«Az udvar összegyül, a házmester rendőrt hivat a házbér miatt. Mama ott
sír az üres, a kiüresített szoba közepén. Nem tud mást mondani: «a fiam
nincs itthonn!» Igen, a hires ember fia, Gasteinban van, a királyok
fürdőjében, mágnáslányoknak udvarol és egy herczegnél mindennapos! A
hires ember fia.»
«Tartozom én neki valamivel? A miért szült?! Miért szült!»
«Különben ha én most csak magammal törődöm és vele nem, végeredményében
csak neki szerzek örömet. Ő ugyanis tisztára személytelen életet él, nem
magáért, hanem értem valót. Ha reggel jövök haza, ébren van reggelig,
vár, pedig egy szót sem szólok hozzá. Csak azt várja, hogy meghallhassa,
mint rugom le a czipőimet. Ha elrontom a gyomrom – ő sem eszik. A mióta
élek, hajnaltól napestig értem dolgozik és egyedüli szórakozása, ha jön
az estve: leül foldozni, stoppolni a fehérnemüimet!»
«És mégis terhére volt a pályámnak, mért nem választotta meg jobban – az
apámat?»
Szivtelenség és szentimentalizmus úgy felezett-birkózott, mart és
játszott – a félálomba borult fiatalember szivén, a ki mint mindig, ha
rosszra fordult a sora: igen megalázkodott. Mivel azok közé a kis
emberek közé tartozott ő is, a kikben nincsen se pogány keménység, se
keresztényi alázat. Nem született könyörtelen, nagy és teli vérséggel,
és nem járta ki a szenvedések iskoláját, a melynek isteni tanulsága: a
keresztényi alázat, a hittel teljes önmegadás, vagy az a nagy filozófia:
nem bánom és jőjjön, a minek jönnie kell. Ugynevezett aktiv emberi lény
volt szegényke: elbizakodott és felfuvalkodott, ha jól ment a sora,
gőgös, bátor és könyörtelen; de ha egyszerre rossz irányból fordult rá a
szél: még a foga is vaczogott a fázástól és a félelemtől és kit előbb
könnyűvérrel letiprott volna, annak most a lábát érinti beborult
homloka!
A szabónak – és az államnak is – szeretett volna valami élénk testi kínt
szerezni. A boszúvágya dolgozott is benne, de előbb mégis csak ki
kellett velük egyezkedni. Vagy száz te s tu barátja volt odahaza, ezek
közül ha egy is akadna, a ki végezhetne helyette. Távolról szemlét
tartott felettök és arra a megállapodásra jutott, hogy a barátkozó
életmód daczára nincs egy embere is odahaza, a kire egy valamennyire is
komoly ügyet rábizhatna. Legföljebb tán a szerkesztőségi szolga vagy egy
pinczér.
Menni kell és itt hagyni mindent – megkezdetten, félig. Vajjon
visszajöhet-e ide? Lehet, hogy hogy nem lesz költsége és szabadsága is
letelik ezalatt. Föllázadt, elhatározta, hogy nem megy és reggeli
négykor mégis ott ült a postakocsiban, a mely a hegy tetejéről rohant
vele le, le. Fizikailag érezte a zuhanást: ebből a mennyei légkörből a
svábbogaras nagy városba. A lovak vágtattak, a vasut vágtatott, mind
jobban zuhant, zuhant.
Bécsbe érve szünt meg egy kissé a keserves szédület érzése és jött meg
az esze. Levelező lapokat rajzolt, egyet Julinak, egyet Nuszinak. Az
egyikre – az elsőre – ezt irta: az anyám haldoklik. A másikra: megyek
küzdeni, de visszatérek!
Maga sem hitte, hogy visszatérhessen még egyszer, főképen a hogy Pestre
ért és egyszerre benne találta magát e város közönséges viszonyaiban,
holott minden ragaszt, marasztal, puhít s elzülleszt. A pállott, az
unott és megszokott levegőben egyszeriben visszatért fáradtsága és
elmult minden vállalkozó szelleme. Úgy látta, hogy itt nem folynak,
hanem nyulnak a dolgok, itt nincs «svung». Tormába esett féreg mindenki;
vagy édes vagy keserü tormába, – csak az a külömbség.
Jött anyjának csókja, ölelése és ijedelme, mert fiát komornak látta.
Jött a szerkesztőség mosdatlan száju vicczeivel, a melyek a herczegre
vonatkoztak és a melyeket reprodukálni nem lehet. (Juli ki volt hagyva a
kombináczióból.) – Következett az uzsorás szabó és még uzsorásabb
fiskálisa, a ki mindazt hangsúlyozta, hogy az irókkal szemben ő mily
méltányos és mennyire tiszteli a szellemi élet bajnokait; azoknál csak a
legvégső esetben árverez. Akkor is csak inkább azért, hogy rendre
szoktassa őket. Ennek pénzt kellett adni és egy hódolattal dedikált
példányt a verses drámáiból. Jött az adó, a tizféle ajánló levél az
adófelügyelőhöz, várni annak előszobájában a felséges – de nem illatos –
néppel, a kit valóban árvereznek, a példa okáért és hogy az államot
respektálja a szegény, a kit, ha nem sanyargatnak, szintén elbizakodott,
gőgös és szemtelen! És ez az adófelügyelő, a ki ötször is megkérdezte:
mi az üzlete önnek?! A nevéről nem akart tudomást venni, a mesterségére
nézve pedig megjegyezte – talán nem is minden ok nélkül:
– Maguk újságírók, maguk azt hiszik, hogy önöknek minden szabad! Ha a
susztert árvereljük, akkor kegyeteket is árvereljük. Mivel külömbek
kegyetek? Mert megteszik magukat itélő birónak, közvéleménynek. A hely-
és idegen-neveket csaknem mindig rosszul irják ki. Engem akarnak
tanítani? Földrajzot sem tudnak. Birálják a pénzügyminisztert! Tessék,
birálják! És aztán ide jönnek könyörögni. Én nem félek a
zsurnalisztáktól!
Meg kellett alázkodni, könyörögnie kellett, a szeme könybe lábbadt, a
hangja reszketett:
– Nem magamért, az öreg anyám…
– No, utoljára…
Megkönnyebbült, fölfrissült, újra övé volt a világ. Már konflison ment
be a szerkesztőségbe már a – vasuti útmutatót nézte, hogy juthat a
«kerületébe», vissza Gasteinba. Fölemelte a fejét, fontoskodott,
«sürgönyöket várt». Nem is várt igazában sehonnan, mégis kapott egyet, a
melyet diadalittasan szeretett volna megmutatni mindenkinek. A
telegrammot kétségtelenül Juli küldte és ez volt benne:
«Anyjáról hirt, rögtön. Bécsbe vigye professzorhoz, azok segítenek.
Tegnapiért ne haragudjon. Levelek elmentek. Visszajönni! Válasz
(fizetve) bureau-restant Gastein falu, nem fürdő. Jó legyen!»
Az újságíró – a mint az talán máris kitűnt – rendes ember volt, sőt
eléggé rendszeres elme is. Természetéhez – és szokásához hiven – másnap
reggel finom papirosra igen apró betükkel leirta legközelebbi teendőit.
Az irás így hangzott:
«Programm:
Csináltatni két nyári ruhát. Mosó és ir (házi szövés). Úgyszintén szürke
angol felöltőt. (Kutyabőr keztyük és lawn tennis czipők.)
Nehány tánczleczke sürgősen. (Erre esetleg szükség lehet.)
Naponta négy órai franczia olvasmány. (Kis angol szótár elalvás előtt.)
Selyemharisnyák és minden eféle más! Minden a lehető legelegánsabb. Ha
lehet Bécsből.
Néhány czikk rólam lapokban, okvetetlen, aktuális. B. G., H. S. Ha lehet
megkérni a V. U-t. Aznap audienczián a miniszterelnöknél. Levél
Nuszinak. Éjjel politikai beszéd készítése. Másnap tárcza a herczegről,
esetleg sport- és vadászképekkel. Vizit a kerületben inkognitó. Czikk a
kerületbeli vezető férfiakról. (Ha szükséges.) Távirat Julinak minden
nap. Anyám elutazása vidékre állandóan. Új lakásom Angol királynőben.
Egy inas. Anyámnak ruhák. Valamelyik kaszinóban jobb összeköttetés.
Utazás Gasteinba, esetleg még a választás határnapja előtt. Virágok
Julinak és a missen át, talán Nuszinak is. Comtessenek verseim külön
kötésben. Kicsinyes adósságok sürgős kifizetése. Szövetkezetek, szabók,
pinczérek. János. Beszerzendő egy pár pisztoly, rendes. (Jó ha van.)
Egy-két fegyver, vadászatra, angol. (A vele való bánás megtanulandó.)
Egészségem kérdése. Semmi excessus. Asszonynyal, idegennel való
szóbaállás tiltva. Hideg fürdők, massage. Egy teljes angol toilette
service. Néhány doboz gyenge havanna. A sok szivarozásról lemondás.
Angolos husok, ó borok. Lefekvés esti tizkor.
Legelső sorban: pénzszerzés. Látogatás bankdirektoroknál. Sürgős. Ma!»
A programm pontjai, a mint látható, inkább természetük szerint voltak
csoportosítva. De később megszámoztattak, az időrendre való tekintettel.
A «Pénz» pont kapta a római egyest. A míg ez a kérdés nem tisztázódik,
nem lehetett tovább mennie. És alapja mindössze annyi volt, hogy négy
napig nem kellett kisebb kölcsönt vagy előleget vennie. Ez időn belül
kellett hát cselekednie. Minden fináncz-ötlete a nyers és közönséges
váltó-leszámitolásban kulminált. De sem bankja, sem értékes kezesei, még
csak valamire való tanácsadója sem volt. Elhatározta, hogy egy idegen
lap ismerős közgazdászánál kérdezősködik. Ettől ugyanis egyszer azt
hallotta, hogy az egész zsurnalisztikát néhány bankdirektor tartja
markában. Soha még kinálni sem próbáltak érte egy garast is. Kisebb
bankoknál uzsorakamatra és őrületes utánjárás után kapott – régebben –
néhány száz forintot. Naivnak látszó, de ravasz vidéki hitelintézeteknél
volt néhány kisebb váltója, a melyeket kínosan, de törlesztett. Semmi
ügyességet még nem fejtett ki ebben az irányban és csak képzelődött –
semmi bizonyosat nem tudott – abban a tekintetben, hogy az ő czikkeivel
mások, a kik inspirálták, nem csekély anyagi hasznot szereztek. A mások
lehető erkölcstelensége föllázította az ő szépen fejlődő
erkölcstelenségét:
– Gyalázat, a hogy kihasználtak! Csak rájönnék a kulcsra, a forrásra!
Most magában egy vallásfelekezetet, – vagy ha úgy tetszik, egy fajtát –
szidott. Nem komoly gyűlöletből, hanem mert gyerekkora óta megszokta az
idiomát.
Kereste azt a magányos embert, betéti vagy részvénytársaságot, a mely őt
valamire megvesztegesse, vagy megvegye. (Később majd visszaváltja
magát.) De hogy, de hogyan kezdje? Elment a közgazdászszal vacsorálni a
«zöld»-be és ott a poétikus és meleg hangulat megcsinálása, a te s tu
fölajánlása után, csinált, de nem durva átmenettel hamarosan a tárgyra
tért:
– Néhány ezer forintra volna szükségem. Bármilyen kamatra, bármi áron.
Hat hónap alatt visszafizetem. Váltó és azonkívül becsületszó.
A közgazdasági iró behuzta kis kopasz fejét a szögletes vállai közé, nem
nevetett, csak megrémült. Nem is akart az ügyről beszélni, csak a mikor
az újságiró előadta a herczeggel való összeköttetését, biztos
képviselőségét, gyanakodva és tamáskodva ugyan, inkább a friss per-te
kedvéért szolgált némi tanácscsal.
– Sorra kell járni a nagy bankdirektorokat. Azok között akad finom orru
ember, a ki megérzi rajtad a jövendőt és – a részvényeseinek pénzén –
megvesz belőled – nem drágán – egy jó nagy darabot. Ez egy üzlet. Csak
röviden beszélni velük; ezek nem álmodozók és a jó istenen, a
mindenhatón kivül csak ők látnak belé a vesékbe. Azt hiszed ingyen,
érdemetlenül lettek ezek az ország urai?! Ezek emberismerők. Ha egyik
belenéz a szemedbe, megmondja, mit ettél ebédre. Van közöttük állat is,
hód vagy nem tudom én mi, a ki csak gyüjt, gyüjt, nagy szatócsok,
krajczárrágók, szerencsés ficzkók, vakok, a kik a pénz fiadzását még nem
is látták, csak ostobán tűrik, a mint az elárasztja őket, a fejük fölé
kerül, úgy, hogy szinte agyonnyomatnak általa. Úgy éljek, becsületemre!
Vigéczek, fuj, a kik a közgyülésen csak velünk mernek gorombáskodni!
A közgazdász – a ki egy szerkesztőségnek nem általa megállapított, de
testületileg elfogadott szines nyelvén beszélt – fölirta a szükséges és
érdemesebb czimeket. Rövid tájékoztatással is szolgált.
Az ujságíró másnap útra kelt a pénz irányában.
A latin műveltségű magyar – a Budapesten élő – ha torkán a kés, avagy ő
akarja embertársával ezt a miveletet megcselekedni – mindjárt fiakkerbe
ül. Ha becsületet bogarazni megy, ha megy elcsábítani a rokona vagy a
barátja feleségét, ha megy kölcsönkérni: elé, fiakker! Az újságiró is
beleült és a mint vágtatott, reszkettek a gypsz panorámák az új tornyos
bérházak – falai. A város szinte érzi, hogy végig száguld rajta egy
ilyen számozott equipage. Sőt a házaknak túléletnagyságú stilizált
emberfejei mind mosolyognak rá. Azok a nagy, kivülről klasszikus,
belülről üres emberi fejek, melyek akaratlan és öntudatlan szimbólumai
annak, a mi e városban fölfuvalkodottság, hetykeség, csalás, utánzás és
egyéb tréfa, – szerencsére csak főszből öntve, máról holnapra valók.
[Illustration: – Elé, fiakker!]
Tehát rezegtek a poloskás privát-templomok falai, hogy végig vágtatott
közöttük az újságíró és e drága város, egyébként kedvesünk, a homokon és
a szeméten épült Jövendő: mintha büszkélkedett volna benne. Hőse és
teremtménye oly szép volt, a hogy a bankdirektorok elé járult. Nem
csinosította ki így magát akkor sem, mikor asszonyhoz találkára ment. És
a szolid szegénység, mely gyalog ödöng – és szintén fiakkerre vágyik – a
tekintetével úgyszólván lehuzta a fekete szinben ragyogó járműről.
Férfiak irigységgel, asszonyok vágyakozással, a lányok többel nézték,
mint a mit megokolt kiváncsiságnak neveznek. A romlottság nyaratszaka,
délelőtt szinte fölkéredzik, úgyszólván fölcsap a két lovas
alkalmatosságokba és a megsántult, agyara-hullott Belzebub, ha bonne
fortunera vágyik, jőjjön, üljön be nyáron egy gummikérekes fiakkerbe.
Egy félóra, és – felül van!
Az ujságíró kiélvezte a város tiszteletét és szeretetét, ám a szíve
mégis zavartan dobogott, a mint meg kellett állania a takarékpénztári
igazgató előtt. Mindjárt bebocsátották, kezet is kapott, le azonban nem
ültették. Igaz, hogy a hosszú keszeg, érezhetőleg heptikás nagy úr is
állt az ablaknál:
– Ön jött fiakkeren? Szép fiakker, Talán sok betétet tetszett hozni?
– Oh igazgató úr!
– Bocsánatot, csak ebben a miveletlen városban járnak még kétfogatun.
Mért nem mindjárt négyesben? Egy ötven, nyolczvan kilós emberért két
lovat zabáltatnak. A tulajdonost, a kocsist, az itatót. Miért nem jár
minden ember külön diadalmenetben az utczán? Elől két bivaly. Aztán egy
hordár, huszárnak öltözve. Magyarországnak tönkre kell menni ezért!
– Sok és sürgős dolog, a kerület…
Az igazgató nem igen figyelt arra, a mit a fiatal ember beszélt. Nagyon
nehezen beszélt, de beszélt. Tüdejének talán csak egy karaja volt még
ép, de nem volt a fenyőillat, a melyért fölcserélte volna azt a dohos
szagot, a melyből nagy vékony orra a pénzt – a maga pénzét – szagolta
ki. Nem mozdult el nyáron se. Lehet, attól félt, hogy idegenben hal meg
és az idegen vasutak sokat számítanak holttestének hazaszállításáért.
Talán udvariasságból: az ujságíró is köhécselni kezdett.
– Talán ön tüdőbajos? – kérdé az igazgató.
– Én? – szólt a fiatalember és fölfútta különben is elég széles mellét
és fölhasználta az alkalmat, hogy szóhoz juthatott:
– Pihenni voltam Gasteinban. Szerencsés voltam ott megnyerni ő fensége
jóakaratát. Északmagyarországi birtokain egy kerület megüresedett, halál
miatt. (Az illető igen öreg volt.) Pénzbe sem fog kerülni, hanem…
– Van valamely ajánló levele ő fenségétől? – kérdé az igazgató
tiszteletteljesen, sőt izgatottan, – valami írása, sajátkezű, hozzám.
– Sajnálatomra nincs. Ő fensége nem is tud erről a lépésemről. A
herczegnek meg sem lehetne magyarázni, hogy Magyarországon a legtisztább
választáshoz is kell nehány ezer forint. És én ép azért jöttem
méltóságodhoz…
– Csak nagyságos vagyok.
… méltóztatnék engem ebben az irányban jóakaratú és sürgős pártfogásába
venni. Méltóságod egy életet nyit meg, egy pályát teremt és köt le
magának. Hálát, szolgálatot, önfeláldozást, ha kell. A tollam és minden
fegyverem a jövendőben talán érni fog valamit az igazgató úr számára is.
Azon félül biztos kilátásom van arra, hogy az összeget egyszerre és
hamarosan kifizethetem. De nem kérek üzleti alapon egy krajczárt sem, az
ember jött az emberhez és felajánlja magát.
A kehes pénzember gyönyörködött a vér-offertben, holott egy elég neves
férfiú csak úgy átnyujtotta magát. Szegény rossz leányok, éhezve, fázva,
hófuvásos téli éjszakákon így szokták kinálni magukat. Vannak, a kiket
ez kegyetlen gyönyörrel tölt el. A direktor – a tüdeje miatt félve és
vigyázva – de nevetett:
– Nem veszek írókat. (Mint némely kartársam.) Nem szoktam. Ez a bolt itt
szolíd. Ha dicsérik: gyanút kelt, árt neki. Ha szidják: mindenki nevet.
– Nem a bank, nem a részvénytársaság, az nekem közömbös!
– A mi engem illet, én öreg ember vagyok. Nekem nincsenek czéljaim, se
ki, sem fölfelé. Még ha ő fenségétől hozott volna valamely írást hozzám!
A nyilvános élet nekem nem kell. Sem a lapok, sem a parlament. Ha ősz
lesz, legyen egyszer szerencsém: a fél parlamentet láthatja a nagyobbik
előszobában várni. Ön fiatal ember, ön író. A színdarabok ma sokat
hoznak; inkább azt próbálja meg. Ha nekem időm volna, nem mondom, hogy
még én is meg nem kisérteném. Egyszer mondok magának egy jó tárgyat…
A bankdirektor kezdte az ujságírót kifelé kisérni. Az ajtóban kétszer is
kezet fogott a leforrázott fiatal emberrel:
– Isten önnel. Tartozom azonban önnek egy vallomással. Ha ön nem jön
fiakkeren, ha nem látom, hogy egy könnyelmű emberrel van dolgom:
belemegyek a kölcsönbe. Bizony isten bele.
Asztalos Aurél még beszélni, korrigálni akart, de már is belépett egy
másik kölcsönkérő, már kész és tekintélyes képviselő. Ott kellett
hagynia megaláztatásának helyét a nélkül, hogy egy gorombaságot is
tudott volna mondani ennek az impertinens aggastyánnak, a ki ingyen
gorombáskodott.
– Nem hitte el a herczeget. Nem látta vagy egyszer is velem, a hír még
nem jött ide, nem érezte meg rajtam! Különben az első csak nem
sikerülhet mindjárt. Tovább! Tovább!
A fiakkeros a lovák közé csapott és az ujságíró robogott előre a pénz
irányában.
Szerencséje volt: a következő helyen is mindjárt fogadták. Az igazgató
egy rendkívül értelmes mozlim-arczú ember, a szemébe nevetett, a mikor
belépett és nevetett, a míg csak el nem bocsájtotta:
– Csak azt az egyet mondja meg, hogy jut önnek az eszébe hozzánk jönni?
Ki mondta, hogy jöjjön, ki ültette föl? A mikor mi csak kereskedőkkel és
iparosokkal foglalkozunk, belletristikával nem!
Az ujságírót mégsem akarta megharagítani, dicsérte a munkáit és
kényszerítette, hogy az ajtóban rágyujtson egy olcsó német szivarra.
Aztán kikisérte csaknem az utczára és kérte, hogy máskor is legyen
szerencséje.
Be a fiakkerbe. Ez az eset le sem verte, gyü, gyerünk tovább! Most a
nehéz helyre ment, ám a valószínű helyre. Ahhoz az úrhoz, a kinek
valóban élénk összeköttetése van a közéletben, jelentős szerepet játszik
a társaságban, a keze benne mindenben, főkép a más vagyonában, ha ez a
vagyon nincs rendben. Az újságíró tudta, hogy ennek a nagy
pénzcsiszárnak primadonna allurejei vannak: azt akarja, hogy mindenki
szeresse. Úgynevezett kokett férfi, a kinek arra is gondja van, hogy még
a praktikánsa is azt higyje róla: «és herczegnők szerelmesek a főnökbe
és ingyen!» A félelmetes hatalmú ember külsejében is örökké egy előkelő
divatárús bolt első segédje maradt és férfiasságának hódító ereje
foglalta le személyes hiúságának legnagyobb részét. És e költői – vagy
gyerekes – gyengeség daczára, vagy e mellett: józanságában oly biztos
tudott maradni, akár egy csirkés kofa. Kicsi esze a legakurátosabban
működött és a ki olyan sokat törődött azzal, hogy nogy nőhódítónak
tartsák: mitsem törődött azzal, ha az, a kivel szemben állott, azt
ítélte róla: ez gazember! Nem élt még magyarúl beszélő – és úgy is érző