A nap lovagja: regény - 05

Total number of words is 4161
Total number of unique words is 1974
33.5 of words are in the 2000 most common words
47.5 of words are in the 5000 most common words
53.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– polgár, a kinek kevesebb dispozicziója lett volna bármire, a mihez az
erkölcsnek köze van. És ez az egy ember többet korrumpált a kis hazában,
mint a mennyire egy nagy régime volna képes. Friss ember volt, szűz
ember volt abban az értelemben, hogy elődjeit nem gyengítette semmiféle
műveltség, sőt ő neki is csak úgynevezett felső műveltsége volt; az
alsó, az elemi hiányzott. Mindent kipótolt azonban fizikai ereje. Ez az
egyén nem lábakon járt, hanem két tömör, rövid, de elég formás oszlopon.
Nők jöttek ki a bankártól, csalódott arczczal, mérgesen, de mosolyogva.
A mikor az ujságíró belépett, a direktor épen a parfumejokat
szellőztette ki.
– Ez a nyár, Pesten! mondá igen vidáman. – Ezért maradok itthon és ezért
kellene elmennem. Nem hagyják az embert békén. Üzleti ügyek kifogása
alatt elárasztanak e rideg helyen. Tíz, húsz, száz, naponta szebbnél
szebbek. Semmiféle külföldi városban ez nem tapasztalható. Ide jöjjön,
ebbe az irodába jöjjön Faublas lovag tanulni. Különben mit Faublas? Sade
gróf is! Az újabb ilyen írókat, példáúl Maupassant-t, nem szeretem.
Ügyes, ügyes, de száraz!
– Száraz, az bizonyos!
– Szellemes, de kissé kellemetlen!
– Nagyon kellemetlen!
– A magyar íróknak is az a bajuk, kevés történik a munkáikban.
– Édes kevés!
– Az asszonyokat nem ismerik, az úri társaság asszonyait!
– Az igazgató úr ha egyszer írni kezdene…
Az ujságíró nem undorodott meg magától. Sőt meg volt elégedve, mert
társalogtak vele. Érezte a megtiszteltetést és táplálta a reményt. Képes
lett volna arra, hogy itt mindjárt egy sonettet irjon a nagy
pénzkereskedő meredt kék szemeinek a dicséretére. Talán valóban nagy
embernek tartotta ezt a szerencsés és eszes commist, a ki egyszerre
rideg sőt kiméletlen lett, a mikor meghallotta, hogy az ujságíró mit és
mennyit akar.
– Lássa! – mondá únottan – ön itt van az egyik kezemben, a mérlegen. A
másik kezemen kellene mutatkoznia a súlynak. És azon meg kellene látnom,
ön mennyit nyom. Jelenleg: semmit. És ez a mérleg biztosabb, mint a
patikai. Házas ember ön?
– Meg fogok nősülni! Épen…
– Ne tegye! – mondá az igazgató kesernyés mosolylyal. Aztán
elbocsájtotta. A második előszobából azonban visszahívatta. Az ujságíró
szíve hangosan vert, a mikor visszatért; gondolta, hogy a jó ember mégis
valami megoldást talált.
– Hol lehet az ön munkáira előfizetni? Azért kérettem, elő akarok
fizetni!
– Köszönöm, ezzel nem foglalkozom! – hebegte a fiatalember és a
csalódástól – meg a hirtelen feltámadó gyülölségtől – halotthalványon
eltávozott.
A fiakkerben – a míg a por ellen elegánsan betakarta magát – megint
magához tért és vágtatott tovább a pénz irányában.
«Nehezen ülnek ezek rajta, igen nehéz lesz!» konstatálta. El is
kedvetlenedett, de nem adta meg magát. A mérlegről való titokzatos
parabola izgatta fantáziáját, el is hitte a tekintélynek a mesét és épp
abban bizakodott, hogy lesz valaki, a ki megérzi a súlyát. Csak
beszélhetett volna a herczegről és barátnőjéről, csak megmutathatta
volna a sürgönyét és a comtessenek legutolsó rajongó franczia levelét.
De nem lehetett indiskrét és pusztán személyes föllépésével kellett
bizalmat keltenie. Elhatározta, hogy kihivó, kemény, præpotens, sőt
követelő lesz.
«Puha voltam, kérem. Rájuk kell ijeszteni!» Úgy gondolta, hogy ezeknek
az uraknak – a kedvezőtlen vallási viszonyaik miatt – nincs elég
személyes bátorságuk.
Az ujságíró szigorúan lépett föl, még handabandázott is:
– Végre is a hitelnek kötelességei vannak, hazafias kötelességei!
Külföldön ez nem történhetik… Ezek egészségtelen viszonyok… Mi
történnék, ha a publiczistika egyszerre nem szolgálná többé a bankokat?
Én nekem, mint magyar írónak, jogom van…
Épen hogy azt nem jelezte: lovagias ügyet csinál, ha nem kap. Ámde ez
intézet vezére erre is be volt rendezve és abból az időből, a mikor az
országban még minden szövevényes vagy súlyos ügyet lovagias térre
játszottak át: beültetett maga mellé egy elszánt, vakmerő és virtuóz
vasgyurót. És annak a nevét említette – csak úgy aproposra – a nevezetes
pénzember, a ki egyébként behuzódott egy nagy angol club-fotelbe:
– Majd szólok neki, ha ő is úgy találja… Nem hiszem!
Nem ijedtek meg tőle. Némely helyen nem is fogadták, egy helyütt meg
majdnem egy óráig várnia kellett. De itt legalább nagy stilusu emberre
talált: az igazgató itt mindenáron üzletet akart kötni és meg akarta
tőle venni a mandátumot. Ez az egy megismerte a fiatalember előadásában
az igazságot, sőt elárulta azt is, hogy a herczeghez való viszonyát is
érti:
– Azok – a kartársait értette – csak pénzt tudnak venni, eladni,
akármint adják is a bankot: egyszerű pénzváltók, a legegyszerűbb
uzsorások. Mért nem jött mindjárt ide? A dolog igen egyszerű: ön
megválasztatja magát. Ön lemond. Engem bemutat, megválasztat. És a pénze
megmarad. A milyen ügyes ember ön, kap hamarosan egy más ingyen,
előkelőbb kerületet!
Az ujságíró haragosan utasította vissza ezt a méltatlan ajánlatot és
alig köszönve távozott. Az utczán megnézte a listáját: még csak két czím
volt rajta följegyezve. Az egyiket nem találta otthon, a másik meg
röviden végzett vele:
– Nem tudom, hogy van-e önnek hitele? Tudakozódunk. Méltányosan fogunk
eljárni. Mi azért vagyunk itt, hogy üzletet csináljunk. Tessék csak a
váltót rendszeresen kiállítani és holnap benyujtani a czenzurába.
– Szabad lesz? Remélhetek?
– Én nem tudom. Én csak közeg vagyok. Vannak kollegák, a kik a bank
pénzén maguknak befolyást, tekintélyt és állásokat szereznek. Nálunk ez
másképen van. A jó kezes a fő. Teszem föl…
A város egyik patriczius-kereskedőjének nevét említette.
– Tessék megpróbálni, megkérni, talán megteszi! Bocsánatot, az időm.
Ez egyszerűen kitette. Ennek nem imponált a biztos föllépése. Maga is
gyönyörű szál öreg ember volt, semmi nyugtalanság, semmi gesztus, talán
azért, mert már az állam hivatalos vallásában született. Az ujságírónak
valamennyi alak között ez volt a legvisszatetszőbb és a míg meghajolt
előtte, az járt eszébe, hogy jó volna rárohanni, kihozni a sodrából, egy
tőrszúrással, egy golyóval. A kimerültség tette, a nagy meleg, a
sikertelenség, vagy az éhség – délutáni kettőre járt az idő – a fiatal
ember elvesztette lelkének harmóniáját és vérének azt a szelídségét, a
melyet ő is főképp a czivilizácziónak – vagy a mint mások nevezik: a
domestikácziónak – köszönhetett.
Megállt a palota előtt, a honnan az imént szelíden, de határozottan
kidobták és égő gyülölettel nézett rajta végig:
– Fölgyujtani, csak fölgyujtani, kipörkölni ezeket a gazembereket! Ülnek
a pénzen, a mely nem is az övék. És nem adnak annak, a kinek joga van
hozzá. Megállítják az embert a karrierjében. Butaságból, gonoszságból
nem adnak. Gyüjtik halomra, hogy végül ellopják vagy szerte oszszák a
maguk fajzatja között. És ne legyen az ember anarkista?! Ha egyet
megfoghatnék közülök. Ha azt a tompa orrut foghatnám és a rongyos bankó
csomóba addig verhetném az orrát, a míg…!
Ilyen gondolatai és vágyakozásai voltak az ujságírónak, a kinek ezúttal
nem volt többé egészen tiszta az eszmélete. A rendkívül hőségben belül
fázott, sőt didergett is. És a mikor – a fiakkerben – az ölő düh elmult
volna, akkor meg szinte alázatos érzés fogta el a hatalmas emberekkel
szemben, a kik oly rosszul bántak vele. Vértezett, vasalt, aczélozott
kasszáik között úgy látta őket, mint roppant félelmes vár-grófokat, a
kik hatalmasabbak a királyoknál; még pallósjoguk is van. És milyen
rendkívül okosak; hogy bele látnak mindenbe!
A kín, hogy nem tudott és nem tud velük elbánni, még nagyobb volt benne,
mint a vágy arra, hogy programmját beválthassa. És önbizalma nem tudott
többé sehonnan sem táplálkozni: összelapult, mint egy hólyag, a melyből
elmult – a pathosz. Még a fiakker, a lovak büszke energikus trapp-ja sem
indította föl többé, a kiváncsi és vágygyal teli női személyek – irodába
igyekező kisasszonyok, szép szemek – hiába húzták le a kocsiból: szinte
elaléltan ült a sarokban, most már a balsarokban. A kocsis pedig mintha
csak érezte volna, hogy ideiglenes gazdáját mulattatni kell valamivel:
közéjük vágott a lovaknak, szállt vele a lágy aszfalt fölött. Ráordított
a menekülő járó-kelőkre, végig vágott egy-egy behunyott szemmel hajtó
igás kocsison, inas gyereken. Éppen, hogy nem mondta:
«Uracskám, nagyságos uracskám, ne hagyjuk magunkat. Menjünk az
asszonyokhoz, ott magának nagyobb szerencséje lesz!»
– Hová megyünk? kérdé a fiakkeros.
A fiatal ember fölrezzent és törte a fejét, hová? Egyszerre eszébe
jutott Samu. A jó, a buta, a kiállhatatlan Barna Samu.
[Illustration: Egyszerre eszébe jutott Samu.]
Leszállt a bú-oszlató járműről és egy idegen kis korcsmában hamarosan
egy kis étellel megerősítette magát. Aztán gyalog indult Samu
fölkeresésére. Ez a Samu padtársa volt odahaza a kis iskolában, vele
egyidőben került fel Pestre, de útjaik hamarosan elváltak. Samu – az
ujságíró véleménye szerint – elzüllött és méltatlan lett hozzá, úri
iskolatársához. Tizenkét év alatt a legkülönfélébb alakban és hivatalban
jelentkezett előtte: most pereczet árult a színház előtt, kis vártatva
már plakátot ragasztott és egyszersmind egy nyomdában működött a
nyomtatványok hazaszállítása körül. Az ujságíró akárhányszor meglepte
barátját, a mint az az utczán a kis kocsit kezelte. Elpirulva,
szégyenkezve, de megállt vele beszélgetni, hogy könyvekből merített
jóságát gyakorolhassa rajta. Samu olykor meg is jelent nála: egy inget
kért, egy keményített és vasalt úri inget, semmi többet. A kinálkozó úri
állás miatt volt erre szüksége, igérte, hogy visszahozza. Meg is
cselekedte egy-két esztendő multán, a mikor egyszerre nagy lázasan
lépett be hozzá Samu – már a szerkesztőségbe – és tudomására hozta, hogy
adhat neki ötven forintot kölcsön, ha kell. A pénz eredete nem a
legvilágosabb; de a fiatalembernek à tempo jött, mintha csak az ég
meghallgatta volna az imáját. Átvette a pénzt és vidáman volt egészen
másnap reggelig, a mikor Samu vaczogó foggal jelent meg és visszakérte a
pénzt, egyszersmind megmagyarázta eredetét: a gazdájánál, egy
búzakereskedőnél elkezelt egy nagyobb összeget. Délig meg kell lenni,
különben!… Összeszedte nagy kínosan, csak az ötven forint hiányzik. Az
ujságíró haragra lobbant, hogy jósága és demokratasága miatt csaknem
bajba juttatták, megszerezte a már elköltött pénzt, Samunak erkölcsi
prédikácziót tartott, összeszidta, kidobta, de előbb felkérte, ne
köszönjön neki többet.
Mégis köszönt az, bárha az üdvözletét nem fogadta. Föltünt mint
komfortáblis kocsis, jelenkezett mint pinczér, sőt egyszer mint kapus,
még pedig egy igen szükséges, de zsenáns helyen. Elébe került egyszer
mint koldus is, köszönt, nem kért, csak állott. Zörgött szegényen a bőr
és oly sárga volt, mint a földevő. Az ujságíró megundorodott tőle, de
meg nem állhatta, hogy egy huszkrajczárost ne csúsztasson a kezébe. Samu
ekkor meg akarta csókolni a vállát és szinte megkergette, hogy az Aurél
akarata ellenére ezt megtehesse.
Aztán sokáig nem találkoztak. Egyszer – talán egy esztendeje – üzleti
jelentést kapott az ujságíró. «Csemege üzlet. Tejelde. Uradalmi vaj ő
méltósága stb. stb.» A jelentés alá a Samu neve volt írva, még pedig
prédikátumos. (Mert mindez abban az időben történik, a mikor sem
valamire való életet, sem valamire való halált nem lehetett kezdeni
prédikátum nélkül.)
«Szemtelen zsidó, előnevet vesz föl!» – gondolta magában az úri
fiatalember, elfelejtve, hogy hasonló manipuláczióban neki is van némi
része. És igen sokáig szigorúan ítélte meg Samut, egészen a maig, a
mikor egyszerre belekapaszkodott mint a remény utolsó horgonyába. Végre
is ez az egyetlen ember, a kihez egész életén át jó volt és összes
barátai között ez az egyetlen egy, a ki most már reális téren mozog. Ki
tudja, mi történt vele? Talán elvette egy kiskereskedő leányát és kapott
néhány ezer forint hozományt. Ebből ki lehetne szakítani egy-két ezret.
És Samu meg is teszi, ha teheti. Az ujságíróra egyszerre úgy hatott ez a
kölcsön-ügy, mint egy reveláczió. Lázasan, mohón kutatott Samu után.
Nem volt nehéz megtalálni. A «tejelde» a városnak egy ujonnan csinált
nagy vérerén és igen exponált ponton állott. Igen elegáns. A czímtáblája
fekete üveg, arra arany betükkel kiírva, hogy az üzlet mikor
alapíttatott. Az évszám a Samu születési évét jelezte. Ezen mosolyogva
nyitott be a boltba Asztalos Aurél, a kit a gazda a tüntető figyelem
minden jelével fogadott. Kaviáros hordót bontatott, szardiniás
skatulyákat nyittatott, kikergette az aludttejért jövő cselédeket, a
segédszemélyzetet – egy varas állú szép kis fiatal leányt meg egy nagy
mafla fehér ruhás szolgát – csaknem megőrjítette ellentétes
parancsaival. A nagy örömtől alig tudott meghiggadni maga is. Az Aurél
ajánlatára végre is bementek a bolt melletti szobába, a mely raktárnak
és egyszersmind magánlakásúl szolgált. A vörös képű, gyöngyöző homlokú
Samu itt is alig engedte szóhoz jutni barátját.
– Tudok, mindent tudok. Megveszek minden ujságot, a mibe irsz, vagy a
miben rólad van szó. Hogy annyit tud írni a magad fejéből?! Az iskolában
is szabadkézből nagyon szépen rajzoltál. Ha te akarnád, lehetnél festő
is. Te vagy a mi büszkeségünk; én csak kínlódom. Ma hajnalban már kint
voltam a vásárcsarnokban, kötöttem: ezer forint ára tojást! Ki is
fizettem. Én mindent készpénzzel veszek. Ez az üzleti titkom.
– És van készpénzed?
– Van. Honnan, azt kérded?
Egy roppant valószinűtlen történetet adott elő, a mibe csakhamar
belezavarodott. Abba is hagyta a következő rövid kijelentéssel:
– Elég az hozzá, hogy van. Kell? Ha meg nem sértenélek…
– Nem azért jöttem éppen – mondá az ujságíró boldogan – nem annyira
ezért, hanem látni akartalak és hogy bizalmasan közöljek veled
egyet-mást. Valakinek el kell mondani a titkaimat és a kiben biztos
vagyok, hogy el nem árul, az te vagy. Legegyszerűbb, de legbecsületesebb
barátom!
Az ujságíró most – kissé népiesen – de elmondott mindent, szerencséjét,
terveit, czéljait. Igen csekély habozás után megmutatta a Nuszi
leveleit, a Juli sürgönyét. Mit sem hallgatott el, sőt talán mert
belejött a beszédbe, – valamivel többet mondott. A Samu kis szeme
könnyezett; kifeszített, a sok tejivástól csaknem kicsattanó arcza
ragyogott. A szája is nyitva maradt, a mint hallgatta. Nem
kedvetlenedett el akkor sem, a mikor az ujságíró kijelentette, hogy már
most neki pénz kell, sok pénz kell.
– Adom, mind adom. Többet adok, mint a mennyi van. Ha kell – itt van a
sarkon egy vén, de gazdag trafikosné, – elveszem. Az estve átmegyek
hozzá, várj, mindjárt. Eladom ezt a boltot, ma sokat ér. Az a baj
nálatok íróknál, hogy pénz nélkül hagyjátok magatokat. Nincs forgó
tőkétek, csak a mi az eszetekben van, az mindennél többet ér. Ha nekem
olyan eszem volna, mint neked! Te – mondá a boltos susogóra változott
hangon – nem lehetne a herczegtől mindjárt valami készpénzt kérni kis
kamatra. Azon megvennénk mind a tojást, a mi csak van Magyarországon…
A «tejeldés» fantáziája kezdett a maga útjára kikalandozni, ámde az
ujságíró nem engedte.
– Mennyit adhatsz most?
A Wertheim-kasszát – az is volt – kikotorták, úgyszintén a fafiókot. Egy
cselédkönyvben úgynevezett «letett» pénzek voltak, azt is kiszedték.
Ezer és néhány forintot adott Samu – minden írás nélkül – a barátjának,
a kit ölelgetések között kisért el egy fiakker-állomásig.
Föl, föl a gummitalpú alkalmatosságra, ujra föl. Ezek a lovak vágtattak
csak büszkén és vidáman. Gorombáskodva menekült előle a nép, majd a
belvárosba érve hódolattal nyitott előtte utat. Megálltak egy új szabó
előtt, egy új divatárús-bolt előtt, a havanna-szivaros boltja előtt. És
a fiatalember nem is emlékezett többé a délelőtti megaláztatásra. Úgy
tetszett neki, hogy nincs könnyebb valami, mint pénzt szerezni. Csak
egyszer találjon az ember a nyitjára.
– Ez a Samu, ez nagyszerű evangéliumi szív és milyen szeme van!
Elhatározta, hogy később nagy vállalatokhoz fogja segíteni. Addig is nem
neheztel többé arra a vallásfelekezetre, a melyhez a Samu tartozik.
«Kitűnő emberek vannak közöttük, annyi bizonyos!» Így állapította meg és
megtevén nagy bevásárlásait, kimentette magát a szerkesztőségben, a
melynek tagjai azonnal megérezték rajta a jómód szagát és bizonyos
tisztelettel bántak vele. Ő szórakozott volt, gőgös volt, táviratot várt
és kapott is. Sőt váratlanul levelet is. Annie írt.
«Gyer vissza szerelmem!» ezt írta Annie francziáúl. Majd magyarúl
folytatta: «Én azóta mindig rosszat «álmodok» te rólad. Az éjjel angol
katona voltál, Zsiga – bátyám nekem – volt a tiszted és egy hétágú
macskával az arczodra, neked az arczodba vágott! A drága véred mind a
fehér piquet szoknyámra folyt és te erre nem panaszkodtál, csak azt
mondtad: bocsánat comtesse, hogy ilyen rendetlenséget csináltam, de az
én vérem az nem fog. Én a Zsigát – nagyon szeretem őt – nagyon
megróttam: hogyan meri ezt, nem látja, ez a katona nekem vőlegényem?
Mire Zsiga így: «mért nem tett akkor maga rá piros selyemből egy kis
jelet!» Aztán reggel megint volt egy kicsiny álmom. Nagy, csunya,
lompos, nem faj kutyák között te álltál és lehajoltál a földre a kavics
miatt, hogy őket elkergetnéd. De a föld olyan volt, mint a parquette…»
«Oh bűbájos leányszív, előre megálmodta a mai kálvária járásomat!»
Gondolta magában Asztalos Aurél és némi hideg futott át a hátgerinczén:
«Ez a leány engem a kelleténél jobban szeret; nem volna-e jobb
abbahagyni, magamba utáltatni. A rossz álmokat – a melyek rám
vonatkoznak – nem szeretem. És ez a Zsiga kellemetlen alak. Nem ismerem,
de az ösztönöm nem mond róla jót. Ezek az emberek iszonyúan exkluzivek;
sok bajom lesz a családdal… Telhetetlenség tőlem, nem elég nekem a
herczeg barátnője?!»
Már-már meghátrált a tiszta, nagy szerelem elől. «Konczentrálnom kell
magamat egyre!» javítgatta a programmját, de csak egy pár perczig, a míg
a rossz álmoknak friss volt a hatásuk. Hamar fölbátorodott, látta, hogy
minden csaknem úgy megy, mint akarja és kipéczézte. A Juli sürgönye
csupa jót jelentett, már csókot is küldött a villamon és a sürgős
parancsot: «Siess!»
És a fiatalember sietett, a hogy csak tőle tellett. Még este fölment a
klubba, hogy a kormányzat fejének távollétében jelentkezzék annál a
politikai személyiségnél, a kinek az volt a kötelessége, hogy a kezét
folyton rajta tartsa az ország érzületén. A jámbor aggastyán kedves
mosolylyal – és félálomban – hallgatta a fiatalembert, a kit
felületesen, személyesen is ismert. Nyár volt, a klub elhagyatva, senki
sem informálta másképp, a szeretetreméltó öreg elhitt mindent. Különben
is ő volt az, a ki, bár körülötte mindig és mindenki hazudott, mégis
mindig elszörnyüködött és meglepődött a hazugságon. Tetette-e magát,
vagy csakugyan gyermek és tiszta maradt közepette azoknak a politikai
machináczióknak, a melyek csupa csatak, iszap és összekuszáltság, mint a
mocsár flórája? Keztyüt tartott a lelkén, fehér keztyüt a kezén, a
melyben az egész rothadt és büdös flóra meg fauna összefutott? Álomban
járt, így tett és vett, valaki elaltatta vagy fanatizálta? De huszonöt
évig egyfolytában aludni és egyszersmind helyettes feje lenni egy
czéljaiban talán tiszteletreméltó, de eszközeiben nem szemérmes
maffiának, mert minek másnak lehet nevezni…
Nem tetette magát; valóban felnőtt és megőszült baba volt. Elárulta a
hangja is, a mint naivul és siránkozva mondta: «Pénzem nincs, azt nem
adok!»
Az ujságiró felfutta mellét:
– Pénz! – mondá mélységes megvetéssel. – Nekem nem kell pénz!
– Nohát akkor menj isten hirével!
Ment is, még az éjjel és a hogy az uradalom székhelyére érkezett, látta
rögtön, hogy itthon, elemében van itt. Volt diadalkapú – oh jogászkori
álom – egy fiatal fenyőerdőt ledöntöttek miatta. És voltak – bár a
hirtelen jövetel okán csak rögtönzötten – fehér ruhás lányok és volt
különösen sok nép a munka mellől elhajtva és beterelve a jószágigazgatói
kastély udvarába, a melyet egy részük ismert, főképpen az onnan kirohanó
idegen kutyák harapása után…
A forró napban levett kalappal állott a nép és az ünnepi, tehát téli
ruhában szinte párolgott. Bután, alázatosan, de nem titkolható
rosszakarattal néztek az idegen szájára, a kinek csak egy-egy szavát ha
érthették. Azt, a mely az ő nyelvükbe is átment és a minek megörültek
mindig, egy-egy csoportjuk az ilyen szóra «éljen»-zett is. Tetszésüknek
különben kifejezést – szegények – nem igen adhattak, bárha látták, hogy
az uradalom ezt így akarja. Egyáltalán hirtelen jött az egész; nem adták
ki nekik, hogyan viselkedjenek és ha egy-egy katonaviselt béres, csizmás
boltos nem tartja őket össze, el is szélednek mindannyiszor, a mikor a
szónok nyugovót tart vagy iszik. Meglátszott rajtok, hogy nem jól érzik
itt magukat, félnek. És ennek a csuf érzésnek a rút moraja töltötte be
az udvart, a melynek állattá aljasított, boldogtalanná tett nehány száz
emberét egyetlen herczegi szó emberré és boldoggá tehette volna. És nem
is a nagylelküség szavára, csakis az okosság egy mondására lett volna
szükség. Csak arra, hogy a ki kis földet akar bérelni drága pénzért, az
jőjjön! Az ujságiró pedig a «nemzeti állam kiépítéséről» beszélt nekik,
mindazonáltal – a mi a nemzeti minőséget illeti – mérséklettel, de oly
hosszasan, hogy az uradalmi tisztnek arczán a rizspor megindult a
forróságban. Az idegen ajkú jószágigazgató, a ki mint nyugalmazott
törzstiszt nem rokonszenvezett a politikával, már-már a száját
huzogatta, de nem a megvetés érzelmeivel, hanem határozottan
gutaütésesen. Az ujságiró azonban még egy jó fertály óráig tovább
szerette a hazát és erre felszólította a népet is, a mely jóakaratú
morajjal majd kieszközölt és közvetített éljenekkel felelt. Végül
imádkoztak a herczegért, mert ez minden választási campagne, minden
nagyobb mozzanatában így volt kiadva. Nehány öreg paraszt le is térdelt,
a pópa közbe jajgatott, a csizmás boltosok lekapták fövegeiket, hátukat
meggörbesztették. Mintha valami epidemia szállta volna meg az egész
udvart.
Az ujságiró fent nagyon is felül érezte magát. És e pillanatban talán
szerette is a hazát, mely ilyen felséges jogok gyakorlásához segítette
őt. Lázas, élénk és boldog volt egész napon át. Látta, hogy itt minden
biztos; sunyin, de babonás tisztelettel néznek itt reá. A főtiszt talán
tudja is, hogy mit jelent ő a fenségre nézve. Már nagyságolja, a
kastélyba a herczegi szobákba kvártélyozza be. Ott van, a míg le nem
vetkezik és a mikor elbúcsúzik tőle, sugva mondja:
– Ő fensége a fenséges asszonyhoz utazott. Ő fensége barátnője, ha éjjel
meg nem jön, reggelre megjön.
Sokkal jobban meg volt elégedve magával, mintsem hogy lemondjon
öntudatáról és elaludjék. Rendkívül élvezte a módot, azt, hogy a barokk
fodros párnákon tenyérnyi nagyságú czimer-állatok vannak kihimezve és ő
a képét épp arra fektetheti. Horgolt, sárga selyem takarója is czimeres
és «az anciennitás illata van rajta» gondolta magában az ujságiró egész
komolyan. Ám, hogy a régi jó módnak különösen jó illata van, az
közismert dolog, valamint az is, hogy a szegények ha hozzájutnak ehhez
az illathoz, rendszerint megszédülnek. Korunknak most kéjesen
nyujtózkodó hőse is ezuttal egyszerre megértette és átérzette azt, a mit
a történelemből – főképp a magyarból – eddig nem jól értett és nem
érzett semmikép. Azt, hogy luxus-kedvelő állatok vagyunk vagy leszünk
csakhamar. A hazaárulás technikáját az ujságiró ezuttal látta, még pedig
nem is mint valami nehéz, természetellenes és szövevényes, hanem mint
egészen egyszerű és plauzibilis dolgot. Azonban nem a nagy hazaárulást,
csak a kicsinyt és alkalmit kell itt érteni…
A vendég szivarozgatott és hallgatózott. A régi butorok bizony
nyikkantak egyet. A fenséges család házi kisértetei is neszeltek az
ujságiró tiszteletére. Vagy puderezett haju ősök és vékony, hosszu
szájú, lapos mellű ősnők restelték, hogy egy papszabó fia fekszik a
koronás vendégágyban. Az ujságirónak talán még sohasem volt ily
kellemetlen az eredete és igen erősen képzelődött, hogy e miatt itt még
bajba keveredhetik. Félálomba merülvén, egyszer föl is rettent arra a
képzelődésre, hogy egy tubákos orrú komornyik megérinti a vállát és
szól:
– Micsoda szemtelenség, ide tolakodni ebbe az ágyba! Mars ki, az alsó
cselédekhez, a pecsenyeforgatókhoz!
Azonban nem a komornyik állott előtte, hanem Juli. És ah, most nem
cselédruhában, hanem herczegnői csipkepongyolában és ehhez képest
puderezett hajjal. Ha a fiatal ember ebben a pillanatban és ily
viszonyok között látni tudott volna részleteket is, okvetetlen
megfigyeli, hogy az asszony öltözetének, a mi a harmoniát illeti, nem
használt a gyorsaság.
[Illustration: Herczegnői csipkepongyolában, puderezett hajjal.]
Juli ki is nevette magát.
– Komikus vagyok, mi, de szép vagyok, jó vagyok, he? A herczegnő nagy
hozzám képest és nem hoztam hálóreklit. Aztán nekem ez juxot csinál.
Beszélj hát. Örülsz, hogy eljöttem?!
A fiatalember kissé készületlen volt mindenféle szónoklatra és most már
csakugyan tartott attól, hogy nem hagyja el a herczegi kastélyt a maga
lábán. Zavartan speechelt és engedelmet kért, hogy ágyban fogadja, mire
Juli dühbe jött:
– Ti irók mind affektánsok vagytok. Én egy napra lejövök. A herczeg
mondja: Juli, menj és lássad, nehogy annak a fiatalembernek baja legyen.
Ha belefogtunk, emeljük föl, ezt követeli a férfi becsület. És te, te
gyáva!
Az asszony befogta a férfi száját, nehogy az szónokolhasson, ő beszélt:
– Tudod-e, hogy féltem: megszököl. Azt hittem, hogy te is olyan férfi
vagy, a kinek nincs kitartása. Kezdenek, kezdenek, aztán elfáradnak
mindjárt és tovább mennek. Mi csak nem szaladhatunk utánatok?
Erős althangja, teli kaczagása fölverte a bolthajtásos termek csendjét.
A férfi intette, hogy «csendesebben!»
– Eh – mondá a nép leánya – ez nem olyan hely, a melyet tisztelni kell;
itt nem születtek herczegi gyermekek. Ide ő fenségeik nem hozták el
hires családi erkölcseiket. Itt vannak a hitbizományban a legjobb ágyak
és a legjobb borok! Te – fujj a szemembe – ha a te apád is nem volt
mesterember. Látom arról, hogy a kezedet minden ok nélkül a szájadhoz
viszed. Az én apám kőmives volt!
Juliban egyszerre kitört a szinésznő. Belékezdett egy utczai dalba, a
melynek a hőse tiz mesterlegény és egy málter-hordó leány volt. És a
régi belga csipkékkel csinálta hozzá a dekorativ elemet.
Óriási kedve támadt; mindenen nevetett, mindent kicsufolt, főkép a
fiatalembert, a kinek nehéz – és alapjában sivár – kedélye nem tudott
fölemelkedni a helyzet szokatlanságához. A férfinak még imponált a magas
uraságok e kiczifrázott, kivattázott óriási vaczka. A szinésznőnek
azonban nem volt egyéb, mint diszlet.
Megparancsolta a fiatalembernek, hogy öltözzön föl – a fönségnek egy
katonaköpenyege épp kéznél volt – aztán karonfogva mutatta meg neki a
díszlet jeles helyeit.
– Ez az otromba nagy hálóterem, ezt nézzed meg. A herczeg atyja itt
végezte be életét, itt és nem a családi házban. Az öreg, tudni kell,
nagy ravasz volt, vidáman élt nyolczvanéves koráig; de akkor leesett a
lábáról, mindég feküdnie kellett. Nem volt beteg, csak elgyengült. Ennek
okáért, hogy a gyöngeség erőt ne vegyen rajta, hat pár tizenhat éves
ruthén leányt hozatott föl a faluból. Azok éjjel-nappal itt tartózkodtak
e szobában az öreg körül, fiatal lélekzetüket, hogy beszívja és ezzel ő
maga is fiatalodjék. Keskeny ágyaiknak a helye itt van a pallón… Csak én
éltem volna akkor, csak én lettem volna az egyik ruthén leány…!
A családhistoria orgiáinak rövid, de alapos ismertetése felgyújtotta a
fiatalembernek rendszerint nem könnyen szárnyaló fantáziáját.
Fölkiáltott:
– Nagyszerű ember volt. Éljen! Ezek mind nagyszerű férfiak!
– Gyalázatosak! – mondá Juli harag nélkül.
– Miért?
– Mert a hat pár ruthén leányt aztán nehány ezüst tallérral fizették ki.
Azokból hat pár uri dámának kellett volna lennie. Azért a förtelmes
nehány hónapért legalább is nyugdíj járt volna nekik. Fuj, az öreg, az
isten nyugtassa – nem volt korrekt ember, csak mindig mondta – alighanem
ő is mondta – hogy az. Hej, az enyém is, ha én nem volnék én…!
Juli népies mozdulatot tett kezével és leülvén az óriási ágy szélére,
ennek a káváját verte, úgy harsogott:
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A nap lovagja: regény - 06
  • Parts
  • A nap lovagja: regény - 01
    Total number of words is 4029
    Total number of unique words is 2107
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 02
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1910
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 03
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1919
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 04
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 2051
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 05
    Total number of words is 4161
    Total number of unique words is 1974
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 06
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1925
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 07
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 1890
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 08
    Total number of words is 4164
    Total number of unique words is 1979
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 09
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1978
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 10
    Total number of words is 3987
    Total number of unique words is 1999
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 11
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1899
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 12
    Total number of words is 1447
    Total number of unique words is 762
    42.4 of words are in the 2000 most common words
    54.1 of words are in the 5000 most common words
    60.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.