A nap lovagja: regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
57. KÖTET
A NAP LOVAGJA
Irta
BRÓDY SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
A NAP LOVAGJA
REGÉNY
*
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
MÁRK LAJOS RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Singer és Wolfner tulajdona._
Franklin-Társulat nyomdája


BRÓDY SÁNDOR.
1864–.
Mindenki megfordult már oly helyen, a hol sok építő tégla volt
felhalmozva s egyéb építési anyag szana-széjjel; gyönyörűen faragott
kváderek és oszlopfők acantus levelekkel vagy egyéb czirádákkal,
hatalmas gerendák, szarufák, különböző színű márványok és portálék,
filigran balluszterek, ablak- és kapurácsok, a miből legott ki lehetett
találni, hogy itt valami fényes palotát építenek, vagy legalább
építhetnének, mert van miből.
Ezt a benyomást kelti Bródy Sándor apró rajzainak, tárczáinak,
ujságczikkeinek olvasgatása. A palotát még nem látja a szem; de a
palotának való anyag mind megvan. Gazdag szinek, pompás ötletek, meglepő
gondolatok, értékes megfigyelések és finom hangulatárnyalatok
váltakoznak dolgozataiban.
Vannak ezenfelül hosszabb lélekzetű művei is, a hol már teljes
építmények állnak elő merész ívezetekkel, kiugrókkal, tornyokkal,
árkádokkal: gyönyörködünk bennük, megkapnak; de az anyag értékes voltát
tekintve úgy kell találnunk, hogy ez még nem az igazi, – hogy ez a
művész még nagyobbat, szebbet is tudna építeni.
Ehhez a gondolathoz hozzá segít talán az a tudat is, hogy Bródy Sándor
még csak negyvenkét éves, a mi az elbeszélő írónál gyerekkor.
1864-ben született Egerben s még mint gymnasiumi tanuló irogatni kezdett
a lapokban. Huszonegy éves korában, 1884-ben összegyűjtve jelennek meg
rajzai a _Nyomor_ czím alatt s az írói körök szemében egy nagy talentum
érkezését jelzi az új kötet. A csinos, barna, czinábor dongájú,
köhécselő fiú előtt egyszerre megnyilnak a mennyország kapui – a lapok
hasábjai. Nem is keres már más pályát. Hiszen egy sem szebb ennél.
Kivált a minőre hajlamai kifestik.
Sorsa Kolozsvárra sodorja, hol éles tekintete elé sok megfigyelni való
tárul. Mint Goethe a weimari kis udvarnál egy könnyen áttekinthető,
liliputi világot talál külön társadalmával, külön mágnásaival,
tudósaival, íróival és szinészeivel – és ez csak jó neki. Mint a
gyermek, ki kis területen tanul meg a maga lábán járni (egy középütt
kivájt székbe teszik és a széket is magával húzza). Bródy azonképen itt
kezd önállóan megindulni pályáján, de mikor indul, egyszersmind vezet –
egy hangadó lapot, az _Erdélyi Híradó_-t szerkesztvén. Ebben közli első
regényeinek egyikét a _Két szőke asszony_-t.
Nem csak a látköre szélesedett, de nyelve is nyert szinben, erőben, az
erdélyies kiszólásokban. Tömérdek érdekes benyomással, sok originalis
alakkal rakta meg különben is degesz írói táskáját, de mégis
bekövetkezett, a mi egy igazi bohém temperamentumnál elmaradhatatlan,
szűk lett neki a kincses város, Budapestre vágyott, a focusba.
Nem sokára itt találjuk őt. Első kötete már előre nevet csinált neki,
útját kiegyengette úgy, hogy abból a sok viszontagságból, mely a kezdő
íróra vár, őt a «Nyomor» mentette meg. Egyszerre elismert czéhbeli
írónak találta magát s nagy kedvvel írt mindenfelé és mindenfélét,
vezérczikket, társadalmi essayfélét, tárczát, novellát, jellemrajzot,
szini kritikát, regényt, újdonságot, reportot s minden genreben új
nyomokon ment, erős egyénisége kiütődött minden során.
A naturalisztikus iskola látszott rajta. Csakhogy ő nem a Zola
könyveiből tanult, mint a Zola-utánzók általában, talentuma nem a
könyveken hízott fel, Bródy nem írt le mást, csak a mit ő maga látott,
tapasztalt, vagy a mire kombinálva rá jött, nem a külsőségek és az
agyafúrtan kieszelt mesék írója. Mint Diogenes lámpájával, ő is az
embert keresi rászegzett szúrós tekintetével, de a belső embert, az
emberi lélek dokumentumait, a hogy ő mondaná. Az igaznak úgy szólván
erősebb barátja, mint a szépnek. S innen némi rokonsága Zoláékkal.
Tárgyait a mindennapi élet jelenségeiből szedi, de nem a kitaposott
helyeken (hiszen az emberek nem szeretkeznek örökké, némelykor adót is
fizetnek) oly csodálatos könnyűséggel, mint egy jongleur, a ki
kézelőből, valakinek a hajából, vagy a kabátja hajtókájából kapkod ki
tallérokat. Csak az egy Csehov vetekszik vele ebben az ismert újabb írók
között, nem töri magát különös szövevények után, meglát egy ruhát poroló
asszonyt az ambituson, vagy lovát ütlegelő muzsikot az utczán s megvan a
théma; csakhogy Csehov leginkább az élet derült oldalait látja, sőt a
sötéteket is bearanyozza humora aranyával, míg Bródy valóságos
megfordított Csehov, ki a sötét, mogorva epizódokat keresi s gúnyt és
epét kever azokba. Minden borus, komor az ő kis rajzaiban, csak az izzó
stylusa világít.
Regényei, melyek sűrű, egymásutánban jelentek meg a nyolczvanas évek
végétől kezdve: _Faust orvos, Don Quixote kisasszony, Az ezüst kecske_,
többé-kevésbé nélkülözik az egységes compositiót és a frappans mesét
(mert a fantaziát megvetni látszik Bródy s nem él vele!) nem állnak a
tökélynek olyan fokán, mint rajzai, mind a mellett jobb regényeink közzé
tartoznak, mert mélység, sok megfigyelés és lélektanilag hibátlan
fejlemény van bennök. Epizód alakjait esetleg nem domborítja ki eléggé,
szereti az elmosódó színeket és a turgenyevi homályt, vázlatosak, és a
sötétbe vesznek, de a főalakjait el nem rajzolja, érdekesek vagy nem
érdekesek, de kifogástalanok.
Gyűjteményünkbe legutóbb írt regényét «_A nap lovagjá_»-t vettük fel,
mely Bródy Sándor minden írói tulajdonát ép úgy visszatükrözteti, mint
minden munkája. Ő rá bízvást ellehet mondani «semper idem».
Merész ember, ki a színpadra is új anyagot próbált felhozni «_A
dadá_»-val, történelmi tárgyú műveiben pedig a magyar ősöket is
embereknek merte bemutatni, nem türhetvén az ős hazugságokat, mintha a
Bánk bánok, Nagy Lajos királyok örökké csak szavalnának, kardjukat
csörgetnék s tableau-kba állítva járnának-kelnének az egyik ajtón ki, a
másikon be. Hanem ez kemény dió; a közönség még kiskorú ahhoz az
igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a
foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell.
Bródy mint hirlapíró a _Magyar Hirlap-_nak volt huzamosan munkatársa, de
az írói pegezusról soha se szállott le egészen a politikai marakodások
mezejére. A legutóbbi években maga alapította meg a _Fehér könyv_, majd
a _Jövendő_ czímű szemléket s éveken át úgyszólván elejétől végig maga
írta vastag köteteit, mindenkit bámulatra, ragadva rendkívüli
munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még
tömérdek mondani valója van.
Ellenben az én mondani valóm teljesen elfogyott – az ő életrajzára
vonatkozólag. Hiszen a mi ezentúl következnék, azt még csak most szövik
a Párkák. Csak a len selyme látszik a guzsalyon.
A Párkák szőnek, szőnek… de ő tőle magától is függ, egy és más. Mert a
mi az én pennámban benmaradt a továbbiakból, annak az ő tollából kell
előkerülnie.
_Mikszáth Kálmán._


A NAP LOVAGJA
REGÉNY
_Első kiadása megjelent 1902-ben._
Egy herczeg reggelizett a villája kertjében. Csak kávét ivott, csak
mézet evett és közönséges tehénvajat.
– Milyen egyszerű – mondá a közönség, a mely a villa előtt föl s
lesétálva, rendszerint végigszokta nézni ő fensége früstökölését.
Néhány öreg kereskedőnének ez volt az összes gasteini szórakozása: korán
kelni és diskrét módon, de pontosan végignézni, a mint a herczeg eszik.
Susogva – mint a hogy a templomban szokás – sétaközben mind csak őt
tárgyalták:
– Hogy tud enni. Még minden foga megvan. Csakhogy sárga.
– Nézd azt a kenyeret. Az más kenyér!
– Tessék elhinni, ő is jobban tenné, ha egy hideg rostbeafet enne
teával; az könnyebb!
Nagyon öreg, a család és saját fegyelmük alól kiszabadult kissé
paralitikus tőkepénzesek nem tudtak ellentállani, hogy loyalis
érzelmeiknek kifejezést ne adjanak és a vasrács előtt mélyen meghajolva,
hangtalan szóval jó étvágyat kívántak a magas uraságnak, a ki nem
haragudott, sőt mosolyogva biczczentett a fejével. Nem volt ellenére a
tiszteletteljes kiváncsiság és szeretet, különben elfüggönyöztette volna
a terraszát vagy egyszerűen megparancsolja a városnak, a fürdő
igazgatóságának, hogy a háza előtt az út véget ér. De a fenség
úgynevezett liberális férfiú volt és a villában nem is a feleségével
lakott. Sőt ellenkezőleg: a szeretőjével, a jószívű és nevezetes
Julival, a ki neki már korán reggel betöltötte a kávét. A ki a
publikumból igyekezett, az láthatta e házias, mégis szép és ünnepélyes
pillanatot. A fenség a katonaköpenyeget levetette, a szalmakalapot
fölvette, a vörös szalvétát álla alá kötötte és hármat tapsolt. Mire
Juli kijött, lila vagy piros slaffrokkban, a melynek a szabása kissé
gyermekies volt, határozottan rokkoko szabású. A nő friss volt, erősen
kialudva, sőt már a sárga paróka is a fején, behajporozva, fölvirágozva
rendben. A soványodó nyakánál azonban kissé kilátszott eredeti hajzata,
a mely fénytelen barna volt, mint annyi közönséges jó nőé. Bizonyára ő
vetette meg legjobban e rövid, szinte férfias hajat, a mint hogy
esztétikai gyötrelme lehetett mindaddig, a mig reggelente magát rendbe
nem hozta és magas kerek homlokát röviddé és junóivá nem alakította át;
fejének józan golyószerű rajzát át nem fejlesztette arra a csecse
formára, a melyet osztrák tollal-rajzolók hoztak divatba. Azok a
művészek, a kik nem a friss életből, hanem a franczia élcz- és
divatlapokból merítették inspirácziójukat.
Juli kijött, jó reggelt kivánt és a herczeg kezet csókolt neki. Mire a
nő ugyanezzel a kézzel az Alt-Wien csészébe töltötte először a kávét,
aztán tejet. Hogy mi értelme van e sorrend-változásnak, a közönség nem
értette és épen azért valami titkos szimbolumot keresett benne.
Egyébként is a reggeli némi titokzatossággal járt: a herczeg a kávé után
és a méz előtt rendesen igen elmélyedt, fölöttébb komoly lett, sőt
néhány perczre el is távozott. Ez alatt Juli aggodalmas gonddal kente
föl a vajat a császárzsemlyéjére. De nem történt semmi baj; az úr
mosolyogva tért vissza és jelt adott az újságolvasásra. Juli olvasott
fel meleg, de olyan hangon, mint a milyen a rendes katonáké az első évi
szolgálat végén, a mikor már megszokták a meghűlést. Csak a mindenféle
és az ujdonságok rovatát olvasták; politikát semmit. A nő – egykori
pályája kedvéért – érdeklődött a színházi rovat iránt is, de a fenség
rendszerint nem kért belőle, inkább néha megnézette, hogy állanak a
papirosok és mint mutatkozik a termés.
A reggeli kilenczig tartott. A nap ekkor elparancsolta helyéről az
idillt. A herczeg és párja letelepedtek a kert valamely rejtettebb és
árnyékos helyére, a hol a nő szakajtó kosárral az ölében – az idill és
az élet kedveért – valamely főzeléket, babot, vagy krumplit hámozott. Ő
fensége egy könnyebb fajtájú német regénynyel vagy patience-vetéssel
mulatta magát, bárha aligha volt kiváncsi arra, hogy mit mond a kártya,
kibe lesz szerelmes, kit fog elvenni. Kétszer házasodott, második
felesége élt és virágzott, a leányai és fiai is mind házasságban éltek,
gyermekeik voltak. A fenség biztosan tájékozva lehetett minden őt illető
földi dolgokról. Biztos lehetett abban, hogy mint igen sokszoros
milliomos fog meghalni ugyanabban a betegségben, mint az apja. Sőt
halála után való állapotjának a pontos helyrajza is ismerős volt előtte.
Állandó tartózkodása Czeczilia nénje és egy kis öcscse között lesz egy
jezsuita templom sírboltjában, a mely elég szellős, sőt egy kis nap is
szokott benne tartózkodni. Mindenesetre jól ki van száradva.
[Illustration: Ő fensége patience-vetéssel mulatta magát.]
Tizenegy óra felé a fenséges úr és barátnője elmentek a természetben
gyönyörködni és hogy meghallgassák a térzenét – messziről. A közönség
közé, bár az viszonyukat tisztelte, még sem mehettek. Talán úgy is
leereszkedőbbek és bizalmasabbak voltak a kelleténél. De itt nem volt
szegény, alpári vagy fiatal egy sem. A magukat megszedett és
egyszersmind megrokkant, mindenesetre megöregedett emberek gyültek itt
össze. A hegy tetején mindazok jártak, a kik az életben lefelé haladtak,
a völgybe le. Nagyobbára kéz kézben, mint a jó Anderson pár, meghízva,
megőszülve – életkedvvel teli.
Julius vége felé járt és Bad-Gastein, a világnak legkomolyabb fürdőhelye
nyüzsgött a vendégtől. Mégis, az egész hely olyan elhagyatottnak, olyan
mélának tetszett. Talán azért, mert a ki csak itt volt, az mind lassan
járt, mint a kit a halálért küldenek. Ez a késlekedés azonban nem
szimbolum; azok járnak ide, a kiknek rossz a lábuk, ámde a fejüktől
fogvást. A korán kiélt gerinczek, a nagyon is kihasznált élet e
jelenségei között szintén apró, de igen gyors lépésekkel törtetett
keresztül egy-egy önző aggastyán, a ki életerejével úgy tudott
takarékoskodni, hogy itt évről-évre fiatalodott. A kiszáradt,
megkövéredett, fehérszőrűvé és pergamen-bőrűvé változott, erősen
megcsunyult emberi társaságban nagynéha végiggurítottak egy tolókocsit,
a melyben hetven éves Ninon de L’Enclos-k ültek, asszonyok, kiknek arcza
még szép és üde, de nyakuktól kezdve nem élnek többé.
A sziklákról egy-egy zerge nézett a különös szoczietásra, a mely
életének ravasz és erőszakos meghosszabbításán buzgólkodott. A zergék
alighanem belenyugodtak már, hogy az aggastyánok idetolakodtak az ő
világukba és szikláik tövébe óriási hotel-fészkeket vertek. A havas
hegyekből kibuzogó meleg források azonban tiltakoztak, bepermetezték
arczukat és egész nap szüntelenűl zugták a carmen lugubret:
mindhiába a gazdag is meghal, a gazdag is meghal!
Az egyforma és méla zúgással nem bírt a zeneszó és a madárdal, a mint
hogy a hely hidegségét nem bírta fölmelegíteni a juliusi nap. Az
árnyékban felsőkabátban jártak és a nagy hotel előtt a napon csak egy úr
sütkérezett: egy fiatalember, lawn-tennis ruhában. Az öregek
aggodalmaskodva és gyanakodóan nézték: nem jó ember, fiatalember!
Biztosan egy veszedelmes lump.
A fiatal úr, – úgylátszik – érezte ezt az ellenszenvet, különvált a
tömegtől és magában gubbaszkodott. Fázott és az élet igen kicsiny
hullámokat vert benne. Legintenzivebben még arról gondolkodott, hogy
mennyi ideig tarthat a pénze és mit csinál, ha előbb fogy el, mintsem
meggyógyulna? Törte a fejét, de ezt sem tette valami erőteljesen:
ujságíró volt és öt hónapi erős publiczisztikai munka és szerelmi kaland
után. A feje kimerűlt, a lába elzsibbadt, a szíve elfásult és még csak
meg sem dobogtatta az a gondolat, hogy mielőtt igazában belekezdett
volna az életbe, már is fújják számára a takarodót. A szerkesztője –
hogy eljött – fölöttébb gyengéd volt hozzá és a könyvkiadója legelőször
tagadott meg tőle egy kis előleget.
A nap mégis csak átjárta és fölmelegítette a vézna testét. Az író
feltápászkodott és otthagyta a sokadalmat. Magányos sétákra vetemedett
és ott találkozott a fenséges úrral és párjával. A herczeg rosszkedvűen
fordúlt el tőle, Juli azonban szép kis szürke szemének szögletéből
enyhe, helyesebben elnéző tekintetet vetett reá. A fiatalember
némiképpen fölvillanyozódott és másnap reggel megjelent az egyoldalú
cerclen, a nevezetes villa előtt, a hol ő fensége reggelizett.
Kétszer-háromszor elsétált a ház előtt, és a míg tisztességtudóan nézte
az idillt, valami eszébe jutott, de olyan erősen, hogy csaknem
kimondotta:
– Ha ezzel a nővel megismerkednék, barátságba juthatnék a herczeggel.
Az újságíró nem ismert Gasteinban egy lelket sem, magára volt hagyatva
és kiszolgáltatva bármely mániának, a melynek méltóztatik beléje esni.
Egyedül sétált, egyedül étkezett és míg az egyes fogásokat a pinczér
elhozta, az az öt percz számára egy örökkévalóság. Halálosan, félelmesen
unta magát, most, hogy olyan rosszúl ment a sora, még a saját különösen
nagyrabecsült énjéből is kiszeretett.
«Mit vergődöm én ez unalmas, rideg, rosszképű fráterért, mit etetem, mit
ápolom!» így szólította meg bensejében önmagát.
«Legjobb volna «ezt» ledobni a nagy vízesésbe, czélirányosabb, ha «ezt»
egyszerűen lelövöd!» Az «ez» a kivel ily kiméletlenül akart elbánni, a
saját egyénisége volt, – az egyik. Szerencsére nem állt helyt a másik
énje, az, mely ideges kifáradásának hatalmába még nem esett. Az
kapaszkodott bele a herczeg alakjába is és az foglalta el, mulattatta
ilyen formán:
«Eddig bolond voltam, mind csak pozitiv munkát végeztem. Azért fizettek;
de hogy?! Huszonkét éves koromban már politikáról tárgyaltak velem aktiv
miniszterek és nem egy arra méltatott, hogy kifejtse előttem, milyen
szamár a másik. Titkokba avattak, bizalmi küldetésekkel tiszteltek meg,
sugalmazott czikkeket írtam és abban az időben hatvan forint volt a
fizetésem. Tíz év alatt, a vasárnapokat kivéve, mindennap meg kellett
tanúlnom egy kérdést a szeszmonopóliumtól a nemzetségi problemáig. A
rossz zsurnalisztikai viszonyok, a változó kormányok és a
kiadótulajdonosok miatt a leggyorsabb tempóban kellett megrögzött és
erős meggyőződéseket változtatnom. Kedvező vallási viszonyaim engem
képessé tettek arra, hogy egy legyek az igazi közvéleménynyel; de a
kedvezőtlen viszonyok arra kényszerítettek, hogy az úgynevezett
liberálizmust szolgáljam, helyesebben azt a kisebbséget, a mely a lapok
többségét hazámban a kezében tartja!»
(Az ujságíró ez utóbbi floskulust valamivel rövidebben és radikálisabban
fejezte ki. Káromkodott, két szót mondott.)
«Mint egy vak ló az olajmalomban: jársz körbe-körbe, be a végtelenségbe!
Írtál három nagy politikai röpiratot, két kötet lirát, három kötet
verses drámát, kaptál akadémiai jutalmat, fordítottál «Pol. Corr.»-t és
egyéb kőnyomatost éjszakákon át, meginterviewoltad az összes balkán
minisztereket, te s tu vagy a nagy szinészekkel, voltál kedvese a
második heroinának, sőt egyszer képviselőjelölt is. Elől vagy a forumon,
a neved ismeri az egész Magyarország, szegény rokonaid nagyságos úrnak
szólítanak s kisebb kereskedők, a kiknél adósságod nincs, ha beszélnek
veled, kezdetben reszket a szájuk és úgy válogatják a szót, mintha
idegen nyelven beszélnének. Több, – de jórészt kisebb rendű – igaztalan
ügyet sikerrel befolyásoltál a hatóságoknál, voltak párbajaid, sőt
egynél, a mely halállal végződött, te voltál az első segéd. Becsülettel
dolgoztál, sőt észszel és tehetséggel és – mondd – mi vagy, ki vagy? A
semminek is egy utálatos apró törtje!»
«Most nem tudsz írni és nem tudsz olvasni, úgy megzabáltál. A bajod ép
ott tört ki, hogy délutántól hajnalig nem tudtál három kis hasábnyi
frázist összeírni a szerb királyság súlyos bajairól. Iszonyú nap,
rettenetes éjjel? Negyven kutyanyelvet rontottál el és nem tudtál lábra
állítani csak négy szót: «A vég kezdete ez!» Hajnal lett és nem volt
vezérczikk. A dühtől és a kétségbeeséstől sírva jelentetted a
szerkesztőnek. «Úgy!» – mondá fagyos mosolylyal. De szerencsére akadt a
fiókban egy úgynevezett örök becsű munkálat. Azt beadta és engedékeny,
sőt résztvevő lett. Tréfálkozott: «Barátom, ez a paralizis. Előbb-utóbb
mindnyájan azok leszünk, csak némelyikünk tovább titkolja. Menj
Abbáziába, irigyellek. Vagy Kaltenleutgebenbe. Két hétre, akár két
hónapra!» És ha két hónap után sem tudod kifejteni a szerb királyság
válságát? Minden nevezetességed, ismeretséged, a miniszterekkel való
pourparlerid, több érdekes és tekintélyes szerelmi kalandod és a rólad
kinyomtatott tárczák daczára nem marad részedre más hátra, mint hogy
szülőfalud községi pénztárának terhére közkórházakban töltsed el életed
még hátralévő részét. Közben – mondjunk sokat – csinálhatsz még több
helyen, mindent egybevéve kétszáz forint adósságot, de annak egy
negyedrészét anyádnak kell adnod, mert az sem élhet végkép két lump és
és vagyontalan szobaúrból és a vidéki rokonok kicsiny, de szabálytalan
küldeményeiből. Az írói segélyegyletnél van nyolczvan forintod: annyit
ott két részletben kaphatsz, ha a főfaktor nincs a délvidéken és ha
elfeledte a kárhoztató kritikádat, a melyet verses regényéről írtál.
Váltóról, e szép és misztikus okmányról szó sem lehet a jövendőben. A
múltban elkövetetteket fizethetik a barátaid, azok a jó és szegény fiúk,
a kiket könnyelmű czigányoknak, utolsó embereknek neveznek a
bankdirektorok, bár tudják, hogy minden kölcsönt duplán fizetnek vissza:
perköltségük rendszerint annyi, mint a tőke. Szegény fiúk, szegény jó
fiúk, hogy nem viszonozzák majd a köszönésemet, hogy nem! És ezek az én
reménységeim és még az, hogy Rusi, a kóristánék dísze és doyenje meg fog
látogatni a kórházban és narancsot fog hozni!»
«Ezzel a kis kövér, hamis hajú nővel kell megismerkedni, azzal kell
magamat megkedveltetni. Ha ő megvan, megvan a herczeg. És ha a herczeg
megvan –!»
Az ujságírónak, bár erősen szárnyalt, még nem volt fegyelmezve a
fantáziája. Volt egy határozott szándéka, egy homályos, részletek nélkül
való terve. Kézpénzt – annyi bizonyos – nem kivánt és azt sem czélozta,
hogy ő fensége tábornoknak vagy főtörzsorvosnak neveztesse ki a
hadseregbe. A képzelő ereje voltaképpen csak egy pontban tapadt meg
erőteljesen, azon, hogy ő fensége fiatal barátnőjének nagymérvű
érdeklődését kívánta megnyerni. És nemcsak mint eszközt kívánta. Már
tetszett is neki. Két hét óta nem beszélt nővel. Valami keveset
kokettirozott egy igen magas és roppant erőteljes, inkább negyven mint
harmincz éves hölgygyel. De hamarosan kitünt, hogy masseuse, és inkább a
beteganyagot részesítette benne figyelemben, semmint a férfit.
A második herczegi reggelit hogy végignézte, ő fensége barátnője
határozottan tetszett neki.
«Közelébe kell jutnom, meg kell vele ismerkednem!» – mondá hangosan.
A nyugalom – majdnem az örök nyugalom – e tanyáján rendkivül izgatott
napokat élt az ifjú ember. Pedig ugyancsak idegnyugtató idő következett:
egész napon finom, meleg eső szitált, a hóhegyeken lomha párák
vonszolták végig iromba testüket. Álmosság és fáradtság ült mindenen, az
úgynevezett ülő bálon is, a melyen az ujságíró volt az egyetlen frakkos
vendég. (A bál azért volt ülő, mert bár vagy kétszázan voltak jelen,
csak hat pár tánczolt, a többi ülvén, nézte: milyen különös is, hogy
némely ember akaratai szerint, sőt rithmusra mozgathatja a lábát!)
Az ujságíró a herczeg barátnéjának kedvéért öltözködött ki, bárha
biztosra vehette, hogy az nem jön el. De hátha kérdezősködik – végre is
asszony – hogy kik voltak a bálon és valaki azt feleli neki:
– Csak egy úr volt frakkban, egy jólábu fiatalember. Bár halvány, de nem
beteg. Egy magyar. Csinos fiatalember, sőt érdekes.
Az ujságíró, a ki nem volt az analitikus irodalmi irány híve,
elmosolyogta magát:
– Bolond, úgy látszik már erősen bolondulsz meg vele! (Monológjait is
szatmármegyei dialektusban mondotta.)
A következő pillanatban pedig mind csekélyebb birálattal folytatta
képzelődéseit:
«Rendes munkával megélni lehetetlen. Az alkalmazott, belátom, soha sem
viheti semmire. A boldogulás ott kezdődik, a hol mással dolgoztatunk és
mi csak felügyelünk. Tehetségem, belátom, nem eléggé mély és gazdag,
talán nincs is. A történelembe aligha fogom beirni a nevemet, de
mindennél fontosabb az, hogy az ember éljen. Mennél dúsabban, mennél
többet. És minderre más kilátásom nincs, csak a herczeg ő fensége.»
Az ujságíró imperialista és lojális hitet vallott és nem tartozott a faj
ama nagyhaju türelmetlenei közé, a kik megvetik és a maguk társaságában
lehurrognak valakit, csak azért, mert magasan születik. A rangot
elismerő tiszteletből volt benne sok: az apja negyven esztendőn
keresztül a káptalan szabója, – az ő előadásában kasznárja. Azért ő sem
esett térdre a születés előtt. Mint ujságíró megszerezte azt a
bölcseséget, hogy ezek az ötszáz esztendős számtalan ágú koronás külön
lények is szeretik a reklámot, mint bármely czivil ember.
«Ha egy tárczát írnék róla?»
Írni azonban nem tudott, hozzá sem mert ülni. Más közeledési módot
keresett tehát. Össze akart barátkozni a söntést járó másodkomornyikkal.
A tervet elvetette. Vakmerő lesz, a mikor a herczeg – ebéd után alszik –
és barátnéja a kutyákat akarja etetni, egyet – az apróbbak közül –
lecsal és fölviszi:
– Hoztam egy kedves kis leányt. Ösztönszerüen hozzám csatlakozott…
«Fuj!» Megundorodott magától, bárha izlés dolgában nem volt valami
előkelőség. Igyekezett kiverni fejéből az egész dolgot, a melyről
fölismerte, hogy a mánia felé fejlődik. Igyekezett magát mindenféle
optimisztikus ügyekkel elkábítani. Belekergette magát, hogy ujra
szerelmes legyen valakibe, a kiből évekkel ezelőtt kiábrándult. Rajongó
és heves leveleket írt e hölgynek, gyopárt szedett és elküldte annak
expresse. Izgatottan várta a választ, egész nap a postást leste. Elment
a fürdő egyik orvosához, nem azért, hogy megvizsgáltassa magát, de hogy
ismeretséget kössön. Az orvos eltette az öt forintot, egy fél grádussal
hidegebb fürdőt rendelt, de az ismerkedésbe nem ment bele, nem ért rá.
Gőgös természete daczára már-már a pinczérekkel is beszélgetett volna.
De azoknak is kevés idejük volt. Egy, a maga betegségétől szörnyen
megijedt magyar nagykereskedő volt az egyetlen társasága, a jóakaratu
fürdőszolga ismertette meg őket egymással. Csakhogy ez az úr egyike volt
a legnehezebb társaságoknak, mindig izgatott, örökké tirolinak
öltözködve sétált, alig vánszorgott és folyton hegyeket akart mászni,
kirándulni. Talán érezte, hogy kicsiny az idő, a míg a földön jár, a mit
még lehet, sietve kell megismernie.
A kereskedő valósággal elczipelte egy kirándulásra.
Gyalog izzadtak, majd öszvérháton rettegtek, a míg négy vagy öt óra
múlván elérkeztek egy tourista kunyhóhoz, a melyet juliusban is jégmező
vett körül. Egy kövér gráczi leány mért benne tejet, szolgált vajas
kenyérrel és szalámival. A kunyhó előtt két kőasztal és egyiknél ült: a
herczeg és barátnéja. Az ujságíró a váratlan örömtől, a hirtelen
kinálkozó szerencsétől úgy megijedt, hogy ő fenségeék elmosolyodtak.
«Úgylátszik komikus vagyok!» – gondolta a fiatalember és barátjával
együtt bemenekült a kunyhóba. Lassan sompolygott elé és magával hozott
rajztékájával kiült a ház elé, alig tíz lépésnyire a magas vendégektől.
A szive hangosan dobogott, folyton ő fenségére gondolt, de látszólag
legodaadóbb figyelemmel rajzolta a szemben levő tájat. Lassanként
nekibátorodott, a kövér leánytól szenet kért, és hogy az ő alakját is
fölvázolhassa. A rajz – nagy izgatottságában és mert nem gondolt
komolyan arra, hogy művészetet űz – jobban sikerült, mint rendesen. A
tej-korcsmárosné nagyokat nevetett, meg volt elégedve, a rajzot elkérte
ajándékba. A míg az ügylet folyt, a herczeg és barátnéja halkan
beszélgettek, de az abszolut tiszta levegőben minden szavukat hallotta
az ujságíró.
[Illustration: A herczeg és barátnéja halkan beszélgettek.]
Ő fensége szólott:
– A festőket szeretem. Tisztességes nép, soká élnek, a legtovább. Kissé
sokat kérnek aránylag kis képekért, de csak ujabban. Ez a fiatalember
talán fotografus is.
Az asszony megjegyezte:
– Ez művész. Nagy haja van.
– A hajukat azt rövidebbre vágathatnák.
– Ez magyar, a másik, a ki bent alszik, az is az.
– Szeretem a magyarokat, aránylag tisztességes nép. Rendes emberek, ha
egyszer meg nem bolondulnak.
– Én szeretném, ha ez engem lerajzolna, ebben a tiroli ruhában, a mint a
sziklán ülök, a gletscherrel a hátam mögött.
– Mért ne, kint vagyunk a természetben. Ha magának, Juli, ez élczet
szerez?!
Előbb elkérték a gráczi leánytól az ujságíró rajzát és miután ő fensége
megállapította, hogy a fiatalember jó művész, csak még fiatal,
megkérdeztették tőle, hogy: «mennyiért csinálna egy szabadkézi rajzot
itt a szabadban, most mindjárt?»
Asztalos Aurél – mert az ujságírót így hívták – legelsőbben is felállt
és mélyen meghajtotta magát a hölgy, majd pedig ő fensége előtt.
– Bocsánatot, nem vagyok festő! – mondá a fiatalember kedves
szomorusággal.
– Talán csak nem akadémiai festő? – Nem baj.
– Író vagyok! – szólt az ujságíró szinte megtörten.
– Veszedelmes emberek! – jegyezte meg Juli.
Ő fensége némileg elkomorodott:
– Azoktól félni kell!