A nap lovagja: regény - 02

Total number of words is 4139
Total number of unique words is 1910
36.2 of words are in the 2000 most common words
49.4 of words are in the 5000 most common words
56.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Az ujságíró torka kiszáradt ez izgalomban, csaknem belerekedt, a míg
kimondta:
– Ő felsége hadnagya vagyok a tartalékban. És igen boldog leszek, ha
csekély művészetem fenséged szolgálatára lehet.
A fiatalember katonai karaktere a herczeget kiengesztelte és miután a
vallási kérdés tekintetében is tisztán látott, meginvitálta:
– Tessék közelebb lépni!
Asztalos Aurél ismét meghajlott és a neki kimutatott kövön helyet
foglalt.
– A munka tehát elkezdhető! – indított a herczeg. Juli poseba
helyezkedett, mintha görög tűz venné körül. Szentimentálisan és édesen
nézett a kunyhó falára és csak helylyel-közzel kacsintott a herczeg
felé, a ki munka közben szóval tartotta a társaságot.
– Fiatal hadnagy koromban én is tudtam aquarellel festeni, ha a szint a
tanárom előbb megjelölte. Ennek harmincz éve. (Ő fensége tizet
elfeledett, de az háborúban múlt el.) Szabad a művésznek beszélni munka
közben? A ki gyakorlott, annak, azt hiszem, igen. Én szeretném bírni e
vidék minden fontosabb pontját kisebb-nagyobb, de csak két szinű
rajzokban. Az ég kék és a föld barna.
– Az író úr fenségednek megcsinálhatja! – jegyezte meg Juli.
– Boldog volnék! – szólt a tényleges boldogságtól elvörösödve a
fiatalember. – Nekem az mulatság, dolgom úgy sincs, az írást az orvosok
megtiltották.
– Ön nem néz ki betegnek! – jegyezte meg az asszony reá sem tekintve.
– Azt maga érzi az ember! – mondá a nagy úr igazi részvéttel.
– A mi orvosunk önt meggyógyítaná. Az mindenkit meggyógyít, ha még
fiatalon kapta! – mondotta Juli, majd minden átmenet nélkül megkérdezte:
– Lehetne-e fehérrel festeni? Szeretném, ha a kutyácskáimat mind
lerajzolná, mind fehérek.
– Kutyákat igen nehéz rajzolni, nem állanak meg. Tájakat könnyebb.
– Tehát a tájakat lesz szives. Mit kér? – mondá a herczeg becsületes
őszinteséggel.
– Egy kis arczképet, fotografiát ajándékba fenségedtől!
A herczegi pár összenézett: ez nobel ember, nem hiába, hogy magyar
ember! Ezt fejezte ki a nézésük. Az asszony azonban nyomban megérezte,
hogy ez a nagylelkűség, ez a gavallér ajándék neki szól. A grand
seigneur ellenben az iránta való hódolat szép jelét látta, azonfelül a
jó és előnyös üzletet. A jó üzletet mindenki szereti, bármily gazdag és
előkelő legyen is. Ramzestől kezdve egész a herczegig ebben senki sem
kivétel. Viszonozni, visszautasítani, el nem fogadni, vagy kárpótolni
aztán, – az más. Az elv, a gyönyör azonban marad.
– Bízza csak rám! – mondá a herczeg.
Az alkalmi művész ujra bókolt a fejével és hogy fölszabadult az
elfogultságtól, ugyancsak szenvedélyesen rajzolt. Látván, hogy ő fensége
igen jó, egyszerű férfiú, a mint modeljét nézte, tekintete bókot-bókra
halmozott. A festők különös kézmozdulatával már azt is merte jelezni,
hogy a hölgy nehány művészi vonala őt elragadja és egyszersmind
elbusítja, mert nem bír vele. Egyébként a fiatal ember ismerte művészete
határait és tudta, hogy nem szabad experimentálnia, sietve fejezte be
krétarajzát, a melyben volt némi külső hasonlatosság és formai
csinosság. Nem volt ugyan Juli, hanem egy szép fiatal hölgy, az, a
melyet kapott minta után már sokszor lerajzolt. Asztalos mester, mint a
legtöbb dilettáns voltaképpen csak egy női fejet tudott rajzolni, ama
bizonyos akademikus fejet.
A nő fölsikoltott örömében, a herczeg is meg volt elégedve.
Az ujságíró másnap két arany inggombot és brilliántos melltűt kapott,
sőt egy arczképet is férfi részről. Aláirás még nem volt alatta,
ellenben az emlékezetes kirándulási hely neve.
Jelentkeznie kellett audiencziára, hogy megköszönhesse. A kertben
fogadták; megmutatták neki a lakás régi képeit. A herczeg kiosztotta
neki a a munkát, sőt pár nap mulván magán a telepen, nyilvános nappal
végig ment vele és kijelölte, hogy melyik részlet az, a mely neki
tetszik.
Az ujságíró szinte egyszerre egészséges lett, nem is fürdött többé. A
feje nem zsibbadt, a lába nem csetlett-botlott. A nagykereskedőt, a ki
azon melegiben megkérte, hogy az udvari szállítóságot szerezné meg neki,
lerázta a nyakáról. Maga sem tudta, hogy, – egyszerre az egész
fürdőteleppel ismeretségben állott. A magyar társaság úgyszólván
veszkődött érte. Agg politikusok érkeztek a hazából, – leöcsémezték. Egy
jelentékeny részvénytársaság elnöke minden átmenet nélkül
lap-alapításról kezdett vele tárgyalni.
Kis mágnáslányok jöttek a nagyszülőikkel. Hogy, hogy nem, az ujságíró
azon vette észre magát, hogy mindennap tenniszezik velük. Sőt azon, hogy
az egyik, a középső kurizál is neki. A kicsi bűbájos teremtés volt,
rózsa és aranyszin, gyöngéd, mégis teli, verekedett mint egy fiú és
holdas éjjeken franczia verseket írt. Egyike ama mágnásleányoknak, a kik
bár sajnálják, de helyeslik a Marie Antoinette kivégeztetését. Az
arisztokráczia hölgyei között vannak ilyen kis forradalmárok, a kik
ideálnak egy csupa haj költőt, festőt vagy muzsikust választanak; de
rendszerint egy kopasz mágnáshoz mennek nőül. Az ujságíró ismerte ez
esetet és lovagias tartózkodással viselte magát: nem látta meg a
legnyilvánvalóbb agit, a legvaskosabb bókot sem hallotta meg. Egyébként
is a herczeggel volt tele.
A herczeg pedig véle. A fiatalember határozottan tetszett neki.
Legelsőbben is tiszta, rendkivül tiszta volt. Mindkettő ama pedáns
fajtából való, mely nem tűr ruháján egy türemlést, a czipőjén egy
porszemet. És ezt kívánja embertársaitól is; e szerint ítéli meg őket. A
nagy elvekben is tökéletesen megegyeztek:
– A vallás-erkölcsi alap a fő, ha nem volna isten, akkor is hinni
kellene benne. Vallás nélkül az emberiség folyton Kaint és Abelt
játszana.
– Úri embernek kell lenni, mindenkinek úri embernek. A mit kimondunk,
annak úgy kell lenni. A következetesség a fő. Az ember egyenesen tartsa
magát.
– A szegények jórészt tolakodók és hazudnak, de azért nem kell velük
rosszul bánni. A cseléddel azonban fraternizálni nem szabad. Ha nem
fogják őket szigorúan, akkor csalnak és lopnak.
– Mindenkinek szabad akarata van, tehát mindig a jót és tisztességeset
kell akarni.
– A politika voltaképpen a császár dolga és a hadseregé, övék a
felelősség. Azt nem lehet kívánni, hogy a más ostobaságaiért esetleg a
felség szenvedjen területe épségében, a mitől isten ments. A haszon –
esetleg – legyen a másé, a kár pedig az övé? Ez nem megy!
– Nem kell reformálni. A reformerek svindlerek. Kálvinisták és zsidó
ujságírók mindenféle bolondokat akarnak, a mit ők mindenféle szép
neveken neveznek el. Nem kell más, mint mérsékelt előrehaladás.
Aurél nem tetette magát, nem szolgai hajlandóságból, de őszintén
osztotta ő fensége meggyőződéseit. A gazdag bourgeoisie, az eladósodott
úri osztály, a herczeg erkölcstana és világnézlete: voltaképpen
ugyanegy. Hogy egy, sőt több, esetleg nagyon sok magyar ujságíróban
rezonál: ez csudálatos és még a regényíró fantáziája előtt is fölöttébb
szövevényes. Nincs is mit bontogatni. Elég az hozzá, hogy Aurél nem
értette, hogyan élhetett, a míg a herczeget nem ismerte és boldogságát
csak az rontotta meg, hogy folyton rettegett:
– Egyszer csak kitesznek! Otthonról megírják ki vagyok, kinek tartozom.
Csaknem az összes belvárosi szabóknak. Egy gorombáskodott is velem.
Miket mondott! Esetleg azt is megtudják, hogy az apám papszabó volt és
predikátumom, sőt pecsétgyűrüm is inkább anyai ágamat illeti egy
papbácsi révén!
A ki azonban egy valóságos herczeg közelébe jut, azt még a gondviselés
is kedveli. Azok a magyarországi nagy urak, a kiknek némi – hihetetlenül
alázatos – érintkezésük volt a herczeggel, dicsekedtek az ujságíró
ismeretségével, jókat beszéltek róla a háta mögött, nehogy az viszont
róluk beszéljen rosszat. Nem tudták mennyire ül benne a nyeregben. Talán
egészen?!
Ő maga nem tudta, hogy áll. Julit mulattatta, felüdítette, az bizonyos.
De a férfi nem tudja, hogy áll egy asszonynyal, a míg az neki meg nem
mondja. Ostobák és gyávák vagyunk jórészt és nem hódítunk úgyszólván
soha. Csak behódolunk!
A fiatalember próbálta kémlelni a helyzetet. De két álló hétig semmi
pozitivum, kivévén két igen jelentéktelen szimptomát. Az egyik az, hogy
Juli az ujságíró keskeny és kövérasszonyos kezét nézte, ráütött:
– Hogy tarthat egy férfi ilyen kezet! Ez csúf. Keményíteni kell, vívni!
A másik jelenség valamivel súlyosabb, négyszem közt történt. Az asszony
meglehetősen ridegen kérdezte:
– Van önnek készpénze? Nem szűkölködik?
A fiatalember elvörösödött, a pénzkérdés váratlan és brüszk fölvetése
megalázta. Ám a következő pillanatban már tudta, hogy e sértés ránézve
értékes, ha ki tudja használni. Felugrott, vette a kalapját és az
ajtónál mondá:
– Ezt a kérdést senkinek, sem másnak bárkinek is, nincs joga hozzám
intézni.
Juli megsajnálta a mit mondott, de igen okos nő volt. A fiatalember után
ment, megfogta a kezét:
– Na, na, csak nem kell heveskedni, megsértődni. Én tudom, maguk írók
kik? Én színésznő voltam, egy ménageon éltem magukkal. Önök között még a
legjelesebbek is megszorulnak tíz forint erejéig – olykor. Ismertem egy
akadémikust, minden évben éhezett egy-két napot. Nem tudják a
jövedelmüket beosztani. És hogy a szinészek mindent elköltenek a
hasukra, maguk meg kidobálják a pénzt, hogy úrnak látszassanak. Maguk
olyanok, mint egy-egy rossz asszony. Na, na, haragudni azért nem kell!
Aztán maga még nagyon is fiatal. Hány esztendős?
– Huszonhét.
– Én is annyi. De én sokkal többet láttam, éltem. Én tőlem semmit rossz
néven nem szabad venni. Én vagyok a jó Juli. Azt hiszi, hogy a herczeg
azért szeret engem, mert csinos vagyok? Azért mert jó vagyok. Hozzám
bizalommal lehet. Tudom én, hogy mit jelent az, a mikor nincs készpénz;
eleget nem volt nekem is. Akkor dobálództam a banknótával, most élére
rakom a nikkelpénzt is. Tudja-e Asztalos, mennyi van a könyvecskében?
megmondom magának: egy félmilló. Ha egy kis pénz állandóan együtt van,
nagyszerűen fiadzik, azt mondhatom magának. A herczeg nekem
születésnapomra is pénzt ad, csakhogy ő fenségének fogalma sincs az
értékről. Multkor egy százast kaptam tőle a születésnapomra és nagyra
volt vele, hogy ő milyen nobilis. Máskor meg kisebb fehérneműre tízezer
forintot ad. A fenség nem jár mi közöttünk, emberek között a földön; ő
egy katona és egy angyal. Egy angyal a katonában!
Juli roppant jóízűen nevetett, boldog volt, hogy közönséges és régi
dolgokról beszélhetett. Elvette Auréltól a kalapját, leültette,
kérlelte, mulattatta:
– Tudja-e, hogy magát a herczeg nagyon megszerette és tudja-e miért?
Mert látta, hogy irántam nagyon figyelmes és lovagias. Szereti, ha
tisztelnek. Már többször férjhez akart adni. Folytak is ez iránt
tárgyalások, de a vőlegényektől azt kívánta, hogy az esküvő után nála
hagyjanak. Csak egy báró akadt, a ki ebbe beleegyezett. A fenségnek
egyszerre eszébe jutott, hogy a ki erre képes, nem tisztességes férfiú,
nem úri ember. Kiutasította.
Ezen már az ujságíró is elnevette magát. De még mindig megmaradt
sértődött álláspontjánál, sőt elvi kijelentéseket is tett:
– Az a férfi, a ki nőtől pénzt fogad el, gazember.
– Akkor az a nő, a ki pénzt vállal el férfitól, szintén az? Én is az
vagyok? A kinek van, az ad a másiknak, ha akar. Kell? Adjak? Majd
megadja, ha miniszter lesz. Ojjé, láttam már én sokkal tökkel ütöttebb
minisztereket, mint maga. Előszobázott nálunk Bécsben nem egy. Különben
nem erőltetem, maga egy affektáns. Vagy egy ravasz. Mit akar maga itt? A
herczegtől akar valamit. Mondja mit?
Az ujságíró elhalványodott: most mindjárt megtörténik a leleplezés! De
az asszony inkább jóakaratúnak mutatkozott:
– Mondja meg, én keresztül viszem.
A fiatalembert kezdetben zavarba hozta a Juli elfogulatlansága, de a
tiszta helyzetben visszanyerte nyugodtságát és jó svádájára méltó
határozottsággal szólott:
– Nem akarok semmit. Szeretem a pályámat és azon sem ő fensége, sem ön
nem használhatnak semmit. Az önök társaságába jutottam, tudom, mint
pótművész és nem mint férfi. De nekem tetszik a társaságuk. Ez fürdői
ismeretség és tudom, vége, ha vége a fürdőzésnek. Ő fensége bölcs ember
és nekem igen tanulságos, hogy közelében lehetek. Ez élvezetes nekem. Ha
valaha drámát irok egy herczegről, legalább tudom, milyen. Pénzem, a
mennyi nekem kell, van. A mi pedig a főokot illeti, hogy itt
settenkedem, azt nem mondom meg.
Ez utolsó mondatot remegő hangon mondotta. Nem tettetésből, hanem mert
érezte, hogy ebben van a koczkázat, a merészség, a mi miatt esetleg
nyomban kidobják. Ámde Juli egyike volt a legegyszerűbb asszonyoknak,
egyenes, csaknem katonás, a temperamentumában a legőszintébb. A férfi
két halvány arczát az erős kezei közé fogta és kedveskedve szólt:
– Maga szerelmes belém. Ezt értem. Erről lehet beszélni; de nem most!
[Illustration: A férfi két halvány arczát az erős kezei közé fogta.]
A pillanat, a melyben a herczeg délutáni álmából – immár harmincz éve
rendesen – fel szokott ébredni, közeledett. Az ifju embert az asszony
ezúttal elküldte. Ám az a tekintet, a melylyel utánanézett, jóakaratú,
sőt gyöngéd volt, ha nem is szerelmes. Viszont az ujságíró, a mint
kikerült a palotából, úgy érezte, hogy a kelleténél jobban kedveli ezt
az asszonyt.
«Csak most, csak most ne csináljak valami bolondot!» – gondolta magában.
Pedig csaknem rá volt szorúlva, hogy az ügyhöz, magához méltatlan dolgot
cselekedjék; az utolsó forintját előlegkérő sörgönyre költötte el és ha
estefeléig nem jön meg a kért, nem nagy összeg: ma nem vacsorál. És ha
nem jön meg holnap reggel, sőt délben sem, azután sem? A hoteljában
étkezni nem lehetett, a vendéglőben adós nem maradhatott. Hogy
magasrangú ismerőseitől kérjen kölcsön, erre olyan ijedten gondolt, mint
valami perverzitásra, a melybe iszonyatos volna beleesnie. Ha a
portástól, pinczértől kér, mindenki megtudja és vége mindennek. Iszonyú
képzelődései voltak: a lap, a hol dolgozott, hirtelen megbukott, vagy
elcsapták a távollétében. Valami pletyka támadt. Egyszerűen nem adnak
előleget, mint a hogy odahaza már akárhányszor megcselekedték. Igen, de
az otthon volt! A távolban csak nem hagyják el? Épen a távollevőket
szokták elhagyni.
Nem volt Budapesten senkije sem, a kitől ötven forintot kérhetett volna
kölcsön. Csak hogy ezt az ügyet tisztességgel megúszsza, rabolni tudott
volna. És erkölcsi magaláztatása mellett fizikai gyötrelmei is voltak:
éhezett a szó szoros értelmében. És délfelé, frissen vasalt lawn-tennis
ruhában tenniszeznie kellett a kis mágnás lányokkal. Ügyetlen volt,
szórakozott volt. Az öregebb comtesse leszidta, a kisebb kicsufolta, a
középső megkérdezte:
– Mi baja magának?
– Egy álló napja nem ettem egy falatot.
– Miért?
– Nem volt.
– Nem volt mit ennie? Hogyan érti? – kérdezte a lány.
– Egyszerűen. Nem volt pénzem. Nincs egy krajczárom sem. És talán nem
lesz holnap sem. Úgy, hogy én egy koldus vagyok. Nem vagyok egy comme
ill faut ember, én egy koldus vagyok. És maga egy koldussal tenniszezik.
Egy csavargóval, a ki talán már holnap kérni fog, kérnie kell, mert éhen
nem halhat. A comtesse azt hiszi, tréfálok, vagy megbolondultam. Nem,
csak annyira elgyengültem, hogy nem birom többé fentartani a tisztes
látszatot. A konvencziót. Nem tudok hazudni, valakinek meg kell mondanom
az igazat. Hogy beleloptam magam a társaságukba. Nincs rá jogom. És ezt
mondja meg a papának és a nagypapának. Az angol kisasszonynak is, a ki
méltán gyanakodott rám…
A lányok a beszélgetőkre kiáltottak, angol játékszavakkal hivták őket,
de látva, hogy mennyire el vannak merülve a diskurzusban: mindkettőt
kihagyták a játékból. Egyébként is fürdőn voltak, a hol nem jelent
semmit egy kis geniális társasági szabálytalanság. És azt sem vették
észre, hogy a comtesse kiejti kezéből a lapdaverőt, a fiatalember
halotthalványan, kék ajkakkal mindegyre lázasabban beszél:
– Szélhámos azért nem vagyok, csak éhes. Semmit, a mi nem fair, nem
tettem, de még tehetek. Talán gyalog fogok innen hazamenni.
A táplálkozás hiánya, ez a kis hirtelen támadt vérszegénység, az emberi
testnek ki tudja micsoda romantikája kergette bele ez oktalan és
czéltalan vallomásba? Raison szerint mindenkinek vallhatott volna, csak
ennek a leánynak nem, a kiről tudta, hogy az lassan, de biztosan kezd
beléje szeretni. De az élet ideális jelenségei és azok felfogása ellen
valami brutális düh fogta el éppen azért, mert az éhezésben erkölcsi
megaláztatást is érzett: még egy nagyobb megaláztatásra törekedett.
Lehet különben, hogy tudtán kívül a számítás ösztöne is benne volt az
őrület e megnyilatkozásában. Az valószínű, hogy biztosra nem vehette a
leány megundorodását. Egyelőre az nem is érzett iránta mást, mint heves,
fájdalmas szánalmat; a benső sírástól elfulladó hangon kérdezte:
– Nincs pénze? Elköltötte? Mért nem kér újat? Az apjától, a bankárától,
– a nagypapától. Ilyen könnyelműséget! Mért nem hozott magával eleget!?
Az ujságíró fölnevetett és a nevetésben fölfrissült, magához tért:
– Nuszika, el ne áruljon, nem volt igaz az egész. Az igaz annyi, hogy én
nagyon szegény ember vagyok, nem tudok annyi pénzt keresni, a mennyi
nekem kell, mégis az urat adom, maguk közé járok és meg merem fogni a
maga kezét. A maga szép, fehér szent kezét. Sohsem teszem többé, csak ma
utoljára.
A leány fölállott és rajongás nélkül, szinte szárazon mondá:
– Én pedig ma reggeli imádságom előtt megesküdtem, hogy az én kezem
senki másé nem lesz, csak a magáé! Akarja?
Nem nézett a férfiúra. Úgy is aligha azt látta volna, a ki előtte űl. A
kinek esküdött, a kihez kivánkozott: az úgy is benne élt mint
képzeletének alkotása, vagy előtte úszott mint látomás, a kékhegyekben
hömpölygő ezüst felhőkön járó. Ő maga sem látszott földi lénynek,
arczából – a melyre rásütött a teljes nap – mintha valamely tüzes, de
enyhe világosság áradna szét. Szemei szikráztak, szőke haja szálanként
égett. Rendes körülmények között a szembenülő szerencsés fiatalember
valamely égi csudát látott volna, de most csak egy exczentrikus
mágnáskisasszonyt látott sárga tónusban.
– Mind a ketten elvesztettük az eszünket. Ilyent nem szabad beszélni
Nuszika! – mondá igen halkan, aztán fölkelt. Az ajkán volt, alig tudta
visszafojtani, majd kimondta:
«Kedves kis rajongó comtessem! Azonfelül nem vagyok én egy szegény
nemes. A kornak egy piszkos kis hőse vagyok, egy rossz lábú ember, a ki
futni akar a gyors futókkal. Az apám pedig papszabó volt!»
Önuralma visszatért, szó nélkül elfordult a leánytól s odament a
társasághoz:
– Szégyenlem magamat, de a fejem nagyon megfájdult. Nuszi comtesse is
rosszúl bánt velem, ép most fejtette ki, hogy az ülő életmód miatt
tulajdonképen minden író szamár!
Az ujságíró, a ki helyén volt, mert már szépen hazudni is tudott,
köszönt és a leányok vidám kaczagása között megindult a telep felé
egyenesen egy ismerős kávéházba, ahol egy nagy csokoládét rendelt.
Hősiessége ilyen módon elhagyta és nem bánta már: lesz a mi lesz!
Biztatta ugyan magát, hogy a pénzes postás már utban van és megkeresi
itt, éppen itten. Ez a bizodalom éppen csak addig tartott, a míg
felüdült a kisebbrendű evésben. A szivar azonban már semmi mód nem
ízlett, félig elszítta és aztán letette, hogy egy pillanatra kimenjen az
utczára és ha lehet – fizetés nélkül – elmenjen haza a hotelbe. A mikor
pénze volt, bátran és vidáman tett meg ilyesmit, másnap aztán ő
figyelmeztette a fizetőpinczért, hogy tartozik neki. Most azonban oly
ügyetlen, oly gyanús volt, hogy szinte megállították, a mint elrohant,
csak annyit mondva egy pinczérnek:
– Ha keresnek, mindjárt jövök!
Hazaszaladt, hogy levághassa magát az ágyára, sírhasson kedve szerint. A
pénze azonban a portásnál várta már, rossz czímen küldték, azért késett.
De többet küldtek, mint a mennyit várt. Megfogta a rongyos, haszontalan
papirost – az utalványt és megcsókolta. Aztán elordította magát dühösen:
– A pénz, a büdös, a nyomorult pénz!
Nem birt magával, annyira elöntötte a harag és a boldogság. A mint
meghiggadt, végképen meghiggadt benne az itélet: a pénz minden. És ebben
a pillanatban rossz ember lett. Két pillanat megcsinálta életének egész
programmját.
«Az asszony a kedvesem lesz; a lány a feleségem lesz!»
Ez volt az ujságíró életprogrammjának végső következése. Most már
vacsorázott, most már pénze volt, erősnek és határozottnak érezte magát.
Sőt az életkedvnek olyan bősége támadt föl benne, hogy rendes időben,
tíz órakor le sem tudott feküdni. Különben egyébkor is, ha több pénze
volt, mint a mennyi néhány napra elég: úgy felizgatódott, hogy nem aludt
féléjszakán át.
A hotelek és minden nyilvános helyiség csukva; tiz órakor itt már minden
meghalt egy éjszakára.
Egyedül járt az óriási gasteini völgyben, melyet a természet éjszakának
idején mindég visszapörölt a kulturától. A sziklák, a fák, a rengeteg
volt az úr megint és az óriási öt-hat emeletes emberi lakások is valami
fantasztikus természeti alakulásoknak látszottak.
Az újságiró kénytelen volt némiképen átalakulni költővé. A rejtelmes és
nagyszerű hangulat hatása alatt elment a Nusziék külön kis villája elé
és ott föl és alá járt. Az egyik ablak zsalugátere között fénysávok: a
kicsike bizonyosan még ébren van, talán sír és gyötrődik miatta:
«Szegény jó leány, megérdemelné, hogy nagyon szeressem!» – gondolta
Asztalos Aurél és csókokat hintett az ablak szárnyában. Aztán szépen
elgyalogolt a herczeg palotája elé. Ott sötét volt minden, annak az
ablakaira nem hányt föl eszményi csókokat. Ellenkezőleg: még az járt az
eszébe, hogy mennyire nyugtalankodhatik miatta Nuszi. Úgy vélte, hangos
zokogását hallja az éjszakában és szíve emiatt izgatott boldogsággal
tölt el.
«Vagyok valaki, leszek valaki! És mától fogva újra kezdem az életet.
Testileg gyenge vagyok, a munka, a nyomorult piszkos munka kipumpolt,
tőkém nincs, – nem vagyok arra kötelezve, hogy bárki iránt is elnéző
legyek. Semmi erkölcs, semmi gyengeség, semmi buta jóság és kényeskedő
lelkiismeret! Ha élni akarok, ezekkel nem szabad törődnöm. Már pedig
élni akarok. Öreg ember akarok lenni, mint a kik itt sétálnak, az
öregség nem is oly csunya. Aztán addig még szédítően és
kiszámíthatatlanul sok idő telik, millió meg millió percz. Mind
öntudatosan akarom kiélni és mind boldogan. Szenvedni, megaláztatni nem
akarok többé. Sőt a mi a meghalást illeti…»
Elkaczagta magát. Eszébe jutott, hogy gyerek korában, a mikor az első
nagy halálfélelem rájött, azzal vigasztalta magát, hogy a mikorra ő öreg
lesz: már más természeti rend lesz, a halált meg tudják gyógyítani, vagy
az egyszerüen magától beszünik!
Véletlenül – bizonyára, akaratán kivül – a szerény gasteini temető
mellett vitt el az utja. Félelemmel és undorral fordította el a fejét.
Hanem a hogy a szerpentin fordult, megint csak a czínteremre esett a
tekintete. A márványkeresztek, mint megannyi immenzis ujjak, hivták,
invitálták.
«Ezek engem marasztanak. Érdekes volna, ha ide vinnének, ha itt halnék
meg!»
Adta önmaga előtt a bátrat; de menekült föl a telepre, hátha emberi,
helyesebben asszonyi lényre akadna. Ez utóbbira hihetetlenül vágyott, ha
csak egy golyvás parasztnő akadna, akár csak egy kis közömbös
beszélgetésre. Senki, sehol, a hegyről lefelé törő vizerek csacsogtak és
a nagy vizesés bömbölt mindenféle bolondságot össze-vissza. A rejtelmes
gasteini víz, a melynek gyógyító tartalmát nem birja kimutatni senki. A
tudomány azt mondja, nincs benne semmi és közömbös meleg viznek nevezi,
és mégis bizonyos, hogy a kifáradt szervezetet fölizgatja, sőt némely
mértékig föl is újítja. Az újságíró melléje állott egy ilyen meleg
érnek, nézte, majd lehajolt hozzá és arczát – szinte szimbolikusan –
megmosta benne:
«Ezzel lemostam magamról a régi életet és ezennel új életet kezdek!» –
mondá és csakugyan meg is kezdte az új életet, hogy letiltotta magát
arról a heves vágyakozásról, a mely egy bármilyen asszony-ember
felkutatására üzte. Alkudozott a vérével, látott is valami macskajárásu
szobaleányt tovasurranni egy hotel előtt, de nem nézett utána.
«Fegyelmeznem kell magamat, ez az első!»
Most nem került ez még nagy erejébe. Azért nehezen ment haza. Legalább
ha egy pohár cognacot ihatott volna valahol. Csak egy kevés pénzt
költhetne el bármire. Elment a czukrászda ajtaja előtt és tréfából
megkopogtatta.
– Azt ugyan verheti! – szólalt meg valaki a háta mögött, magyarul. Egy
rongyos, de igen nagy télikabátba burkolt, nagy fekete kalap alól
szólalt meg egy árnyék, a kiben a fiatalember egy félismerősére, valami
ötödrangú újságiróra talált. Izetlen, összeférhetetlen, mord fiura, a
kivel otthon nem igen barátkozott. A holtbeteg emberke olyan volt
mindég, mint a megfagyott epe: mart, keserített mindenkit. Keresetének
javát patikára és párbajozásra költötte. Most azért volt itt, hogy
halálos betegségeiből kigyógyítsa magát alaposan, mert szintén új életbe
akart kezdeni: meg akart menteni az erkölcsnek egy erkölcstelen leányt.
Ha meggyógyult, erős lett, magához akarta venni.
Kezet fogtak, Asztalos Aurél nagyon örvendett, friss hireket hall
otthonról. Azonban erősen barátkozni nem akart vele még a fürdőhelyen
sem. Megveregette a vállát:
– Maga az igazi lump. Itt a bezárt czukrászda és kávéház előtt ül
egyedül, csak hogy része legyen valamely éjszakai kávéházazásban.
– Jó, jó! – felelt a rongyos kartárs és felszedelődzött.
– Hová megy, én miattam megy el? Mikor jött? Semmi újság?
– Jó éjszakát. Semmi.
Visszafordult és hogy egy kis distanczia volt közöttük, jó hangosan
szólott:
– A herczeg a birtokai után három képviselőt küld a házba. Ez a magyar
alkotmány. Ez a magyar parlamentárizmus. Az egyik meghalt. Még a halál
is kedvébe jár annak, a ki egy herczeghez tudott dörgölődzni! Ha kegyed
szemes! Miért ne kegyed? Bele való! – Még valamit morgott, aztán eltünt
az éjszakában.
Tüzes taplóval a fülében – a rendes magyar karrierre, a képviselőségre
gondolva – hajnalban aludt el. Korán reggel felköltötték: a comtesse
angol misse lehivatta a társalgóba. A rendes körülmények között végképen
czitromszínű hölgy vérvörösre változva előadta, hogy a Nuszi
küldetésében jön. Előadta továbbá, hogy az ideális szerelemnek nagyobb
pártfogója nála nincsen és szivesen meghal az eszményi érzések
szolgálatában és érdekében. Ő boldog, hogy bizalmasuk lehet, hallgatni
fog mint a sír, de egyszersmind vigyázni fog. Igen sokat beszélt magáról
– akárha Dickensből mondana föl néhány levelet. Végre csakugyan rátért
Nuszira, a ki az éjjel részint sírt, részint a spiritus-masinán egy
önkészítette tortát sütött. A masina csak reggeli főzésre volt
predestinálva, következésképen a csokoládé-torta részint nyers, részint
cseppfolyós lett. Ámde virágokkal teli dobozba volt pakolva és melléje
téve a következő tartalmu kis levél:
«Küzdjön, én vele vagyok! Annie.»
A fiatalember nem nevette el magát, ellenkezőleg, könnyezett.
– Mondja meg – mondá a missnek – Annie comtessenek, hogy ön sírni
látott. És mondja meg neki, hogy a küldeménye hatott meg. És sugja meg
neki, hogy egyébként már minden rendben van.
[Illustration: – Mondja meg, hogy a küldeménye hatott meg.]
– Minden rendben van! – ismételte az angol hölgy fontoskodva és
titokzatosan.
– Mondja meg Nuszikának – ha olyan jó akar lenni, ha megteszi – hogy a
szárnyaim újra megnőttek és nincs oly boldog ember a világon, mint én.
És talán szerencsés és erős is leszek.
– Erős, az a fő! Az erő, csak ez az egy a mi a tény! – prédikálta a miss
és olyan erősen megrázta az Aurél kezét, mint egy férfi. Egyéb
szónoklatot is tartott volna még, de a fiatal embert a herczeghez hívták
sürgősen.
«Valami baj lesz» – gondolta az újságíró, babonából, épen azért, hogy
baj ne legyen. Nem is volt, sőt inkább öröm, a lehető legnagyobb: a mit
a nyomorék újságíró, mint kikaparásra érdemest kitűzött neki, ott állt
előtte készen. A mandátum úgyszólván ott feküdt a kerti asztalon, a Juli
főzelékes tála mellett. A herczeg rendkívül jókedvű volt, még
szóvicczeket is akart csinálni ez alkalomból, hogy megkérdezte tőle:
volna-e kedve képviselő lenni.
– Képfestő és képviselő, mindegy! – mondá érthető, de hiányos
magyarsággal. Ő fensége nevetett ez élczen, Juli is, Aurél is. De a
herczeg komoly férfiú volt és komolyan fogta fel a dolgot:
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A nap lovagja: regény - 03
  • Parts
  • A nap lovagja: regény - 01
    Total number of words is 4029
    Total number of unique words is 2107
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 02
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1910
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 03
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1919
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 04
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 2051
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 05
    Total number of words is 4161
    Total number of unique words is 1974
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 06
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1925
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 07
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 1890
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 08
    Total number of words is 4164
    Total number of unique words is 1979
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 09
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1978
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 10
    Total number of words is 3987
    Total number of unique words is 1999
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 11
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1899
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 12
    Total number of words is 1447
    Total number of unique words is 762
    42.4 of words are in the 2000 most common words
    54.1 of words are in the 5000 most common words
    60.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.